12. fejezet

Üdv újra itt! Megérkezett Dio, Nian és Ottavio remélem sokak örömére:) Én soha nem tudok különbséget tenni a szereplők között, mindegyiket ugyanúgy és másért szeretem. 

Remélem most is ugyanúgy tetszetni fog nektek a rész, ahogy eddig, bár csak sejtéseim vannak, hogy igen, vagy nem...:/ Jó lenne ha megosztanátok velem is mit gondoltok a történetről.

És ha már itt tartunk, felmerült egy ötlet, hogy talán lehetne egy facebookos klubbot csinálni a történetnek, ahova háttérinformációkat, kulisszatitkokat tehetnék fel. Akár a római korról, akár az ásatásokról, a régészek munkájáról (A Gladiátor történetének valós hátteréről, mert van ilyen:)), vagy a gldiátorok harcairól, (régi és mostani gladiátorokéról is). Mit szóltok, van hozzá kedvetek barangolni egyett a Gladiátorok között??

Köszönöm az eddigi hozzászólasaitokat és üdv az új látogatóknak is, örülök nektek.  Ha tetszik az oldal vigyétek hírül másoknak is, hátha valaki még kedvet kap az ókorban, gladiátorok közt kirándulni Dio és Nian kíésretében:)

Jó olvasát!

mimi:)

Róma... ma...

  Miért van az, hogy az ember lánya képes elgyengülni olyankor is, amikor erősnek kellene lennie? Miért van, hogy amikor már minden rendeződni látszik, beüt a krah - egy férfi személyében. Dio azon gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy Nian újra berobbant az életébe, és épp olyan, mintha az elmúlt hat hónap meg sem történt volna. Körülnézett a gondosan berendezett lakásában – igaz, hogy csak egy tetőtéri kis lakás, de neki mindent megért a függetlenség, amit jelentett. Mégis az orrában még mindig Nian illata tekergőzött, készen arra, hogy végképp elterítse agyának maradék, tiszta részét is. Hiába mondogatta magának, hogy nem jó ez így, a teste újra és újra elárulta őt.

  Pontosan látta magukat kívülről, ahogy ott áll Nian karjába simulva, megkövülve akárcsak egy szobor. Kényszeríteni akarta magát arra, hogy hátráljon, hogy megszakítsa az érintkezést, de valahol legbelül egy fájdalmasan üres és magányos érzés megállásra sarkallta. Hiába nem tetszett neki az ötlet, hiába nem akarta, nem tehetett ellene semmit. Szabadon lévő keze felemelkedett, és óvatosan a férfi arcára tette.

  Még most is megszédült az érzéstől, ahogy az egynapos borosta a tenyerét csiklandozta. Lehunyta a szemét, de még így sem tudta elhessegetni azokat az ábrándképeket, amiket csalfa tudata vetített neki, bombázva amúgy is megtépázott védelmi vonalát. Nem akarta látni az emlékképeket, ahogy Nian mellett fekszik meztelenül, nem akarta érezni a bőrén a száját, nem akarta tudni, hogy mi van a férfivel, egyáltalán nem akarat semmit sem, ami vele kapcsolatos. Mégis, mit tesz? Itt áll, és józan esze ellenére simogatja! Az már biztos, hogy nem teljesen beszámítható – fintorgott magában, mégsem volt képes levenni a kezét Nian arcáról. Pontosan tudta, milyen képet vághat most a férfi - galádul, győztesen vigyorog, mint a vadalma. Már érezte is a keze alatt meg–meg ránduló arcizmait, majd minden érzéke tótágast állt benne, és a gerince mentén egy kéjes borzongás kúszott végig, lustán, ráérősen, amikor Nian belecsókolt a tenyerébe.

  Megmerevedett, nem akarta az érzést, el szerette volna taszítani magától a vágy hullámait, de azok betemették, nem foghatta többé álomtól ködös elméjére esztelenségét.

  Miért van az, hogy amikor azt hiszi, erős és megingathatatlan, elég csak egy pillanat, és szélfútta kártyavárként omlik össze minden eddigi erőfeszítése. Miért kellett neki beleszeretnie annak idején Nianba? Miért nem volt elég, hogy a legjobb barátnője bátyja, miért nem maradhattak meg csak barátoknak? Miértek halmaza kerítette be és fonta körbe ragadós hálójával, hogy ne tudjon mozdulni sem. Pedig tudta, hogy nem kéne. Ismerte őt, mégsem bírt ellenállni neki. Marták, szaggatták egymást éveken át. Kísértették és bántották a másikat, mégsem tudtak meglenni egymás nélkül sokáig. Nagyot sóhajtott, és most nem bánta, hogy az emlékek újra feléledtek benne. Olyan szép volt akkor, minden könnyűnek tűnt, és vidámnak. Alig volt tizenhat–tizenhét éves, amikor elkezdett másként nézni Nianra, akkor még minden játékos volt. Csak incselkedtek egymással sokáig, csak játszottak, de mindvégig barátok maradtak. Ez az, ami a legjobban hiányzott Dionak, Nian barátsága. Régen, ha bajba került, nem gondolkodott, csak egyszerűen hívta őt, bármi volt, Nian mindig ott volt vele, mellette. De, azóta a hat hónappal ezelőtti veszekedés óta, még csak fel sem hívhatta – és ez volt, ami a leginkább bántotta. Annyira szerette volna elmondani neki, hogy mit talált. Az első reakciója Nian volt, mindig ő, hogy a fene essen belé!

  – Kicsim, alszol? – hallatszott a nevetős hang, amitől az áldott emlékezés keserédes burkából egy csapásra újra a valóság hideg talaján találta magát arccal a hűvös igazsággal szemben.

  – Hagyj! – morgott Dio és kitépte magát Nian biztonságot adó karjaiból. Nem számított, hogy egy pillanattal korábban még ő volt az, aki simogatta az arcát, nem. Csak, hogy végre megfelelő távolságra lehessen tőle, hogy végre tisztán tudjon gondolkodni. – Miért nem hagysz már végre békén?! – kiáltotta kétségbeesve, hogy Niannak összeszorult a szíve erre a hangra.

  Mi történt, hogy ez lett belőlük? Hol rontották el? Már nem tudnak beszélgetni sem csak úgy, mint két egyszerű ember? Nian pontosan tudta, hogy nem. Nem fog menni, hogy ők valaha szenvtelenül csak úgy elüldögéljenek egymás mellett érzelmek nélkül. Nézte a lányt, és egy pillanattal ezelőtt még gyönyörködött benne, még élvezte, ahogy lehunyt szemmel az ő arcát simogatja. De minden jónak vége szakad egyszer – vette tudomásul fancsali képpel, így alkalmazkodott Dio új hangulatához. Bár fogalma sem volt arról, mi zajlik a lányban, mégis érezte, hogy valami nincs rendben. Ráadásul a tekercsek is nála voltak, ami szinte a lehetetlenséggel volt egyenlő. Hiszen az ásatáson talált papirustz a restaurátorok még csak most kezdik el rendbe tenni, csak annyit tudtak, amit Nian elmondott a lánynak, csak annyi volt biztos, amit fényképeken küldött neki.

  De amit most látott, ezt a fordítást nem küldhette ő, ez nem lehet annak a tekercsnek a fordítása, mert az nem volt ennyire jó állapotban, mint ahogy ezeken a másolatokon lévő lapokon látszott. Mégis,elég volt egyetlen pillantás az első sorokra, hogy tudja, ez az ő tekercseinek szövege. Ezt biztos nem a fényképek alapján fordította Dio, mert az sok helyütt olvashatatlan volt. A másolatokon lévő lapok túl épek voltak ahhoz képest, amit ő tárt fel. De Nian biztos volt benne, hogy ez az ő tekercseinek fordítása.

  Nem volt ismeretlen, hogy egy ókori szöveget később többször is lemásoltak, így eljuthatott több helyre is, mégis annak a lehetősége, hogy Nian és Dio egymástól függetlenül ugyanazt a szöveget tartalmazó írást találja meg, borzongatóan izgalmas lehetőségnek tűnt.

  – Dio, ne csináld, nem akarok harcolni veled! – mondta Nian majdhogynem suttogva, és megfogta a lány kezét, amivel az előbb még őt simogatta. – Szükségem van rád!

  – Nem, Nian, nincs rám szükséged – mondta szomorúan Dio, és maga sem értette, miért ez a hirtelen bánatos hangulat. – Ami neked kell, az nem én vagyok!

Elég! Mondta magában a lány. Nem játszik tovább, nem akarja tudni, miért jött a férfi, elég, hogy itt van. Nem maradhat vele egy légtérben, nem bírja, fáj. Hát nem érti Nian, mennyire nehéz neki, ha csak látja őt?! És hol van már Ottavio? Miért nem jön segíteni neki?

  – Tévedsz, gyönyörűm… – lépett hozzá megint közelebb Nian. Dio emlékezett rá, régen mennyire szerette, ha így hívta. – csakis rád van szükségem. Vedd úgy, hogy kellesz nekem! – mosolygott öntelten. Dio legszívesebben letörölte volna a képéről ezt az önelégült vigyort, de nem tette. Nem engedheti meg, hogy így szétcsússzon. Szedd össze magad, Diadora, elvégre felnőtt nő vagy, aki a saját életét irányítja! Szembefordult Niannal, majd végre ránézett. Erősnek képzelte magát, akit semmi nem tántoríthat el. De nem számolt a férfi tekintetével. Basszus!

  – Gyorsan mondd, minek köszönhetem a látogatást, mert nem érek rá! Nem érünk rá! – javította ki magát Dio, ahogy meglátta az értetlen arccal belépő Ottaviot. Nem baj – gondolta – majd később megmagyarázza neki. – Sajnálom, hogy nem kínálhatlak meg semmivel, de sietünk.

  Nagyon büszke volt magára, hogy milyen jól kivágta magát, és még csak a hangja sem remegett, de legnagyobb meglepetésére Nian megint nem azt reagálta, amit várt.

  – Ugyan hova mennél ebben a göncben, kicsi lány? – kacagott hangosan. Dio meglepődve nézett végig magán, és elátkozta a pillanatot, amikor pizsama helyett csak egy szál bugyit és pántos felsőt vett magára.

  – Ne hívj így, tudod, hogy utálom! – morogta és érezte, ahogy a férfi legelésző tekintete nyomán lángba borul az arca. Átkozott fehér bőr! Hiába volt már jó ideje a mediterrán fővárosban, mégsem sikerült annyi színt varázsolnia magára, hogy az ilyen kellemetlenségeket elkerülje, mint a pirulás. – Fel kell öltöznöm – motyogta magában, azzal eliszkolt a hálószobája felé. Nian csak nézett utána és mosolygott. Rájött, hogy hat hónap ide vagy oda, a lány nem változott, és ő még mindig megőrül érte. Mind az öt ujjával beleszántott a hajába, és nagyon szeretett volna rágyújtani. De emlékeztette magát, hogy leszokott, így csak a száját rágta idegesen. Nem tudta megítélni, vajon milyen hangulatban lesz Dio mikor visszatér, de sok mindent meg kellett beszélniük.

  – Nian, megmagyaráznád, mi folyik itt? – kérdezte Ottavio, ahogy beljebb lépett, és az egyik kezében lévő bögre kávét a férfi felé nyújtotta. Az morogva fogadta el, mert sehogyan sem akaródzott elfogadnia, hogy Ottavio milyen otthonosan mozog a lány lakásában.

  – Nincs mit magyarázni ezen – dohogott Nian. Eszméletlenül féltékeny volt, legalább magának bevallhatta. – Itt vagyok, visszajöttem, szóval te mehetsz is – mosolygott hidegen és állta Ottavio szelíd, mosolygós, elnéző tekintetét.

  – Azt ugye tudod, hogy pap vagyok? – veregette hátba Ottavio Niant vidáman.

  – Persze, hogy tudom, ne nézz hülyének! – mordult Nian. – Mi köze ennek mindenhez?

  – És katolikus pap vagyok, Nian. Dio a barátom, szeretem őt, de mint embertársamat, érted?

  – Ja, persze, azért alszol nála! Ugyan már! – horkantott Nian, mire Ottavio hangosan felnevetett. – Most meg mi bajod?

  – Te féltékeny vagy, Atyám, egy papra! – kacagott.

  – Aha, nagyon vicces!

  – Tényleg az, nyugi haver, szabad a pálya. De nem bánthatod őt, érted? – komolyodott el hirtelen Ottavio.

  – Nem akarom bántani. Ő volt, aki elhagyott engem, és nem fordítva.

  – Igen, tudom. De Dionak szabadság kell, és össze van zavarodva, ne kösd pórázra, azzal csak még inkább menekülni akar.

  – Mik ezek a hirtelen jó tanácsok? Irgalmas szamaritánus lettél? – gúnyolódott Nian. Tulajdonképpen kedvelte ő Ottaviot, de nem bírta megállni, hogy ne húzza kicsit, amikor végre megnyugodott a lelke, hogy a másik nem vetélytárs. De még mindig mardosta a féltékenyég, ha csak belegondolt, hogy Ottavio ott lehet Dio közelében, ő bezzeg nem.

  – Csak tartsd észben, rendben? – nevetett Ottavio újra és arra gondolt, hogy ezek ketten megérdemelnék, ha össze lennének zárva egy kis időre, és csak egymásra számíthatnának. – Elmondod, mi folyik itt?

  – Azt szeretném, ha segítene nekem – intett Nian a szoba felé, amerre Dio eltűnt –, de nem tudom, hogy hajlandó-e rá – sóhajtott fel. – Van egy ásatásom Londonban, és valami nagyon izgalmasat találtunk. Egy tekercset egy első századi villa egyik helységében. Egy amforába rejtették, és csodák csodájára a tőzeg, ami az idő folyamán betemette, elég jó állapotban megőrizte – mesélte Nian. Ha munkáról volt szó, minden rendbe jött egy szempillantás alatt. Újra egy kutató lett, akinek a szenvedélye a munkája. – Azt akartam, hogy Dio fordítsa a tekercseket, mert tudtam, hogy imádja, mellesleg ő az egyik legjobb ebben. Küldtem neki képeket is, de nem hívott vissza, és amikor, én hívtam akkor sem volt hajlandó beszélni velem, ezért én jöttem.

  – Azt akarod mondani, hogy csak egy papirusz miatt utaztál ennyit? – hitetlenkedett Ottavio. Valóban, kissé valószerűtlennek tűnt most így visszagondolva, de Nian soha nem gondolkodott logikusan, ha a magánéletéről volt szó.

  – Ja, valahogy úgy… – mosolygott sötéten Nian.

  – És most mihez kezdesz?

  – Nem tudom, de Dio valamit titkol. Az előbb az asztalán egy fordítást találtam, ami kísértetiesen hasonlít az én irataimhoz, de ennek az eredetije sokkal jobb állapotban van. Nem mondja meg, honnan szerezte, nekem viszont tudnom kell – sóhajtott Nian.

  – Nekem nem szólt semmit, hogy min dolgozik – töprengett Ottavio. – Mi legyen, erőszakkal nem fogod tudni kihúzni belőle.

  – Te tényleg ismered, ugye? – nevetett Nian. Az igazat megvallva kedvelte a csuhást.

  – Valahogy úgy… – mondta Ottavio –, de azon gondolkodom, hogy mi lenne a megoldás.

  – Valahogy meg kell puhítanom őt!

  – Mennyi időd van? – kérdezte hirtelen Ottavio. Nian nem értette, de azért válaszolt.

  – Van időm, de nem végtelen. Nem hagyhatom ott hetekre az ásatást, de pár nap, egy hét nem számít, miért?

  – Pompeibe kell utaznom, újra szentelni egy ottani kápolnát, és mivel Dio szorosan együttműködik a doktorija alatt a Vatikánnal, ezért úgy gondoltuk, hogy eljön velem…

  – És? Mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Nian, de abban a pillanatban megvilágosodott. – Azt akarod, hogy tartsak veletek? De miért?

  – Dio szakterülete az ókeresztény időszak, ugye?

  – Igen…

  – Nos, én most egy ilyen kápolnát szentelek fel – kezdte Ottavio, de Nian közbevágott.

  – Pompeiben nincs ókeresztény kápolna!

  – Tévedés, van. Nemrég tárták fel, és egy EU–s pályázatnak köszönhetően restaurálták, most régi fényében fog pompázni, és Dio, mint tudjuk, megőrül mindenért, ami a kora kereszténységhez köthető. Felhasználja a kutatásában ezt az új kápolnát is, azt mondja, sok új dolgot deríthet ki ezzel kapcsolatban – mondta Ottavio önelégülten, mint aki nagyon jót mulat valamin. – Tehát, csak annyi a feladat, hogy elhitessük vele, miért jössz te is…

  – Aha, cseppet sem fog átlátni a szitán – morogta Nian, de egyre inkább tetszett az ötlet. Aztán eszébe jutott valami. – Várj egy pillanatot! Az előbb a fordításában láttam valamit, ami talán segíthet!

  Gyorsan még belesett a lány után a szoba felé, de megnyugodva hallotta a fürdőből csobogó vizet, azon már meg sem lepődött, hogy kiszáradt a torka, ahogy elképzelte maga előtt Diot a zuhany alatt. Erővel tépte ki magát az ábrándképek kusza filmkockái közül, majd a lány dolgozóasztalához lépett. Újra kezébe vette a fordítás szövegét és átfutotta. Jól emlékezett. Amit keresett, ott virított nem is egyszer. Pompei. Már meg is volt az indok, miért megy ő is.

  Már csak Dionak kell valahogy beadni, és kihúzni belőle, honnan szerezte a papirusz lapokat.

  – Oké, minden rendben, sínen vagyunk – vigyorgott Nian Ottaviora. – Nem lesz gond az indok, hogy miért megyek én is!

  – Ez nagyszerű, akkor ezt elintéztük! – néztek össze cinkosan, mint akik évek óta barátok. Hihetetlen, hogyan tud fordulni a kocka percek alatt.

  – Ottavio – kezdte Nian –, kösz, haver!

  – Nincs mit, csak aztán nehogy megbánjam – dünnyögte Ottavio. – Nem akarom, hogy Dionak rossz legyen, érted? Nem szeretem látni, ha boldogtalan, és most az. Ő nem látja be, de én tudom. Nem él igazán, a fény kihunyt a szeméből, azt akarom, hogy újra az a cserfes, szeleburdi, vidám lány legyen, akit megismertem.

  – Az én hibám…

  – Nem, mindkettőtök hibája – javította ki Ottavio Niant. – Most mennem kell, a hír közlését rád hagyom, ne haragudj, de már így is késésben vagyok!

  – Rendben, mikor indultatok volna?

  – Pár nap múlva, a hétvégén lesz a szentelés, de mehetünk előbb is. Kérlek, mondd meg Dionak, hogy üzenem, előbb kell mennünk, este indulunk, és a többi és a többi… rád bízom, hogyan magyarázod ki magad – vigyorgott szemtelenül Ottavio.

  Kedvelte Niant, és szerette Diot, de úgy látta, mindkettő csökönyös szamár, és ha lehet, miért ne próbáljon meg tenni valamit ennek a kettőnek az érdekében. Mert azt látta, hogy Dio mennyire nincs jól így, és Nian sem tűnt épp rózsásnak, ahogy beállított. Bár, ahogy ezek csókolták egymást, cseppet volt csak zavarba ejtő. Ottavio elgondolkodott, vajon ő is tudna-e így szeretni, vajon benne is megvan-e a szerelem, a szenvedély képessége? De tudta, hogy ő egykor Isten mellett döntött, mégsem gondolta volna a nagy főnökéről, hogy a szerelem érzését tilosnak tartaná. Sokat gondolkodott már ezen. Ő hitt abban, hogy Isten a saját maga hasonlatosságára és képére teremtette az embert. Tehát, ha az ember olyan, mint Isten, akkor a Főnök olyan, mint a teremtményei; tud szeretni, gyűlölni, van humorérzéke, és ami legfőbb, amiben hitt: törődött a teremtett lényeivel. Nem hitte, hogy Isten arra kárhoztatná, az emberiséget, hogy örök szeretetlenségben éljenek. De ő mégis úgy döntött, hogy a szerelmet felcseréli a szeretetre. Mindvégig úgy gondolta, hogy helyesen cselekedett, és elégedett volt. Tudta, hogy ez az ő élete és ő ezt választotta, soha nem bánta meg döntéseit. Boldog volt Istennel és az emberekkel. Mégis, ilyenkor, amikor meglátott egy ennyire összeillő párt, mint Niant és Diot, akaratlanul is elgondolkodott, vajon neki is létezik valahol egy másik fele? És ha igen, nem bűn-e magára hagyni? Elvenni tőle az esélyt a boldogságra? Nem tudhatta, így úgy volt vele, ezen nem kell sokat morfondíroznia, csak ha majd, ha egyáltalán valaha majd odakerül, majd foglalkozik ezzel is.

  Nian örült, hogy sikerült valami elfogadható tervet kieszelni, és magának be merte vallani, hogy Ottavioból soha nem nézte volna ki, hogy még kerítőt is játsszon. Várt, míg a lány elkészül, és várakozás közben – kutató lévén, nem bírt a kíváncsiságával – körbekémlelt.

  – Itt ül! – mondta a kiskutyának, akit meglehetősen elfárasztott a korai játék, így már alig állt a lábán. Nem zavartatta magát, nemhogy leült volna, már le is heveredett és hangos szuszogásba kezdett. Nian lehajolt hozzá, és szeretettel megsimogatta a füle tövét.

  Dio lakása pont olyan volt, mint ő maga. Kissé kaotikus, színes, szertelen. Telve szenvedéllyel. Nem látott sehol fényképeket, semmi olyan személyeset, ami arra utalhatott volna, hogy Dio túllépett rajta. Ennek gonosz módon örült, mégis valahol méllyen sajnálta, hogy eddig fajultak a dolgok. Épp a könyvespolc felé tartott, hogy megnézzen egy kis kékszínű, alig áttetsző üveg edénykét, amikor megcsapta az orrát az a semmivel össze nem téveszthető illat, ami csak a lányra volt jellemző.

  – Citrom és méz – szippantott nagyot Nian a levegőből – még mindig.

  – Hol van Ottavio? Még meg kell beszélnem vele egy–két dolgot! – hagyta figyelmen kívül a lány Nian beszólását.

  – A csuhás haverod? - szándékosan csinált úgy, mintha még mindig zabos lenne Ottaviora, nem akarta, hogy idő előtt Dio sejtsen valamit, és ha most hirtelen megkedvelné a papot, a lány biztosan kiszúrná, hogy valami sántít. - Elment, azt üzente, hamar visszajön, és estére készülj el, mert hamarabb indultok – mondta Nian meg sem fordulva. – Ja, és még azt is mondta, hogy az én kocsimmal megyünk – közölte még mintegy mellékesen, ártatlanul.

  – Ma? Hogyhogy? Hiszen csak… – a lány megakadt, és Nian pontosan tudta, hogy ez az a pillanat, amikor leesik neki, hogy mit is mondott. – Hogy mi van?

  – Jól hallottad – vont vállat Nian tettetett nemtörődömséggel –, együtt megyünk, csillagom!

  – Mégis, hogyan képzelted, hogy veled megyek? Szó sem lehet róla! Ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből! Nincs az az isten! – toppantott Dio, mint egy akaratos kisgyerek.

  – Nagyon egyszerű, tartozol némi magyarázattal - utalt a titokzatos papirusz lapokra, és pontosan tudta, hogy Dio értette a célzást -, és tudom, hogy történetesen oda mentek, ahova az ÉN tekercseim szövege is vinne. Pompeibe – mondta Nian és várta, mit lép a lány. – Nincs apelláta, ha te mész, megyek én is. Márpedig, te mész, ugye?

  Most fordult csak Dio felé, de Dio pontosan tudta, hogy mi folyik itt. Nian olyan volt, mint egy ragadozó, mindig is úgy viselkedett. Most is, ahogy a kis nappalijában körözött, akárha egy nagymacska lett volna, szinte félelmetes volt, ahogy az elfojtott indulatok kavarogtak benne. Dio nagyon is jól ismerte ezt az álcáját. A szenvtelenség álarca mögé bújt, de az érzelmei a felszín alatt fortyogtak. Tudta, hogy el kell neki mondania, hogyan tudta lefordítani a tekercsek tartalmát. Tudta, hogy itt az idő, de úgy okoskodott, hogy Nian még hálás is lehetne neki. Lényegében semmi köze a férfinek hozzá, hogy ő honnan szerezte az iratot! Nem köteles neki beszámolni minden tettéről. Csak egy bökkenő volt. Ő is és Nian is tudták nagyon jól, mivel járna, ha kitudódna, hogy mit tett. És ki fog derülni, nem titkolhatja örökké. A titkok mindig kiderülnek. A titkok alaptermészete, hogy nem maradhatnak titkok.

  Ránézett hát újra Nianra, egyenesen izzó, várakozó tekintetébe, majd úgy gondolta, ez itt Nian, tudnia kell… de félt. Félt, hogy a férfi csalódik benne, hogy elítéli, nem érti majd meg, miért tette, amit tett. Félt, hogy megveti majd, és rettegett, hogy mi lesz, ha kiderül a két tekercs tényleg ugyanazt a szöveget tartalmazza. Tudta, hogy most veszített.

  Közelebb lépett Nianhoz, ösztönében bízva nagy levegőt vett, bátorságot öntött magába és megszólalt.

  - Elmondok mindent - nézett egyenesen Nian szemeibe, majd nagyot sóhajtott, és végre tudta, hogy helyesen cselekszik, bármi lesz is a végredménye.

  - Hallgatlak...

11. fejezet

Tataam...és itt is a következő rész. Remélem örömötök lelitek benne én nagyon szerettem írni. Jó lenne, ha megosztanátok velem, hogy mit gondoltok a történetről, Dianáról, Eywindről, Dioról, Nianról és persze Ottavioról is. Vagy bármiről, a korszakról. Hogy szeretitek-e a kort, ismeritek-e a rómaiakat, láttatok-e már gladiátorokat, igazából, láttátok-e, ahogy két penge egymásnak feszül? Én láttam... majd egyszer elmesélem, talán itt... a történetben:):):)

Nnah, ennyi elég is volt belőlem, jöjjön hát a fejezet:) 

Jó olvasást...csók, mimi:)

Pompei... akkor...

  Minden más lett. Minden megváltozott, és legfőképp én. Azon a nyáron felnőtt lettem végérvényesen. Búcsút mondtam az ártatlan gyermeknek, és üdvözöltem a felnőttet. Kívülről tökéletes voltam, de csak én magam tudtam igazán, hogy az, akit eddig láttak, már nem ugyanaz, mint akit most. Engedelmes és jó gyermek lettem, látszólag. Nem beszéltem, nem tiltakoztam, nem ellenkeztem semmi miatt. Tökéletes kis hercegnő lehettem volna, ha igaz lett volna a látszat. Maga a megtestesült római leány. Anyám meg volt győződve, hogy helyesen cselekedett. Talán így is volt. Nem tudhatom, mi történt volna, ha nem teszi, amit tett. Senki nem vette észre, hogy a bensőm változott. Megkeményedett, határozottabb lett, pontosan tudta mi a célja. Kívülről csak egy gyermek voltam, angyali arccal, szemeiben gyermeki csillogással, csalafinta mosollyal ajkán. De legbelül én, én voltam igazán. Végre tudtam mit akarok, végre nem voltak kétségeim, nem maradtak megválaszolatlan kérdéseim. Egyetlen éjszaka alatt eldőlt, hogy a sorsom fonalának fonata merre fog tartani. Talán már előttem megfonták azt, talán én magam voltam, aki alakította. Így volt. Így kellett lennie.

  Akartam az életet és akartam a szabadságot, amire vágytam. Nem egyszerűen csak vágyakoztam utána, hanem minden porcikámmal akartam, és képes lettem volna minden szabályt és szokást keresztülhágni miatta. Most lehet, azt gondolod, hogy Diana csak egy gyermek volt. Akkor hát hogyan lehetséges, hogy mindennek tudatában is volt? Tudtam, mit akarok. Egyszerű volt, mégis a világ legbonyolultabbja. A szabadság olyasvalakinek, mint én, ritka adomány volt. Hiába születtem előkelőnek, hiába volt az apám a szenátus tagja, az anyám hiába volt messze földön híres a szépségéről; én csak egy gyermek voltam, egy lány. Nem számítottam, nem jelentettem senkinek semmit. Csak egyvalakinek. Csakis neki. Már akkor is. Ő ott volt velem, nem tágított. Addig, ameddig csak lehetett, ameddig csak engedték, velem volt, és én már akkor szerettem ezért. És azért, amiért nekem adta a legféltettebb kincsét, a szabadság érzésének megismerését, holott ő maga nem volt az.

  Azon a nyáron egyszerre voltam rab és szabad. Boldog és szomorú, elveszett és akit megtaláltak. Azon a nyáron kezdődött az életem. Az életem, ami csodássá vált és egyben szörnyűvé is a döntéseim okozta végzetemben.

  Már rutinom volt abban, hogyan szökjek ki a kapun. Verus kívül várt rám, ahol rosszalló pillantással nyomta rögtön kezembe a durva vászon tunikát. Hamarjában magamra kapkodtam, majd a fejemre húztam a rongyos stóla egy darabját. De még előtte kicsit összekócoltam a hajam, hogy még véletlenül se tűnjön fel senkinek ragyogása, fényessége.

  – Diana, nem lenne szabad ezt tenned – morogta szemlesütve. Szegény, nem tehetett mást, kénytelen volt követni engem, hiszen ő maga tényleg szolga volt.

  – Verus, Verus, kedves barátom – mosolyogtam angyalian. – Most elmegyünk, ugyanúgy, ahogy mindig. És nem jön rá senki, ugyanúgy, ahogy eddig sem. 

  – Egyszer újra le fogunk bukni, és akkor nem kegyelmez nekünk a Domina – nyafogott Verus. Érdekesnek tartottam, hogy noha majd egyidősek voltunk, sőt talán ő még valamivel idősebb is lehetett nálam, mégis én voltam az öregebb, a felnőttebb közülünk. Ő gyermek maradt, míg én nem.

  – Az anyám, hidd el, nem fog rájönni semmire! Azt látja, amit akar. Egy engedelmes, jó gyermeket. És én az is vagyok, akkor, amikor annak kell lennem – nevettem gúnyosan. Igen, már ezt is tudtam. Megismertem a gúny hatalmát. – Ne félj már annyira! Már számtalanszor megtettük ezt az utat, nem?

  – De – mondta beletörődőn.

  – Na látod, akkor mire várunk? Igyekezzünk, mert elkésünk! – fogtam kézen, és ahogy volt, húztam magam után. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy minél hamarabb úti célunkhoz érjünk. Alig vártam, hogy újra és újra ott lehessek.

  Már úgy közlekedtem Pompei koszos utcáin, mint egy utcagyerek. Mindent megismertem, az összes sikátorban jártam, nem zavartak a koldusok, a bűz és az ürülék sem. A marakodó kutyákat gyorsan kikerültük, és határozottan mentünk a célunk felé, egyenesen arra, amerre Ő várt minket. Nem volt többé otthonom, nem számított már Diana, sem az istennő, sem a ház kis faunja. Csakis arra vágytam, hogy mehessek végre, hogy az út elinduljon velem, hogy hozzá vigyen. Igen, azon a nyáron minden eldőlt, az életem szövetét fonó Párkák már beleszőtték az új mintákat sorsomba. Elképzeltem, ahogy Nona, Decuma és Morta ülnek a szövőszékük mellett, és csak szőnek és szőnek, közben figyelik az életet, ami kezük munkájának gyümölcse.

  Lihegve érkeztünk az aréna mellé, ahol már várt minket Eywind. Megtorpantam, ahogy megpillantottam őt, újra és újra ahhoz a nagymacskához hasonlítottam, akit még rég láttam. Nevetett, amikor ezt elmondtam neki, mindig nevetett azzal a kissé gunyoros nevetésével, amit úgy szerettem. Nevetett, de tudtam, hogy nem rajtam mulat, és ez megmelengette a szívem. Én már akkor tudtam, amit más talán még csak sejteni sem mert.

  – Hercegnő! – hajolt meg előttem viccesen. Mindig eljátszotta ezt, én pedig mérges voltam rá, hogy kigúnyol, pedig nem tette.

  – Eywind! – nevettem. Elfelejtettem, hogy szöknöm kellett, és elfelejtettem, hogy ki vagyok. Vele csak Diana voltam, sehol nem volt már a kislány, aki istennő akart lenni, és sehol nem volt a dacos gyermek, aki ellenáll a szülei követelésének, és szabad akar lenni. Csak Diana voltam, és ő csak Eywind. Holott legbelül tudtam, hogy ez annál sokkal bonyolultabb, minthogy azt megértsem, mégis most csak Diana voltam. Tudtam nevetni minden bolondságon, még azon is, hogy Eywind már megint meghajolt előttem.

  – Már mondtam százszor, hogy ne hajolgass nekem! – toppantottam a lábammal. – Nem szeretem! Azt akarom, hogy ne kezelj másnak, mint ami vagyok.

  – De, hát pont ezt teszem, nem? – kérdezte csalafinta mosollyal a szája szögletében. – Igazam van, Verus? – nézett most rá. Kis barátom csak pislogott egyikkőnkről a másikunkra, és nem tudta eldönteni, kinek adjon igazat. Én szigorúan bámultam vissza rá, mégis nekem is mosolyoghatnékom volt a helyzet képtelenségén.

  – Én… én… – dadogott Verus – nem tudom.

  – Ugyan már, Verus, ne makogj, felelj! – csattantam.

  – Diana, miért teszitek mindig ezt velem? Én kedvelem mindkettőtöket, de nem mondhatom Eywindre, hogy nincs igaza, és neked sem, hogy neked van – tárta szét kezeit –, mit tegyek hát?

  – Gyáva – kuncogta Eywind. – Rendben, készen állsz? – nézett rám.

  – Igen, kezdhetjük!

  – Akkor, mire várunk, gyerünk! – csapta össze a két kezét. Szerettem nézni, amikor ilyen izgatott volt. Szinte vibrált, gyönyörű haja összefonva lobogott a hátán, szemében táncolt a nyughatatlan tenni akarás kis lángja. Elnéztem volna akár örökké.

  Emlékszem, egyszer megkérdeztem, miért engedik meg neki, hogy hosszúra növessze a haját, ha egyszer a gladiátorok között él és közéjük tartozik. Egy darabig csak talányosan nézett azzal a kifürkészhetetlen tekintetével, majd egy idő után válaszolt a fel nem tett kérdésemre is.

  – Emlékszel, amikor először találkoztunk? – kérdezte, mire én bólintottam, és meglóbáltam a lábam az aréna egyik lelátóján, amin ücsörögtünk. Nem látott minket senki kívülről, mi viszont rögtön észrevettük volna, ha valaki arra tartott volna. Tökéletes búvóhelynek tűnt.

  – És arra is, amit mondtam?

  – Arra gondolsz, hogy nem rabszolga vagy, hanem annál sokkal roszabb? – kérdeztem vissza.

  – Okos kislány – bólintott, mire összeráncoltam az orrom.

  – Nem vagyok kislány! – duzzogtam.

  – Dehogynem – nevetett –, de nem baj, így is kedvellek.

  – Tényleg?

  – Hát persze, Hercegnő – mosolygott a szemembe. – Szóval, akkor arra is emlékszel, hogy mit meséltem, honnan jöttem, hogy nem innen származom…

  – Igen, emlékszem.

  – Azért engedik, hogy hosszúra nőljön a hajam, mert ahonnan én jövök, ott ez a rangomat mutatja és azt, hogy harcosok leszármazottja vagyok, hogy én magam is harcos vagyok.

  – Miért, honnan jössz?

  – Germániából – mondta halkan. Emlékeztem rá régebbről, hogy valahol északon van egy ilyen hely, és vad, kegyetlen népek lakják. De akárhogyan is néztem Eywindet, nem láttam kegyetlennek. Nem tudtam annak látni.

  – És miért nem mész vissza abba a Germániába? – kérdeztem ártatlanul. Nem értettem, hogyan nem vágyik vissza, mi tartja itt. – Nem szeretnél hazamenni?

  – Mindennél jobban – sóhajtott –, de nem lehet, nem tehetem.

  – Miért?

  – Azért, mert én vagyok a béke záloga. Apám a népem feje, mondhatni uralkodója, mint nálatok a Cézár, bár nincs akkora befolyása, sem területe. Odaadott engem a rómaiaknak, hogy itt nevelkedjek, és a rómaiak nekik adták egyik fiukat, hogy az náluk nevelkedjen. Túsz vagyok, és ő is az. Nem mehetek haza addig, míg nem hívnak – hajtotta le a fejét.

  Egy pillanatra lehullott róla a nemtörődöm álarc, amitől mindig kissé pökhendinek tűnt, és könnyednek. Most, mint egy öregember ült mellettem, végtelen tapasztalattal a szemében. Nem tudtam mást tenni, máshogy vigasztalni, csak a vállára hajtottam a fejem, és óvatosan megfogtam a kezét.

  – Soha, soha nem mehetsz haza? – kérdeztem suttogva.

  – Nem tudom – vont vállat –, most a kiképzésemet tartják. Azért élek a gladiátorok között, mert ők a legjobb harcosok, így tőlük kell megtanulnom mindent. A testőreim vigyáznak rám, hogy ne essék bántódásom, hiszen az én bőröm drága pénz lenne Rómának. Mégis rosszabb a sorom, mint egy rabszolgának. Semmi vagyok a népem nélkül, az erdők nélkül, a hitem nélkül – mondta csendesen. Szomorú voltam, miatta és magam miatt is. Szerettem volna meg nem történtté tenni a fájdalmát, de nem tehettem semmit.

  – Ha nem hoztak volna ide, nem menthettél volna ki onnan – intettem a fejemmel a gyakorlótér felé -, és nem találkoztunk volna soha.

  – Hát, nem. Talán mégis van ebben valami jó is – vont vállat, és szinte lerázta magáról a bánatot. Felpattant, és újra az a fiú volt, akit megismertem.

  Azóta sok mindent elmesélt magáról. Az erdeiről, a fák között lakó tündérekről, manókról, erdei emberekről és a nagy, harcos istenükről. Én pedig mindig ittam minden szavát. Verus néha közbekotyogott valami új istenről, aki a szegények mellé állt, de nem törődtünk vele. Csak hallgattam Eywindet, ahogy mesélt.

  – Diana, mi lesz már? Meddig ábrándozol? – integetett az arcom előtt Eywind, mire felocsúdtam.

  – Oh, ne haragudj, csak elgondolkoztam! Kezdhetjük! – pattantam fel.

  – Rendben. Akkor készen álltok? – kérdezte, mire mindketten - Verus és én is - bólintottunk, hogy igen. – Verus, most te támadsz, és Diana védekezik! – adta ki Eywind az utasításokat.

  – Nem! Én akarok támadni! - ellenkeztem, de Eywind szigorú tekintete láttán meghátráltam. Mindig ezt csinálta, elég volt csak rám néznie, és nem hisztiztem tovább. Ezt senki nem tudta elérni nálam, csak ő. – Rendben, Verus támad, és én védekezek – adtam be a derekam. Mire Verus nagy lendülettel, ahogy azt Eywind tanította nekünk, támadni készült. Nem figyeltem semmire, csak a kezemben lévő két trák gladiusra – igaz, fából voltak, de azt képzeltem igaziak. A rövid kardok fa súlya lehúzta a karom, mégis egyenletesen tartottam őket. Nem néztem Eywindre, nem láttam mást, csak Verust – az ellenséget.

  Így ment ez már hónapok óta, amikor csak tudtunk, eljöttünk – kiszöktünk – Eywindhez gyakorolni. Azt mondta, akármilyen csenevész lány vagyok is, mégsem élhetek úgy, hogy nem tudom magam megvédeni, és lám, először is mi történt?

  – Diana, meghalhattál volna – mondta akkor. – Nem lehet, hogy csak éldegélj, mint a többi lusta római népség, a férfiak gondjaira bízva az életed. Mi lesz, ha egyszer meg kell magad védeni, mit teszel? – kérdezte feldúltan.

  – Megkérem az apám, a bátyáim, hogy védjenek meg, vagy a férjemet! – válaszoltam rögtön, hiszen ez volt a természetes számomra. Egy római nő nem alacsonyodott le odáig, hogy fegyvert fogjon a kezébe. Ezt csak a barbár asszonyok tették. – Én nem vagyok holmi kelta vadember, aki mocsokban harcol! – toppantottam a lábammal.

  – Akkor halj csak meg a gőgöddel együtt! – felelte Eywind, majd fogta magát és otthagyott egyedül. Nem engedhettem, hogy ott hagyjon, így meg sem gondoltam, amit mondok, máris utána szaladtam.

  – Várj, Eywind, várj meg! – lihegtem – Rendben! Harcolok, csak ne hagyj itt! Olyan barbár nő akarok én is lenni, aki kardokkal és lándzsákkal harcol! Kérlek, mutasd meg!

  – Nem tudom… – tanakodott, mire megint megijedtem. – Te római vagy, nincs szükséged rám.

  – Nem! Nem! Én akarom, tényleg! Ki tudja, mi történik, talán a kelták lerohanják Rómát, és akkor nekem is harcolnom kell! Légy szíves, segíts megtanulnom, hogyan védjem meg magam! – kértem, és ahogy rám nézett, tudtam, hogy győztem.

  Így kezdődött, azóta - hónapok óta - gyakoroltunk. És élveztem, nagyon meglepődtem, de élveztem minden egyes pillanatát a harcnak. És jól csináltam, láttam Eywind elismerő arcán, és szegény Verus sérülésein, és persze a sajátjaimon is. Pedig nehéz volt, mocskos volt és büdös. Minden egyes alkalommal fájt mindenem, és izzadt voltam. Az arcomról patakokba folyt a víz, és a por rászállt, de soha nem voltam még olyan boldog, mint azokban az időkben.

  De a Párkák más végzetet szántak nekem. Nem maradhatott így örökké, nem lebeghettem idilli kis világomban Eywinddel és Verussal. Vége kellett, hogy legyen.

  Egy tavaszi vagy már kora nyári napon ugyanúgy szöktem ki, mint korábban mindig. Megnőttem, lábaim izmosak lettek a sok futástól és a gyakorlástól. Magasabb voltam már, mint Verus. Kezem, lábam kissé esetlen volt ugyan, de nem zavart. Hosszú hajam ugyanúgy elrejtettem, mint máskor, és már futottam is. Meg sem kottyant az út, végig szaladtam, könnyedén az úton, egészen az aréna faláig, ahol Eywind a szokásostól eltérően nem várt ránk. Nem ijedtem meg, arra gondoltam, biztosan nem tudott kijönni a gladiátorok szállásáról.

  – Várunk – mondtam Verusnak, aki ugyanúgy megizmosodott a kéretlen edzéstől, mint én.

  – És, ha nem jön?

  – Jönni fog!

  Vártunk, sokáig, de nem jött. Egyre türelmetlenebb lettem, és egyre jobban féltem. Vajon mi történt? Miért nem jött el? Már majdnem sötétedett, és nekünk lassan mennünk kellett, mikor szó szerint berobban Eywind. Azonnal láttam, hogy valami baj van, nagy baj.

  – Mi történt? – rohantam oda hozzá.

  – Sajnálom, én annyira sajnálom – mondta és nem nézett a szemembe. Nem értettem semmit.

  – De mégis mit? – értetlenkedtem.

  – Nem találkozhatunk többé – motyogta. Először azt hittem, nem hallom jól, de aztán rám nézett, és megértettem, hogy csakugyan azt mondta, amit hallottam.

  – Ne…

  – Diana, az apám… meghalt, én vagyok a törzs főnöke ezentúl. Hazahívtak. Azonnal indulunk. A küldönc nemrég érkezett – mondta szomorúan, és a hangjából lemondás csendült.

  – De hát, ilyen hamar? – Nem akartam hinni, hogy elveszítem. Nem!

  – Már hónapok óta halott. Csak messze voltam, és nem értek el hozzám hamarabb. Értsd meg! Herceg vagyok, nem tehetek mást – suttogta és közelebb lépett hozzám. Óvatosan leemelte a hajamról a stólát, hogy a hajam vadul loboghasson az enyhe szélben. Behunytam a szemem és hagytam, hogy ujjai között keresztülfolyjon a hajam tömege.

  – Mi lesz velem? – kérdeztem sírva.

  – Megleszel, ne félj! Erős vagy, szép vagy és római vagy! Majd megnősz, nem leszel ilyen kis vakarcs… – nevetett reszelősen, amitől újra elszorult a torkom, és a könnyek újra utat törtek maguknak, amiket Eywind egyik ujjával óvatosan követett végig az arcomon. Mélyen megmozdult bennem valami. Nem értettem, csak éreztem, hogy nem mehet el nélkülem, nem lehet, hogy úgy éljek ezek után, mintha nem is létezett volna!

  – Nem! Azt akarom, hogy maradj!

  – Gyönyörű felnőtt lány leszel, és akkor férjhez adnak egy előkelő rómaihoz – folytatta gyengéden. – Gyermekeid lesznek, és nem is fogsz emlékezni egy vad, barbár germán fiúra.

  A szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy valaha is elfelejthetem. Nem, az nem történhet meg!

  – Nem vagy barbár és vad – nyöszörögtem. – Még nem tanítottál meg mindent! Ha meghalok, miattad lesz! – támadtam rá.

  – Mindent tudsz, amit taníthattam – nevetett keserűen. – Többet is.

  – Rendben – szusszantam, és a döntés olyan hamar megszületett bennem, hogy meg sem lepődtem. – Megyek veled!

  – Ugyan már, Diana! – simított végig az arcomon, tenyerének nyomán lángra lobbant a bőröm, és halvány pír futott végig rajta. Nem láttam mást, csak a mosolyt az arcán, csak a szemét, ami most is, mint legelőször, olvadt mézként ragyogott rám. – Ne légy csacsi! Neked itt a helyed!

  – Nem, megyek veled!

  – Ha el is jönnél, azt hiszed, messzire jutnánk? – kérdezte lemondóan. Talán már neki is eszébe jutott, hogy nem hagy itt – futott át rajtam a remény halvány ölelése. – Apád azonnal a nyomodban lenne, és lándzsára tűznék a fejem, hogy elraboltalak.

  – De, ha megmondanám, hogy én akartam menni? – kérdeztem hamis reménnyel, gyerekes hittel.

  – Istenem, gyermek vagy még! – sóhajtott, majd egyetlen lépéssel még közelebb lépett, kinyújtotta a másik kezét és szorosan magához húzott. Csak ölelt, én meg úgy kapaszkodtam belé, mintha ezen múlott volna az életem. Azt hiszem, így is volt akkor. – Hiányozni fogsz, Hercegnő, nagyon.

  Nem tudtam válaszolni, csak zokogtam. Újra gyerek lettem, gyenge és védtelen. Megfosztottak az egyetlen jótól, ami az életemben volt.

  – Nem akarom, hogy elmenj! – sírtam.

  – Én sem. De muszáj – suttogta a hajamba. – Soha nem hittem, hogy valaha ebben a pokolban akarok maradni. Végül ez lett a legszebb hely, ami lehetett. De mennem kell, nem maradhatok. Az én istenem óvjon, Hercegnő – lépett hátrébb.

  Megértettem, hogy itt a vége. Csak néztem rá, minden vonását próbáltam magamba inni, örökre megőrizni. A haját, amire ha rásütött a Nap, aranylón csillant; a szemét, azt a ragadozó-veszélyesen gyönyörű szempárt; az erős arccsontját; a kissé ferde orrát – elmosolyodtam könnyeimen keresztül, amikor vakmerően végighúztam ujjaimat rajta –; az ajkait, ahogy szomorúan mosolyognak rám; a széles, erős állát, amibe egyszer mérgembe beleöklöztem, és amitől csak nekem fájt a kezem. A hangját is el akartam raktározni, ahogy kissé karcosan és gúnyosan mond valamit. Nem bírtam elviselni az elválást. Az életem volt már akkor. Úgy érzetem, nem létezem nélküle, mintha a Nap nem sütne már többé. Örök árnyékban kell már élnem.

  – Megtalállak! – mondtam hirtelen. – Ha nagy leszek, ha felnőtt leszek, nagy hatalmú Domina leszek, és megtalállak. Elmegyek Germániába, és harcolsz velem újra, úgy mint eddig. Megtalállak! – mondtam szenvedélyesen, mire újra megölelt, majd kivette a nyakából féltve őrzött talizmánját és az én nyakamba akasztotta.

  – Ez a karom az én erdeimben élő medve karma. Eddig engem őrzött, mostantól téged fog – mondta ünnepélyesen. – Azt akarom, hogy légy olyan erős, mint ez a medve, azt akarom, hogy légy olyan állhatatos és légy olyan bölcs is, mint ez a medve. Az ereje immár a tiéd! – suttogta reszelős hangon, mire megborzongtam. Majd a pillanat tört része alatt odahajolt, és egy forró csókot nyomott összeszorított, könnyektől sós számra - és elment.

  Még percekig álltam ott némán, égő ajkaimra szorítva az öklöm, várva, hátha visszafordul és nevetve közli, hogy csak viccelt, és ez is csak egy újabb próba volt azok közül, amiket eddig kitalált. De nem fordult vissza, nem nézett vissza, egyenes háttal ment, mígnem elnyelte a sötétség. Egyedül maradtam.



Róma… ma…


  – Hogy kerül ez hozzád? – kérdezte Nian vádlón Diotól, és a kezébe vette a papiruszról készített fotók másolatát.

  – Meg tudom magyarázni – védekezett Dio. Tudta, annyira tudta, hogy egyszer le fog bukni, de hogy így, arra nem számított.

  – Nem értem, ezek azok a tekercsek, amiket én találtam, legalábbis a fordítás erről tanúskodik, de ez sokkal jobb állapotban van, mint az enyém. Az alig olvasható, de ez itt… – nézett tanácstalanul, értetlenül Diora a férfi. Teljesen összezavarodott, nem erre számított.

  – Nem tartozom neked magyarázattal! – csattant a lány. Most értette csak meg, hogy Nian szinte betolakodott a lakásába, és ő meg tűrte szó nélkül. Legszívesebben elsüllyedt volna, ha a fogadtatására gondolt. – Különben is, mit keresel itt?

  – Nem hívtál vissza – mondta Nian egyszerűen, majd megrántotta a vállát.

  – És ezért eljöttél Rómába? Eszednél vagy? – hápogott a lány.

  – Ugyan már, Kislány, ne mondd, hogy nem örültél! – nevetett a férfi és a lány mellé lépett.

  – Ne közelíts, mert sikítok! – emelte fel a kezét Dio figyelmeztetően.

  – Ó, sikíts csak nyugodtan! – kuncogott Nian. Kezdte mégis élvezni a kis párbeszédüket. – Nincs senki, aki segítene rajtad – mondta és lépett egyet még közelebb.

  – Nian, nem akarok játszani, menj el!

  – Nem, amíg meg nem magyarázod, mi folyik itt – makacsolta meg magát Nian. Dio tudta, mi történik ilyenkor. A férfi olyanná vált, mint egy öszvér, ha megkötötte magát, addig nem mozdult egy tapodtat sem, míg meg nem kapta, amit akart. – Egy; mit keresett itt a pojáca, csuhás barátod? Kettő; mi ez a tekercsekkel? És három; azért örülsz egy kicsit nekem, ugye, szépségem?

  – Hagyd abba! Tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod – célzott Dio Nian győztes vigyorgására. – És a vadállatodat meg fékezd meg, mert Szfinx nem áll jót magáért! – mutatott a tényre Dio, miszerint a macska és a kiskutya épp újabb csatába bonyolódtak.

  Nian nagy sóhajjal lépett el a lány mellől, hogy a kutyust – nézete szerint – megmentse a macskától, majd már kezében Maximussal fordult a lány felé. De úgy tűnt, egyikőjük sem gondolt arra, hogy összeütköznek, és Niannak már nemcsak a kutyát kellett tartania, hanem a lányt is. Dio vesztére belenézett a férfi szürkés szemébe, és ugyan már nem foghatta az álomra tettét, mégis, újra elveszett.

10. fejezet

Sorry, sorry... mea culpa, nem tudok más bocsánatot, hogy kimaradt egy hét! Sajnos úgy alakult, hogy beteg lettem, és elég durva volt a helyzet és nehezen keveredtem vissza. De talán már minden oké:):):)

Remélem ettől függetlenül itt vagytok még, várjátok a részt és hangot is adtok majd tetszéseteknek, avagy nem tetszéseteknek. Most úgy nézem a következő részben már újra viszontláthatjátok Diot és Niant:)

Jó olvasást:)

csók: mimi...
 

Pompei...akkor

   Nem akartam mást, csak pihenni. Nem érdekelt, hogy ki szólongat, sem az, hogy haza kéne érnem. Elfáradtam, már nem számított a kaland sem. Hirtelen lett vége az izgalmas kirándulásnak.

  – Diana, ébredj, mennünk kell! – jött az újabb sürgetés, de tudtam kinyitni a szemem.

  – Nem. Hagyj! – motyogtam nyűgösen.

  – Nem maradhatsz az utcán, gyere, menjünk! Majd segítek. – Éreztem, ahogy egy kéz megérint, de még mindig nem tudtam kilépni a magam választotta kábulatból. Úgy voltam vele, ha nem reagálok, biztosan békén hagynak. Nem fogtam fel, hogy még mindig az utca mocskában üldögélek, csak a végtelen fáradságot éreztem.

  – Most mi legyen? – kérdezte az egyik hang. Valahonnan ismerős volt, de a valóság ködlő homályából nem tudtam kivenni, ki lehet az.

  – Nem tudom. Egyáltalán, te ki vagy? És mit keresel itt? – jött a másik, vádló kérdés. Valahonnan éreztem, hogy ezek ketten itt a fejem fölött vitatkoznak, de úgy okoskodtam, hogy majd megoldják ők maguk.

  – Nem az a kérdés, én ki vagyok, hanem hogy te? – kérdezett vissza az első hang. Milyen szép, milyen megnyugtató. Örökké elhallgatnám – gondoltam magamban, és talán még egy kis mosoly is átszaladt az arcomon.

  – Én Diana barátja vagyok! – Verus, sóhajtottam magamban. Hát megtalált. Fel akartam kiáltani örömömben, de nem ment. Mintha nyelvemre béklyót kötöttek volna, mintha a tudatomra ködlő lepel borult volna.

  – Aha, szóval te vagy a szolgáló, aki miatt ebbe a helyzetbe került – hallottam meg a gúnyos hangot, de még így is szerettem hallgatni, hogy szavaiból csöpögött a mérgezett gúny.

  – Mi közöd neked ehhez?! Egyáltalán mit keresel itt?

  – Verus, ugye? – kérdezett vissza, válaszra sem méltatva a másikat.

  – Igen…– morogta Verus. Szinte láttam magam előtt fancsali ábrázatát.

  – Kedves Verus! – Újra az a maró gúny. – Hol voltál te az elmúlt órákban? Hogy hagyhattad úrnődet így egyedül? Tudod te, mi jár ezért egy magadfajtának?

  – Én nem… –dadogta Verus – én nem akartam, de minden olyan hirtelen és gyorsan történ, elveszítettem őt – motyogta.

  – Nem lett volna szabad odavinned! Mégis mit képzeltél? Hogyan gondolhattátok, hogy egy olyan hely, mint a gladiátorok szállása, megfelelő hely a bámészkodásra?

  – Mi csak meg akartuk nézni a hősöket! – morgott Verus védekezően.

  – Persze! Felelőtlenek voltatok mindketten! Az a hely nem egy kislánynak való! – Fel akartam kiáltani, hogy nem vagyok kislány, de a hangom nem engedelmeskedett akaratomnak, így hallgattam.

  – Ő akarta!

  – Igen, és te meg ugrottál! – vádolta Verust a másik hang.

  – Mit érdekel ez téged? Egyáltalán, ki vagy, hogy beleszólj? – jött az ellentámadás Verustól.

  – Csak az, aki kimenekítette abból a cirkuszból. Meg is halhatott volna! – csattant fel. – Most pedig haza kell vinni őt. Nincs jól. Nézz rá!

  – Meg tudom oldani egyedül is – makacskodott Verus.

  – Mégis hogyan? Egymagad akarod elcipelni? Ahhoz is nyamvadt vagy, hogy egy botot felemelj – nevetett keserűen. – Mutasd az utat! – adta ki a parancsot, még csak el sem csodálkoztam, mitől ilyen határozott. Közben éreztem, ahogy karok nyúlnak alám és ragadnak meg erősen. Elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhatnak, csak mikor éreztem, hogy felemelnek. A fiú illata bekúszott az orromba, éreztem hogy kissé megremeg a súlyom alatt, és hallottam, ahogy az erőlködéstől nehezebben veszi a levegőt, és a szíve is hevesebben kezd el dobogni. Akaratlanul is belesimultam a karjába, olyan jó volt, olyan megnyugtató, mégis gyermeki szívemben valami megmozdult. Már tudtam, ki ő.

  Eywind. Hát visszajött értem! Újra és újra megmentett. Bódult félálomban boldog voltam, hogy vele lehettem. Még csak pár órája találkoztunk, mégis megbíztam benne, olybá tűnt, mintha öröktől fogva ismertem volna. Mintha a világon nem lett volna más, csak ő. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, de elfogadtam, nem volt miért harcolnom ellene. Nem is akartam, hiszen olyan jó volt. Hát miért harcoltam volna? Butaság!

  Tudtam, hogy már megyünk, mert Eywind halkan fújtatott, ahogy vitt, és érezhetően ringatóztam. Örökké így akartam maradni. Azt kívántam, soha, soha ne érkezzünk meg.

  Nem tudom, meddig tartott a kanyargós út hazáig, de nekem túl rövidnek tűnt. Egyszer csak megtorpantunk, és hallottam, ahogy Eywind a karjában velem nehezen veszi a levegőt. Biztosan nem lehetett egyszerű végig cipelnie, de megtette!

  – És most? – kérdezte Verustól, akadozva az erőlködéstől.

  – Várj itt! – mondta Verus halkan. – Meg kell bizonyosodnom róla, nehogy észrevegye valaki.

  – Csak siess! – adta ki a parancsot újra Eywind. Csodálkoztam, hogyan lehet rabszolga létére ilyen határozott, ilyen parancsoló. Mint, aki ahhoz van szokva, hogy mindenki az ő parancsait lesse. De hát – jutott eszembe – azt mondta, ő nem rabszolga, annál sokkal rosszabb. Mi lehetne annál is rosszabb – tűnődtem. De nem derült ki. És abban a pillanatban ez nem is volt fontos.

  Tudtam, hogy leültünk, mert szorító karjai szép lassan ernyedtek el. Ki akartam nyitni a szemem, látni akartam az arcát, újra bele akartam nézni abba a mézszínű tekintetbe, ami egyszer már magába szippantott, és azóta sem engedett szabadon. Talán én is rabszolga lettem, már akkor.

  De nem volt időm semmire, hirtelen erős karok ragadtak meg, és szinte kitéptek Eywind karjai közül. Nem akartam, nem engedhettem.

  – Ne… – nyöszörögtem, és próbáltam erősen belekapaszkodni.

  – Gyere, kincsem! – suttogta egy hang, Rutilia.

  – Nem akarok! – nyögtem hangosabban, és még jobban kapaszkodtam Eywindbe.

  – Köszönjük a szolgálatodat, fiú – mondta Rutilia, majd hallottam, ahogy az erszényes szütyőjéből elővarázsol egy érmét. – Ezt fogadd el, és ne beszélj erről senkinek! Most menj! Az istenek áldjanak!

  – Nem! Ne menj! – kiáltottam hirtelen, és belekapaszkodtam Eywind nyakába.

  – Nyugodj meg! – hallottam a hangját közvetlenül a fülem mellett. – Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. – Mintha mosolygott volna.

  – Most már mennünk kell, az Úrnő itthon van, nem lenne jó, ha kiderülne, hogy a kisasszony merre kószált – mondta Rutilia.

  – Vigyázzanak rá! – mondta komoly hangon Eywind, majd lefejtette kapaszkodó karjaimat a nyakából, és átadott Rutiliának.

  Varázsütésre kinyíltak a szemeim, és láttam. Tudtam, hogy a hátsó kapuknál vagyunk, észrevettem Rutilia aggódó arcát és láttam őt is. Végre. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, majd ránéztem. Egyenesen a szemeibe, amik most is ugyanúgy – szinte rezzenéstelenül – néztek vissza rám, majd észrevettem, hogy egy enyhe mosoly is végigszalad a fiatal arcon. Egy szánakozó, bánkódó, kissé szomorú mosoly. Hirtelen már nem is egy fiatal fiúnak tűnt, hanem egy sokat megélt férfinek. Megborzongtam a tekintetéből áradó fájdalom láttán, de amilyen hirtelen jött, úgy múlt el, és csak a már megszokott, kissé gúnyos arc nézett vissza rám.

  – Vigyázz magadra, hercegnő! Legközelebb nem biztos, hogy ott leszek, hogy kihúzzalak a csávából – mondta, majd szó nélkül megfordult és elmasírozott.

  Kiáltani akartam utána, hogy ne menjen, de nem volt hozzá erőm. Csak valami mélységes szomorúságot éreztem, ahogy végignéztem távozását. Arcomat belefúrtam dajkám mellkasába, és keserves sírásba kezdtem. Rutilia bizonyára azt hihette, hogy a megrázkódtatások miatt sírok, de csak én tudhattam, hogy az elveszett lehetőséget és egy barátot sirattam, hogy sokkalta több volt ez a pár óra, mint azt bárki is képzelte volna.

  Beteg lettem. Senki nem tudta, mi bajom, de belázasodtam, és több napig lebegtem szinte öntudatlanul. Az anyám éktelen haragra gerjedt, amikor kiderült a kis kalandom. Nem úsztam meg büntetés nélkül. Rutilia azt hitte, sikerül észrevétlen becsempésznie és megmosdatnia, de szerencsétlenségemre az este a szüleim fogadást tartottak, ahol megint csak velem akartak dicsekedni. Személyesen anyám jött a hálókamrám felé, hogy szóljon. Elég volt egyetlen pillantást vetnie kosztól mocskos lábamra, bűzlő ruhámra, hogy kitalálja, mi történt.

  – Hogy tehetted!? – kiáltotta felháborodottan. – Hát erre neveltelek? Így kell meghálálni, hogy tisztes családba, előkelőnek születtél? Hátba döfni a szüleidet, szégyent hozni atyád nevére? – suttogta jegesen. Talán még az is jobb lett volna, ha kiabál, de ez a hidegség, ami a hangjából sütött, megégetett. Nem mertem szólni, csak álltam előtte lehajtott fejjel.

  – Szolgálónak öltözve maskarázni? Ezt akarod, kisasszony? Hát, ha ez kell neked, megkaphatod! – csattant a hangja és valami a hátamon. Észre sem vettem, hogy már a kezében volt a nádpálca. Még soha nem kaptam ki, de láttam már, mit okoz, hiszen számtalanszor voltam szemtanúja, hogyan büntet anyám. Égető érzés futott végig a testemen, újra és újra, ahogy a nádpálca a hátamon csattant. Furcsamód nem sírtam, nem kiáltottam. Fel sem fogtam talán, mi történt, csak valami csodálkozással vegyes fájdalom lett úrrá rajtam, ahogy rájöttem, mit tett anyám. Úgy büntetett, ahogy a szolgákat szokta.

  – Asszonyom, kérem! – sikoltotta Rutilia. – Engem, engem büntessen!

  – A büntetés azé, aki a bűnt elkövette. Diana talán megtanulja, hol a helye a világban. Ha ő a szolgálókkal akar közösködni, ám legyen. Mostantól a szolgák szállásán lakik, az ő ételüket eszi, és az ő ruháikban fog járni, míg meg nem tanulja, mi a különbség előkelő és szolga között!

  – Asszonyom, ne…. – suttogta Rutilia –, esküszöm az istennő nevére, jobban fogok figyelni! A kisasszony nem fog többé elkószálni, nem engedem, hogy szolgákkal játsszon. Kérem, ne büntesse őt, nem az ő hibája, én nem figyeltem eléggé rá!

  – Rutilia, értékelem a hűségedet, de Dianának meg kell tanulnia, hogy nem elég kiváltságosnak születni, úgy is kell viselkedni. Nem szaladgálhat, mint valami koszos parasztgyerek. Ha az uram megtudja, ennél nagyobb büntetésben részesül. Örüljetek, hogy csak én jöttem rá a kis csínyre! De ettől még nem vonom vissza a szavam. Diana szolgálóként akart élni. Most megtudja, milyen az – válaszolta anyám hidegen, merev arccal. Nem láttam benne egy szikra együttérzést sem, csak talán amikor a szemembe nézett, lágyult valami a tekintetén. Talán ő is tudta, milyen érzés ez.

  – Gyermekem, most azt hiszed, rosszat teszek veled, de hidd el, ez csak a te javadat szolgálja! Meg kell tanulnod, hogy nem a vágyaink szabják meg a cselekedeteinket. Egyikőnk sem teheti azt, amit szeretne – mondta meglepően szomorú hangon, majd Rutiliához fordult. – Rutilia, vidd át Dianát a szolgáló szállására, és számolj be hogyléte felől. Én ma este kimentem az úrnál.

  Rutilia csendesen sírdogálva szedte össze kevéske holmimat, majd óvatosan felemelt és a karjaiban vitt át a szolgák szállására.

  Már arra sem emlékeztem teljesen, amikor megérkeztünk, de aztán minden feketeségbe borult előttem. Néha magamhoz tértem, de nem annyira, hogy ébren is lehessek. Egyszer mintha láttam volna azokat a ragadozó szemeket engem vizslatni, mintha éreztem volna az illatát is, de tudtam, hogy csak álom. Így hát újra és újra visszamenekültem az álmaim közé, ahol megint szabad lehettem. Akkor még nem tudhattam, hogy az egész életem ezzel fog telni. Hogy menekülök valami elől, és a szabadságot vágyom.

  De valami megváltozott bennem azon az estén. Hiába voltam még gyermek, az akarat ott munkálkodott bennem. Anyám elszámította magát. Azt hitte, ha megbüntet, ha így büntet, akkor majd újra az engedelmes kislány leszek. Tévedett. Nagyot tévedett. Azon a nyáron minden megváltozott. Tudtam, mit akarok, és tudtam, kivel akarok lenni, és kész voltam rá, hogy meg is valósítsam mindezt. Szaladtam az elkerülhetetlen sorsom elé, nem vártam rá, rohanva üdvözöltem. Azon a nyáron kezdődött minden…