Álomvadász 2.

2. rész...

 Szemembe sütött a nap.

  Reggel van? Vagy még mindig azon a másik helyen vagyok?
Nem tudtam biztosan. Még mindig az álom hatása alatt álltam, és az igazat megvallva, nem is nagyon akartam felébredni. Sokkal jobb volt úgy tenni, mintha az a másik szebb és kívánatosabb világ volna a valóság. De tudtam, hogy nem lehet. Résnyire nyitottam a szemem, de abban a pillanatban újra szorosan be is zártam. Tényleg a nap sütött.

  Hány óra lehet? Elkéstem már vajon? Nem tudom, de nem is nagyon érdekelt. Nagy nehezen kibújtam a vékony takaróm alól, még mindig csukott szemmel a fürdőbe botorkáltam. Hideg vízzel megmostam az arcom, és csak utána mertem a tükörbe nézni.

  Semmi nem változott. Még mindig ugyanaz a jelentéktelennek tűnő lány bámult vissza rám, sápadt bőrével, hatalmas barna szemével. Nem láttam rajta semmi változást, semmi újdonságot. Miért is kellene másnak lennem? Hiszen nem történt semmi. Csak egy álom volt.

  Csak képzelet.

  De mégis annyira valóságos, olyan kézzelfogható volt, még az illatra is emlékeztem. Most minden tisztán megmaradt, élesen. Talán túl valóságosan is. Színesebben, mint a való életben. Szebbnek, mégis igazibbnak tűnt minden eddiginél, ami velem történt. Nem tudtam megkönnyebbüljek, vagy sírjak, hogy tényleg csak álom. Annyira akartam az érzést, ami ott és akkor elfogott. De mégsem, nem mertem a tükörbe nézni, még magam előtt is szégyelltem, belepirultam a gondolatba, hogy mit is akarok valójában. Száműztem a szorongó gondolatokat az agyam egyik hátsó zugába, nem engedhettem meg, hogy ezen a napon is úgy létezzem, mint tegnap. Szinte nem is emlékeztem, mi történt.

  Nevetséges az egész, egy álom, csak egy álom, nem valóság, álom, hajtogattam, mint egy mantrát.

  Ma egy kicsit elviselhetőbb volt a suli, mint máskor, bár ugyanolyan volt minden, csak valahogy mégis más. Talán lélekben már nem voltam itt, már nem tartoztam ebbe a városba. Bár az igazat megvallva, soha nem is tartoztam sehová.

  Az egyetlen kellemetlenséget az időjárás okozta. Pedig olyan szépen indult a nap. Ragyogó napsütéssel, ahogy annak itt Phoenixben lennie kell, de aztán hirtelen minden megváltozott. Gomolyfelhők érkeztek valahonnan és feltámadt a szél is. Nem értem, itt legfeljebb évente egyszer kétszer, ha esik. Ha nem csalnak az emlékeim ez a kétszer már megtörtént ebben az évben. Bár, ha nagyon őszinte akarok lenni; mégsem. Hiszen január van, és az év még csak most kezdődött, de valahogy az én fejemben az évek szeptembertől, szeptemberig tartanak. Hiszen az egész életem az iskola körül forog. De most már nem, jutott szembe.

  Soha nem szerettem a nyirkosságot, az esőt meg pláne, erre tessék. Az utolsó napjaim egyikén, jobban mondva az utolsó előtti napomon szakad az eső. Hát nem érdemlek egy szép napot? Napsütést, amit elraktározhatok magamban, és majd ehhez a napos emlékhez nyúlhatok, mikor ott, abban az esős, felhős, ködös városban soha nem láthatom majd? Még tartottak az órák, és láttam az osztálytársaimon, hogy kérdőn tekingetnek felém. Biztosan azon gondolkodhatnak, miért is megyek el. Nem mintha igazából érdekelné őket. Mert nem. Soha nem voltak köztük igazi barátaim, felületesen tartottuk a kapcsolatot. De engem, igazán engem nem ismert egyikőjük sem. Most pedig már biztosan hallottak a költözésemről, és ezt is, mint minden mást, a bogaras lány, bogaras lépésének tekintették.

 Reggel semmi kedvem nem volt fésülködni, így csak kibontva hagytam a hajam, amit itt meglehetősen ritkán szoktam, hiszen a nagy melegben nem bírtam volna ki ezzel a hajtömeggel, de ma valahogy annak ellenére, hogy fényes ragyogón sütött a nap, mégsem fogtam össze. Most csak áldani tudtam előrelátásomat.

  A haj sok mindenre jó. Adott esetben, ami a mostanira tökéletesen illik, például remekül el lehet mögé bújni. Az arcomat szinte teljesen eltakarta már, úgy érezhettem, mintha egy védő sátorburokban lennék. Az óra végéig bujdokoltam e mögött a burok mögött, de aztán kicsöngettek. Gyáván próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre a kutató pillantásokat, és amilyen gyorsan csak tudtam, kislisszoltam. Persze, hogy elkapott az egyik lány az osztályból, és persze, hogy töviről-hegyire mindent el kellett neki mesélnem. Annyi mindent kérdezett, és annyira nem tudtam mit válaszolhatnék, de muszáj volt beszélnem. Mégsem állhattam mellette kukán, mint egy idióta. Szerencsére hamar elértünk a következő óra terméig és itt el is váltak útjaink – örökre – hiszen ő nem járt velem erre az órára. Hirtelen tudatosult bennem, hogy ez lesz ebben az iskolában az utolsó órám. Némi nosztalgiával gondoltam vissza az elmúlt évekre, kicsit sajnálgatva magam egy darabig.

  Hát, túléltem az utolsó tanítási napomat is az itteni suliban. Végül is elég kedvesek voltak velem a többiek, a nap végén egy páran sok szerencsét kívántak, amin én meglehetősen meglepődtem, és nagy zavaromban nem igazán tudtam mit felelni, csak nyökögtem egy-két köszönömöt és fejemet lehajtva elsöpörtem. Persze soha nem mertem elég gyorsan menni, az ismert okok miatt, nem akartam valami fatális véletlennek köszönhetően nagy sietségemben eltörni valamimet, vagy ami még rosszabb, valaki másban kárt tenni.

  Hazafelé még mindig rossz volt az idő és morogva tekingettem az ég felé, hátha látom csak egy szikráját is a reggeli napfénynek. De semmi. Úgy látszik, az időjárás is engem sürget. Legszívesebben belekiáltottam volna a szélbe, hogy jól van, értem a célzást megyek már…. Persze, hogy nem kiabáltam. A szél cibálta a hajamat, én meg baktattam hazafelé.

  Otthon, Renée, számára fantasztikus ötlettel állt elő. Menjünk el vásároljunk nekem némi ruhaneműt, hiszen – mintha csak most jutna eszébe – Forksban hidegebb van. Belementem, mert semmi értelme nem lett volna vitatkoznom vele, és szerettem volna örömet szerezni neki.

  Az egész délutánt vásárlással töltöttük, mégsem vettünk mindent, amennyit anyám szeretett volna megvetetni velem. Semmi értelmét nem láttam egy túrabakancs megvásárlásának. Még az elképzelés is lehetetlen volt, én meg a túrázás?? A hideg is kirázott a gondolattól: erdő, kiálló gyökerek, hegyek, bizonytalan látás, hatalmas fák. Ahogy ezek a képek végigcikáztak a fejemben, hirtelen megjelent egy sárgásbarna aranyló szempár is. Mintha ez a szem már örökké az erdőhöz kapcsolna engem.

  Már csak ezért sem vettem meg a bakancsot. Szuverenitásomat, és nem mellesleg befolyásolhatatlanságomat is bizonyítván ezzel a lépéssel. Egész estig vásárolgattunk. Ugyan Renéenek nem nagyon tetszett, amikor sorra mondtam nemet azokra a szerinte feltétlen fontos dolgokra, de végül valahogy csak megegyeztünk.

  Hulla fáradt voltam. Mire hazaértünk, Phil is már otthon volt.

- Hello lányok, mi jót csináltatok? – vigyorgott ránk. Nem lehetett nem kedvelni. Nem jutottam szóhoz, bár ennek most őszintén örültem, mert Renée rögtön elkezdte az élménybeszámolót, én pedig diszkréten elvonulhattam a szobámba. Nagyot sóhajtottam, végre kicsit magam lehetek.

  A vacsorát is bevittem inkább, nem törődve most az egyszer anyám könyörgő tekintetével, egyszerűen képtelen lettem volna vidáman vacsorázgatni velük, miközben holnap indul a gépem.

  Kint még mindig szakadt az eső. A szél egyre vadabbul süvöltött és már egy - egy dörgést is hallottam a távolból. Úgy nézett ki, igazi nagy vihar lesz az éjjel. Remek. Másra sem vágytam az elmúlt zaklatott éjszakák után, hogy az utazás előtt se tudjak rendesen aludni. A cuccaim már bepakolva várták a következő napot. Minden olyan rendben volt a szobámban, mintha már nem is laknék itt. Ami valahol igaz volt, hiszen, már nem tart sokáig a nap, és holnap indulok. Nem volt kedvem semmihez, csak bámultam kifelé az ablakon. A sötétségben süvített a szél, és dörgött irgalmatlanul. Az ágyam már hívogatott, nem mertem belegondolni, hogy talán ez után már csak vendégként alszom majd benne. Úgy vánszorogtam, mint egy 100 éves öregember, nehezen rogytam le a takarómra és végig heveredtem rajta. Nem bajlódtam az ágyneművel, ami kedves puha ölelésébe vonva burkolt be. Lehunytam a szemem, és emlékezni próbáltam. De nem voltam biztos benne, vajon mire kéne emlékeznem. Végül is szerettem ezt a várost. Felidéztem a kedvenc helyeimet, a legjobb pillanatokat. Tudtam, hogy csak marcangolom magam, de nem bírtam leállni. Élveztem a saját szenvedésem. Szorosan csukva tartottam a szemem, sírni szerettem volna, de a könnycsatornáim szárazak voltak, mint a város körüli kősivatag. Még mindig dörgött, de egy másik hang is beszűrődött a félálomban zakatoló gondolataim közé.

  Erdő, sóhajtottam magamnak.


  Megint az erdő.

  A zöld minden pompáját láttam magam előtt, a világostól egészen a haragos zöldig. A halvány köd derengésétől, a napsugár be - becsillanó fénynyalábjáig. Itt volt ismét a mindenség gyönyörűsége, és ott voltam benne én is. Csodaszép volt minden. Mesés, csodavilág. A hatalmas fák ki fakarjukat felém. Tudtam, milyen érzés lenne, ha belesimulnék ölelő puhaságukba. Biztonságos, fantasztikus, meleg. A harmat a tűleveleken megannyi szivárvány színében pompázott. Ha közel mennék és belenéznék, vajon én is szebb lennék? Tűnődve indultam volna.

  De távolról a dörgés ismét dübörgött, és az a másik, mélyebb hang is hallatszott. Tűnődve fordultam meg.

  Újból itt volt.

  Az én nagyvadam.

  A hang az ő torkából éledt, és most értettem csak meg, hogy a morgását hallottam. Mélyről jött, hörgő, gurgulázó, borzongatóan félelmetes hang. És én megint nem éreztem rettegést, csak az ujjongó örömöt. Végre itt van! Hát újra eljött! Értem jött! Mindezek a gondolatok végigcikáztak az egész testemen, elmémen olyan gyorsan, hogy képtelen voltam felfogni értelmüket.

  Mozdulatlanná merevedve csodáltam az állatot. Volt valami nagyon furcsa rajta, de ez az én tudatomig nem volt képes elhatolni. Nyújtottam volna a kezem felé, hogy végre ez egyszer megérinthessem.

  De akkor hirtelen észrevettem azt, amit már rögtön, mikor megpillantottam, látnom kellett volna.

  Azokat a szemeket. Azokat, amik eddig magukhoz csalogattak, és fogva tartották az elmémet, a lelkemet. Most fekete űrként, hidegen méregettek.


Abban a pillanatban belém fagyott a megkezdett lépés. Éreztem a hideget mindenhol körülöttem. Az erdő már nem tűnt olyan gyönyörűnek, már nem hívogatott. A fák mohás karjai már nem nyúltak barátságosan felém, ölelésre buzdítva. A gyökerek már nem a lépéseimet segítették. Néztem az erdőt, ugyanazt, amit az előbb még fantasztikusnak hittem, most hidegen, fenyegetően, sötéten meredt rám. Az egész valóm érezte a fenyegető űrt, ami körülvett. A színek hidegek lettek, elmosódtak. Az előbb még olyan csodásnak hitt harmatcseppek jeges ködszitálássá váltak. Már tudtam, nem látnék bennük semmit, csak a hideg, sötét semmit. A fák görcsbe rándult, örökké ráncos, megfagyott, halott ágai felém meredtek, értem nyúltak. Karmos, jéghideg csontujjaikkal kapaszkodtak volna belém, magukhoz húzva engem, megfojtva ragaszkodásukkal. A gyökereik mintha direkt miattam emelkednének ki a hűvös avar közül, akadályozva minden lépésemet. Mintha élnének, vékony kis indáikkal körbefonnák a bokámat, nem engednének egyetlen lépést sem tennem.

  És a puma még mindig csak várt.

  Jeges érzelemmentes számító tekintetét az enyémbe fúrva előttem várt rám. Tudtam, hogy így van, éreztem a felém sütő hideg gondolatokból, és számítóan jeges érzésektől, amik csak úgy sütötték a bőröm. Félnem kéne, rettegnem, szaladnom! Éreztem az izmaim görcsét, ahogy az agyam kiadta a parancsot a menekülésre, fémes íz kavargott a számban. De a lelkem még mindig maradni akart. Tudtam, hogy ma én leszek a szarvas. És mégsem indultam, bár remegett mindenem, csak álltam egy helyben. Mintha én is belefagytam volna a hideg természetbe.

  Az állat mozdult először. Láttam, vagy csak éreztem? Nem tudnám biztosan megmondani. Vibráltak a bundája alatt az izmai, ugrásra készült. És akkor hirtelen én is elmozdultam, megszűnt a fagyott kábultságom, menekülni kezdtem. Tudtam, hogy hiába, hiszen a nálam sokkal gyorsabb és ügyesebb szarvas sem élte túl az előző vadászatot. Ma én következtem. Azt hittem, hogy rohanva szaladok, de látnom kellett, hogy csak vánszorogni tudok. Botladoztam, minduntalan belegabalyodva egy – egy ágba, indába. A gyökerek a lábam után kaptak, elém kúsztak, akadályoztak. A fák ágainak holt karmai felsértették a kezemet, az arcomat, belém csimpaszkodva rántottak volna vissza. De én csak mentem, nem mertem hátranézni. Már féltem, rettegtem.

  Több dologtól egyszerre. Irtóztam az erdőtől; nyirkos hidegségétől. Féltem a mögöttem rám vadászótól. És rettegtem magamtól, hogy megállok, megfordulok és odaadom magam. Nem voltam egy harcos típus, de nem akartam itt megadni magam. Lihegtem a megerőltetéstől, és mégis hátranéztem, olyan voltam, mint a Bibliai Lót felesége. Nem szabadott volna hátranéznie, és mégis megtette. Ellen akartam állni, de nem ment. Nem tudom, mégis mit vártam. Talán valami mást. És akkor nekem is, mint Lót feleségének, sóbálvánnyá váltak a lábaim.

  A vánszorgás elmúlt. Nem volt értelme, az állat csak baktatott mögöttem, mint aki pontosan tudja, hogy úgyis mindegy, hiába menekül a vad, nem úszhatja meg. Nem volt értelme üldöznie engem, és ezt ő pontosan tudta. Éreztem rajta, mintha csak játszana velem, mint a házimacska az egérrel, mielőtt megöli. Biztosan az adrenalin miatt, cikázott át az agyamon. Kínomban felvinnyogtam. Hogy juthat ilyen az eszembe? Nekem most az életemért kéne futnom! Kiszáradt a torkom, kiáltani akartam. Hangosan vettem a levegőt, és ismét rá néztem. Mintha a fogán át szűrné a belőlem áradó pánikot, úgy itta a felőlem fújó, susogó, neki kedvező szelet.

  Ismét megfordultam, a szélnek indultam. Hallottam magam mögött a puha lépteket. Mintha egy ritmikus állandó kuncogás kísérte volna lépteit. Már tudtam, hogy tényleg játszik velem. Állandóan attól féltem, hogy véletlenül nekimegyek egy fának, és most, hogy a fák is az ellenségeim lettek, rettegtem, hogy magukhoz láncolnak. Vissza - visszatekintettem a vállam fölött, miközben botladozva próbáltam haladni. Nem tudtam így menni, ezért megfordultam. Azt gondoltam, ha meg kell halnom, hát legalább szemtől szemben álljak a gyilkosommal. De így még nehezebben ment a menekülés.

  Olyan lassú voltam, mint egy rossz film szörnyű, lassított jelenete. A puma még mindig csak lépésben, szinte egykedvűen hajtott maga előtt. Ez távolról sem volt ugyanaz a vadászat, mint, amit előző álmomban láttam. Nem volt rohanás, támadás. Csak az a nyugtalanító követés, és az állandó, mély, morajló morgás. Mintha terelne valahová. Igen egyértelműen terelt, és én a bárány voltam, aki arra ment, amerre mondták neki.

  De aztán nem volt tovább. Eltűntek a fák, hirtelen fényes világosság ragyogott fel. A nap előbukott a fák közül. Láttam, hogy az utolsó fa mellett állok, szemben a pumával. Én hátráltam volna, de azt hittem nincs hová. A puma csak jött és jött felém, lesunyt fejjel, hátracsapott fülekkel, résnyire nyitott szájjal. Láttam, hogy az egész teste ugrásra kész. De nem értettem, mi tartja vissza, már rég elkaphatott volna. Még akkor is, ha minden beleadva futok, hiszen hol voltam én az ő gyorsaságához, erejéhez képest?

  Most, először a menekülésem során, belenéztem a szemébe. Abba a szembe, amit annyira szerettem, és annyira akartam látni. Még mindig fekete űrként tátongott. De valami mást is láttam benne. Harcot: saját maga elleni mérhetetlen küzdelmet. Egy pillanatra feltámadt bennem a remény, de úgy ahogy volt, el is nyomtam rögtön. Tettem még egy lépést hátrafelé, és egy tisztáson találtam magam. Nem volt időm megnézni, csak az üres teret érzékeltem magam körül, és kint valahogy még inkább veszélyben éreztem magam. Én kint, ő még bent. Kint a bárány, bent a…. nem tudtam tovább gondolni, mert abban a pillanatban láttam, minden izma megfeszült, ugrani készült. Egyenesen rám. Sikítottam volna, de a hangomat elkapta a süvöltő szél és tovavitte, el az erdő fái közé. Messziről hallottam még, ahogy a sikolyom elhal. Én pedig álltam ott némán várakozva, a pillanat egy apró részletébe fagyva.

  Észre sem vettem, hogy szorosan behunytam a szemem, csak akkor, amikor erővel kellett koncentrálnom, hogy kinyissam. Azt hittem, eddigre vége lesz. De még mindig éltem, bár nem értettem, hogyan lehetséges ez.

  Ott állt előttem az én vadászom, éreztem a leheletét az arcomon, csiklandozott, jeges fuvallatként simogatott. Csak leült és nézett a megint aranyló sárga szemével. Nyoma sem maradt a hideg, számító fekete űrnek. Csak aranylón ragyogott rám. Sóvárogva.

  Összetörten ébredtem. Fájt mindenem, a fejem, a lábam, a karom, a hátam. Minden egyes porcikámban izomlázat éreztem. Sajogtak a csontjaim, izmaim. Nem tudtam, reggel van-e már, vagy még éjszaka. Süket csönd volt kint, tehát még nem lehetett reggel, és a vihar elvonult. Nyitott szemmel bámultam a plafont, nem mertem pislogni sem. Féltem. Tudtam, hogy így van, de mégis, az az utolsó pillanat ismét megváltoztatott mindent. Újra az én gyönyörű oroszlánom lett. És én látni akartam megint, még ha az életemmel is kell fizetnem érte. Micsoda melodráma? Futott át az agyamon. Hiszen ez is csak az álom volt, és egy részem lehet, hogy még ott van, ezért nem vagyok képes tisztán, értelmesen gondolkodni. Nem bírtam mozdulni, egészen addig hevertem éberen, míg meg nem hallottam anyám neszezését a fürdőben. Örültem, hogy végre reggel van, és eltüntethetem a zavaró gondolatokat a fejemből. Még az utazásnak is örültem, legalább valami másra gondolhatok ma. Mesés egy vigasz.

  Olyan gyorsan telt el az utolsó reggelem és a délelőtt egy része, hogy észre sem vettem. Minden egybemosódott, mint egy zavaros, halovány, rosszul világított fekete – fehér fénykép. Ez maradt meg nekem. Kapkodás, cipekedés, sürgetés, búcsúzkodás. Ebből állt.

  Végül azon kaptam magam, hogy a repülőn ülök, és bámulok kifejezéstelenül kifelé az ablakon. Néztem az alattam elszaladó tájat, a kedves meleg barna és sárgás színeket, az apró, kis tova suhanó árnyékot, ami a repülőből maradt lenn a földön. Ezen az apró árnyon ültem én is. Magamban búcsút intettem eddigi életemnek és próbáltam nagyon bátornak látszani magam előtt. A gondolataim minduntalan elkalandoztak, ami meglehetősen gyakori dolog volt az elmúlt héten, főleg, ha figyelembe veszzük, hogy alig aludtam valamit ezekben a napokban. Állandóan a költözés és az azzal járó dolgok jártak a fejemben, és ha nem erre gondoltam, akkor az álmaimon rágódtam. Mindez együttvéve nem igazán tett jót az amúgy is ingatag lelkiállapotomnak.

  Bizonyára a kialvatlanságtól és a kimerültségtől, de alig vettem észre, hogy a szemeim szépen lassan elnehezedve, észrevétlen lecsukódnak. Átvezetve ismét a másik világomba. Oda, ahol már minden olyan ismerősen fogadott, ott megéltem már minden létező, lehető érzést, csodás örömöt és rettegő félelmet is. Mégis kedves ismerősként üdvözöltem a fákat. A halk monoton motorzúgás csak segített az átkelésben. Az utolsó tiszta gondolatom - még mielőtt végleg átadtam volna magam ismét az álomvilág húzásának, csábításának, mielőtt végképp teljesen bekebelezett volna - a régi - új otthonom körül forogtak. Erre pontosan emlékeztem, azt gondoltam: TE JÓ ÉG, HOGYAN FOGOM ÉN EZT AZ EGÉSZET TÚLÉLNI…? De mielőtt túlságosan belelovalhattam volna magam az önsanyargatásba és önsajnálatba, már odaát voltam.

  Itt minden olyan zöld, még mindig.

  Ez volt az első tiszta gondolatom. Körbenéztem és a fák árnyékából az elmúlt éjszakai tisztásra léptem. Egyedül voltam. Csend volt, valószínűtlen csend. Még a fák sóhajait sem hallottam, csak éreztem őket. Halkan alig érintve a földet indultam el a nyílt tér felé. Csodás volt. Ahogy körülnéztem, mindenfelé virágokat láttam, de olyan természetellenesen éles kontrasztot alkottak a haragoszöld aljnövényzettel és fűvel, hogy nem tudtam elhinni, hogy mindez valóság lehet.

  Szóval megint álmodom. Kicsit csalódott voltam, hogy nem a valóság, de próbáltam kifogásokat keresni arra nézvést, hogy mégis hogyan lehetne az. Nem bírtam ellenállni és leheveredtem a nedves fűre. Mégsem éreztem hűvösségét, csak valami hihetetlen puhaságot. Álmomban aludni vágytam. Felnéztem az égre, és láttam, hogy egyetlen felhő sem halványítja el tisztaságát. Hihetetlenül kéken ragyogott fölöttem. Olyan idilli világ volt ez, mintha csak valami csodavilágba pottyantam volna. Kéjesen nyújtóztam az ölelő fűben, már nem éreztem a sajgó csontjaimat és égető izmaimat. Elmúlt minden fájdalmam. Annyira nyugodt és annyira békés volt minden.

  De hiányzott valami, és én pontosan tudtam, hogy mi az.

  Ő hiányzott. Égette a lelkemet a hiánya, látni akartam, érezni végre. Nem érdekelt, hogy veszélyes lehet, nem bántam, ha félnem is kell. Hozzá akartam érni, tapintani. Itt ebben a világban nem éreztem semmi zavarót amiatt, hogy egy állatot kívánok érinteni, itt nem kellett emiatt pirulnom még magam előtt sem. Itt mindez olyan természetes volt, mint a levegő, ami bársonyosan, édesen simogatott hűvös ujjaival. Feküdtem és álmodoztam. Nyitott szemmel bámulva a kéklő eget, arról, hogy milyen érzés lenne hozzáérni a pumámhoz.

  Magamban már csak így emlegettem, itt legalább be mertem magamnak vallani: az én pumám, az én oroszlánom. Hatalmas, félelmetesen gyönyörű oroszlánom. Magam elé képzeltem, milyen lenne, ha mellette heverhetnék, ha a teste az enyémhez érne, ha érezhetném az izmai rándulását, ha minden kétség nélkül hozzáérhetnék. Ha végighúzhatnám a kezem az orra vonalán, ha közelről láthatnám a kis aranyló pöttyöket a szemében. Ha beszélhetnék vele. Ha elmondhatnám, hogy nem bánom, mi ő.

  Sóvárogva vágytam rá. De egyedül voltam. Feküdtem a puha, virágokkal teli fűben. Eltakartam a szemem a kezemmel, mert olyan kétségbeesett, olyan szomorú lettem hirtelen, hogy egy könnycsepp gördült le az arcomon. Dühös lettem magamra, de nem tudtam megállítani. Annyira vágytam valamire, de igazán magam sem tudtam, mi is az a valami, ami után ennyire sóvárogtam. Nem történt semmi, nem változott semmi. A színek még mindig élesen ragyogtak, az ég kékje még mindig vakító volt, annyira, ha felnéztem, kis karikák táncoltak a szemem előtt.

  Először azt hittem, a szemem káprázik, és a vágyva vágyott jelenséget képzeli maga elé.

  A fák árnyékában állt. Ujjongó öröm cikázott végig testemen, lelkemen. Felpattantam és rohantam felé. Nem törődtem az előző félelemmel és rettegéssel, ami felidézte bennem az előző napi menekülő vánszorgásomat. Már értettem, miért csak botladoztam előle. Nem menekültem, csak a testem vitt. Egyszerűen képtelen lettem volna távol maradni tőle. Ahogy egyre közelebb értem, az erdő fái mintha meghajolnának előttem, utat engedve rohanásomnak. Most nem korlátoztak, nem kaptak utánam tartóztatva.

  Derengő fény borított mindent, a fák ágainak árnyékai közt szűrődve, csilingelve áradt mindenfelé, láttam minden egyes kis részecskéjét. Olyan gyönyörű volt, és én mégsem érzékeltem belőle semmit, csak őt láttam. Határozott lettem, nem engedve a kétségnek, a félelemnek.

  Az állat egyhelyben állt, rám várt. Megint.


  Újra és újra, mindig.

  Egyenesen odaléptem elé. Ilyen közel még soha nem kerültünk egymáshoz. Még akkor sem, amikor ő jött közel hozzám, amikor éreztem a testéből áradó erőt. Még akkor sem, amikor az illatát éreztem. Még az előző rémálom menekülésekor sem. És ő csak állt és várt. Mozdulatlan, mint egy faragott kőszobor. Csak a szeme élt, villogott. Néha mintha egy-egy pillanatra figyelmeztetést véltem volna felvillanni benne, de nem törődtem vele. Nem hagytam magam megfélemlíteni. Érinteni akartam.

  Odaléptem mellé, a kezemet puhán, óvatosan végre a csillogó bundára tettem. Éreztem egy pillanatra, hogy megmerevedik, de hagyta. Ránéztem, de nem láttam a veszélyt. Végre érezhettem őt, minden egyes porcikám érezni akarta. Azt gondoltam, még, még, még!

  A kezem feljebb vándorolt a testén, egészen a nyakán fölfelé, a szeméig. Lehunytam a szemem és végigsimítottam az arcán. Valószerűtlenül hűvös, majdhogynem hideg volt, de ahol a kezem pihekönnyedén hozzáért, mintha melegség áradt volna testéből. Nem éreztem a bundát, csak egy hideg, kőkemény, faragott arcot. Lehunyt szemem előtt már nem egy állat volt, nem a puma, de mégis ő. Láttam egyenes orrát, kiugró arccsontját, erőteljes állkapcsát. Éreztem, ahogy - talán merészségemen csodálkozva – ráncolja homlokát, és a redőt is éreztem az orra tövében. Gyönyörűnek láttam őt csukott szemeim mögött. Az enyém volt.

  Újra kinyitottam a szemem és mosolyogva vártam, mi történt, de a puma még mindig ott állt. Hunyorogva és mintha dorombolt volna, halk morgás tört elő a torkából, de ez csöppet sem volt fenyegető, inkább elégedett.

  Rám nézett csodás, aranyló tekintetével. Vadászni hívott, és én mentem volna vele a világ végére is. Nem gondolkodtam többé, a racionalitásnak nem volt helye ezen a világon. Csak követtem azt a veszélyesen mélységes aranyló tekintetet. Szemeim vakok lettek a külvilágra.


  Őt láttam és semmi mást.

  Csak őt, az én oroszlánomat...

- Hölgyeim és uraim, kérem kapcsolják be öveiket, hamarosan leszálláshoz készülünk.

  Nagyon messziről hallottam a stewardess hangját, de ez elég volt, hogy egy pillanat alatt kegyetlenül visszarántson a valóságba.

  Az álom gyönyörű képei és érzései egyre halványodtak, és mire kinyitottam a szemem, már csak átlátszó, bizonytalan ködbeburkolódzó emlékké csitultak. Kétségbeesetten kutattam az agyamban némi kapaszkodó után, de nem találtam semmit, csupán a megmaradt érzések egyfajta lenyomatát.

  A gép lassan ereszkedni kezdett, nagy döccenéssel értünk földet.

  Megérkeztem.

VÉGE...