9. fejezet és B.Ú.É.K. :)

Hálló, hálló.... Először is Mea Culpa, mea maxima culpa, hogy nem volt új rész, de meghalt a netem, majd egy hétre :/ tegnapelőtt lett újra, és úgy voltam vele, akkor már kivárom a szilvesztert :P Igen, gonosz vagyok... :P 

Szóval itt az új rész, friss és ropogós, most íródott, csakis a ti kedvetekért. Azt azért gondoltam nem árt tudni, hogy a Galdiátor VALÓBAN a TI kedvetekért íródik, mert az eleje már igencsak rég pihengetett a gépemen, szóval jó lenne némi visszajelzést is látni, hogy elnyeri-e a tetszéseteket, avagy nem:) De mivel nem erőszak a disznótor... rátok bízom :P

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a 8. fejezethez írt komikat... lányok, mi lenne velem nélkületek, a ti lelkesedésetek nélkül? Nem tudom... KÖSZI:) És Nikitának, hogy szinte mindig ugrásra készen áll, hogy az újabb fejezet kikerüljön... az ő javítása nélkül biztosan nem itt tartanánk :P Csók, Niki...:D:D

Nah, ha már így számbavettem és szinte Oscar átadót meghazudtoló köszönömöt regéletem, nem marad már hátra, mint itt is BOLDOGSÁGOS, VIDÁM, ÚJ ESZTENDŐT kívánjak. Ne feledjétek: Mindenre képesek vagytok, csak merjetek nagyot álmodni...:D:D

Én most ezt az álmomat - A Gladiátort - osztom meg veletek... Remélem, jövőre is velem tartotok, és Dioval, és Niannal, és Ottavioval, és Dianával és Eywinddel és Verussal...:D:D

Csók, mindenkinek, jó olvasát: mimi:P

Pompei... Akkor...

   Először azt sem tudtam, mi történik. Csak annyit érzékeltem, hogy körülöttem felbolydult a világ. De hiába történt minden olyan gyorsan, nekem mégis, mintha egy örökkévalóság lett volna. Még mindig Őt néztem. Gyermek voltam csupán, de mégis valamit megéreztem benne, valami különlegest. Tudom, butaság, de azt képzeltem, mintha hangok nélkül beszélt volna hozzám.

  Körülöttünk minden a feje tetejére állt és úgy tűnt, csak mi ketten vagyunk a világnak egy csendes zugában. A furcsa, méz szemű fiú és én. Olyannak láttam, mint egy oroszlánt. Igaz, hogy még növő félben lévőt, de határozottan az volt a benyomásom, hogy azokra a fenséges fenevadakra hasonlít, amiket az elmúlt nyáron véletlenül pillantottam meg, ahogy a ketrecüket róják. Már akkor is csodáltam őket. Gyönyörűek voltak. De a legfenségesebb az egyik hím oroszlán volt. Még nem fejlődött ki teljesen a sörénye, épphogy a nyakán és a gerince tövén lehetett látni, mégis olyan erő sugárzott belőle, hogy megborzongtam látványára. Szerettem nézni őket, vonzottak és féltem is tőlük egyszerre. Rutilia meg is kapta a magáét, amikor kiderült, hogy miket mutogatott nekem. Anyám éktelen haragra gerjedt, hogy milyen alantas helyre vitt engem. Én voltam a hibás, hogy kiderül, mert ahogy hazaértünk, botor módon azonnal szaladtam elújságolni, mit láttam. Soha többé nem mehettem megnézni őket. Hiányoztak. De nem felejtettem el a nagyvad tekintetét, ahogy rám szegezte állhatatos azt, szinte belém fúrva magát. Emlékszem, csak álltam ott és bámultam. Megbabonázva, éppúgy ahogy most is.

  A tekintete, a fiú pillantása is ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem, mint annak idején az oroszlán pillantása. Elveszve fúrtam szemeim az övébe, és nem törődtem a körülöttem kialakult felfordulással.

  Aztán mindennek vége lett. Engem meglökött valaki és elestem. Riadtan kezdtem kutatni Verus után, de nem találtam semerre. Rémület töltött el, féltem, hogy elveszek. Verus sehol nem volt. Mindenki futkosott fel és alá. Arra néztem, amerre a fiút láttam, de már ő sem volt ott. Kezdtem azt hinni, csak álmodtam, az egészet. Közben számomra is kiderült, mi okozta a káoszt. Pár gladiátor – akik rabszolgák lehettek – úgy gondolta, íme a lehető legjobb pillanat a szökésre. Fegyvert ragadva őrizőik ellen fordultak. Akkor még nem tudtam, hogy ez milyen hiábavalóság és mekkora bolondság, nem tudhattam, miért csak fakardokkal gyakorlatozhatnak a gladiátorok, csak annyit érzékeltem az egészből, hogy minden felbolydult. Mindenki vadul üvöltözött, a pengék egymásnak feszültek, fémes hangjuk akárcsak egy fegyverbe bújtatott dallam. A szökésnek még azelőtt vége szakadt, hogy egyáltalán rájöhettem volna, mi történt. A lázadók vérben fürödve hevertek a porban. Nem tudtam levenni összeroncsolt testükről a szemem. A látvány olyan erősen belém ivódott, hogy azt hittem, soha nem leszek képes elfelejteni.

  De nem volt elég, hogy a rabszolgák fellázadtak, a felfordulásban pár ló megijedhetett, mert hirtelen – hogy még nagyobb legyen a káosz – lódobogás hallatszott.

  Az egyik mutatványos gladiátor – amelyik épp a lovakkal gyakorlatozott – elveszítette uralmát az állatai felett, és a lovak fejvesztve menekültek, amerre csak láttak. Feldöntve, felrúgva mindent maguk körül. Félelmetesen, dübörögve vágtáztak épp felém.

  Nem tudtam mozdulni, a lábaim a földbe gyökereztek. Olyan szépek voltak, ahogy a megannyi éjsötét paripa épp felém vágtatott. A patájuk által felvert por közül úgy rúgtak ki, mint maguk az éjszaka követei.

  Szám néma sikolyra nyílt, de nem jött ki hang a torkomon. Kiáltani, sikítani akartam, de nem ment. Egyszerre csodáltam őket és rettegtem tőlük.

  – Verus… – tátogtam némán, levegő után kapva. De kis barátom nem volt ott, hogy megmenthessen. Így csak álltam és vártam, hogy vége legyen. Még csodálkozni is volt időm, hogy milyen gyönyörűek a lovak, ahogy felém vágtáznak.

  De újra minden felgyorsult, ahogy egy hirtelen lökést éreztem. Elveszítettem az egyensúlyomat és elestem. Nem értettem, mi történik, de már észrevettem a rengeteg, fejvesztve menekülő embert is. Verus nem volt közöttük. Istennőm, hol lehet!? Mi lesz velem? Hogy jutok haza? Nem volt időm ezen elmélázni, mert az ismeretlen erő – ami feltaszított – újra megragadott. Nem láttam semmi mást, csak az oly ismerős szempárt. Az oroszlánét. Egy pillanatra összezavarodtam, majd rájöttem, hogy a fiú volt az, aki elrántott a lovak elől. Újra megállt a világ körülöttünk, újra csak őt tudtam nézni. Csak a szemét, csak a szőke, rengeteg haját, ahogy minden mozdulatára megcsillant rajta a napfény.

  – Gyere! – noszogatott és felém nyújtotta a kezét.

  – Segíts! – suttogtam neki, mert még mindig nehezen jött ki hang a torkomon.

  – El kell innen mennünk, a lovakat még nem fogták be. Előbb–utóbb újra itt kötnek ki – kuncogott, mintha valami tréfát hallott volna. Furcsa volt hallani a hangját.

  Valahogy máshogy beszélt, mint mi. Talán kissé vontatottabb volt a beszéde, mégis a füleim itták minden szavát. Később, sokkal később elgondolkoztam ezen az első találkozáson. Talán már akkor is éreztem valamit iránta, nem tudhatom. Lehet csak a mélységes bizalom hajtott akkor felé, talán valami más. De akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, öröktől fogva ismerem őt. Még a nevét sem tudtam, semmit sem róla, mégis ismertem már. Ismertem nyurga termetét; hosszú karjait; vékony, ám már izmos lábait; hosszú, vállát verdeső haját. Igen, tudtam, milyen érzés lenne, ha hozzáérnék – vastag és durvaszálú, mégis, puha és selymes. És ismertem arcának minden vonását. Az arisztokratikus, finom vonásokat, arcéleket, orrot, szájat és a szemét. Mintha beszélt volna hozzám az az oroszlántekintet …

  - Hallasz? – kérdezte tőlem, sokadjára valószínű - Megsérültél? – tette fel az újabb kérdést. – Jól vagy?

  – Öhm… – nyögtem. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Butának éreztem magam. Butának, csúnyának és koszosnak. Ezek a piszkos ruhák, és ez a büdös anyag! Istennőm! Így kell mutatkoznom!

  – Valami baj van? – nézett rám. – Érted, amit mondok?

  – Igen. Ne haragudj, csak megijedtem! – hazudtam a lehető legrosszabbul.

  – Ne félj, tőlem nem kell félned! – mondta olyan meggyőzően, hogy hittem neki. De hogyan is mondhattam volna el, hogy nem tőle ijedtem meg, még csak nem is a vadul vágtázó lovaktól, hanem magamtól. Attól az érzéstől, amit az én gyermeki szívemből már most kiváltott.

  – Én nem… nem félek tőled! – vetettem fel a fejem és álltam a pillantását. Dacosan néztem vele farkasszemet, és kissé feldühödtem, ahogy láttam a kis gunyoros szikkrákat az olvadt méz szemében.

  – Pedig még mindig ugyanott csücsülsz – mutatott rá a nyilvánvalóra. – Kihez tartozol? Gyere, elkísérlek! Itt nem maradhatsz!

  – Én nem tartozom senkihez! – csattantam és – fittyet hányva a kinyújtott kezére – felálltam. Összeszedtem mind a tíz évem büszkeségét, és felvetett fejjel néztem rá. Meg akartam mutatni az arcátlannak, hogy Diana Luciával nem lehet így bánni. – Az apám… – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert elkapta a kezem és odébb vonszolt.

  – Hé, mit csinálsz? – kiáltottam fel és megvetettem a lábam.

  – Elviszlek innen. Mondtam, hogy nem maradhatsz itt! Mégis, hogy gondoltad, hogy egyedül bámészkodhatsz? – kérdezte, de talán nem is várt rá választ, mert csak beszélt és beszélt, még csak rám sem nézett.

  – Nem vagyok egyedül – motyogtam.

  – Nem elég, hogy majdnem agyontapostak a lovak, még engem is megbüntetnek, ha kiderül, hogy kijöttem a gladiátorok szállásáról – dohogott tovább a fiú.

  – Miért, nem jöhetsz ki? – csodálkoztam. Már el is felejtettem, hogy haragszom rá, olyan érdekes volt.

  – Nem – morogta. – Én csak egy csereáru vagyok, egy rabszolgánál is kevesebb – mondta lassan és megtorpant, hogy rám nézhessen.

  – Mi az, hogy csereáru? – kérdeztem ártatlanul.

  – Nem számít! Mondd a gazdád nevét, és hazajuttatlak! – terelte el a témát.

  – Már mondtam, hogy nincs gazdám! – toppantottam a lábammal. Mire ő halkan felkuncogott.

  – Micsoda kis felfuvalkodott jószág vagy te! – nevetett. – És mégis, hogy higgyem el?

  – Úgy, hogy én mondom! Én Diana Lucia vagyok! Az apám a főtanács tagja. Szenátor! – húztam ki magam minden előkelőségem tudatával.

  – Persze, én meg herceg vagyok, az apám meg egy törzsfő – nevetett, de hangjában volt valami furcsa él.

  – Ha akarlak, meg is korbácsoltathatlak! – jelentettem ki, majd farkasszemet nézve vele hosszan álltam rezzenéstelen pillantását. Újra elvarázsolt. Kijelentésem dacára mégsem láttam tekintetében rosszallást, csak némi hitetlenkedést és gunyorosságot.

  – Parancsolj velem, kisasszony! – hajolt meg mélyen előttem, de hangjából tökéletesen hallani lehetett a vidámságot. Nem érettem, sem őt, sem a jókedvének okát.

  – Mi a neved? – kérdeztem és egy csöppet sem aggódtam már amiatt, hogy netalán nem találnék haza. Vagy esetleg Verus engem keres, vagy hogy kiderül, meglógtam otthonról. Nem. Mindent elfelejtettem, olyan nagyon elbűvölt az új kaland lehetősége emellett a titokzatos, idegen fiú mellett.

  – Eywind, szolgálatodra – hajolt ismét meg mélyen, de láttam, ahogy felém pillant közben. Mosolyognom kellett. Lám, mégis tudja, hogyan kell viselkedni egy hozzám hasonló, előkelő hölggyel.

  – Furcsa egy név, soha nem hallottam hasonlót – mondtam töprengve. Még csak elképzelni sem tudtam, hogy honnan jöhetett, de, a hangzása, mintha zene csendült volna valahol egy erdő mélyén. Titokzatos utazást ígért a neve, nem tudtam megmagyarázni, mégis az egész bensőmben éreztem.

  – Talán azért nem, mert nem a ti vidéketekről származom – szolgált magyarázattal.

  – Hanem?

  – Egyezzünk meg valamiben… – nézett rám furcsán.

  – Miben? – gyanakodtam, pedig ha tudta volna, hogy már most szinte mindenhova követtem volna, csak hogy hallassam, ahogy elregéli kalandjait.

  – Te elmondod, merre kell mennünk, és hazakísérlek. Én pedig elmondom, honnan jöttem – nézett rám komolyan. Nem értettem, miért olyan fontos neki, hogy hazajuttasson.

  – Miért? – kérdeztem. – Miért fontos neked, hogy hazajussak?

  – Talán, mert van, aki szeretne hazajutni, de ez nem is olyan egyszerű neki. Nem akarom, hogy te is így járj… – mondta, de egy szót sem értettem beszédéből.

  – Nem tudom, merre kell menni – hajtottam le a fejem szégyenkezve. – Nekem nem lett volna szabad eljönnöm otthonról. Verus tudta az utat.

  – Verus? És ő hol van? – kérdezte és körülnézett, mintha valahol ott lebzselne Verus mellettünk. Ahogy én is követtem pillantását rájöttem, hogy észrevétlenül eltávolodtunk a felfordulás színhelyéről.

  – Nem tudom. Elveszítettük egymást, amikor kitört a zűrzavar. Azt sem tudom, látom–e valaha. Mégis, mi történt? Miért volt ez az egész? – Nem értettem, hogyan, vagy miért.

  – Pár bolond azt hihette, megszökhet – magyarázta Eywind.

  – Honnan?

  – Hát, vak vagy, vagy ennyire nem látsz a szemedtől? – horkantott fel.

  – Nem vagyok sem vak, sem bolond!

  – Mégis annak látszol. Nem tudod, hogy a gladiátorok nagy többsége rabszolga? – tette fel az agyszerű, ám annál bonyolultabb kérdést.

  – Te is az vagy?

  – Nem. Én nem.

  – Akkor? Ha nem vagy rabszolga, akkor mi vagy? – kérdeztem. Egyre jobban izgatott a titokzatossága.

  – Nem számít.

  – Azt mondtad, mesélsz! – durcáskodtam.

  – Csak azt mondtam, hogy ha te elmondod, merre laksz, és is elmondom, honnan származom. De mivel ez nem sikerült… – Nem fejezte be, csak pimaszul vállat vont.

  – Ez nem ér!

  – Ugyan már! Ki mondta neked, hogy mindig minden tisztességes? Jegyezd meg, kislány; az élet csalfa, és légy mindig résen, mert soha nem tudhatod, mikor szúrnak hátba.

  – Olyan furcsán beszélsz. Nem értem egy szavad sem – motyogtam.

  – Nem is baj – nevetett. – Akkor legalább apád nevét mondd és keresünk valakit, aki ismeri. Nem kóborolhatsz itt egyedül. Nem biztonságos! Különben is, egy ilyen kislánynak semmi keresnivalója nem lett volna arra! Mégis, hogyan gondoltad ezt? – mondta még.

  – Már nem vagyok kislány! – csattantam.

  – Nem? – kérdezte csúfondárosan. – Mégis, mennyi lehetsz? Kilenc? Tíz?

  – Tíz! – mondtam büszkén.

  – Igaz, tényleg nem vagy kislány! – nevetett.

  – Te sem vagy felnőtt harcos! Gyerek vagy még! – replikáztam.

  – Tizennégy vagyok! Már majdnem férfi! – komolyodott el.

  Nem láttam olyan öregnek. Szerettem volna azt hinni, ő is olyan, mint én. De nem hasonlítottunk semmiben sem egymásra. Lassan bandukoltunk egymás mellett, eszembe sem jutott, vajon mit kap, ha nem találják a helyén. Annyit már én is tudtam a világ rendjéről, hogy mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. Ez alól senki nem volt kivétel. Sem én, sem Eywind.

  Épp egy keresztúthoz érkeztünk, messziről már látni lehetett a fórumot, mikor erős karokat éreztem a derekam köré fonódni. Nem értettem, mi történik. Elbizonytalanodva nézte fel rá – most vettem csak észre mennyivel magasabb nálam –, mire csak egy újabb gunyoros mosolyt kaptam válaszul. Majd hirtelen elemelkedtem a talajról, és nagy lendülettel kötöttem ki a másik oldalon. Akkor vettem csak észre, hogy bizony attól mentett meg Eywind karja, hogy az amúgy is csupa lyuk cipőm ismét telemenjen az utca mocskával.

  – Köszönöm – motyogtam.

  – Részemről a szerencse – vigyorgott. – Ha már itt tartunk, elárulhatnál nekem valamit – mondta és tovább vezetett az úton. Hogy merre, fogalmam sem volt. Akkor még nem tudhattam, hogy ez soha nem fog megváltozni. A tájékozódó képességem örökké ilyen szörnyen rossz fog maradni.

  – Mit?

  – Ha valóban az vagy, akinek állítod magad… – kezdte, de nem engedtem befejezni.

  – Igenis az vagyok!

  – Nyugalom! Szóval, ha tényleg te vagy annak a neves szenátornak a leánya… akkor mégis, hogyan lehetséges, hogy egy szál szakadt tunikában tévelyegsz Pompeii mocskában?

  – Verus ötlete volt – magyaráztam.

  - Verus? Hát ő meg kicsoda? Nem úgy hangzik a neve, mint valami előkelőségnek - mondta és nagy ámulatomra felhúzta az egyik szemöldökét.

  - Ő a barátom! - vágtam rá rögtön.

  - Egy szolgálóval barátkozol? - nézett rám kétkedőn, mire kihúztam magam.

  - Igen, és? Neked meg mi közöd hozzá? - kiáltottam, mire csak egy kuncogást kaptam válaszul. - És különben is miatta tudtam eljönni. Mindent ő talált ki, az ő érdeme! - mondtam nagy büszkén.

  – Mégis mi? Az tán, hogy szolgálónak öltözz? – hitetlenkedett.

  – Igen, különben nem tudtunk volna kiszökni. Anyám így is szíjat hasít a hátamból, ha megtudja, mi történt.

  – Minek akartatok egyáltalán kiszökni?

  – Látni akartuk a harcosokat. Herculest és Odusszeust és Achilleust – magyaráztam, majd elmeséltem neki mindent, hogyan szöktem ki a szolga fiával, aki a barátom volt, hogy megleshessük a gyakorlatozó gladiátorokat.

  – Szóval szökevény vagy te is – nevetett fel hirtelen. – Még nem láttam hozzád hasonló kis mitugrász kölyköt, az biztos!

  – Én nem vagyok mitugrász! Diana vagyok! És nem vagyok kölyök sem!

  – Rendben, Diana – mosolygott még mindig. Szerettem, ahogy kimondta a nevem, idegen dallammal a hangjában, mégis oly ismerősen, hogy nekem is rá kellett mosolyognom. – Szóval, hogy is hívják Diana atyját?

  – Claudius Lucius – vágtam rá rögtön.

  – Jól van, maradj, ahol vagy, én pedig megkérdezek pár ember, tudják–e, merre laktok! Ne mozdulj!

  – Itt várok… nem mozdulok – ígértem. – De még nem mondtad el, honnan jöttél? – szóltam utána.

  – Micsoda kíváncsi perszóna vagy! Rendben, majd elmondom… – nevetett.

  Néztem, ahogy távolodik, egyenes tartását, büszke járását. Kicsit elgyönyörködtem benne, azon gondolkodtam, felénk miért nincsenek ilyen fiúk. A bátyáim miért nem tudnak ilyen kedvesek, gondoskodók lenni? Miért kell egy idegennek jobbnak lennie hozzám, mint a saját testvéreimnek? De aztán rá kellett jönnöm, hogy nem látom Eywindet idegennek. Hiába csak pár órája láttam először. Valami hozzákötött, valami megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy mellette legyek. Biztonságban voltam vele, mégsem kezelt tárgyként, nem látszott rajta, hogy bosszantaná, hogy lány vagyok, vagy a sok kérdésem, nem úgy, mint a bátyáimat. Élveztem, ahogy rám pillant azzal a csodaszép, ragadozó szemeivel, és tetszett, hogy mosolyt láttam bennük mindig, amikor csak rám néztek.

  Nem tudom, meddig vártam, de hirtelen olyan fáradt lettem, hogy le kellett ülnöm. Karjaimat összekulcsoltam a térdeim körül, majd a fejemet ráhajtottam. Most jött rajtam ki az egész napos fáradság, az izgalom és az ijedelem. Lassan elnyomott az álom. Még félálomban hallottam, ahogy valaki a nevemen szólított. Nem értettem, mi történik; nem tudtam, miért; ki lehetett az. Fáradt voltam, aludni akartam.

  – Diana! – hallottam újra az aggodalmas hangot, de nem volt erőm felelni, aztán egy újabb hang keveredett az előző kellemes, simogató mellé. Egy sokkal sürgetőbb, idegesebb hang...

Betlehem, betlehem...

KEDVESEIM!

ÁLDOTT KARÁCSONYT KÍVÁNOK NEKTEK...:D ÜNNEPELJETEK BOLDOGAN, TELJÉK AZ ÜNNEP ÖRÖMBEN ÉS BÉKÉBEN;

ADASSÉK EGY VIDÁM, BOLDOG ÚJ ÉV. AZT KÍVÁNOM TELJESÜLJÖN MINDEN, AMIT SZERETNÉTEK ÉS AMIRE VÁGYTOK. ÁLMODJATOK NAGY ÁLMOKAT ÉS NE FÉLJETEK AZT MEGVALÓSÍTANI. MINDEN LEHETSÉGES, MINDEN MEGTÖRTÉNHET...

REMÉLEM JÖVŐRE IS TALÁLKOZUNK:)

ÜDV; MIMI:)

8. fejezet

Üdv Emberek! Megérkezett az újabb fejezet, remélem örömötöket lelitek benne... jó hosszú lett, de hiába nem tudom magam lelőni, ha nekiállok, egyszerűen képtelen vagyok rövidebbet írni, hogy ez jó-e vagy nem, azt döntsétek el ti... jó lenne, ha hagynátok magatok után némi nyomot is, hogy jártatok erre...:D:D

Drágáim, köszönöm a komikat, amiket írtatok, mindig meghatódom, hogy végül ennyire szeretitek Diot, Niant, Ottaviot, és Dianát is... remélem a mostani fejezetet is épp ennyire fogjátok szeretni, én imádtam írni:)

Jó olvasást...

csók, mimi:P

Róma… most…

 

  Nian egy pillanatra elképedt a lány hirtelen hevességén, de aztán megadta magát a rohamnak. Készséggel válaszolt – ugyanolyan szenvedéllyel és ugyanazzal a tűzzel, amit Diotól kapott. Álmában sem hitte, hogy majd ilyen fogadtatásban részesül, de nem is akart most ezzel törődni. Elég volt jelen pillanatban, hogy Dio száját az övén érezhette. Agyára homály kúszott, a kezéből kihullott a kutya póráza, majd a lány dereka köré fonódott, hogy szorosan tarthassa, nagyon szorosan. Szemét behunyta, és csak falta a másikat, mint egy régóta éhező vándor, aki talán végre hazaért. Érezte azt a semmivel össze nem hasonlítható bizsergést, ahogy a vágy hullámokban végigszaladt a gerince mentén, felborzolta mindenét, hogy aztán megállapodva felolvassza a szívébe költözött jeges hideget. Elég volt egy csók ahhoz, hogy újra élő embernek érezze magát. Elég volt annyi, csak hogy megérezze a lány kutató nyelvét a szájában, és ez elégnek tűnt ahhoz, hogy újra érezhesse az össze nem hasonlítható, csábító ízt, ami Dio sajátja volt. Egyik kezével még mindig szorosan tartotta a lány derekát, míg a másik óvatosan felkúszott a hátán. Érezni akarta a puszta, csupasz bőrét a tenyerén, tudni akarta, hogy még ugyanúgy megborzong - e a lány az érintésére, ahogy rég. Hirtelen minden rendben volt a világban. Nem telt el hat hónap, nem múlt el annyi megszámlálhatatlan nap és átvirrasztott éjszaka, nem volt semmi egyéb, csupán a meztelen vágy.

  Nian lassan, nagyon lassan simította feljebb a másik kezét is, míg végül mindkét tenyerébe foghatta a lány arcát. Egy pillanatra elszakadt Dio szájától, majd ahogy észrevette a vágytól elködösült jégkék szempárt – amiben most a tűz forrón hideg lángokkal táncolt –, újra lecsapott a csóktól duzzadt ajkakra. Csak falták, szaggatták, tépték egymást. Majd olyan gyorsan váltottak át valami egészen másba, hogy szinte elképzelhetetlen volt. Ami az előbb még vad tüzű, csupasz szenvedély volt, mostanra gyengédséggé vált. Puha, forrón lüktető csókká, lágy simítássá, mély sóhajjá. A férfi nem akarta elhinni, mégsem tudott felébredni. Azt akarta, hogy többé ne kelljen gondolkodnia, hogy örökké így állhassanak, hogy az elmúlt időszakot meg nem történtté tehessék.

  De minden pillanatnak egyszer vége szakad. Tarthat akár örökkévalóságig, akár egy gondolatnyi ideig. Az idő furcsa fogalom… a pillanat elszaladhat, de hosszúra is nyúlhat. Az ember küzdhet ellene, de megállítani nem tudja. Meg nem értheti, csupán élhet vele; nem zabolázhatja, csak használhatja. De épp addig áll az ember oldalán, ameddig az időnek úgy tartja kedve. Játszik velünk, kicselez, soha nem azt adja, amit kívánunk. Pont, ahogy most sem.

  Dio ködlő agyába éktelen csörömpölés, fújás, hörgés, nyávogás és még valami kúszott be kíméletlenül felébresztve csodás álmából - ugatás.

  Egyetlen pillanat kellett csak ahhoz, hogy az előbb még oly hihetetlen, csodás álomnak hitt érzések porrá hulljanak. Már tudta, hogy nem álom volt. Már érezte, hogy amit vágyképek hadának hitt, mind megtörtént. Ott állt az ajtóban, és még mindig Nian tartotta karjaiba. Mintha egy jeges vízzel teli vödörrel zúdították volna le, Dio úgy ugrott hátra. Tágra nyílt tekintetében ott csillogtak még az imént átéltek, de mellette a hitetlenkedés is felütötte fejét. Ahogy Nian lépett egyet felé – arcát gátlástalan vigyorral –, Dio úgy lépett egyet hátra. Fejét kétségbeesetten csóválta, még önmagának sem akarta bevallani, mit tett. Rémülten vette észre, ahogy Nian kinyújtja felé a kezét, hogy megérinthesse. Nem akarta beengedni az emlékeket, nem akarta elhinni, ami történt.

  – Nem… – suttogta.

  – Gyönyörűm! – mondta Nian és lépett még egyet a lány felé. Nem tudta tűrtőztetni magát, nem tudta leállítani a kezeit. Újra meg akarta érinteni, újra meg akarta csókolni, újra érezni akarta a bőrét a tenyere alatt. Akarta őt, erősen, mélyen, ösztönösen.

  – Nem! – csattant a lány.

  Nian újra felé fordult, de akkor a hangzavar forrása elért hozzájuk.

  Szfinx jött rohanvást, fújva, köpködve, magával rántva valami anyagot, mögötte pedig ott vágtázott Maximus lelkesen lihegve, vigyorogva, hogy végre játszótársra lelt. Szfinx nem tétovázott, az elképedt emberekre vetette magát, és egyenesen Nian ölében kötött ki. Hatalmasra tágult szemeivel, összeszűkült pupillával, fújtatva fordult a kiskutya felé. Maximus befékezett, nehogy elkaszáljon még valamit, majd csaholva rontott gazdájára. Mindenáron el akarta érni a macskát. Olyan érdekes volt, annyira izgató, olyan furcsa szaggal, mégis ellenállhatatlanul vonzva őt.

  Komikus kép volt, ahogy a két elképedt ember a pillanat töredékébe fagyva, szinte megkövülten mered a felfordulásra. Mintha egy film kivágott, kimerevített kockái lettek volna. A férfi, ölében a felháborodott macska; vele szemben – alig egy lépésnyire – a tátott szájjal bámuló lány hitetlenkedve; majd a vidáman felspannolt kiskutya, aki alig várja, hogy újabb izgalmakba vethesse magát. Külső szemlélőként valóban az lett volna, de a két érintett személy mindennek érezte, csak komikusnak nem. Össze voltak zavarodva, még mindig félig a csók által keltett hullámok között lubickoltak, míg a csatatér körülöttük zavartalanul folytatódott.

  – Diodora! – csattant egy aggodalmas hang a háttérből. – Mi folyik itt? Mi… mi történt?

  Nian először azt hitte, csak a füle vagy az agya játszik vele gúnyos, furcsa játékot, de aztán a szeme is bekapcsolódott a csalásba, amikor megpillantotta a még mindig sóbálvánnyá változott lány mögött a férfit. A pillanat most hamar vágtatott el mellette, alig tudta követni, de végül hátára ülve tépte ki magát a káprázat adta révületből. Értetlenül nézte a feléjük siető, alulöltözött férfit, és a düh hirtelen úgy szakította ketté a vágy puha fátylát, hogy szinte fájdalmat okozott.

  Dio úgy érezte, egyszerre történik minden; mintha kívülálló lett volna, úgy szemlélte a dolgokat. Egyszerre látta a Szfinx és a kiskutya harcát, az elképedt arcú Niant, majd az újonnan érkező Ottaviot. Úgy tépte ki magát a még mindig őt tartó karok közül, mintha ezen múlt volna az élete.

  – Mit keresel te itt? – kérdezte felháborodottan Niantól.

  – A kérdés, kis cicám, nem ez, hanem, hogy ez az alak mit keres itt hajnalban? – kérdezett vissza Nian maró gúnnyal a hangjában. Nem akarta tudomásul venni, hogy Ottavion csak egy sebtiben felrángatott nadrág van, az alatt valószínűleg a nagy semmivel.

  – Azt kérdeztem, mit keresel itt? – emelte fel a hangját a lány, és lassan, tagoltan ejtett ki minden egyes szót.

  – Válaszolj, az Isten áldjon meg! Mit műveltél te ezzel az alakkal? – üvöltötte már Nian. Homlokán és a nyakán árulkodón kidagadtak az erek; érezte, rögvest gutaütést kap, ha nem kap azonnal választ. Közben a macska újra fújni kezdett a kutyára, még nagyobb káoszt okozva ezzel az amúgy sem egyszerű helyzetben. Nian nem tudta tovább tartani Szfinxet, leejtette az öléből, mire a kutya-macska vadászat újra kezdetét vette.

  – Azonnal állítsd meg ezt a fenevadat! – kiabálta Dio.

  – Maximus! – csattant Nian hangja, de vajmi foganatja volt a dolognak, a kiskutya mintha megsüketült volna. Csak a vadászat vad öröme hajtotta, űzte Szfinx felé.

  – Dio, talán be kéne jönnötök az ajtóból, nem? – szólt közbe Ottavio. Úgy tűnt, érzékelte a két, egymással szemben álló között pattogó szikrákat, nem is kellett látnia a szemükben cikázó villámokat.

  – Jobb lenne, ha ebbe nem szólnál bele! – mordult fel Nian. – Különben is, te pap vagy! Ottavio, hogy a francba tehetted ezt! És pont vele? – mutatott a lányra. - Undorodom tőletek! - Éktelenül dühös volt és csalódott. Dühös, hogy azt hitte, minden megváltozott, hogy újra reménykedhetett, és csalódott, mert nem hitte, hogy Dio továbblépett volna, főleg nem Ottavioval. Ismerték egymást, bár nem túl jól. Tudta, hogy jóban van a lánnyal, de álmában sem gondolta volna, hogy Ottavio képes lesz erre. Legszívesebben elrohant volna, hogy elbujdosson. De nem akarta megadni az örömöt ennek a pojáca papnak, hogy futni lássa.

  – Nian, félreérted… – kezdte Ottavio, de nem tudta befejezni, egyrészt mert Nian nem hagyta, másrészt, mert a kutya-macska küzdelem hadszíntere újra közöttük volt.

  – Nian! Azonnal csinálj valamit ezzel a fenevaddal! – sikította Dio. Úgy érezte, szétrobban a feje. Kitépte magát a még mindig őt szorongató Nian kezéből és bevágtázott a szobába. Hallotta, ahogy a többiek is utána mennek, de nem bírt rájuk nézni. Égett az arca a gondolatra, vajon Nian mit gondolhat róla és Ottavioról. Nem akarta elhinni, hogyan csöppenhetett ebbe a slamasztikába.

  – Ha megbocsátotok, felöltöznék – mentegetőzött Ottavio.

  – Felesleges, már láttunk mindent – fanyalgott Nian.

  – Nian, ne hülyéskedj! – nevetett fel Ottavio, és talán még élvezte is valahol a dolgot.

  Dio és Nian újra farkasszemet néztek egymással. Niannak szinte csorgott a nyála, ahogy végignézett a lány lenge kis hálóöltözetén, ami láttatni engedte minden egyes tökéletes porcikáját. A lány vadul nézett rá, nem szólalt meg, csak ellenségesen, dacosan felvetett fejjel állta a férfi pillantását. Nem akart megszólalni, nem akarta tudomásul venni, hogy itt van, hogy betört az életébe, a lakásába, végül nem akart emlékezni rá, hogy megcsókolta őt. Azt akarta, hogy felejtse el végre, felejtse el, eszébe se jusson a férfi csókja, hogy milyen finom volt, hogy hogyan tartotta a karjaiban, hogy szinte izzott, csakhogy újra érezhesse őt. Nem akart emlékezni arra sem, hogy ő volt az, aki megcsókolta.

  Nem vette észre, hogy Nian már nem rá figyel, hanem valamit matat az asztalánál, a laptop körül.

  Egyetlen másodperc elég volt a lánynak, hogy rájöjjön, mit tanulmányoz oly bőszen, lángoló tekintettel a férfi. A tekercseket. Istenem – kapott levegő után Dio, ahogy észrevette Nian vádló, értetlen arckifejezését –, a fordítás és az eredeti, elcsent tekercs!

 

Pompeii… akkor

 

  Valaha egyszer, azt kérdezték tőlem, hogy szerettem–e a harcot. Akkor nem tudtam rá válaszolni, ma már viszont igen. Szerettem az izgalmat, ahogy a vér áramlani kezdett a testemben. Szerettem hallani a kardok, a tőrök csengését, mintha csak egy nekem írt dallamot játszottak volna. Amit csak az én fülem hallott dalnak. Szerettem az összesimuló acél furcsa, fémes illatát. Elképzelhető, csak az én orrom érezte illatnak a fém tüzes forgácsának kisüléseit. Talán, nem tudhatom. De én éreztem. Lehetséges, hogy nem szeretet volt ez, hanem maga az élet. Ez volt az életem. A harc. Ezzel keltem, ezzel feküdtem, minden gondolatom e körül forgott, amikor nem harcoltam akkor is. Féltem és szerettem is egyszerre.

  Akkor, amikor már nem rabszolga voltam, hanem újra szabad nő, még akkor is harcoltam. Hogy mikor láttam először, ahogy gladiátorok harcoltak? Nem tudom, talán tíz éves lehettem, lehet kicsit több, vagy kevesebb.

  Tisztán emlékszem arra a napra. Akkor láttam őt – Eywindet – először, először, de nem utoljára. Verus–szal titkon lopóztam ki a házunkból, nem akartam anyám tanításait hallgatni, így azt tettettem, hogy fáj a hasam. Rutilia persze rögtön keresztüllátott rajtam, bár nem árult el volna semmiért. Anyám csak intett egyet kegyesen, úgy gondoltam, ő sem akart jobban velem lenni, mint én vele.

  Verus már izgatottan várt rám, titokban. Nem barátkozhattam a szolgákkal, nem érintkezhettem velük, ha az anyám vagy - az istenek ne adják - az apám megtudta volna, hogy a legjobb barátom a rabszolga Verus, őt is és engem is megkorbácsolt volna.

  – Már azt hittem, soha nem érsz ide! – kiáltott izgatottan.

  – Mire ez a nagy sietség? – kérdeztem leereszkedőn. Tudatni akartam, hogy én vagyok az úr lánya, én vagyok a gazda. De Verus fel sem vette, én pedig már el is feledteztem beképzelt viselkedésemről, ahogy meghallottam, mire készül.

  – Megérkeztek a gladiátorok! – magyarázta olyan izgalommal csillogó szemmel, hogy engem is rögtön elkapott a vágy, hogy láthassam őket.

  – Na és? – adtam a közömböst!

  – Diana! Muszáj megnéznünk őket! A leghíresebb gladiátorok érkeztek az ünnepre. Nem akarod megnézni őket? Félelmetesek és hatalmasak!

  – Nem tudom… mi olyan érdekes bennük? – kérdeztem, mert nem akartam, hogy tudja, majd megveszek azért, hogy ott lehessek én is.

  – Hogy mi? Hogy mi? Akárcsak a legendás harcosok, Diana, mint Odüsszeusz vagy Achilleus vagy Hector, ők is olyanok! Soha többé nem láthatjuk a leghíresebb gladiátorokat, akiket Róma a hátán hordott, csakis most! – hadonászott és kezével, arcával is izgatottan mutatta, hogy milyenek, mekkorák.

  – De hogyan jutunk ki? – kérdeztem, már megadva magam. – Ha rájönnek, elevenen nyúznak meg minket – mondtam, de máris éreztem a kaland ízét a számban.

  – Bízd csak rám! Egy szolgálót észre sem vesznek!

  – De én nem vagyok szolgáló! – horkantam felháborodottan. – Még… – vigyorgott önelégülten, mind a tíz évének magabiztos tudatában Verus.

  – Hogy képzeled! – hápogtam. Barátok voltunk, mégis tudtam, hogy különbség van közöttünk.

  – Ne légy mérges, de valamit ki kellett találnom, hogy ne vegyenek rólad tudomást! – magyarázta békítő hangon. – Nagyon feltűnő vagy. Fehérebb a bőröd és a hajad sem olyan, mint másé. Nem mehetsz így ki! Rögtön észrevesznek. Érted már, miért? – nézett rám a nagy, barna szemeivel.  

Kedveltem őt, ő volt az egyetlen barátom. Verus pont olyan volt, mint a nagy többség – olajosan barna bőre, hullámos sötét haja és hatalmas, szurokfekete szemei voltak. Akárhányszor csak ránéztem, melegség árasztott el. Valahogy a lényéből fakadt. Úgy gondolom, Verus kicsit idősebb lehetett nálam, de mivel senkinek nem tartották számon a születését, így nem tudnám megmondani. Ráadásul ő szolga volt, még ha szabad szolga is, akkor is egy senki volt hozzám képest. Ezt már akkor, gyermekként a belém verték, hogy a szolgálókkal nem barátkozunk. Verus mégis kivétel volt. Bár jól titkoltam barátságunkat, mégis sokan tudtak róla. Még gyermek voltam, de már értettem bizonyos felnőtt dolgokat. Éreztem, hogy nem tenne jót, ha nyilvánosan mutatkoznék vele. Mégsem tudtam magam távol tartani tőle. Minden izgalmas volt, amit kitalált, minden gyerekes csínyben benne voltam, ha magával vitt. Talán ő volt az én bátyám, az igaziak helyett, akik azt sem tudták, hogy nézek ki igazán.

  – Rendben, legyen! De nem akarok koszos, mocskos rabszolgaruhát! – replikáztam és toppantottam a lábammal egyet.

  – Ígérem, a legjobb tunikát hozom neked, amit még lehet. De azt te is beláthatod, hogy ebben – mutatott az arannyal átszőtt, csodaszép, vörös anyagú tunikára, ami rajtam volt – nem jöhetsz! Elég lesz a hajadat elrejteni.

  – Mi a baj a hajammal? – kérdeztem dühösen. Kezdett elmenni a kedvem az egész kalandtól. Ha ilyen nagy előkészületeket igényel, nem is biztos, hogy megéri a sok munka, hogy megnézzem azokat a harcosokat. De aztán belegondoltam, hogy végül csak Verus láthatja őket, és a szívem összefacsarodott az irigységtől és a vágyakozástól. Ránéztem a hosszú, befont copfra, ami a mellkasomat verdeste és megértettem, hogy Verusnak igaza lehet. Vöröses hajam szinte rikított a Nap tűző fényén. El kellett rejtenem, nehogy kitűnjek a többi közember közül. Pompeiiben amúgy is ritka volt a világosabb haj, de az enyémhez foghatót még nem láttak., valahol a szőke és anyám vöröse között lehetett, akárcsak a lemenő Nap fényének izzása – legalábbis Rutilia mindig ezt mondta, én pedig hittem neki.

  – Jól van – egyeztem bele ebbe is. Menni akartam.

  – Várj meg itt! – mutatott a szolgálók szállása felé Verus, én pedig gyorsan besurrantam az árnyékos átrium hűvösére. Féltem, nehogy anyám észrevegyen, mert akkor biztos büntetésre számíthattam volna. De az izgalom már oly nagyon belém költözött, hogy megremegett a gyomrom, ha rágondoltam, mi vár rám.

  Szerencsére nem kellett sokat ácsorognom, mégis nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire Verus visszaért. Idegesen toporogtam, a szám szélét harapdáltam, szemeim csak úgy cikáztak, várva, mikor bukom le, hogy nem a fekhelyemen pihenek, ahogy mindenki tudta. Hiába voltam gyermek, kötelezettségeim már nekem is voltak Atyám szeretett velem büszkélkedni, bár egyebet mit sem tudott rólam, csak a külsőmet dicsérhette. Anyám még mindig ridegen bánt velem, de megszoktam, nem számított. Néha, ha megláttam Verust az anyjával, ahogy megöleli őt, ahogy óvón megfeddi egy–egy csintalansága miatt, még az után is elkapott a vágyakozás. Bárcsak az én anyámnak is fontos lennék annyira, hogy megszidjon. De nem. Neki csak az számított, kihez fog majd férjhez adni, fogalmam sem volt mit is jelent ez pontosan, de szerettem volna a kedvében járni, így az esetek többségében tettem, amit kértek tőlem. De voltak pillanatok, amikor – ahogy Rutilia mondta sokszor – kibújt belőlem az ördögfióka, és sehogyan sem tudtam megátalkodott természetemnek gátat szabni – ezt is Rutilia szokta mondani rám, megátalkodott. Ahogy eszembe jutott elmosolyogtam magam. Ő volt az egyetlen felnőtt, aki szeretett engem. Tudtam, ha ő velem van, nincs szükségem anyára.

  Míg vártam, a kis faunt nézegettem rejtekhelyemről. Még mindig szerettem. Pont odaláttam a belső udvarra, de nem akartam most odamenni hozzá, pedig vonzott. Csak egy kicsit szerettem volna végigsimítani csodás táncos lábain, hogy elképzelhessem, ahogy a csak az általunk hallott zeneszóra megmozdul kis teste. Már épp indultam volna, amikor valaki elkapta a kezem.

  – Hova mész? Nem meg mondtam, hogy maradj? – sziszegte Verus egy halom anyagkupac alól.

  – Én csak… – dadogtam. Mégis hogyan mondhattam volna el, hogy csak a faunhoz mentem volna, csak egy kicsit.

  – Mindegy, öltözz gyorsan, a kovács itt járt, kisurranhatunk, amikor megy el! – sürgetett.

  Nehéz volt egyedül öltöznöm, kicsit lassabban is ment, de végül sikerült magamra öltenem a büdös tunikát, amit Verus hozott nekem.

  – Fúj, ez büdös és durva! – nyafogtam. – Hogy vagy képest ezt odadni nekem, hogy vegyem fel?

  – Akarsz jönni vagy sem?

  – Megyek – húztam be a nyakam, nem akartam maradni. Még mit nem!

  – Akkor igyekezz, nem várhatunk napestig!

  Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz meglógnunk. Verus elrendezgette a tunikát rajtam, csupa rongy volt, de végül igaza lett. A kutya nem figyelt fel ránk. Hajamat gondosan a kendő alá tűrte, így azzal sem volt gond. Saruimat le kellett cserélnem egy kemény bocskorra, ami törte a lábam, de muszáj volt, hogy a szolga képe teljes legyen.

  Egyvalamire nem számítottam csak; a fertőre, ami Pompeii utcáit belengte. Mindenütt bűz, trágya és szemét. Rothadó zöldségek és gyümölcsök maradéka, az utcákon marakodó kutyák és orrfacsaró szagok kavalkádja. Nem véletlen alakították ki az utcákat olyanra, amilyenek voltak. A szennyvizet is itt vezették el a házakból, így minden ide folyt. Azért, hogy mégse térdig trágyába mászkáljanak az emberek – most értettem csak meg igazán, miért kellett nekünk mindig gyaloghintóval utazni –, hatalmas köveket fektettek az utakra le. Ezek segítségével lehetett az egyik magasabb járdáról átmenni a másikra, mert az útra magára nem volt szerencsés lelépni.

  Orromat facsarta a büdösség, de mentem rendületlenül Verus után. Úgy láttam, ő pontosan tudta, merre haladunk, míg én elvesztem a kis sikátorok útvesztőjében. Ritkán adódott, hogy kimehettem a városba, de akkor is csak vagy a piacig vagy a fórumra, vagy a templomig mehettem anyámmal bemutatni az áldozatot.

  Minden olyan izgalmas volt, hogy még azt sem bántam, hogy éreztem, ahogy a lukas sarumba befolyt az utca mocska.

  – Messze van még, Verus? – lihegtem, ahogy sietve lépkedtünk a határozott cél felé.

  – Nem, mindjárt az arénánál leszünk – felelte izgatottan. – Pont a gladiátorok szállása és a gyakorló tér mellett fogunk kilyukadni, majd csak figyeld meg!

  – Fáj a lábam! – nyöszörögtem.

  – Már csak pár méter és ott vagyunk, bírd ki!

  – És akkor ott lesznek azok a nagy harcosok? – kérdeztem álmélkodva, még mindig nem tudtam elhinni, hogy láthatom őket. Egy magamfajta lánynak nem engedték volna meg, hogy olyan alantas dolgot nézzen, mint a gladiátorok gyakorlása. Tudtuk Verussal, hogy a bemutatóra sehogyan sem tudnánk bejutni, így meg kellett elégednünk ennyivel is.

  – Igen, és még több is! Majd meglátod, na gyere, siessünk, mindjárt ott vagyunk! Látod azt a sarkot? – mutatott előre, és valóban, a sarok után egy kerítés húzódott végig – Az már az lesz!

  Lihegve érkeztünk meg, de ahogy odaértünk, a szánk is tátva maradt a látványtól. Félig meghúzva magunkat lopakodtunk közelebb, és izgatottságunkban levegőt is elfelejtettünk venni.

  Hatalmas férfiak voltak a gyakorlótéren, bekerítve. Tudtam, hogy a többségük rabszolga, mégis olyan csodálatosnak tűntek, hogy csak bámulni tudtam őket.

  – Gyere, menjünk közelebb! – rántottam meg Verus karját.

  – Nem lehet, Diana, nem szabad – ellenkezett, de én nem hallgattam rá.

  Egyre közelebb és közelebb lopóztam. Csodálva néztem, ahogy a fakardok egymásnak feszülnek, és a gladiátorok izmai megdagadnak erőlködésükben. Voltak, akik harcot imitáltak; voltak, akik csak magukban gyakoroltak, mintha egy megadott mozdulatsort hajtottak volna végre. Aztán voltak, akik birkóztak – csodálatos volt, elképesztő. Éreztem az emberek izzadságának kipárolgását, mégsem találtam visszataszítónak. Marcona, hatalmas férfiak voltak, lenge egy szál tunikában. Gyermeki szemem csak itta az izgalmas látványt.

  Szinte a kerítésre tapadva figyeltem, ahogy pár segéd tisztogatja az éles acél fegyvereket. Kardokat, tőröket, lándzsákat. Volt, aki egy hálót javítgatott; volt aki a trákok által használt rövid élű kardot élesítette.

  – Nézd – suttogta Verus – azok ott trákok! Félelmetes harcosok, jó lovasok!

  – És azok? – mutattam a mellettük lévőkre. Valahogy másnak tűntek. Hajuk világosabb volt, bár éppoly marcona férfiak voltak, mint a többiek, mégis kicsit másoknak tűntek. A kosz alatt a bőrük is fehérebb volt, majdnem, mint az enyém.

  – Azok? – töprengett Verus. – Talán germánok, nem tudom.

  – Germánok? Azok kik? – kérdeztem. Még soha nem hallottam felőlük, de máris olyan érdekesnek tűntek, mint még soha semmi azelőtt. Szemeim itták látványukat, majd megakadtak egyikkőjükön.

  A fiú magas volt, sovány, vézna; mégis erőt sugárzott magából. Olvadt méz szemeit egyenesen rám szegezte, amitől bennem szorult a levegő, mégsem tudtam másfelé nézni. Mint egy prédájára leső vad, úgy nézett mereven, én pedig meg sem bírtam moccanni a pillantása súlya alatt. Tekintetét a szemembe fúrta, és nem engedett másfelé nézni. Arcának vonásai lágyak voltak, mégis egyértelműen látszott, hogy fiú. Büszke tartással és egy enyhe – talán önkéntelen – félmosollyal az ajkán tartott fogva oly messziről is. Hosszú, rengeteg szőke haja a vállát verdeste és épp úgy volt összefogva, ahogy az enyém a kendő alatt. Nem volt túl kirívó a többiek közül, mégis a tartása – ahogy állt ott, kezében egy acél pengével - valami fenségesen hatott.

  Hallottam, ahogy Verus szólongat, de nem tudtam rá figyelni. Ártatlan, gyermeki lelkemmel éreztem, hogy ez a fiú oly közel állhatna hozzám, mint még soha senki. Idegen volt, mégis ismerős.

  De nem volt időm tovább csodálni a látványt, mert hirtelen elszabadult a pokol…

 

7. fejezet

És íme... az új rész. Remélhetőleg még nem ment el a kedvetek az olvasástól és élvezni figjátok a részt. Ha ingerenciát éreztek ne tartsátok vissza, írjatok... mivel fogalmam sincs szeretitek-e, tetszik-e egyáltalán a történetet ezért értékelném a visszajelzést, de persze, nem erőszak a disznótor (már ami az én disznótoromat illeti, amit tőletek kapnék..de ez van)... (és köszönöm annak a néhány embernek, akik mindig rendületlenül itt vannak, és írnak nekem:P csók...:)

Syro, köszönöm, hogy írtál az Álomvadászhoz, még úgy is, hogy már olvastad... Nem tudom, észrevettétek-e, de végül nem levettem a novellát, csak áttettem az "Álomvadász" fül alá. Syro a komidat bemásoltam alá, mert fogalmam sem volt, hogyan lehet az egészet áthelyezni, de mindenképp szerettem volna, ha ott van:) Így, a következő, befejező része is majd oda fog felkerülni.

Ennyi lett volna az előzetes... és jöjjön, az aminek jönnie kell! Friss és ropogós jó sok oldal:)

Jó olvasást:)

csók, mimi:P

Róma… ma…

  Fantasztikusra sikeredett végül a délután. Dio elképzelni sem tudta, hogy lehet nem tudós szemmel is nézni a várost. De Ottavio tett róla, hogy végül úgy láthassa Rómát, mint bármelyik másik turista. És ez határtalanul nagy élmény volt. Rá tudott csodálkozni minden kőre, minden emlékre, és élvezettel tudta elnyalni azt a hatalmas adag fagylaltot is, amit Ottavio vett neki a Piazza Naováról nyíló egyik kis utcácskában lévő fagyizóban. Még életében nem evett ekkora fagyit. Nem is nagyon szerette, de végül Ottavio meggyőzte és nem tűrt ellentmondást. Úgy vezette körbe a város szívében, mintha Dio vadidegen lenne, és nem úgy, mint egy tudóst, aki mindenről pontosan tudja, mit lát.

  - Gyere, eszünk valamit! – nyújtotta Ottavio Dio felé a kezét. A lány épp az egyik szökőkútban mosta le magáról a rácsöpögött fagyit. Végre olyan jókedve volt, mint már régen. Jó volt Ottavioval lenni, mintha a soha meg nem született bátyjával lett volna. Felszabadultan és minden gondtól mentesen. Nem gondolt Nianra, vagy a papiruszra, és semmi zavaró tényezőre sem.

  - Oké, mit szeretnél enni? – kérdezte mosolyogva, majd mintha megszállta volna a kisördög, a szeme sarkából a papra nézett, és elégedetten konstatálta, hogy épp nem figyel rá teljesen, így tökéletesen végre tudta hajtani a merényletet, amit hirtelen, gyerekes örömmel ötlött ki. Persze, nem volt ez hatalmas merénylet, csak a szokásos: szökőkút, víz, jó idő, bolond jókedv, aminek a következménye az lett, hogy Ottavio arra ocsúdott a nézelődésből, hogy a gyönyörű, fekete selyemingje csurom vizesen tapad a felsőtestére. Dio csak kacagott, megelégedve látta, ahogy a visszavágás huncut fénye felcsillan a férfi sötét szemében.

  - Na, megállj! Ezt érdemlem? Ha? – kiáltott fel Ottavio, és nagy léptekkel megindult a látszólag berezelt lány felé.

  - Én… én nem csináltam semmit! – magyarázta Dio, de alig bírta visszafojtani kitörni készülő vihogását.

  - Tényleg nem? Akkor hogy a fenébe lettem vizes? – lépett még eggyel közelebb Ottavio. Dio egyre csak hátrált, és nem látta, hogy már csak egy lépés választja el a víztől. Ottavio bezzeg annál inkább észrevette, de letörölte a feltörni készülő kárörvendő – paphoz igazán nem méltó – vigyort a képéről, nehogy a lány is megpillantsa. Tett még egy lépést Dio felé, majd még egyet. Nem törődött a kíváncsi bámészkodók hadával, sem a lány vigyorgásával. Jókedve volt, mert látta, hogy végre Dionak is az van. Szerethette volna másképpen is, ő nyitott volt rá, Isten iránti szeretete megengedte volna, ha az Úr úgy kívánta volna. De Ottavio boldog és elégedett volt a bőrében. Úgy érezte, pont erre a pályára született, nem hiányzott neki semmi. Sokan kételkedtek ebben, ha bizonygatta, de nem törődött a sóhajokkal és a megjegyzésekkel, miszerint mekkora pazarlás az emberi nemre nézve, hogy ő papnak állt. De ez volt a hivatása, az élete, nem akart mást, csakis ezt. Igen, szerette ezt a lányt itt maga előtt, de nem úgy, ahogy egy férfi szeret. Inkább valahogy úgy, ahogy egy testvér - feltétel nélkül, nem lanyhuló, egyenletes szeretettel. Azt akarta, hogy boldog legyen, és örült, hogy egy délután erejéig pont olyan volt a lány, mint annak előtte. Látta rajta, hogy nyeregben érzi magát, és még mindig nem vette észre, hogy a peremen táncol. Jót nevetett magában, ahogy elképzelte az arcát, amikor majd ő is épp olyan vizes lesz, mint a férfi.

  Dio nem értette Ottavio csillogó jókedvét. Mit vigyorog itt magában? – tette fel a kérdést először csak úgy magának, majd a férfinak is.

  - Csak ne örömködj, nyertem! – kacagott a lány. – Feladod? – kérdezte, és meg akart fordulni, hogy újabb adag vizet vegyen a tenyerébe, és újra Ottaviora zúdítsa azt. De a férfi már látta, amit ő még nem. Elég volt csak egy fél fordulatot tennie, hogy elveszítse az egyensúlyát és teljes testével a szökőkútba zuttyanjon.

  Hirtelen nem kapott levegőt, azt sem tudta, hol van, mi történt, csak a hangos hahotát hallotta valahonnan kívülről. Beletelt egy pár pillanatba, míg csak ott ücsörgött a hideg vízesés alatt, amíg felfogta, mi történt.

  Ez az alávaló ember kitervelte ezt! – dühöngött magában, majd újra végignézett magán, és kitört belőle is a hangos nevetés. Végre felszabadult, végre szabadon nevethetett. Minden ereje elhagyta, Ottavioért kellett nyújtania a kezét, hogy segítsen neki kikászálódni a szökőkútból.

  - Na, gyere, te ázott veréb! – nyúlt érte a férfi, de nem számított Dio erejére és elfelejtette, hogy milyen átkozottul alattomos tudott lenni, ha akart. Az ártatlan, szőke kislány; a mosolygós, gyermeki arc; a csillogó, őszinte, kék szemek - megtévesztették az embereket éppúgy, ahogy most Ottaviot is.

  - Segíts, nem érlek el! – nyújtózkodott Dio, de közben pontosan tudta, mit akar. Revansot!

  Ottavio persze nem számított rá, hogy a lány valamit forral ellene, még kicsit lelkiismeret-furdalása is volt amiatt, hogy így elbánt vele. De ahogy ez a gondolat megszületett a fejében, Dio máris megragadta a karját, és egy jó nagyot rántott rajta. A következő pillanatban Ottavio ott találta magát éppoly vizesen, ücsörögve a szökőkút belsejében, ahol az előbb csak Dio volt egyedül.

  - Ezt most miért? – hápogta a férfi.

  - Most kvittek vagyunk! – pattant fel édesen mosolyogva a lány, és kicsavarta a méregdrága, kis ruhájából a vizet, majd előkelőn kilibbent a szökőkútból. Ott vette csak észre, hogy bizony, az alig takaró, kis ruha most már annyit sem fed. Szorosan simult a testére, és mindenki őket bámulta. Nem tehetett ellene semmit. Megvonta a vállát, és nagy kegyesen kisegítette a férfit is a kútból.

  - Nem vagy semmi! Ugye tudod? – csóválta Ottavio a fejét nevetve. – Gyere, vedd ezt fel! – bújt ki a tavaszi zakójából, ami alatt a fekete selyeming ugyanolyan vizes volt, és már egyáltalán nem takart belőle sem semmit. Dio zavartan félrekapta a pillantását, mégis hogy nézne az ki, ha egy papot bámulna, de azért hálásan elfogadta az ugyancsak ázott kabátot.

  - Akkor? Eszünk? – nézett rá várakozón Ottavo, és – mint egy úriember – a karját nyújtotta a csupa víz, ázott lánynak. Viccesen néztek ki együtt. Mégis, az emberek nagy többsége álmélkodva, nézte őket. Kívülről úgy tűnhettek, mint egy pár, csak ők tudhatták, hogy ez a kapcsolat, ami rajtuk látszik, közel sem szerelem, annál talán egy sokkal erősebb kapocs; a szeretet az, ami összeköti őket.

  - Megőrültél? – nézett rá a lány csodálkozva. – Így? – mutatott végig magukon.

  - Nyugi… - ragadta meg a kezét Ottavio. – Giorgio tart otthon váltás ruhát. Menjünk, már vár minket, lefoglaltattam az asztalunkat!

  - Ne már! Ottavio, mégsem mehetünk végig fél Rómán csurom vizesen! – méltatlankodott Dio, de közben valahol a lelke mélyén igenis élvezte, hogy nem kell olyan felesleges dologgal törődnie, mint a vizes ruhája. Mint a gyermekek, gondtalanok lehettek. – Különben is, hova megyünk?

  - Majd meglátod, szeretni fogod! Na, ne kéresd magad bella! - nyomott egy gyors puszit Ottavio a lány arcára és vigyorognia kellett, ahogy Dio elpirult miatta.

- Nehogy röhögni merj! – nézett rá morcosan Dio, de már neki is felfelé kunkorodott a szája sarka.

- Én… dehogy! Soha! – esküdözött a férfi, és tényleg próbált nem nevetni a lány zavarán. Fel nem foghatta, mitől jön állandóan zavarba a jelenlétében!

  - Azért!

  Dio legnagyobb meglepetésére egy kis, eldugott étterembe mentek, nem messze a Colosseumtól, a Palatinus dombon. Igaz, hogy az odafelé vezető úton többen is megbámulták őket, de szerencsére a Piazza Navona és a Colosseum annyira nem volt messze egymástól, hogy ne lehessen elviselni a bámészkodókat. Bár Dio aztán ragaszkodott hozzá, hogy a Forumon keresztül menjenek, hiába csöpögött mindegyikőjük ruhájából a víz, nem számított.

  Ahogy megmászták a Capitoliumon a lépcsőket, Dio vidáman simogatta meg a farkast, ami alatt ott kuporgott Romulus és Remus.

  - Szeretem ezt a szobrot – motyogta Dio.

  - Nem is tudom, szerencsétlen farkas, most gondolj bele, két éktelen rossz kölyökkel – csóválta a fejét tetetett rosszallással Ottavio.

  - Én akkor is szeretem és kész! Valami megfoghatatlan, ősi szellem lengi körül, talán maga az idő, nem tudom, de vonz – cirógatta Dio épp a farkas pofáját, és meg mert volna esküdni, hogy az állat ráhunyorgott.

  - Tocsog a cipőd, nem kéne menni? – mutogatott Ottavio az említett darab felé, és nagyon mehetnékje támadt. – Azt hiszem, az előbb a gyomromat hallhattad, ahogy épp felzabálja magát az éhségtől – morgolódott.

  - Te is csak egy átlagos férfi vagy! – nevetett Dio. – Pont, mint a többi. Az anyádat is eladnád egy tál spagettiért.

  - Igenis éhes vagyok!

  - Jól van, kicsim, gyere, a mama vesz neked vacsit! – karolt bele a lány Ottavio morcos alakjába, és elkezdte vonszolni magával.

  Kicsit bánta, hogy már nem fért bele a napba a Colosseum, de mikor elhaladtak mellette, már épp zárták. Rengetegszer járt már benne, mégsem tudott soha betelni vele. Szerette hallgatni az ezer és ezer éves téglák és kövek zajait. Szinte látta maga előtt azt a rengeteg embert, ahogy épp őrjöngve szurkol egyik-egyik gladiátornak, vagy ahogy épp valamelyik másik halálát követeli zúgva. Szerette azt hinni, hogy érzi még a szagukat ott lent, a kacskaringós járatokban, hallja a vadállatok morgását és az emberek jajszavát. Imádta ezt a helyet, hiába volt véres a története, hiába halt meg benne több ezer emberi lény, ő mégis szerette, rajongva. Titokban végigsimított a kövein, ahogy elhaladtak mellette, és megfogadta magának, hogy egyik nap eljön ide. Egyedül. Hirtelen eszébe jutott a lány, akiről a papirusz írás szólt. Diána. Nem tudta miért, vagy hogyan, de az ő neve tolakodott be elméjének zugaiból.

  Pasta carbonarát ettek, és jófajta fehérbort ittak mellé. Giorgio fantasztikus vendéglátó volt, és maga a hely pedig valami álom. Kicsi, zsúfolt, tele régi plakátokkal és össze-vissza mindenféle használaton kívüli főzőalkalmatosságokkal. Edények, csorba poharak, tányérok hevertek kaotikusan mindenütt. A falak meleg terrakotta színben hívogatták a vendéget, és a pult fölött ott lógtak a szárított pármai sonkák garmadája. Dionak, ahogy beléptek, összefutott a szájában a nyál látványukra. Most jött csak rá, hogy nem evett semmit egész nap. Örömmel vetette rá magát az előételre, ami friss paradicsomból, kolbászból, szalámiból, puha sajtból, olívabogyókból, grillezett padlizsánból és sonkából állt. Isteni volt.

  - Úristen, de jól laktam! – dőlt hátra elégedetten, alig kapva levegőt Dio. És hálásan mosolygott az épp belépő Giorgiora.

  - Sinorina Diodora! Ízlett Giorgio főztje? – kérdezte vigyorogva, nagyokat gesztikulálva.

  - Giorgio, maga egy zseni! Minden fantastico volt. Grazie mille… - mondta Dio és lehúzta maga mellé az öregurat, hogy egy hatalmas, hálás csókot nyomjon a kopasz feje búbjára. Az öreg elpirult örömében, de egy tapodtat sem mozdult volna újdonsült bella senorinája mellől.

  Dio pedig hálás volt mindkét férfinek, hogy egész nap nem jutott eszébe sem a lopott papirusz, sem Nian…

   

Úton… London és Róma…ma…

  Nian nem aludt egész éjjel. Fáradt, nyűgős, és ideges volt. A kutya éhesen nyüszögött mellette, nem hagyta gondolkodni sem. Egyhuzamban vezetett le egész Franciaországon át, majd egy órás pihenőre megállt valahol az olasz határtól nem messze.

  Szeme kopogott az éhségtől, feje lüktetett az elmúl órák fáradságától, de még mindig hajtotta valami. Maga sem tudta, mi üthetett belé, hogy elindult, se szó se beszéd, de nem tudott volna visszafordulni. Nem is akart. Dühös volt. Magára és a lányra is. De főként Diora! Mert belehalt volna, ha visszahívja, nem? Ő csak szakmai segítséget szeretett volna a lánytól, semmi egyebet, hát már soha nem tudnak egymással normálisan viselkedni? Ő csak egy szívességet szeretett volna, de Dio, persze ő rögtön a szokásos módon cselekedett; menekült! Nian, pedig ő is csak azt tette, amit eddig, sutba dobott mindent és ész nélkül indult útnak. Csak kerüljön a keze közé az a csinos kis nyaka! Istenem! – gondolta magában, ha nagyon őszinte akart lenni magához, látni akarta. Igen. A fene megenné, iszonyatosan mérges volt rá, de akkor is látni akarta! Valószínű, a tekercsnek semmi köze nem volt ahhoz, hogy már egy egész éjszaka óta a kocsijában szenved, és csak nyomja a gázpedált monotonon. Az, hogy repülőre üljön, eszébe sem jutott. Csak, ha nagyon muszáj volt, akkor ült repülőre, akkor is csak úgy, hogy előtte beszedett egy marék nyugtatót, hogy kibírja az utat. Rémálomnak tartotta minden egyes repülőútját. És különben is, Max nem jöhetett volna vele, és mit csinált volna a kis jószággal?

  Magában előre vigyorgott gonoszul, ahogy elképzelte a lány elképedt arcát, amikor majd meglátja őt és a kutyát.

  - Na, haver, nagy útra indultunk, mi? – vakargatta meg a kiskutya álmos fejecskéjét. Még szerencse, hogy minden szükséges papírja megvolt a kutyának, így nem volt gond sehol sem. Igaz, a határokon már csak úgy átsuhantak, de ha belefutottak volna egy közúti ellenőrzésbe, akkor sem lett volna probléma. És az sem, hogy Maximus az első ülésen terpeszkedett, ugyanis minden óvintézkedést megtett Nian, hogy biztonságosan utazhasson. Max – éppúgy, ahogy az emberek – be volt kötve, így kényelmes és biztonságos is volt.

  - Legalább neked jó legyen, nem? – folytatta a férfi a megkezdett monológot. – Meglátod, kedvelni fogod Diot, de Szfinxszel vigyázz, nála ki kell érdemelni a tiszteletet. Szóval, azt tanácsolom, kisöreg, hogy hunyászkodj meg előtte. De azt hiszem, ez még odébb lesz, előbb be kell jutnunk a sárkány barlangjába – morogta.

Mikor megálltak, jól belakmároztak mindketten. Nian kicsit felfrissült, de így is fáradtnak érezte magát. Tudta, hogy meg kellene állnia, de nem akart. Attól félt, ha pihen, még meggondolja magát, és mégsem megy el Rómáig. Végül is, mit keres majd ott? Minek megy egyáltalán? Maga sem tudta a választ, csak ment és ment.

  A hajnal valahol Róma fölött érte, csodálatos volt, ahogy a sztrádáról látni lehetett a tájat. A dimbes-dombos olasz tájat. A párás pirkadat úgy lopakodott át a vidéken, mint egy óvatos tolvaj, aki a sötétet lopja el, és helyébe ajándékul a világosságot cseni az élőknek. Ezernyi színnel tündökölt az új nap virradata. Rózsaszínek és halvány sárgák, majd égő, tűz narancsok nyalábjai tarkították az ég vásznát. Nian eltűnődött, vajon melyik ókori istenség festhette be az ég üres vásznát ezernyi színnel, hogy az emberek csodálhassák minden nappal megújuló szépségét és tüneményét. Letekerte az ablakot és beengedte az új nap friss levegőjét. Nagyokat szippantott belőle, és maga sem tudta miért, de mosolygott.

  Már Róma határában jutott eszébe, hogy fogalma sincs, hol lakhat a lány. Hiába volt GPS-e mit sem számított, ha nem tudta, mire programozza be. Elővette a telefonját és tárcsázott.

  - Ki vagy és mit akarsz?! Ajánlom, hogy fontos legyen, különben… - szólt bele egy álmos hang. Nian csak egy percig káromkodott némán, hogy felébresztette a húgát, de aztán gyorsan belekezdett, mert Awen hajlamos volt, hogy hamar cselekedjék, ha valami nem úgy alakult, ahogy ő szerette volna. És Nian ismerte őt annyira, hogy tudja, minden szóba jöhet Awennél, csak épp a korai ébresztő nem, lévén, éjszakai bagolyként élt.

  - Hugi! – vágott közbe Nian, nehogy Awen letegye – Én vagyok!

  - Látom… - morogta a lány, mire Niannak vigyoroghatnékja támadt. – Minek köszönhetem, hogy ilyen nem embernek való időben zaklatsz? Megmondom anyuéknak, hogy nem hagysz békén – fenyegetőzött a lány, holott tudhatta volna, hogy ezzel Niannál semmire sem ment.

  - Dio címe kéne. – Nian nem teketóriázott, a leghamarabb le szerette volna zárni a témát, és még örült is annak, hogy húga álmos, így talán nem fog gyanút fogni és egyből kinyögi, csakhogy aludhasson tovább - nem jött össze.

  - Hogy mi? Minek az neked? – Abban a pillanatban, ahogy Awen meghallotta, hogy miért zargatta fel hajnalok hajnalán a bátyja, éktelen haragra gerjedt. – Ezért hívtál? Már azt hittem, ég a ház vagy kitört a háború és menekülni kell!

  - Awen, ne csináld, csak mondd meg szépen és alhatsz tovább!

  - Egy okot mondj, hogy miért ne csapjam rád a telefont! – Awen hangjából tisztán kiérezhető volt a fenyegetés.

  - Csak mondd már azt az átkozott címet! – Niannál kezdett elpattanni az a bizonyos cérna.

  - Megmondtam, ha megbántod, én kiheréllek, még ha a bátyám is vagy, emlékszel? – dühöngött a lány. Jól hallhatóan már teljesen ébren volt.

  - Nem érdekel a szentbeszéd, csak mondd, és már alhatsz is! – morogott Nian. Még emlékezett, mikor Awen rárontott, hogy hagyja békén a legjobb barátnőjét. De hát, Nian soha nem tudott ellenállni Dionak. Soha, már egész fiatal korukban sem, bár erősen próbálkozott, nem ment. Aztán hosszú időre elszakadtak, mindketten mentek a maguk útján, néha találkoztak, főleg Awen jóvoltából, de tartották a három lépés távolságot. „ Barátok” voltak, nagyon jó barátok, húzta el a száját Nian, ahogy eszébe jutott az a sok buli és a nyálcsorgató fajankó, akiket kénytelen volt elviselni, ahogy a húga és a „barátja” – Dio - körül sündörögtek. Aztán egyszer újra összesodorta őket a szél, és ők már nem akartak barátok maradni. Úgy estek egymásnak, mint két őrült, hevesen, szenvedélyesen és meggondolatlanul. Meg is lett az eredménye. Hat hónap, két hét és négy nap. Nélküle. Valamit mindig nagyon elrontottak. Nem volt jó, ha nem volt köztük semmi; az sem, ha barátok akartak lenni; és az sem működött, ha szerelmesek voltak egymásba. Ha nagyon őszinte akart lenni magához, világ életében szerelmes volt a lányba, de elszúrták, mindig.

  - Minek neked Dio címe? Ne zaklasd, hagyd végre ékén! – dunnyogta közben a lány. – Nian, miért jó az nektek, ha ölitek egymást? Úgyis csak az lenne belőle.

  - Ne érdekeljen, csak add meg a címet! – türelmetlenkedett Nian.

  - Mire fel ez a nagy sürgetés, ha?

  - Awen, itt dekkolok Róma szélén egy pihenőben, szóval ne táncolj az idegeimen, ha kérhetlek, csak mondd meg szépen a címet, oké?!

  - Te Rómában vagy? Mit keresel ott? Minek mentél, és mivel? Normális vagy? – hadarta egy szuszra a lány, ahhoz képest, hogy az előbb még alig volt ébren, most ezer százalékon pörgött.

  - Szerinted? Mit kereshetek Rómában? – mordult Nian a nyilvánvalóra.

  - Jesszus, bátyó! Neked elmentek otthonról! Repülőre ültél? – álmélkodott Awen, és mintha egy kis kuncogás is beszűrődött volna a telefonba.

  - Minek nézel te engem? Azért annyira nem őrültem meg! Kocsival vagyok, illetve vagyunk.

  - Kivel? – kérdezte Awen.

  - Nem mindegy? A kutyámmal, Maximussal – adott végül mégis választ Nian.

  - Neked van egy kutyád? Nian, tudsz még meglepetésekkel szolgálni, az biztos! És a kutyával akarsz Diohoz beállítani? Szfinx elevenen fogja felfalni – kuncogott már nyíltan Awen.

  - Mégsem hagyhattam otthon. Awen, mondod akkor?

  - Mit akarsz tőle? Már így is eleget bántottátok egymást, miért nem hagyod békén? – kérdezte Awen fáradtan.

  - Awen, mi lenne, ha nem akarnád beleütni a csinos nózidat mindenbe?

  - Akarod a címet vagy nem?

  - Basszus, Awen! Az idegeimen szánkázol! A segítségét akarom, van egy tekercsem, rajta római szöveggel, érted már? – mondta el a hivatalos verziót Nian. Próbálta magát is efelé sulykolni, de legbelül tudta, hogy ő csak simán látni akarja a lányt.

  - És ezért képes voltál ezer mérföldet autózni? – hitetlenkedett Awen.

  - Igen, képes! Ez egy nagyon fontos lelet, és csak ő tudja elolvasni.

  - Te és a hülye leleteid, meg ásatásaid! Mikor fogod már fel végre, hogy a jelenben kéne élned, nem a múltban!

  - Awen, eltérsz a tárgytól! Akkor… mondod a címet?

  - Hát, nem bánom… - sóhajtott nagyot a lány, majd bediktálta a Spanyol Lépcső melletti kis lakás címét Niannak. Titkon abban reménykedett, hogy ezek ketten kibékülnek, így vagy úgy. De elege volt, hogy ő az ütköző kettejük között, mind a kettőt szerette, de nem volt hajlandó többé falazni egyiknek sem. Úgy gondolta, nem árulta el a legjobb barátnőjét, hogy kifejezett kérése ellenére osztotta meg Niannal a hollétét.

  Nian gyorsan bepötyögte a címet és már indult is. Nem gondolkozott, csak ment, épp, mint amikor elindult.

Nagyon korán volt még, az egész város aludt, csak egy-két fuvaros szállította az áruját, és pár korán munkába siető ember lézengett. Így hamar odaért.

  Niannak szerencséje volt, csak két kört kellett tennie, hogy parkolóhelyet találjon. Kiszállt a kocsiból, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, belepillantott a visszapillantó tükörbe és elégedetlenül konstatálta, hogy úgy néz ki, mint a mosott rongy. Kétnapos borosta fedte arcát, már eléggé viszketett is, a haja szanaszét, a szeme vérágas, fáradt, a ruhája gyűrött. Szép – gondolta magában. Nem számít. Gyorsan Maxra kötötte a pórázt és a ház felé indult, aminek a tetőterében Dio még épp aludt.

   

Róma… ma…

  Dio nehezen aludt el, mint mostanában mindig. Csak Szfinx feküdt mellette, mégis úgy érezte, ez nem elég. Nappal nem vallotta volna be magának, de éjjel nem tudta letagadni, ilyenkor nem látta senki.

Először azt hitte, csak álmodik, amikor a csengő hangja bekúszott az álmai közé. De csak nem akarta abbahagyni. Átfordult a másik oldalára, majd a fejére rántotta a párnát, de még így is hallotta.

  - Nem igaz! Hajnal van! Mi van már? – morogta.

Szfinx méltatlankodva hunyorgott rá, és morcosan ment odébb.

  - Neked persze nem kell felkelni! – mondta bosszúsan Dio a macskának, aki nem nagyon törődött vele, csak a másik oldalára fordult, összegömbölyödött és aludt tovább.

  - Megyek! – motyogott a csengőnek.

  Kitámolygott az ajtóig, csak az egyik kis villanyt gyújtotta meg, még félig aludt úgy nyitott ajtót, és azt hitte, álmodik, amikor meglátta Niant a másik oldalon. És mivel azt hitte, nem is foglalkozott azzal, hogy mit tesz, hogy ésszerűtlenül cselekszik, bolond mód. Csak arra gondolt – lám az álmokban mégis minden lehetséges! Így, hát nem is törődött semmivel, csak odalépett a férfi elé, és szó nélkül megcsókolta őt.

6. fejezet

Üdv újra itt kedveseim... a fejezet ismét előbb jött - köszönet Nikita gyors javításáért -, mivel a hétévégén nem leszek. Illetve leszek, csak nem gépközelben:P Remélem élvezeteteket lelitek a részben:D Friss és ropogós! Jó olvasást!

csók: mimi

Róma...ma...

 

  Dio fáradtan és összetörten mocorgott félálomban, nem fért el rendesen, kitekeredve próbált elhelyezkedni, de valami puha mindig úgy mozdult, ahogyan ő is.

  - Szfinx! – nyöszörögte. – Teljesen kitúrsz, menj odébb! De erre a macska csak annyit tett, hogy még jobban kinyújtózott, így elfoglalva szinte az egész ágyat. Dionak meg csak a negyede maradt, hogy ott kuporogjon.

  - Jaj, nem lehet igaz! Veled nem lehet normálisan aludni! Miért nem elég neked, ha a fél ágy a tiéd? – morogta beragadt szemekkel, így nem láthatta, ahogy Szfinx odakúszik hozzá, csak azt érezte, amikor egy puha mancs óvatosan megérintette az arcát

  - Szóval? Most akkor ki hízelkedik? Hm? – motyogta Dio, amikor megérezte a simogatást az arcán. Nem lehetett ellenállni. Hiába nem aludt pár óránál többet, a szokás nagy úr, és Szfinx éhes volt. Természetesen. Nagy nehezen - még mindig félig csukott szemmel - felkelt az ágyból és elbotorkált a konyháig. Nehezen ugyan, de sikerült elsőre megtalálni a macskakaját. Amilyen gyorsan csak tudta, belerakta Szfinx kerámia tálkájába és már ment is vissza aludni.

  Elmúlt dél, amikor a telefon csörgésére újra felébredt. Csukott szemmel tapogatta ki, merre lehet a csörgés forrása.

  - Igen? - Próbált úgy beleszólni a telefonba, mint aki nem most ébredt fel, de hiába köszörülte meg a torkát, azon mégis csak hallani lehetett az álom maradékát.

  - Halló! – szólt bele megint, de a telefon süket volt. Már majdnem megörült, hogy mégsem csörgött, amikor meghallotta, hogy még mindig csöng valami. Az ajtócsengő.

  - Jaj, ne! Ki lehet az ilyenkor? – ránézett az órára és felszisszent, amikor látta, mennyi az idő.

  - Egy pillanat! Megyek! - kiáltott ki. Amilyen gyorsan csak tudott, berohant a fürdőszobába, meglocsolta arcát egy kis hideg vízzel, kiöblítette a száját, mert fogmosásra nem nagyon volt már idő és felkapta magára a köntösét. Amit amúgy soha nem hordott, csak valamiért az a képzete volt, hogy egy valamire való nőnek kell lennie egy köntösének. De lám, most mégis hasznát vehette.

  - Már itt is vagyok! – szólt ki az ajtón. Elfordította a zárban a kulcsot és kikukucskált. Meglepve látta látogatóját az ajtaja előtt. Ugyan nagyon jóban voltak, sőt, elég közel álltak egymáshoz, mégsem számított most a látogatására.

  - Ottavio! – kiáltott meglepetten, majd szélesre tárta az ajtót – Hát te?

  - Ciao bella! – lépett beljebb a férfi, majd egy cuppanós csókot nyomott a lány arcára. – Szép vagy ma reggel! – közölte vidáman és bemasírozott az ajtón maga mögött hagyva a meglepett Diot.

  - Mit keresel itt? Történt valami? – kérdezte feszengve a férfit Dio. Már elég rég ismerték egymást, de még mindig zavarba jött tökéletes arcvonásaitól. Állandóan feszélyezve érezte magát, mert mindig csak bámulta volna. Az meg egy idő után elég kellemetlen tud lenni. Most is, mint mindig, a férfi úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. Fekete zakó, alatta fekete ing és ugyancsak éjsötét nadrág. És maga a férfi is fekete volt. Olajosan kreol bőre; csillogó, fekete szemei és hullámos, koromszín haja megtette a maga hatását minden nőnemű lényre. Nem beszélve szabályos, telt ajkairól; szép ívű arccsontjáról és tökéletesen egyenes orráról. A hab a tortán pedig a termete volt. Fantasztikusan atletikus test párosult ehhez a csodás archoz. Dio azon kapta magát, hogy újra bámulja. Gyorsan megrázta kicsit a fejét, majd követte Ottaviot.

  - Mi járatban? – kérdezte újra, csak, hogy mondjon valamit.

  - Mondtam már, hogy milyen szép vagy ma reggel? – kérdezte kuncogva a férfi, mert pontosan tudta, milyen hatást vált ezzel ki.

  - Ottavio! Ez tisztességtelen. Nem viselkedhetsz így!

  - Miért lenne az? - kérdezte kajánul. – Csak az igazat mondom, bella.

  - Nem beszélhetsz a nőkkel ezen a hangon, és nem hívhatod őket szépségemnek, mert ez nem ér! Főleg nem kora reggel... – morogta a lány szemrehányóan. – És főleg nem neked! – tette még hozzá. – Na jó, nem kora reggel, mert dél van, de akkor is! Tudod, hogy igazam van.

  - Ezt most nem értem. Miért ne mondhatnám rád, hogy szép vagy? Amikor ez az igazság? – kérdezett vissza értetlenül a férfi és látszott rajta, hogy valóban nem érti a problémát.

  - Azért Ottavio, mert te pap vagy! Az Istenért! Jaj, ne haragudj! Ezt nem kellett volna. De értsd meg, hát nem látod magad?

  - Drágám, nem kell minduntalan azon izgulnod, hogy a jelenlétemben milyen szavakat használsz! És igenis, miért ne mondhatnám, hogy szép vagy! Azért, mert pap vagyok? Ugyan már, Diodora! Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen vaskalapos vagy! Ne stresszel magad ilyen csekélységek miatt! – dobta le magát az egyik kényelmes fotelbe, és úgy vizsgálta a lányt, mintha tanulmányt akarna készíteni róla.

  - Miért csinálod ezt velem? Ottavio, tudod, hogy zavarba hozol ezzel a nézéssel! – szusszantotta Dio, de legbelül örült a férfi szavainak, még akkor is, ha ő egy katolikus pap volt, és jelenleg Rómában tartózkodtak, a szent városban.

  - Látom, hosszú volt az éjszaka…- vigyorgott fesztelenül Ottavio, és élvezettel szemlélte a még mindig köntösben flangáló lányt. Szerette húzni, szerette kicsit megbotránkoztatni, és úgy általában szerette őt. Persze nem úgy, mint egy férfi szeretne egy asszonyt, de minden emberi szeretetével Dio mellett állt. Azt akarta, hogy boldog legyen, és elégedett, pont, mint őt. De az elmúlt időszakban a lány hiába bizonygatta az ellenkezőjét, ő pontosan tudta, hogy nem az. Egyáltalán nem. Régóta ismerték egymást, talán még az egyetem kezdete óta. Ő már akkor tudta, hogy Istennek szenteli az életét, amikor Dioval egy szemináriumra jártak az ókeresztény kurzuson. Rögtön megfogta a lányban szunnyadó energia és a fény, amit magából árasztott. Egy ideig azt hitte, azt képzelte, talán ez a szerelem, de rá kellett jönnie, hogy nem. Ez a szeretet volt, ami azóta is kitartott. Most örült, hogy végre, olyan sok idő után, ismét egy városban lehetnek, még így is, hogy Dio boldogtalan. De Ottavio reménykedett, nem, bízott benne, hogy az idő begyógyítja Dio sebeit, akármennyire ily mélyek azok.

  Tudta, ki okozta ezeket a sebeket, de nem hibáztatta Niant. Ugyan nem ismerték egymást túl jól, de Diot ismerte, és még emlékezett arra is, ahogyan a lány mesterien kuszálja össze az életének amúgy is bonyolult szövetét. Nian pedig majd ugyanolyan sokrétű lélek volt, ha nem jobban, mint Dio. Ezért Ottavio cseppet sem csodálkozott azon, amikor ezek ketten szinte felperzselték maguk körül a világot, és azon sem, amikor magukat pusztították el ezek a lángok.

  De még mindig reménykedett, hogy Dio élete rendeződik. Azt ő sem tudta, hogy Niannal, avagy nélküle, de bízott benne, hogy így lesz. Csak egy kis idő és elfoglaltság kell – mondogatta magában.

  Ahogy nézte őt, Dio egyre azon morfondírozott, vajon Ottavio tudja-e, rájötte- e arra, hogy ő mit művelt. Szinte remegett az idegességtől és a bűntudattól. Nem bírt hazudni. Talán ez volt élete egyik legnagyobb hibája, hogy soha nem volt képes tisztességesen hazudni. Sok minden könnyebb lehetett volna. Igen. De így… Meg kéne már tanulni!

Kedves mosolyt varázsolt az arcára és ő is lehuppant a kanapéra, várva az ítéletet, amikor is kiderül Ottavio jöttének célja. Csak a Nagy Ég tudhatja, mi lakik a férfi fejében, amikor így elgondolkodva, elnéző mosollyal szemléli.

  - Minek köszönhetem a látogatásodat? – Nem bírta tovább, muszáj volt megkérdeznie. Talán így elárulja, hogy kész idegroncs a papirusz miatt, de nem tudja magában tartani, egyszerűen nem megy, képtelen!

  Ottavio még egy pillanatig csendben elgondolkodva nézte a lányt, mielőtt válaszolt volna.

  - Akadt egy kis probléma a könyvtárban. Gondoltam szólok, hogy ma nem tudsz bemenni…

  - Tényleg? – Dio alig ismert a hangjára. Mintha egy fuldokló utolsó hörgő levegővételének egyik sípoló hangja lett volna. De tartotta magát. Maga sem tudta miért, de egyelőre nem akarta elárulni a titkot, még nem.

  - És… arra gondoltam, hogy lenne-e kedved velem tölteni a mai napot! – vigyorgott a férfi, akárcsak egy gaz csábító, de Dio ismerte őt. Tudta, hogy tervez valamit.

- Khm… - köszörülte meg a torkát, mielőtt válaszolhatott volna –, nem is tudom. Mit terveztél?

  - Egy kis kirándulás?

  - Mi? Hova? Most? – nyikkant a lány. Minden vágya az volt, hogy egyedül maradhasson a papirusztöredékekkel. De nem mondhatta. Valamit sürgősen ki kell találnia, hogy ne is legyen túl feltűnő, de hihető is legyen.

  - Mikor máskor! Ugyan már, kislány! Nem rabollak el és viszlek a barlangomba! Mire vársz? – nevetett a férfi.

  - Nem is tudom – kezdte Dio, és aztán, csak hogy húzza az időt, kibökte. - Nian felhívott…

  - Ó…- Frappáns válasz, gondolta magában Ottavio, de nem tudott többet kinyögni. – Jó rég nem beszéltetek már, ugye? Most hogyhogy?

  - Fél éve, két hete és három napja, ha pontosak akarunk lenni; ennyi ideje nem beszéltünk, nem láttam, nem hallottam róla – hajtotta le a fejét a karjára Dio és azon gondolkozott, vajon miért hozta ezt most fel Ottavionak? Talán azért, mert valakivel muszáj beszélni róla, nem bírja örökké magában tartani. Érezte, ahogy a keserűség marja, marcangolja belülről, és legszívesebben odabújt volna a férfi erős, védelmet nyújtó karjaiba. De nem tette. – Mi a baj velem, Ottavio? Mindent elrontok!

  - Bella, ugyan már… - kelt fel a fotelből a férfi és odaguggolt Dio mellé. A kezébe fogta a kezét és úgy simogatta. Majd kicsit meglökte, hogy ő is odaférjen, azután lehuppant, szorosan a lány mellé, és nem törődve az ellenállásával, a karjaiba húzta. – Nincs veled semmi baj, bella, te nem vagy hibás. És ő sem – mondta gyorsan, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – Mindketten olyan makacsok és keményfejűek vagytok, csak mentek a saját fejetek után, így nem csoda, hogy rendre elszúrjátok. Soha nem álltok meg gondolkodni, csak mentek, meneteltek és megsértődtök, ha valamelyiktek elszúrja – nevetett csendesen.

  - Te most kinek az oldalán állsz? – nézett Dio a férfire felháborodással. – Én itt kiöntöm neked a lelkem, te meg… Hiányzik London, Ottavio. Imádok itt lenni, de hiányzik.

  - Aha, értem, szóval honvágyad van, és hiányzik London… - kuncogott sötéten.

- Mit „aházól”, igenis hiányzik! Szeretem azt a város!

- Bella, neked nem London hiányzik, hanem Nian. Vedd már észre!

  - Nem! – nyöszörögte a lány. Az nem lehet, nem! Már olyan sok időt kibírt nélküle, és olyan jól megvolt. Erre, mi történik? Felhívja! Az az átkozott csirkefogó, felhívta. – Felhívott – szaladt ki a száján.

  - Tényleg? Mintha mondtad volna – somolygott Ottavio. De nem akarta bántani Diot. Csak szerette volna, ha végre kiadja magából a bánatot, ami körbelengte, mióta visszatért Rómába.

  Látszólag minden rendben volt vele, ugyanúgy nézett ki – leszámítva a rövidre nyírt haját –, minden ugyanolyan volt. Kedves, mosolygós, vidám lány. Aki nem ismerte, az azt hihette volna, hogy: lám, ilyen egy igazán vidám élet. De Ottavio ismerte őt, és látta a szemében azt a mély, tátongó űrt, amit a fájdalom vájt ilyen mélyre. Nem tudta, mi történt, és nem is az ő tiszte volt ezt kideríteni, de segíteni akart. És máshogy nem tudott, csak úgy, ha felpiszkálja a lányt. Ismerte, tudta, csak akkor lép ki a kis tornyából, ha elég óvatlanná válik a dühtől…

  - Ottavio, te most szívatsz engem, ugye? – nézett rá bosszúsan a lány. – Tudom, hogy mondtam már…

  - Oké, és mit akart?

  - Szfinxszel beszélni – morogta Dio, és érezte, ahogy a düh egyre jobban és jobban felkúszik az emléktől, először a nyakán, majd elérve az agyát, szinte robbant. - Mégis mit gondolt? Ha? Mit, hogy majd örömkönnyeket hullajtok, hogy méltóztatott felvenni azt a rohadt telefont és tárcsázni a számomat? És mindezt miért? Na? – kérdezte már fennhangon, észre sem vette, hogy közben felállt, és nagyokat gesztikulálva hadonászik. – Szfinx miatt!

  - Nem hiszem, hogy csak miatta… - mondta Ottavio, és figyelmesen nézte közben a lányt. Sejtette, hogy van még valami más is a háttérben, de azt akarta, hogy ő mondja el.

  - Az az átkozott…

  - Nian… Ne mondd, hogy átkozott, nem szeretem! – kuncogott sötéten Ottavio.

  - Jó, legyen, ahogy akarod, Nian… megfelel, így?

  - Igen, mondd tovább!

  - Szóval az az átk… Nian, segítséget kért! – kiáltott fel kétségbeesetten. Olyan nehéz volt kinyögnie, hogy végül nem tudott uralkodni magán, és muszáj volt kiabálnia magából. Tudta, miért olyan nehéz kimondania. Mert segíteni akart. Mert azt akarta, hogy odamehessen. Mert fel akart ülni az első gépre, hogy Londonba utazhasson, mert vissza akart menni. De nem! Nem teheti. Az már nem az ő élete.

  - Nahát! – Ottavio csak ennyit mondott, de ennyi elég is volt, hogy Dioban felmenjen még jobban a pumpa.

  - Tudhattam volna! Te is csak férfi vagy! Nincs igazam? – támadt rá Dio.

  - Nyugodj le Bella, és mondd el, hogy mit akart Nian! – kérte őt Ottavio, de Dionál már lehullott a vörös lepel, nem látott, nem hallott, csak a szeme előtt táncoló vérszínű lepedőt érzékelte. Támadnia kellett.

  - Te csak ne bellázz itt nekem, ne hívj szépségemnek, és főleg ne nyugtatgass, mert felképellek! Ugyanolyan vagy, mint Nian! Nem hiszem el, basszus, basszus… és még tőled akartam tanácsot kérni?

  - Diodora, fejezd be, mert elpattan egy ér a fejedben, és akkor mehetünk a kórházba! – felelt csendesen Ottavio. Tudta pontosan, mi a baja a lánynak. De azt akarta, hogy ő maga is tudja. Nem számított, hogy rajta tölti ki a mérgét.

  - Fejezd már be! Nem vagy poénos, Atyám! – köpte gúnyosan. – Olyan jól elvoltam, érted? Erre most mit csinál? Felhív, és azt akarja, hogy segítsek. Hát nem! A franc essen belé, és minden férfiba, nem segítek! Mi vagyok én? Irgalmas szamaritánus?

  - Ez jó – nevetett fel Ottavio. Szerette a lány humorát, de ideje volt visszavenni a tempóból, és azt akarta, hogy kicsit kiszellőzzön a feje. – Oké, öltözz, elmegyünk!

  - Nem.

  - De, ha mondom! Ne akard, hogy én vetkőztesselek, megteszem, meg én…- fenyegette a lányt, és már indult is.

  - Állj meg ott, ahol vagy! Útállak!

  - Tudom, de igyekezz, mert mindjárt délután! Atyám, hogy lehet eddig aludni? – kérdezte tetetetett felháborodással a hangjában. Még hallotta, ahogy Dio duzzogva, dúlva-fúlva, füstölögve panaszkodik Szfinxnek.

  - Soha ne bízz egy férfiben sem, érted? Ó, basszus, pont neked mondom. Hiszen te is az vagy, és Nian a kebelbarátod. Áruló!

  - Bella, igyekezz már! – kiáltott oda neki Ottavio.

  - Hagyj, megyek már! Igyekezzek, csak igyekezzek, mi? – dohogott a lány, de közben elkészült. Kisminkelte magát; a fülébe beakasztott egy hatalmas korongot,(;) színes, kis miniruhát vett fel – csakazért is; a haját összeborzolta, hogy úgy tűnjön, épp az ágyból szállt ki, majd álmos tekintettel bevonult.

  Élvezettel nézte, ahogy Ottavionak a padlón köt ki az álla. Talán mégsem lesz ez a nap olyan pocsék, mint gondolta.

 

London… ma...

 

  Nian egész álló nap idegroncs volt. Nem értette, miért kiabál a technikusaival, holott szerencsétlenek meg sem érdemelték. De nem tehetett mást. Szinte remegett az idegességtől. Hiába határozta el magában, hogy jól fogja magát érezni, hát ez nem jött össze. Sőt, csak pocsékabb lett minden.

  - Nian! – kiáltott rá immár másodszor a társa, Kristina. – Nian, az Istenit, állítsd már le magad, nézz körül, mindenki remeg már tőled, ha arra jársz! Mi a fene bajod van?

  - Mi lenne? Semmi, csak nem bírom, ha lustul a nép, és minket meg hajt a határidő. Ennyi csupán, de ahogy látom, a díszes társaságnak nem érdeke, hogy tisztességesen feltárjuk a villát!

  - Ugyan már! Ezt te sem hiszed komolyan!

  - Nem? Akkor mivel magyarázod, hogy Gabe és Katie ott smárolnak a hátsó szelvényben, és hogy Scott meg épp most cseszte el a padló bontását? Na? Erre felelj, régészek gyöngye, Kris!

  - Mi történt, hogy ilyen parás vagy? – kérdezte a nő együtt érzőn.

  - Nem történt semmi, és senki – mordult Nian. De abban a pillanatban tudta, mekkorát hibázott, amikor a senki szót kiejtette a száján. Hogy az a… - gondolta. – Hát nem bírom befogni a számat?

  - Aha, szóval senki… - mondta a nő mindentudón. – Mesélj!

  - Nincs mit mesélnem! – vágta rá Nian egyből, de érezte, hogy nem fogja Kris szurkálódásait megúszni. Megvolt a módszere: addig gyötörte, amíg ki nem tálalt. Az anyja lehetett volna, és szerette, de most nem akart vele beszélni arról, amitől - vagy akitől - ilyen állapotba került.

  - Utoljára fél éve voltál ilyen idegbeteg…- célzott az asszony és talált, süllyedt.

  - Mi a fenéről beszélsz?

  - Tudod te, de látom, most nem lehet veled társalogni, így megyek… vár a meló.

  - Helyes, már így is sok volt belőled – morgott Nian.

  - Ugyan már, csak morogsz, tudom én! Na de menj, és tedd helyre Scottot, mert tényleg elbontja a padlószintet.

  - Az istenit! – nézett az említett felé Nian. És valóban, az új fiú épp nagy buzgón a kétezer éves padlót bontotta, amit ők úgy igyekeztek megőrizni. – Scott! – kiáltott Nian. – Azonnal tedd le, ami a kezedben van!

  - Valami baj van? – kérdezte a fiú, és rémülten dobta el a bontó szerszámokat, a kis spaklit és az ecsetet. Nem értette, mi történt, neki azt mondták, bontsa ki a padlót. Nem tűnt túl nehéznek. Akkor most mi történt? Első éves volt az egyetemen, és megőrült, hogy régész lehessen. Kapóra jött az alkalom, hogy önkéntesként dolgozhatott ezen az ásatáson. Kicsit tartott ugyan Niantól, de tisztelte őt, nagy szaktekintély volt, és az ő ajánlólevele sokat ért. Most hát, gondolkodás nélkül csinálta, amit a főnök mondott.

  Nian csak nézte a fiút, és próbált magára türelmet erőszakolni. Nehéz volt, de végül sikerült. Az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy közben eleredt az eső. Ugyan csak szitált, de épp elég volt ahhoz, hogy nehézkessé tegye a munkát. A rétegek összefolytak, a föld színeit nem lehetett így megkülönböztetni, ráadásul a papír is elázott, amikor dokumentálni akartak egy - egy újabb objektumot, vagy réteget. De nem számított, semmi nem számított, csakis az ásatás és a villa.

  Szerette elképzelni, hogyan élhettek itt régen; szerette látni maga előtt azokat az embereket, akik hajdanán éltek. Imádta a munkáját, még ha néha nehéz is volt, még ha néha idegesítő kezdőkkel kellett bajlódnia, még azt is szerette. Elkötelezett volt, és ezt ki is mutatta egy-egy munkája során. Jobban kedvelte a terepet az unalmas, irodai munkánál, a halála volt, ha jelentéseket kellett írnia, de előadást megint csak szeretett tartani. Természetes tehetsége volt ahhoz, hogyan nyissa meg a múltat az embereknek.

  De jelenleg más gondja is volt, mint ezen morfondírozni. Scott. Nyurga, kazalszőke hajjal, szeplős ábrázattal most épp kétségbeesve nézett mentorára.

  - Nian, nem tudom, ne haragudj, valamit rosszul csináltam? – kérdezte megszeppenve.

Abban a pillanatban, ahogy Nian a fiúra nézett, elszállt minden mérge. És a tanár lépett elő.

  - Nem, dehogy. Semmi baj, gyere, elmagyarázom, hogyan bontunk padlószintet, oké? – Scott sóhajtott egyet megkönnyebbülve, majd ő is leguggolt Nian mellé. Közben mosolygott, ahogy észrevette, hogy a főnök újdonsült kutyája, Max épp egy ki tudja, mikori csonton rágódik. De látszólag senkit nem zavart a kis eb rosszalkodása, ezért Scott sem szólt semmit, csak figyelt erősen.

  - Na, szóval, a lényeg, hogy meg tudd különböztetni a sima földet a padló -, vagy járószinttől. Ebben a helységben nem fogsz találni kőpadlózatot, mert valószínű egy kamrának használták… - kezdte Nian, és letérdelt a fiú mellé. Igazán ilyenkor érezte magát elemében, ha koszos lett a ruhája a földtől, ha a körme alá kétezer éves piszok került, és ha megérezte a spaklijának koccanását egy leleten.

  Módszeresen tisztította meg a bontás környékét, közben végig magyarázta, mit miért csinál. Elmondta, hogyan láthatja meg Scott a barna talajon a változásokat, mit jelent egy-egy folt, hogyan kell az útközben előkerülő tárgyakat a helyükön hagyni, és megtisztítani a ráragadt földtől, és végül, amikor mindent kitakarítottak, megmutatta neki, hogyan dokumentálják a feltárt területet.

  - Oké, akkor hozd a milliméterpapírt, és kezdhetjük!

Ő maga is meglepődött, hogy kisimult munka közben. Végül egész jókedve támad, eléggé jó ahhoz, hogy elmenjen a többiekkel munka után egy kocsmába és lazítsanak kicsit.

  De ahogy elhagyta az ásatás területét, újra beléhasított a gondolat - Dio.

  Abban a pillanatban döntött, még szinte levegőt sem vett, ahogy csikorogva megfordult a kocsijával, és az ellenkező irányba indult. Koszosan, az egész napos munka után, de nem számított, ahogy az sem, ahogy Max szinte kérdőn nézett gazdájára a hirtelen irányváltás miatt. Semmi nem számított, már döntött. Megy. Arra, amerre a lány volt, Olaszország felé.

  Róma felé.

 

5. fejezet

Szóval ez most egy extra hosszú fejezet lett, jó 8 oldal, ráadásul egy nappal korábban, :D úgyhogy ha van véleményetek, kérlek ne fukarkodjatok azt elmondani, mert hisz úgyis tudjátok ez mennyit jelent ...

És íme: Nian is megjelenik, remélem sokak örömére, aztán majd kiderül, ami beborul, vagy hogy is szokták ezeket mondani! A légyeg: remélem élvezeteteket lelitek a fejezetben, jó olvasást:D

csók: mimi:P

Róma… ma…

   Dio összekaparta önmaga torzóját az íróasztal mellől, és megtapasztalhatta, milyen is az, ha valaki úgy tölti az éjszakát, hogy egy helyben, egy pózban töltötte munkával azokat az órákat, amiket más általában édesen álmodva tölt.

  - Jaj, te jó ég! – kiáltott fel hangosan, mert hirtelen a zsibbadt lába felmondta a szolgálatot és nagyot nyekkenve a földön találta magát. Észre sem vette, hogy nem is érzi a végtagjait. Megpróbált felállni, de nem sikerült úgy, ahogy annak kellett volna.

  - Szfinx! Most mi lesz? Örökre itt, így maradok, szerinted? – kérdezte az épp felé tartó macskától. Az állaton tökéletesen látszott, nagyon nem örül a korai ébresztőnek, de Dio ahogy elvágódott, olyan hangosan puffant a parkettán, hogy még a hétalvó Szfinxet is felrázta legmélyebb álmából. Biztos, ami biztos arckifejezéssel macskaarcán nagy peckesen odasétált a lány lábához, és mint aki épp erre készült volna már napok óta, szépen belekutyorodott az ölébe. Hangos dorombolása olyan volt a fülnek, mint egy öreg, hörgő gőzmozdony - csak fújt és fújt. Egyre hangosabban. Dio automatikusan elkezdte simogatni, dögönyözni puha, selymes bundáját, aminek persze Szfinx csak még jobban örült, így a dorombolás már végül olyan hangos volt, hogy a macska csak félig nyitott szájjal tudta prezentálni ezt a hangerőt. Félig behunyta sárgás szemét és kéjesen hagyta magát kényeztetni.

  - Mit csináljunk, nagyfiú? – kérdezte tőle két cirógatás között. Olyan tökéletesen elvoltak a földön, hogy sem az állatnak, sem a lánynak nem volt kedve felkelni. – Gyere, menjünk, aludjunk egy kicsit! – próbálkozott Dio a macskánál, de ő nem volt hajlandó még csak megmozdulni sem, nemhogy felkelni a legjobb helyről, amit csak találhatott magának. Szfinx biztos úgy gondolkodott, ha kicsit állít a hangerőn a dorombolásban és egy kis cirógatást ő is ad a lánynak, akkor talán nem kell felkelnie a nehezen megszerzett, jó kis helyről.

  - Jaj, kicsi babám! Nem aludhatunk a padlón. Gyere szépen! – Felnyalábolta a hatalmas, homokszínű macskát, aki tiltakozásul csak nyekkent egyet. Magához ölelte, adott az orrára egy cuppanós puszit és bevitte a szobába. Természetesen a puha ágyba fektette. Hiába volt minden kényeztetés, Dio megvette neki a gyönyörű macskaházat - kényelmes, hívogató. Minden megvolt benne, amiről egy valamire való cica álmodhat, de Szfinx, ő nem. Ő köszönte szépen, de nem kért belőle. Nem alacsonyodott le addig, hogy képes legyen macskaházban aludni! Így maradt a Dio melletti hely. Erről persze megint eszébe jutott Nian. Ez is az ő hibája - dohogott magában - ha ő nem engedi az ágyba, ha kicsit következetesebb, akkor most egyedül aludhatna.

  Döbbenten állt meg egy pillanatra.

  Egyedül.

  Ez a szó. Marta, feszítette, égette belülről. Szinte kaparta a torkát a kétségbeesés. Hát neki ez jutott? Ezerszer tette már fel ezt a kérdést. Milliószor boncolgatta magában a múltat, de soha nem látta a lényeget. Mert nem akarta látni. Homokba ásta a fejét és minden érzékszervét. Jó mélyre, nehogy valaha ki tudjon kecmeregni belőle.

  - Gyere, te sózsák! – sóhajtott egy nagyot, keserveset. Ha nem érezte volna magát nevetségesnek és nagyon fáradtnak, talán elsírta volna magát. Csak, hogy kicsit fájjon még. De itt volt valaki, akinek kell - jutott eszébe. Szfinx szereti őt! Nincs is egyedül! – És különben is kinek kellene más társaság rajtad kívül, ugye? – cirógatta meg kedvesen Szfinxet, mire a macska egy hatalmasat ásított. Dio elnevette magát. – Na látom, nagyon érdekel a lelkiállapotom, te már csak a pihe - puha ágyikót látod, ugye? Jól van, csicsikálj! – kedveskedett neki. Mindig jól elbeszélgettek, olykor Szfinx még válaszolt is, bár, hogy mit? Arról lehetne vitatkozni.

  Ránézett az órára és megdöbbenve látta, hogy már negyed hat. Nem lehet! Egyszerűen képtelenség, hogy így eltelt az idő. Érdemes egyáltalán még lefeküdnie? Tudna aludni? Egyfolytában Diana járt az eszében.

A szeme előtt újra leperegtek az olvasott sorok eseményei.

  Úgy ahogy volt, ruhástól dőlt az ágyra és aludt el.

Álmában ott járt a pompeii fórumon, egy kicsi lány mellett lépdelt. Összefacsarodott az ő szíve is, amikor látta az anya érthetetlen ridegségét saját gyermeke felé. Csodálta a fantasztikus látványt, érezte a szagokat, a csatornát, az emberek olajozott bőrének kipárolgását, az állatok trágyáját. És minden olyan színes volt, olyan vibráló. Látta, ahogy az álombeli kislány hogyan csapong a jókedvtől az unalomig, az izgatottságtól a boldogságig. Vele együtt látta a szobrot is, az istennőt. Szinte érezte, tapintotta a döbbent boldogságot a kislány lelkében, amikor úgy hitte, elhitte, hogy ő istennő.

És végre, úgy ruhástól elaludva, Dio végre mosolygott álmában.

 

London...ma…

  Niannak sivított a vekkere London egyik zsibongó negyedének zsúfolt utcájában lévő lakásában.

  Vakon tapogatózott, nem értette, mi történt. Hiszen hiába dolgozott most terepen, nem kellene ilyen korán kelnie. Lenyomta az órát, de az még mindig hangoskodott. Nagy nehezen egyik kezével támasztva ki a szemhéját, végre sikerült egy résen át kilesnie a makacs redőny mögül, ami így is minduntalan újra és újra le akart záródni.

  - Az isten szerelmére, mi van hát! – morogta. – Mi történt? Még sötét van! Ki volt az az idióta, aki beállította az órát? – Nem tudni, kihez intézte a szavait, mert az egyetlen válasz az egyre csak nyöszörgő, könyörgő, nyüszögő hang volt, ami az ágy végéből jött. Nian egy pillanatra megállt, mert még nem tudott világosan gondolkodni, végigfutatta száraz, üres agyát, hogy vajon oda is dugott volna a biztonság kedvéért egy órát, hogy száz százalékig felkeljen? De az képtelenség! Miért tette volna? Akkor meg? Miért kell ezen a korai; mit korai, hajnali órán felkelnie? Annyira sajnálta magát, hogy alig vette észre a változást.

  És akkor valami nyálas ért az arcához. Úgy, hogy szinte levegőt sem kapott. Dühösen próbálta letörölni a kellemesnek nem éppen mondható nedvességet az arcáról, de abban a pillanatban, mihelyt sikerült megfosztania magát a nyúlós ragadványtól, abban a szempillantásban újabb adagot kapott a helyébe.

  - Mi az ördög? - nyögött fel hangosan. De legalább a visító vekker hangja elmúlt. Most csak egy ütemesen csapkodó valaminek a zaját lehetett hallani. De ezt viszonylag elviselhetőnek tartotta, így Nian úgy gondolta, talán mégis csak egy rossz álom volt, és aludhatna még egy keveset. De a nyál csak megint megérkezett, pont bele az ásító szájába. Nem lehet igaz! Már az ízét is érezte. Ez csak valami rossz álom lehet. Próbálta győzködni magát, mint amikor tényleg álmodik az ember és azt próbálja magával elhitetni, hogy ez álom, nem valóság, aztán persze mindig oda lyukad ki, hogy igenis ez a valóság. Az előző napjai elég zaklatottan teltek, így nem csoda, hogy nem volt épp a helyzet magaslatán. Nem volt elég neki az új munkaterülete, még Dio makacsságával is vacakolnia kellett. Még most is érezte, ahogy felmegy benne a pumpa, pusztán a lány gondolatára is. Na tessék, ennél jobb ébresztő nem is kellene! Bosszúsan nyitotta ki már félig éberen a szemét és akkor meglátta a vekkernek álcázott pihe-puha, szőrős valamit az ágyában. Már értette, honnan jött az arcára a büdös nyál.

Maximus.

Hogy is felejthette el? Az új lakótárs. Egy édesesen ricsajos, állandóan mocorgó, nyöszörgő, vinnyogó, morgó, nyáladzó kutyakölyök.

  - Jaj, nem hiszem el! - nyögte kétségbeesetten. – Aludj még! – vakkantotta oda ő is a kutyának. De az csak hatalmas, könyörgő szemekkel bámult vissza rá. Néha egy nyöszörgő hang azért elhagyta a kis száját és végigcikázott a testén a várakozás remegése. Nem volt épp egy gyönyörű kutyus. De Niant pont a csúnyasága fogta meg. Alig két napja szerezte, így nem véletlen, hogy hirtelen nem tudta, kivel osztotta meg az ágyát. Hatalmas tappancsai, de viszonylag tömzsi kis lábai voltak. Úgy nézett ki, mintha egy juhászkutya és egy vizsla keveréke lenne. A bundája inkább a juhászkutyáéra emlékeztetett, puha selymes és hosszú, fintorodott el Nian ahogy megadóan megvakargatta a kiskutya nyakát. Az felbátorodva rögtön az ölében termett, épp a legérzékenyebb pontra huppanva.

  - Uh, te kutya! Az Isten szerelmére! Hát meg akarsz nyomorítani? – kérdezte nyögve és nevetve egyszerre. Egyszerűen képtelen volt ellenállni neki, már az utcán is, ahol megtalálta. Először azt gondolta, majd beviszi egy menhelyre, de aztán elég volt csak belepillantania azokba a bársonyosan barna szemekbe és elveszett örökre. Tudta abban a pillanatban, hogy gazdagabbnak mondhatja magát egy szőrcsimbókkal. De ha egyszer elhatározta magát, akkor nem volt megállás, véghezvitte a tervét, és most úgy nézett ki, megtalálták egymást a kutyával. Nagyon kicsi volt. Alig látszott ki a flaszterból és a koszból, ami beborította. Nian csak annyit látott belőle, hogy meghatározhatatlan színű szőre van, a szürke és a barna fura keveréke. A hatalmas tappancsait és a busa fejecskéjét. Nagy, lelógó fülét, és az állandóan csóváló, verdeső farkincáját. A szőre csimbókokban lógott a testén, tele volt piszokkal és beleragadt minden mocsok. Szánalmasan festett, mégis csupa vidámság és kedvesség áradt az egész kis lényéből. Képtelenségnek tűnt otthagyni egyedül. Így Nian felnyalábolta - ugyan büdös volt irgalmatlanul, de becsomagolta a kutyát és a kocsijába tette.

  Igaz, hogy már a tavasz derekán jártak - hiszen Április vége volt -, de a Londoni időjárás éppen, hogy nem volt barátságosnak mondható.

Természetesen esett. Vízszintesen. Ahogy annak lennie kell.

Anglia.

Imádta az országát, de az időjárást utálta. Nem szerette, ha mindene nedves és vizes. Egyedül a köddel volt kibékülve, szerette a sejtelmességét, a puha takarását ahogy körbeölelte és elrejtette... és főleg Dio miatt szerette.

Dolgozni is nehéz ilyen időben.

  Épp az új ásatás helyszínéről tartott volna haza kerülő úton, mert ki akarta hagyni a dugót, amikor megpillantotta a kis korcsot. Ott kucorgott az út szélén, az autók meg csak sivítva száguldottak el mellette. Nian nem gondolkodott. Még fel sem fogta, amit csinált, amikor már az út szélén találta magát. Hangosan szidta azt az embernek nem nevezhető egyént, aki valószínűleg kitette a kis dögöt az útra. Ott ücsörgött, jobb sorsra várva, és ez meg is érkezett Nian személyében.

  - Most mit csináljak veled, te kis koszfészek? – kérdezte tőle már amikor az autóban voltak. De olyan felesleges volt a kérdése, mint amilyen boldog, vigyorgó arccal nézett rá a kis, kócos kutya az anyósülésről. Ő már pontosan tudta, mi történt. Talált magának egy emberkedvencet. Első útjuk az állatorvoshoz vezetett, ahol megnyugtatták az újdonsült, aggódó apukát, hogy kicsi fiának a koszon és egy kis alultápláltságon kívül kutya baja sincs. Megkapta az ebecske az első kötelező oltásait, ellátták őket némi jó tanáccsal és egy zsák jó minőségű kutyatáppal, pórázzal, nyakörvvel, ahogy annak lennie kell és minden egyéb fontos dologgal. Végül Nian nem csak egy szőrgomolyaggal lett gazdagabb, de szegényebb is lett jó pár fonttal, mire mindent beszerzett a kiskutyának. Hazacipelt mindent. Persze a kutya lépten - nyomon útban volt. Nyikorgott, nyüszögött, végül morgolódva el - elvakkantotta magát amikor látta,€ hogy az új kedvence, Nian nem osztja lelkesedését a póráz rágásában.

  Mindkettejüknek újdonság volt a másik társasága, és mind a kettőnek határozott elképzelései voltak a jövőre nézvést. Nian úgy gondolta - jó, befogadta a büdös kis szőrcafatot, van szép új helye, finom kajája, szerető gazdija, aki sétáltatja, simogatja, tanítgatja, de ennyi. Meg akarta húzni a határt ember és állat között. A kis koszosnak nos, természetesen neki is megvoltak a maga elképzelései a jövő felállására. Teljes jogú tagja kívánt lenni Nian életének és ezt a tudomására is hozta, amint lehetett. Abban a pillanatban, ahogy felértek a lakásba és Nian letette őt a földre, a kis dög nem végigszáguldozta a lakást? Felmászott mindenhová, rögtön ellopta Nian legjobb cipőjét, kirángatott egy koszos zoknit a szennyesből és természetesen mindjárt a legjobb helyre, a jövendő helyére vitte az új zsákmányt. Nian ágyába.

  Az egész lakásban már állt a kutyabűz, és tocsogott minden a sártól és a kosztól, amit maga után hagyott a kis pimasz állatja. Nian úgy gondolta, ideje új rendet tanulni és a fürdéssel kezdte a tanítást. Hát utólag nem kívánta a legrosszabb ellenségének sem azt a tortúrát, amit mind a ketten átéltek. Nem elég, hogy a kutyát be kellett vizezni és habozni, de még le is kellett – volna – csutakolni. Az lett a vége, hogy mind a ketten megfürödtek. Végül Niannak lett egy csatakos fürdőszobája és egy viszonylag elfogadható, már csak kutyaszagú kutyája.

  - Na! – sóhajtott fel végre Nian, ahogy megtörölgette és megszárítgatta a kiskutyát. Élvezte ahogy fokozatosan válik mind kutyaformává az eddig csatakos kis gnóm. Most sem volt kimondottan szép szál legényke, de hát Istenem! Semmi sem tökéletes. És ahogy egyre nézte, úgy vált mind szebbé és kedvesebbé a szemében.

  – Úgy látom, kezdesz alakulni, ugye? Még a végén igazi kutyát faragunk belőled – nevetett rá, mire a kiskutya hangosan verdesni kezdte az amúgy is folyamatosan járó farkincáját, és egy hangos vakkantással adta tudtára Niannak, hogy egyetért.

  - Már csak egy nevet kell neked találnunk! Mert nem mászkálhatsz név nélkül, ugye? Minden valamire való ebnek kell egy név. És most úgy látom, mégsem szörnyecske vagy, hanem egy kutya – Csurom víz volt ő is, de a kutyus már majdnem megszáradt. Nem érdekelte, hogy a fürdője kész csatatér lett. Vidáman vigyorgott a kis jószágra.

  - Lássuk csak! – vakarta meg két napos borostáját, ami már igencsak kezdett viszketett, de nem volt kedve reggel borotválkozni, ezért hagyta. Szinte látta magát, hogyan nézhet ki. Mint egy rossz kalandor. A haja már olyan hosszú, hogy sehogy sem állt. Akármit csinált vele, nem segített, így hát hagyta, rendszerint csak az ujjával fésülte át, nem törődve nagyon azzal, hogyan áll utána. Rengeteg, sűrű, dióbarna haja volt, nem nagyon lehetett mit kezdeni vele. Vagy teljesen rövidre vágatta, vagy hagyta hadd nőjön. Most épp a növés fázisban tartott. A szeme körül apró nevetőráncok futottak, amik a nők szemében mindig is sármossá tették, bár ezt ő sosem értette igazán. Úgy alapjában a női nemre gyakorolt hatását sem értette, és nem is érdekelte. A szeme színét mindig áhítattal emlegették, de nem igazán fogta fel, hogy mi olyan érdekes és különleges egy ködszürke szempárban. Széles, erős csontú arca már inkább megelégedéssel töltötte el, legalább van, ami viszonylag érthető. A csontokhoz mindig is értett. Azt el tudta fogadni, hogy mi miért van úgy, ahogy az arcán, éppúgy, mint az egyenes orrát, bár szerinte ez nem volt épp férfias. De kit érdekelt igazán? Ha már itt tartunk - fintorgott -, a nők az álláért voltak leginkább megőrülve. De miért? Mert erős és határozott, mert kiugrik az állkapocscsontja? Szép ívű szájáról nem is beszélve. Ja, és ne feledkezzünk meg a bosszantóan hosszú szempillákról sem! Annak idején Dio állandóan ezzel cukkolta, mindig ki akarta festeni. Már a gondolatra is a hideg rázta, főleg ha még a szemöldökének kiszedésére tett szivatós kísérlet is az eszébe jutna. De ez már a múlt, már senki nem akarja kiszedni a szemöldökét, senki nem festené ki a szempilláját pusztán valami rosszul fejlett humorérzéktől hajtva, és senki nem tekergeti az ujjára reggelente a nyakába lógó kósza tincseket. Kirázta a fejéből ezeket a kusza gondolatokat, nem is értette, hogyan jutott el a névadástól Dio-ig? De csak nem tudott a lány emlékétől szabadulni. Nem válaszolt egyik levelére sem, és így muszáj lesz felhívnia. Talán amiatt, hogy újból hallhatja nem tudja most kiverni a fejéből.

  - Idegesítő perszóna! – morogta.

Épp lehajolt, hogy felvegye a kutyát, nem figyelt és lefejelte a régi, lábas kád mellett álló szekrényke félig nyitott ajtaját. Olyan kicsi volt a fürdőszoba, hogy így a kutyával kettesben már zsúfoltnak hatott, és Nian amúgy sem alacsonyságáról volt híres. Nem volt ugyan ügyetlen, de a szűk helyeket nem szerette. Nyurga, vékony, szálasan izmos teste végigremegett a fájdalomtól, ahogy a koponyájába nyilallt az égető érzés.

  - A fenébe! – szitkozódott, és még számos keresetlen szó is elhagyta volna a száját, ha nincs ott az újdonsült „gyerek”, aki előtt ugye nem lehet káromkodni. Óvatosan megtapogatta a helyet, ahol a szekrényajtó sarka belevágódott a fejbőrébe, és már érezte is a meleg, ragadós vér tapintását. Soha nem bírta a vér látványát.

  - Te jó ég! Még a végén itt ájulok el előtted, te kutya! – sóhajtott, de nem volt jó ötlet, mert így megérezte vérének szagát és szédülni kezdett. Tudta, hogy nem lenne szerencsés, ha megnézné a csupa vér kezét, de nem bírt ellenállni. Maga elé emelte a sötétvörös vérétől sikamlóssá vált végtagot, és érezte, hogy menten elhányja magát. A szeme előtt apró kis fekete pontok cikáztak, a gyomra felfordult, a tenyere nyirkos lett, és kiverte a víz a homlokát. Gyorsan, míg észnél volt, megnyitotta a csapot a mosdóban és megpróbálta lemosni a kezét. De akkorra már érezte, hogy a homlokán csorog le, pont bele a szemébe.

  - A jó, büdös életbe! – káromkodott. – Fogd be a füled! – szólt oda a kutyusnak, aki csendben szimatolva, megilletődve és remegve érezte meg a vér szagát. Egyértelmű volt, hogy félelmet vált ki a kis állatból. Ez pedig eléggé elterelte Nian gondolatait a rosszullétéről ahhoz, hogy meg tudjon mozdulni és végre lemossa magáról a ragadós, épp megalvadni készülő, vörös trutymót.

  - Jól van, ne félj, kis buta! – vigasztalta gyengéden és közben kuncogott saját magán is. – Szép kis páros vagyunk így mi ketten, nem? – A kutyus, mintha csak értené, hangos nyöszörgéssel és vakkantásokkal kapcsolódott be az eddig egyoldalú beszélgetésbe. Úgy ahogy rendbe tette magát Nian, és már a kutya is megszáradt közben. Kiderült, hogy szép, vörösesbarna szőre van, némi fekete sörénnyel a nyakán. Igazi törpe hiénának nézett ki. Nagyon helyes volt.

  - Szóval, ott tartottunk, hogy mi legyen a neved? – nézett a kutyára Nian kérdőn, mire az megkopogtatta a farkával a mosógép oldalát, amin épp csücsült.

  - Lássuk csak... – töprengett. – Mit szólsz a Vakarcshoz?

Nem, ez nem tetszett a kutyusnak mintha a falnak beszélt volna a férfi.

  - Jól van. Ez nem az igazi, látom, nem tetszik. Oké. A Vacak? – Erre felhorkantott, mint egy dühös majom. – Rendben, ez sem tetszik. Akkor valami komolyabb név? – Erre már megcsóválta a kis fickó a farkát. – Lássuk... Nem olyan könnyű ám! Megvan! – kiáltott fel, mire a kiskutya izgatottan kapta fel a fejét. – Brutus? Na, hogy tetszik? – Nem tetszett ez sem. Ninan kezdett elcsüggedni, nem mintha már rengeteg nevet felsorolt volna. – Na jó, itt az utolsó javaslatom. Maximus? – Várakozón nézett a kis haszontalanra, majd elégedetten vette tudomásul, hogy az vakkant egyet beleegyezése jeléül, vagy valami másért. Mindenesetre, Nian annak vette.

  - Hát, Isten hozott, Maximus! Remélem, rászolgálsz a nevedre és szép nagyra nősz, mert most elég csökött jószág vagy – dögönyözte meg kedvesen a már büszke névvel ellátott kutyát. Nem véletlenül jutott eszébe ez a név. A kedvenc filmje volt a Gladiátor. Még akkor is, ha nem tudta becsukni a szakmai szemét az alapvető bakikon, mint a középkori sisak, kétélű kard, láncpáncél, stb. ,de hát ez megengedhető egy filmben, és végül is nem volt annyira zavaró, csak az ő szemét bökte.

  - Nahát, Max! Ideje vacsorázni, gyere, menjünk!

  Mindez tegnapelőtt történt. Ma reggel pedig itt henyél az ő ágyában, ahelyett, hogy a saját kosarában szunyókálna, de nem, neki Nian ágya kellett.

  Még mindig az ölében dagonyázva nézett rá könyörgő szemekkel. Nian sejtette, mit akarhat. Sétálni. Vagy enni. Vagy ezt a kettőt egyszerre, vagy egymás után.

  - Szóval nem alszunk... – sóhajtotta megadóan. – Jól van, értem. Megyek már! – Álmosan, alig nyitott szemmel félretolta a kutyát és kikelt az ágyból. Szokása szerint nem viselt semmit, csak az alsónadrágját, és azt is csak a kutya miatt. Ha nem lett volna itt, meztelenül alszik, ahogy mindig is. Kiült az ágy szélére és lelépett. És már érezte is. Puha langyos, csúszós valamibe lépett. Aztán megérezte a szagot is. Majdnem felfordult a gyomra.

  - Nem hiszem el! – kiáltott fel. – Hogy tehetted? Betojni a lakásba? Mondtam, hogy pisilni, kakilni kint kell! Hát nem megbeszéltük? – Max csak lesunyt fejjel lapított, pontosan tudatában volt a bűnnek, amit elkövetett. De azért egy - két csóválást úgy gondolta, megengedhet magának. Hátha kiengeszteli Niant. És bevetette a kivert kutya vagyok tekintetét, amivel ez alatt a kis rövid idő alatt már elcsábította párszor a férfit.

  Nian morgolódva sántikált a fürdőig. Undorodva mosta le magáról az adag végterméket és indult vissza. Gyorsan kinyitotta az ablakokat, feltakarított, és azon kapta magát, hogy morogva, de somolyog a kutyán.

  - Tessék, szépen vagyunk! Beállhatok takarítónak. Én, dr. Nian Lewin, az elismert régész legújabb kori kutyaszart szedegetek. Mert ha mondjuk római kutyaszar lenne? Az azért egész más felállás lenne, nem? – dünnyögte magában. De azt vette észre, hogy a takarítás ellenére jól szórakozik. Első reakciója a természetes bosszankodás ellenére is a kuncogás volt, mert egyszerűen nem lehetett haragudni a kis lökött ebre.

  Hirtelen fel akarta hívni Diot, olyan jó volt hallani a hangját tegnap délután. A kicsit füstös, kicsit mély, reszelős hangját... mindig megborzongott, ha meghallotta. Még csak el sem mesélte neki Maxot. Úgy örült, hogy hallhatta, és úgy felkapta a vizet, amiért nem volt hajlandó vele beszélni. Szfinx is hiányzott. Csak azért kérte, hogy beszélhessen vele, mert tudta, hogy ezzel felidegesíti a lányt, és ha már ő maga síkideg volt, nem akarta, hogy Dio nyugodt maradjon. De jó volt Szfinxxel társalogni. Már el is felejtette milyen, ha az embernek macskája van. De most meg lett egy kutyája. Hát ilyet!

  - Gyere, kisöreg, reggeli, aztán megyünk sétálunk egyet és irány a munka! Jó lesz? – nyalábolta fel a kutyát Nian akarattal elterelve a gondolatait a lányról és a macskájáról. Miért kell neki állandóan makacskodnia? Miért nem lehet egyszerűen csak megbeszélni normálisan valamit? Pusztán önzetlenül küldte Dionak a képeket. Na jó, nem teljesen önzetlenül, de akkor is! A szakmai szándék is vezérelte, mert tudta, hogy a lány a legjobb történész és valláskutató, aki le tudja fordítani a tekercseket.

  Mert volt még több tekercs is, ezt nem mondta még el a lánynak. Csak a mézesmadzagot húzogatta az orra előtt, remélve, hogy ráharap. Mégis, mi a fenét hitt? Hogy majd hanyatt-homlok, csapot - papot otthagyva felül Rómában az első gépre és hazajön?

  - Látod, naiv vagyok! – sajnálta magát egy kicsit. De aztán ránézett az órára és látta, ha nem csipkedi magát, elkésik. Az egyetemista önkéntesek meg majd várják. De végül is Reli, a technikusa ott lesz nyitáskor, nem? Igen ám, csakhogy ő szeretett ott lenni a nap kezdetén, érezni a nedves föld szagát, megtalálni az aznapi első leletet, és igen, ásni is szeretett. Nem számított, hogy koszos lesz, vagy a körme alá belemegy a piszok, az sem, hogy izzadt és büdös lesz a nap végére. Mindent kárpótolt az a pár óra, amíg a múltban lehetett.

  Világ életében ezt akarta. Már gyerekként is. A húgát, Awent is az őrületbe kergette azzal, hogy állandóan be akarta őt temetni és kiásni, mintha csontváz lenne. Mindig nyafogtak. Lányok, gondolta akkor, pedig csak három évvel volt náluk idősebb. És milyen jó játék volt. Eltemetni Awent és a legjobb barátnőjét, Diot. Már akkor is milyen bosszantó volt.

  Nem, nem, és nem! Minek kell megint rágondolnia? Elmegy dolgozni, kiássa a mai adagot, itt van a kutyája, ennyinek elégnek kell lennie. Este meg jól érzi majd magát.

Ez lesz! - döntötte el.

  Megetette a kutyát, összekapta a cuccait, rászenvedte Maxra a pórázt és már sietett is le a lépcsőn.

  Nem késett. Behajtott az elkerített területre, ahol jelenleg az ásatás folyt. A római kori megszállás első évtizedeiből való volt azaz udvarház, amit épp kutattak. Nagyon érdekes volt, hiszen ilyen méretű villát csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. De maga a ház elhelyezkedése nem vallott gazdagságra, rossz környéken volt. Ennek a leégett romjai között találták meg a tekercseket.