Üdv, Kedveseim!
Végre, valahára, kész!
Nem is szaporítom a szót, szerencsésen megérkezett a fejezet. Kiderül mit tartogat Dianának az este...
De mielőtt elkezdenétek, szeretném megköszönni a komikat, és buzdítani mindenkit, hogy osszátok meg velem gondolataitokat a történetről, Dianáról, Rómáról, Pompeiről...
Nincs is már hátra, mint előre! Irány olvasni:)
csóók, mimi:)
Pompei... akkor...
Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, az álom édessége még hozzám simulva tartott volna magánál, de az égető fájdalom oly erőszakosan tépett ki Eywind és az álomvilág karjai közül, hogy felsikoltottam.
Először nem tudtam, hogy mim és hol fáj, de ahogy egyre inkább visszatért a tudatom, úgy jutott el hozzám a valós, szörnyű kép, ahogy az apám a hajamnál fogva ráncigál ki az ágyból. Úgy éreztem, mintha az összes hajam szálát egyenként akarná kitépni. Hosszú copfomat a csuklója köré tekerte, és már a földön vonszolt maga után. Próbáltam nem kiáltani, de egy nyüszítő hang utat tört magának.
Nem nagyon volt közvetlen kapcsolatom Claudius Luciusszal, inkább csak amolyan távoli. Néha megnézett magának, olykor még a szokásosnál is szendébben kellett viselkednem. A szemem lesütni, nem beszélni, kifejezéstelen arccal nézni és várni, amikor a mustrának vége lesz. Ennyi volt ilyenkor a feladatom, így mindenre számítottam, csak az apámra nem. Lényegében idegenebb volt egy idegennél. Most mégis a hajamnál fogva húz maga után és őrjöng a dühtől. Fogalmam sem volt, mi történhetett, mi váltotta ki nála ezt az állapotot, de nem is volt időm ezen morfondírozni, mert a fájdalom újra és újra belemart a koponyám falába, elvakítva fényességével az elmémet. A könnyeim már előre furakodtak, de nem engedtem meg magamnak, hogy újra jajszó hagyja el az ajkamat.
De az apámnak nevezett idegen dühöngött, esztelenül, őrülten.
– Mit képzeltél, hogy ide merészelted hozni annak az aljanépnek a jelképét? – fröcsögte a szavait az arcomba üvöltve. Még mindig nem tudtam, mit akarhat. Esztelenül, kétségbeesve ráztam a fejem, de egyetlen szót sem szóltam. – Nem tudod? Mi? Nem? Akkor ide figyelj! – lökött a ruhakupacom tetejére, és a fejemet szinte belenyomta a levetett ruháim közé. Hirtelen nem láttam semmit, aztán megéreztem a medalion fémes hidegségét az arcomba nyomódni, és akkor megértettem.
– Atyám, kérlek… – próbáltam szóhoz jutni, egyáltalán levegőt venni, mert még mindig annyira szorosan tartotta a hajamat és így ezáltal a fejemet is, hogy a sok ruhától alig kaptam levegőt.
– Mit kérsz? Romlott perszóna, talán kegyelmet? A saját lányom, az én házamban! – Tajtékzottan üvöltötte, magából kikelve.
– Engedj el, könyörgöm! – esdekeltem, minden büszkeségem feladva. Tudtam, talán ha a teljes megadást látja, megkönyörül. De nem így történt.
– Erre tanított téged az anyád, hogy rabszolgák kapcarongya legyél, hogy szégyent hozz a fejemre, hogy holmi zsidó szökevényekkel paktálj?! – hörögte, miközben felrántotta a fejemet, és az arcomba fröcsögte nyálát. Római viszonylatban még mindig erőteljes, nemes kinézetű férfinak tűnt. Sűrű, sötét haja – amibe itt–ott tűnt csak elő némi őszes csík – hullámosan keretezte keskeny arcát; villogó, sötét madár szemeiben a féktelen gyűlölet lángolt.
Akkoriban csak a rabszolgák hitének tartották a zsidó tanító követését. Épelméjű római nemhogy nem csatlakozott volna, de meg sem hallgatta őket, nehogy meggyanúsítsák, hogy nem imádja a császárt – Nérót istenként. És az apám nemhogy elkerülte őket – a szelíd béke követőit –, még üldözte is azok tanait. Örömét lelte abban, ha megbüntethettek a város színe előtt valakit, akit a kereszt imádásán kaptak.
Most kezdtem csak megérteni, hogy valóban bajban vagyok. Nem volt hova menekülnöm, nem volt, aki megvédjen. Magamra maradtam. Hiába volt már társam egy szellemi lény, aki önmagát adta szenvedések árán az emberek belső isteni mivoltáért, semmit nem ért. A sorsomat – úgy tűnt – nem ő irányította abban a pillanatban, hanem az apám. Csak sokkal később értettem meg, hogy mindennek oka volt, minden egyes könnycseppemnek, minden fájdalmamnak, minden küzdelmemnek, mindnek oka volt. De akkor fiatal voltam, és csak arra vágytam, hogy úgy élhessek, ahogy nekem tetszik. Botor leány voltam. Álmodozó, engedetlen, római leány. Elátkozott.
– Mondd meg, kitől kaptad! Beszélj! – parancsolta kígyó sziszegésével a hangjában. Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre. Nem árulhattam el őket, nem engedhettem, hogy miattam bajuk essék. De mégis, mi más választásom lehetett volna?
– Dominus! – hallottam meg egy alázatos hangot az ajtóm felől. Nem tudtam arra nézni, mert még mindig apám markában csüngtem, de pontosan tudtam, kinek a hangja volt; Verusé. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy ő vállalja magára az én bűnömet, de gyáva voltam. Akkor először gyáván megfutamodtam. – Dominus, kélek! – suttogta Verus, és közelebb jött kétrét görnyedve a meghajlástól. Ő csak egy rabszolga volt, nem nézhetett az úrra, ha az nem engedte meg neki. – A kereszt az enyém – jelentette ki tiszta hangon, miközben éreztem, ahogy a könnyeim már folyóként szántják az arcomat.
Kétségbeesve próbáltam tiltakozni, de mintha valaki akarattal befogta volna a számat, nehogy beszélni tudjak. Magamban szűköltem, egyrészt a félelemtől, másrészt a tehetetlenség érzésétől. Nem tudtam mit csinálni, gyenge voltam. Még mindig gyenge.
– Beszélj, rabszolga! – parancsolta az apám, mire Verus belekezdett. Valamit hablatyolt arról, hogy az út porában találta, és megtetszett neki a fém színe, és talán, hogy el akarta adni a kereskedőknek. Kész őrület volt.
– Azt mondod, nem a lányomé? – kételkedett az apám.
– Azt, Dominus – hajolt meg újra Verus. A levegőben érezni lehetett a félelem szagát, mozdulni sem mertem.
– És mégis, mit keresett Diana hálófülkéjében, ha nem az övé? Figyelmeztetlek rabszolga, ha hazudsz, kitépetem a nyelved! – mondta, és semmi fenyegetőzés nem volt a hangjában, csupán ténymegállapítás.
– Nem hazudok, Dominus. A medalion az enyém. Megmutattam az úrnőnek, hogy mit gondol róla, és úgy néz ki, itt maradt, amikor magára hagytam őt pihenni – magyarázta sima hangon. Csodáltam őt a bátorságáért, mert ha az apám rájön a hazugságra, elevenen nyúzza meg, csak hogy példát statuáljon. És akkor Claudius Lucius még nem is volt kegyetlen, csak szigorú. Szerették őt a szolgálók – már amennyire szeretni lehet egy önkényurat.
– Ez egyszer még megbocsátok – eresztett el végül, mire én megtántorodtam, és csak Verus gyorsaságának volt köszönhető, hogy nem estem el.
– Mosdj meg, és mondd meg a szolgálóidnak, hogy csinosítsanak ki! – parancsolta és mielőtt kiment volna, még egyszer végignézett rajtunk. – Egy rabszolgának nem lehet tulajdona, pláne nem ilyen eretnek holmi – köpte a szavakat megint, és a kis, ezüstből készült, karcsú keresztet elsüllyesztette a tógája mélyedéseibe. – Ne engedd, hogy holmi koszos rabszolgák a mancsukkal fogdossanak! Vannak más férfiak is, akik szívesen az ágyukban tudnának – mondta még nekem, de mintha nem látott volna igazán, és kiment. Megrázkódtam ezekre a szavakra, de nem néztem rá.
Egy percig nem tudtam megszólalni, csak remegtem, egyre jobban, és alig kaptam levegőt.
– Minden rendben, már nincs semmi baj – suttogta Verus és a karjaiba zárt. Én úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a megmentőjébe. És valóban, Verus a megmentőm volt. Talán az életemet óvta meg azon a napon.
– Meg… meg… – hüppögtem, nem tudtam beszélni, egy szót rendesen kimondani – meghalhattál volna.
– Az én életem nem ér semmit – motyogta, mire hevesen megráztam a fejem, és még jobban az ölelésébe bújtam.
– Ez nem igaz! – szipogtam. – A te életed éppannyi, mint az enyém. Én szeretlek, Verus, te is tudod.
– Ez nem igaz. – Tiltakozni akartam, de az ujját óvatosan az ajkamra tette. Még soha nem érintett ilyen bizalmas módon. Belenéztem hatalmas, meleg, barna szemeibe, és végtelen magányt és fájdalmat láttam benne. Meg akartam vigasztalni, de nem tudtam, hogyan kéne nekikezdem. Hiszen még magamat sem tudtam megmenteni, őt hogyan lennék képes? – Ne mondd ezt! – kért halkan. – A testvéreknél lehet, hogy szerethetsz, de nem itt Caludius Lucius Dominus házában. Ez a világ a mi világunk, Diana – hajtotta le a fejét.
Tagadtam volna, de tudtam, hiábavaló lenne. Igaza volt.
– Készülnöd kell! – állt fel hirtelen és megköszörülte a torkát. – Beküldöm Rutiliát.
– Verus – nyúltam utána, mire megtorpant –, köszönöm.
Nem kellett többet mondanom, tudta, mit jelent ez az egy szó. Meghajtotta a fejét, majd kiment.
Még mindig remegtek a lábaim, de már tudtam járni. A harag úgy éledt fel bennem, mint valami élőlény. Tombolni, törni-zúzni akartam. Nem emlékeztem a szelíd tanító szavaira; a békéről, a szenvedés tűréséről. Nem érdekelt, csak az, hogy Verus miattam majdnem meghalt. Minden miért? Mert az apám egy szörnyeteg, hiába tudtam, hogy meg kéne bocsátanom neki, képtelen voltam rá. Tehetetlen voltam, és egy új érzés kezdett megszületni a bensőmben. Egy idegen, hideg érzés, ami ragacsos markával mart belém egyre jobban. Ez a gyűlölet volt. Mindennek az ellentéte, amit Josephus tanított. De úgy látszik, mégis eléggé római voltam ahhoz, hogy fittyet hányjak a tanításra és a legbensőmben elültetett magok észrevétlenül kikeljenek. Római voltam. Hát úgy néz ki, itt az ideje úgy is viselkednem – gondoltam, majd hidegen, érzelmek nélkül kezdtem el készülődni az fogadásra.
Besötétedett mire elkészültem. Jó pár órát igénybe vett, mire úgy néztem ki, mint egy harmatos virágszál. Calpurnia, a Domina, az anyám egyszer-kétszer bejött sürgetni a szolgákat, mindannyiszor büntetést ígért jutalom helyett. Végül neki is megfelelt a kinézetem. Elképzelni sem tudtam, hogy mire ez a nagy hajcihő, miért olyan fontos, hogy én is megjelenjek a vacsorán, amit az apám adott a vendégei számára.
Nem szerettem ezeket a fogadásokat, mert rendszerint a végére hatalmas, mindent elborító orgiákká fajultak. Ha szerencsém volt, nem kellett ott maradnom, de ha nem, ott kellett állnom és néznem, ahogy egymással szeretkeznek. Az anyám szerint meg kell tanulnom a test örömeinek dolgait, hogy majd később a férjem ne emeljen panaszt ellenem. Nem akartam nézni őket; űzött, hajtott, csatakos testüket, de kénytelen voltam. Zavarba ejtő volt úgy nézni az embereket, ahogy az istenek megteremtették őket, ahogy testüket hajszolva hajszolják a hús örömeit. Mégis éjszaka, mikor egyedül voltam, az én testemben is felébredt valami érthetetlen, furcsa tűz. És a tűz szemében Eywind várt rám.
A tunikám és a stólám ugyanabból az anyagból készült; aranyszínnel vonta be illatos testemet. A hajamat magasan feltornyozták, arany szálakból szőtt hálóval fogták össze. Az oly divatos parókából készült vendéghajra nem volt szükségem, hiszen a saját hajam is annyira rengeteg volt, hogy alig tudták frizurába rendezni. Az aranyháló alól a kis fürtök csintalanul kandikáltak ki, cirógatva mezítelen nyakamat, vállamat. Csupasz karjaimon megannyi arany karperec csörgött, és ahogy lépkedtem, a bokámon, a sarum fölött csilingeltek az arany huzalok. Arcomat szinte a fehérebbnél fehérebbre mázolták, pedig az én bőröm így is tejfehér volt. A szememet szénnel húzták ki, míg ajkaimra vörös – keserű ízű – festéket kentek. A keletről érkezett illatos üvegcsék közül a legkedvesebb illatomat tartalmazót választottam. Ha beleszagoltam, a szél illatát éreztem, a buja esti szellőét, az érett gyümölcsökkel és virágzó fákkal teli fuvallatét. Tudtam, ha a bőrömre kenem, amerre megyek, én is ezt az illatot hagyom magam után. Titkos vágyaim illata volt ez. Annak a nyárnak az illata, amikor még szabad voltam, amikor Eywinddel lehettem. Valahol az ő illata is volt ez, amit magamon viseltem. Senki nem tudta, de így tiltakoztam a sorsom ellen.
A szívem olyan nehéz lett, ahogy elképzeltem, milyen rég volt az a nyár, és milyen hamar eltűnt annak az évnek a nagy része, mikor velem volt. Mikor a ludusban – a gladiátorok gyakorlóhelyén - megláttam őt. Még mindig megborzongtam, ahogy eszembe jutott, hogyan nézett. Mosolyognom kellett, mint egy meg nem történt, ábrándos álmon. Mintha csak én magamnak találtam volna ki azokat a napokat, heteket, hónapokat. Csak hogy tudjak hova menekülni, akárcsak a valóság tréfás kedvében lett volna. Mégis egy valami igaz volt abból az időből – a medvekarom, ami Eywindből maradt. Ez az egyetlen ami összekötött vele, és az álmaim.
– Diana, gyermekem! – rántott ki álmodozásomból anyám mézbe áztatott, nehéz hangja.
– Anyám! – hajoltam meg.
– Jer, leányom, atyád már vár! – ragadta meg a karom. Rutlilia ellépett mellőlünk, még megszorította a kezem, majd ott maradt, ahol hagytuk.
Megmagyarázhatatlan félelem keltett hatalmába. Oly könnyedén csusszant be a tudatom mélyébe, hogy először észre sem vettem. De annyira kitartóan tekergőzött a bőröm alatt, hogy kénytelen voltam odafigyelni rá.
Elmentünk gyermekkorom kis faunja mellett, már nem mosolygott, kacsintott rám többé. Örökké abban a pózban maradt, nem táncolt nekem, nem pörgött csintalanul, vidáman. A medencében a kődelfinek örökké ugrásban lévő testük hidegen, halottan meredtek rám, mintha csak mutatni akarnák az előttem álló utat. Emlékeztem rá, ahogy régen megsimítottam kőtestüket, azt képzelve, én kelthetem életre őket. Akkor még éreztem a tenyerem alatt a puha, selymes bőrük remegését, de mára a pillanatba dermedt örökre testük. Magányosan, elvágva a tengertől hajszolták a szabadságot, éppúgy, ahogy én magam. Megértettem; rabok vagyunk ebben a világban. A Hold csintalanul hunyorgott, fényével meg–megsimítva az élettelen testeket. Azt akartam, hogy elúszhassanak végre, de be kellett látnom, hogy vágyaim egy gyermek kívánságai; és én már akkor sem voltam ártatlan gyermek, mikor táncolni láttam őket a puha fényben.
Elképzeltem, ahogy velük úszok a kék tenger mélyén, ahogy kacagva lubickolok, uszonyukat fogva száguldozom, de nem maradt más nekem, mint a csalfa álom, ami után az ébredés még keserűbb, mint maga a valóság.
– Diana, add a stólád! – szólt anyám. Akkor vettem észre, hogy a nagyteremnél jártunk, ahol már javában zajlott a fogadás.
Az átriumhoz értünk, amikor anyám megszólalt. Innen nyílt a triclinium, ahol a nagyobb vacsorák és fogadások zajlottak. Nem szerettem félig fekve, kereveten enni, valahogy kényelmetlennek éreztem, de nem volt ez ellen mit tenni, hiszen már időtlen idők óta ez volt a szokás.
Engedelmesen szót fogadtam anyámnak, nem akartam még nagyobb bajjal tetézni a már meglévőt. Még mindig megremegtem, ahogy eszembe jutott a délutáni incidens. Már csak a ruha volt rajtam, arannyal átszőtt selyemből, ami a fáklyák és olajmécsesek fényében csak úgy ragyogott. Lágyan, dús redőkben omlott le egészen a földig. Nem látszódhatott ki a lábamból, sem pedig a sarumból semmi, mert akkor azt hihették volna, alacsonyabb rendű, ne adj isten, szolgáló vagyok. A vállamnál egy–egy díszes tű tartotta össze az anyagot, míg a mellem alatt ugyancsak aranyszalagokkal kötötték meg átlósan keresztezve derekamat, ily módon is kiemelve csípőmet. Tulajdonképp úgy éreztem, mintha én magam lettem volna aranyból.
Ránéztem Calpurniára, az anyámra és elcsodálkoztam, kora ellenére hogyan lehet még mindig ilyen gyönyörű. Haját magasra tornyozta, szinte izzott a lobogó tüzek fényeiben, mintha ő maga lenne a lángoló lánggal égő tűz. Hófehér, makulátlan bőrét még fehérebbé tette az arcfesték, arcán csak egy egészen kevés, halványpiros folt jelezte a pirosító használatát. Szemeit kék festékkel hangsúlyozta, ajkai vérvörösen, csábítóan duzzadtak. Már értettem, miért volt rá az apám annyira büszke. Pompei városában senki hozzá foghatót nem találtak volna. Magas, karcsú alakja királyian lépdelt előttem a fogadás színhelyére. Az ő ruhája ugyanolyan ragyogó volt, mint maga az, aki viselte. Narancs és vörös színben pompázott, némi bíborral vegyítve. Szinte vonaglottak, egymással harcoltak a színek, ahogyan lépkedett.
– Lányom, ez az este fontos a családunknak, hozd ki magadból, amire tanítottalak, hadd ne kelljen csalódnom benned! – figyelmeztetett még egyszer, és mintha megint némi melegséget véltem volna felfedezni kék szemeiben. De ha ott is volt, olyan parányi időre jelenhetett csak meg, hogy mire észrevettem volna, már tovatűnt.
– Úgy lesz, anyám – mondtam komolyan. Nem akartam galibát, mára elég volt minden fájdalom.
Ahogy beléptünk a tricliniumba, már éreztem az ételek, italok és a tűz fűszeres illatának a kavalkádját, mindezeket tetézte az emberek testéből kipárolgó illatos olajok bujasága. Valahogy megnyugtatónak éreztem ezt az illatot, talán még szerettem is. Hatalmas, mélybordó anyagból lévő függönyökkel díszítették a termet, aminek a közepére halmozták a szolgák alacsony asztalkákra az ételeket, italokat. Ezek körül helyezték el a vendégek kerevetjeit, rangjukhoz méltóan. A legrangosabbak a fő asztalnál kaptak helyet, a kevésbé előkelő vendégek a kisebb – ámde ugyanúgy roskadásig telt asztalkák mellett foglalhattak helyet.
Körbenéztem, találok–e ismerőst, de első ránézésre csak a bátyáim és azok feleségeit láttam. Nem számított, hiszen ezek a vacsorák jórészt arról szóltak, hogy minél több embert összehozhassanak. De egyvalamit nem értettem. Mit keresek én itt? A bejárat mellett két életnagyságú bronzszobor állta utunkat, mintha valódi ajtónállók lennének. Kezükben aranyozott tálat tartottak, amit a szolgák már telepakoltak mindenféle gyümölccsel. Mezítelen testük oly életszerű volt, hogy azt képzeltem, ha nagyon erősen nézem, észrevehetem, amikor levegőt vesznek. Férfiasságuk keményen, hatalmasan meredt előre, az élet örömeit dicsőítve mindannak, aki belép a terembe.
Ahogy egyre beljebb mentünk, a hangzavar is egyre nagyobb lett. A zenészek ugyan halkan játszottak, de a zsivaj, amit a vendégsereglet csapott, csak úgy zsongott a fejemben, mint megannyi kis zümmögő bogárka. Váratlanul lett zsúfolt és nyomasztó a teremben lévők sokasága. Az arcok összefolytak előttem, a hangok zengővé, távolivá váltak, és a föld forogni kezdett. Ha nem fog meg valaki, elestem volna.
– Nahát, drágám, csak nem sokat ittunk már az est kezdetén? – hallottam meg közelről egy hangot. Hirtelen nem értettem, mit keres mellettem, de aztán, ahogy ránéztem, megállt bennem az ütő. Életemben olyan szép férfit nem láttam még. Pislogni sem mertem, mert attól tartottam, a csalfa elmém játszik velem furcsa játékot. De nem, mert amikor még mindig nem szólaltam meg, csak felnevetett. De a nevetésétől – akármennyi jókedv is szorult bele –, a hátamon felállt az összes szőr.
– Kérlek, bocsáss meg! – feleltem halkan, nem akartam még jobban felvhívni magamra a figyelmet.
– Egy ilyen szépségnek mindent – vigyorgott leplezetlenül a férfi. Nem volt már túl fiatal, de idős sem.
Fekete haját csigákba rendezte, szinte csillogott a rákent olajtól, bőre olyan fehér volt, hogy szinte elképzelhetetlennek tartottam ilyen létezését, de a szeme volt az, amitől hátrébb kellett lépnem egyet. Szinte színtelen volt, mintha egy tó halott vizébe pillantottam volna bele. Butaságnak tűnt, de egész egyszerűen semmi más nem jutott eszembe róla, csak a halál.
Aprót mosolyogva – nehogy megsejtsen valamit – még egy lépést hátráltam. Csak el innen, csak legyek minél távolabb tőle – gondoltam páni félelemmel.
– Uram, ha megbocsátasz, atyám már vár – próbálkoztam a legudvariasabb énemet elővenni, és nem nézni a szemébe.
– Jer, odakísérlek, atyádnak bizonyára nem lesz ellenére, ha a karomban lát! – mosolygott, és mintha egy kígyó kúszott volna a hátamra, olyan érzésem lett ettől a mosolytól. Kétségbeesve néztem az anyámra, de ő már egy kereveten pihentette testét és kényeztette érzékeit, az egyik fiatal fiúval. Nem is vártam mást. A bátyáim észre sem vettek. A feleségeik megvető pillantásokkal méltattak, talán irigyek voltak a magasságomra. Egyedül maradtam, újra. Nem tehettem mást, el kellett fogadnom a kezét az idegennek.
– Köszönöm, kedvességed megtisztelő – bókoltam neki, de ahogy hozzám ért, újra elfogott a menekülhetnék. De nem tettem semmit. Kihúztam magam, államat felvetettem, és mosolyt erőltetve megfagyott arcomra elfogadtam a karját.
Nem volt sokkal magasabb, mint én, holott első látásra annak tűnt. Hirtelen újra Eywind villant emlékeim rejtett zugaiból, mintha csak friss és élő lenne az emléke. Oly élesen láttam magam előtt, hogy azt hihettem, megérinthetem, ha kinyújtom a kezem felé. Emlékeztem rá, amikor vele vacsorázhattam a ludusban – a gladiátorok fegyvertárában –, nem tudom, hogyan nem buktunk le, de egyszerre volt izgalmas, félelmetes és csodálatos élmény. A hangja éppúgy simogatott most, még így is, mint akkor…
– Na, gyerünk, egyél már! – nevet fel reszelősen karcos hangján, mire én is elvigyorgom magam.
– Csak akkor, ha te is eszel! – mondom aztán nagy komolyan, de nem bírok a véremmel és kiöltöm rá a nyelvem.
– Diana, a hercegnő – gúnyolódik–, egyszer majd elviszik a nyelved, csak mutogasd!
– Ugyan már! – kacagok fel.– Buta vagy, Eywind, a nyelvet nem tudják csak úgy elvinni! És különben is, az enyém senkinek nem kéne – teszem még hozzá egy fokkal szomorúbban.
– Azt te csak hiszed – válaszolja, de nem néz rám, pedig megszoktam, hogy mindig, ha hozzám beszélt, láthattam gyönyörű, meleg, sárgás szemeit. Szerettem nézni, ahogy őt magát is szerettem. Nem tudnám megmondani, milyen szeretet volt ez, de a szívem minden rezdülésével éreztem, hogy szeretem, ezt a fiút.
– Ha nem eszed meg, Verusnak adom az egészet – fenyegetőzik, és próbál nagyon komoly maradni.
– Verus nem szereti a fügét – replikázom, mert imádok vele vitatkozni. – De ha szépen kérsz és nem parancsolgatsz, meggondolom – incselkedem még vele, mire Eywind csak mordul egyet és már ott is van, én pedig a porban fekszem, fölülről egy oroszlán tekint le rám…
De persze nem volt ott, csak az idegen, aki engem szívesen érintett volna, én viszont, annál kevésbé akartam őt magamon érezni.
Ahogy hozzáértem a karjához, éreztem az izmait. Kemények és kidolgozottak voltak, bizonyosan nem csak a magistratusban eltöltött idő eredményeként.
– Még be sem mutatkoztam – torpant meg hirtelen a férfi engem is megállásra késztetve. – Titus Aulus Bassus, szolgálatodra – hajolt meg kissé. Ha nem akartam udvariatlan lenni, márpedig nem lehettem az, kénytelen voltam én is bemutatkozni.
– Diana Lucia – biccentettem én is.
– Igen, már értesültem szépségedről, de a valóság hozzá sem fogható a leírásokhoz. Diana, örülök, hogy végre megismerhettelek!
– Megtisztelsz, uram! – Kezdtem unni a kötelező udvarias köröket. Arra vágytam, hogy minél hamarabb vége legyen az estének, és én mehessek végre a saját lakrészembe, ahol az álmaimmal, vágyaimmal egyedül lehetek. De tudtam, hogy ennek még nincs itt az ideje, még végig kell „élveznem” a vacsorát és szórakoztatnom a vendégeket.
Titus odakísért az egyik üresen álló kerevethez, segített leheverednem, majd ő is elnyúlt a mellettem lévő szófán. A tricliniumban a falakat mindenütt freskók díszítették, vörös alapon csodás, élettel teli életkép jelenetek. Mintha csak magunkat látnám, úgy falatoztak a gusztusos tálakból a falra festett alakok. Éppúgy lejtettek táncot és szeretkeztek, ahogy az élő vendégeink. A hátam mögül előlépett Verus, és felém nyújtott egy tálat tele finomságokkal. Csodálkoztam, hogy mit keres itt, de tudtam, egy szavam sem lehet. Azokat az ételeket pakolta a tányérra, amikről tudta, hogy szeretem. Így volt ott a gustatioból – az előételből – ami ízletes zöldségekből, gyümölcsökből – szőlőből, fügéből – és tojásból állt; majd az egyik kedvenc fogásomból, az ollus molléból – a zöldségpüréből – is tett elém, amit ízletes, friss olívabogyós kenyérrel mártogattam. Most vettem csak észre, mennyire éhes voltam. Az ízletes falatok akadálytalanul csúsztak le, én pedig élveztem az ízek kavalkádját, ahogy a számban összefolytak, megértek.
Titus falánkan, de nagyon civilizáltan evett. Mintha ő nem is az ujjait használta volna, mint mi, többiek, mert kezei makulátlan tisztának hatottak. Néha rám mosolygott, de nem kezdeményezett beszélgetést, amiért az est folyamán először hálás voltam neki. De korai volt az örömöm, mert a következő pillanatban már felém is hajolt, hogy egy falattal kényeztessen. Az egyetlen, amit ki nem állhattam, az a garum volt. Szinte minden ételhez használták, talán mert a halak és tengeri élőlények belsőségéből készült szósz sós íze átitatta a legtöbb húsféleséget, még akkor is, ha épp már nem a legfrissebb volt. De én egyszerűen nem bírtam lenyelni.
– Köszönöm, de nem kérem – ráztam a fejem, holott tudtam, pengeélen táncolok, hiszen nem elfogadni egy falatot sértésként is felfoghatta volna a partnerem. Hirtelen megijedtem, ahogy ez a szó belém vájta fogait. Vajon miért nem keresett még az apám, ha egyszer annyira fontos volt neki, hogy jelen legyek? Miért a kivételezett hely a főasztal mellett? Váratlanul újra elfogott a pánik, de a fő fogás megmentette a helyzetet.
Hattyút és flamingót szolgáltak fel, és a tenger összes gyümölcsét. Csak úgy roskadoztak a húsoktól és gyümölcsöktől megrakott tálak, majd megszólaltak a fanfárok.
– Diana – nézett rám komolyan, kifürkészhetetlenül Tius –, ez az este meghatározó lesz mindannyiunk számára.
Nem értettem, mit akart ezzel mondani, de nem is volt időm megkérdezni tőle, mert egyszer csak megjelent az, akit álmomban sem gondoltam volna. Már mindent értettem, minden felhajtást, minden körültekintő készülődést, apám hirtelen idegességét, és azt is, miért akarta, hogy az egész családja jelen legyen. Mégsem éreztem örömet a belépő láttán, csakis valami bizonytalan remegésfélét a bensőmben, ami a lábamból indult, hogy amikor elérve a gyomromat, tüdőmet, szívemet összeszorítsa azt kemény markával…
