19. fejezet

Tataam!!

És... végre, megérkezett! remélem kellően örömötöket lelitek benne, nem úgy mint múlt héten. :S Kicsit úgy éreztem sokkolt benneteket a történet egyes része. Sajnálom, de azt tudnotok kell, hogy amennyire lehet igyekszem a valósághoz hű maradni. Persze, lesznek kis csúsztatások, és áthallások, amik még véleményem szerint beleférnek, mert nem tudományos értekezést írok, hanem regényt, de mindamellett szeretném annyira közel tartani a hitelességhez, amenyirre még lehet anélkül, hogy unalmassá válna a tudománytól:) 

És, hogy miért került bele épp az előző részbe az a két momentum is, ami talán kicsit erős volt? Nos, úgy éreztem, kell valami katalizátor Dianának, hogy végre meg tudja lépni azokat a lépéseket, amik majd ahhoz vezetik őt, hogy azzá váljon, aminek a történet szerint kell; A vadászat istennőjévé, Gladiátorrá. 

Diana élete nem fenékig tejfel, még akkor sem, ha épp egy patricius lánya, kötelezettségei vannak a családjával szemben és nagyon magas az elvárás. Nos, ennek ő vagy nem is tud, de nem is nagyon akar megfelelni, ha már észrevettétek, és ennek következményei vannak... Egy olyan korban, mint az ókori Róma, sokkal keményebb törvények uralkodtak. Egy lánynak tennie kellett, amit követeltek tőle, és így Dianának tűrnie kellett ezeket a megaláztatásokat, ha tetszik nekünk, ha nem. És mint gondolom tudjátok a gladiátorok élete sem volt épp kéjutazás, szóval azt kell mondjam számíthattok még fájdalmas dolgokra, de azért lesznek szép pillanatok is Diana életében:)

De, hogy most meglegyen az öröm, Pixie bébi, Nian itt vár téged a fejezet második felében, szóval remélem kicsinosítottátok magatokat, már akik Nianra vágytak...:D

Ezúton is köszönöm újfent a komikat, pipákat:) Millió csók értük...:D Aki a nem tetszett pipát nyomta, megtisztelne azzal, hogy elmondja mi volt a baj? Mi nem tetszett neki?? Nem harapok ám... hehe

Még mielőtt utatokra bocsátanálak benneteket, LauraL-nak csók, és hála rebegés a javításért:D:D

Jaj, már megint kisregény lett!! A fejezet végén egy kis történelmi kitérő, ha érdekel benneteket majd:)

No, hess olvasni, elég volt belőlem:P

csóók, mimi:)

Pompei... akkor...

  Csak futottam és futottam… nem álltam meg sehol, nem pihentem, nem gondolkodtam. Ha megtettem volna, el kellett volna hinnem ami történt, és ezt még nem bírtam megtenni. Nem néztem hova tartok, fogalmam sem volt mi lesz majd velem, de nem számított, csak a menekülés és az, hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal. El akartam temeti, mélyre, nagyon mélyre, azt akartam, hogy váljon meg nem történté. Bár, ha őszinte akartam lenni egy pillanatra magamhoz, be kellett volna vallanom, hogy Titus semmi kivetnivalót nem tett, amit a társadalom és a szokás ne fogadott volna el. Az én hibám volt. Persze nem az, hogy akaratom ellenére tette, amit tett, hanem, hogy nem hittem el, velem is megtörténhet. Annyira egy másik világban éltem, azt hittem, hozzám nem juthatnak el a Római birodalom mindennapi életével járó dolgok. Azt hittem én kivétel leszek, azt hittem – gyermeki lélekkel, hiszékenységgel – akinek odaadtam a szívem, azé is maradhatok.

  Sírni támadt kedvem, ha belegondoltam, most már mindegy. Már soha, soha nem lehetek az övé. Örökre Titus Aulus Bassushoz tartozom, nem számít, hogy nem vett nőül. Az éjszakát elháltuk, már nincs visszaút. Hacsak el nem válik tőlem! Nem mertem belegondolni az életbe, ami várt volna rám. Nem bírtam elképzelni, így hát csak futottam, el a józan ész elől, és el a valóság kitekert, gúnyos arca elől.

  Nem tudtam hova menjek, nem tudtam mit csináljak, csak egy volt fontos; menekülni! Az életösztön, ami feltámadt bennem, üvöltötte, jajongva kérte, hogy menjek, szaladjak, minél messzebb a szüleim házától. Nem számított, hogy ez az életem végét jelenti, hogy ezzel számkivetett lettem, már csak az volt a fontos, hogy engedjek a bennem zakatoló sürgetésnek. Menni, menni… csak futni, minél messzebb…

  Mielőtt elértem volna a városkapukat, egy pillanatra megtorpantam. A józan ész hangja úgy rántott ki az önsajnálat sűrű mocsarából, mint egy pattanásig feszített íj húrja. Hirtelen, mintha egy valós hang kiáltott volna rám, hogy álljak meg, gondolkodjak, ne csak fejvesztve rohanjak. Vannak barátaim, vannak testvéreim, van hova mennem!

  Ahogy eszembe jutott a közösség, ahova tartozni szerettem volna, majdnem elsírtam magam. Hálát rebegtem mindennek, ami szent, az összes isteneknek, és az új istennek is; az én Istenemnek.

  Gyorsan körbenéztem – a fejemen szorosan a stólám anyaga, nehogy kilátszódjék ritka, szőkés–vörös hajam tündöklése – és próbáltam kitalálni, merre is kell fordulnom a kis utcákon, hogy Aemelia házához érjek.

  Kétségbeesve néztem az ismeretlen környéket, már a város szélén járhattam, amikor megtorpantam, így jórészt fogalmam sem volt merre lehetek, nemhogy Aemelia hol lakhat. Vettem egy mély levegőt, nyugalmat erőltettem magamra, mert éreztem, ahogy a pánik kemény marka a nyakamra szorul, hogy alig kapok már levegőt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy összeessek, hogy összeroppanjak. Erősnek kellett lennem, szabadnak kellett lennem. Meg kellett találnom azt, akiért a szívem fájt. El kellett jutnom oda, ahol az égig érő fák erővé sűrűsödnek, ahol a medvék hatalmas termetű férfiakká válnak, ahol egy szőke fiú, borostyán szemeivel a távolban kutatva engem keres.

  Az elhatározás olyan erősen kelt életre egy pillanat alatt, hogy hirtelen a levegő is megakadt a mellkasomban, majd a tudás aranyló, fényes melegséggel telítette el bizonysággal a testemet. Germániába kell mennem! Eywindhez kell mennem! Nem számít, hogy Titusé vagyok, nem rendelkezhet velem, az én életem az enyém, és én Eywindnek akarom adni!

  Mintha az életem mindvégig ebbe az irányba haladt volna, mintha minden hirtelen világossá vált volna. Már értettem mindent, mindennek a miértjét. Nem lehettem többé Diana Lucia, nem lehettem az, akinek a szüleim akarták, hogy legyek, nem lehettem tisztes római feleség. Én én voltam, és nem több, nem kevesebb. Tizenöt éves voltam, és egy bölcs lelkével a testemben értettem meg, mit üzen nekem a Sors, milyen fonalat fonnak a Párkák, hogyan szövik a képeket az életem szövetébe.

  Immár sokkal határozottabban néztem körbe. Meg kellett találnom Aemelia házát, ő segíthet nekem kijutni a városból, talán abban is segítségemre lenne, merre induljak Germániába. Egy dolgot biztosan tudtam; innen el kell tűnnöm minél hamarabb. Ha rájönnek és elkapnak, nekem végem. Az apám megbüntet, kitagad és odadob Tiusnak, bánjon velem kedvére. Nem engedhettem, hogy ez megtörténjen, szökevény lettem…

  – Aemelia! – kopogtam halkan. – Aemelia, Diana vagyok, kérlek nyiss ajtót!

  Végül nem is volt olyan nehéz megtalálnom a mesteremberek utcájában a házat, ahová Verussal oly sokat jártunk. Szerencsére nem tévelyedtem el olyan messzire vak rohanásom közepette, így észrevettem egy ismerős pontot, onnan pedig már gyerekjáték volt. Mintha egy láthatatlan erő kézen fogott volna és húzott volna magával a helyes irány felé. Pedig híresen rossz volt a tájékozódóképességem, mégis odataláltam Aemelia kis házához. Az ajtófélfára vésett kis halacska biztosított afelől, hogy jó helyen járok, mégsem nyitottak ajtót. Kezdtem kétségbeesni, de nem adtam fel. Megkerültem a házat, és hátul próbálkoztam.

  – Aemelia, Eli! – suttogtam hangosabban, mire kaparászást hallottam a hátsó ajtó felől.

  – Diana! – kukucskált ki Eli álmosan az ajtón.

  Nekik nem voltak szolgáik, csodálkoztam is amikor először itt jártam, hogy itt mindenki magát szolgálta ki. Ők pedig nevettek, ahogy meglátták értetlen arcomat. Aemelia azt mondta akkor, hogy senki ember fia nem szolgája a másiknak, mind a saját halhatatlanságunk szolgálói vagyunk. – Diana, mi történt? Gyere, gyere beljebb! – kiáltotta izgatottan, s már húzott is a félig nyílt ajtó mögé. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a mellkasomból, mikor óvó, ölelő karjai körülfonták reszkető testemet.

  – Ne haragudj, nem volt hová mennem! – kezdtem, de ujjait az ajkamra téve megállítottak a magyarázkodásban.

  – Nem kell mentegetőznöd, ide bármikor jöhetsz – mosolygott kedvesen.

  – Köszönöm, nem volt hova mennem… – folytattam, és újra éreztem, mintha földrengés lenne. A testem reszketni kezdett egyre jobban és jobban, majd már úgy tűnt, nem bírom a  tagjaimat összetartani, és csak remegtem és remegtem.

  – Diana, itt menedékre lelsz bármikor, hiszen már mondtuk, testvér vagy, segítünk – simogatott, de nem bírtam elviselni az érintést, bármily kedves is legyen az.

  – Igen, tudom, köszönöm – mondtam hálásan, de elhúzódtam érintő kezétől.

  – Gyere, menjünk beljebb, Eli készít egy kis harapnivalót – terelt mosolyogva beljebb Aemelia. Jólesett, hogy nem kérdezősködik, hogy csak úgy tesz, mintha mindennapos látogató lennék, holott tudtam, hogy sejti nem vagyok átlagos.

  – Köszönöm, inkább csak egy innivalóra lenne szükségem – mondtam, miközben azon törtem a fejem, hogyan kérhetném meg, juttassanak ki a városból. Nem akartam őket is bajba sodorni, de nem tudtam mást, aki segíthetne.

  – Persze, az is lesz, nyugodj meg – paskolta meg a kezem, de most nem ért hozzám jobban. Hálás voltam a tapintatáért.

  Beljebb mentünk, és mintha a béke szigetére értem volna. Az olajmécsesek fénye lágyan ringatózott, meleg fénnyel világította meg a szerényen festett házikó falait. Sehol nem volt a mi házunktól, a csodás freskóktól, a rengeteg szobortól, mégis otthonosabb volt, mint amit valaha tapasztaltam.

  – Kimerült vagy, pihenned kéne – jelent meg Eli, Aemelia férje egy zsidó kereskedő fia. Nem sokban különbözött a rómaiaktól, bár kicsit magasabb volt, és egy cseppnyit sötétebb volt a bőre, mint azoké, akik között élt, mutatva ezzel keleti származását. Sötét haja rakoncátlan tincsekben göndörödött a fején, nagy barna szeme nyíltan nézett rám, kedvesen.

  Emlékszem, mit mesélt hogyan ismerkedtek meg, hogyan adott kölcsönt Aemelia apjának Eli apja, és amikor nem tudta az visszafizetni, a lányát adta cserébe. De Eli rendes ember volt, Aemelia meg szerencsés, hogy vele hozta össze a sors. Végeredményben az ő sorsa ugyanaz volt, mint az enyém, csak az övé szebben végződött.

  – Hálás vagyok nektek, mégsem maradhatok. Ki kell jutnom, mielőtt felkel a város – mondtam félve, mert elképzeltem, mi fog történni, ha rájönnek, megszöktem. – Keresni fognak, felforgatják utánam egész Pompeit. El kell tűnnöm!

  – Rendben, segítünk! – jelentette ki határozottan Eli, és mellette Aemelia is bólogatott. Összeszorult a szívem a ki nem mondott hálától. Még csak kérnem sem kellett őket, mégis segítenek. Nem is tudják ki vagyok – hajtogattam magamban –, és mellém álltak.

  – Eli, Aemelia, gondoljátok meg, veszélybe kerülhettek! – kértem őket, pedig legszívesebben a nyakukba ugrottam volna a boldogságtól. Milyen kevés elég ahhoz, hogy az ember örömet érezzen – tűnődtem.

  – Ne aggódj, már mondtuk! – simogatta meg Eli az arcomat, mire összerándultam, de nem léptem hátrább. Nem akartam megbántani, ennek ellenére ő észrevette, mégsem szólt egy szót sem. – Segítünk, csak mondd el hová szeretnél eljutni, és megszervezzük!

  – Nem várhatok, nincs idő szervezésre! – néztem rájuk kétségbeesve, miközben  üvegpohárból kortyoltam az édes, üdítő bort, amit Aemelia adott az imént. – Csak juttassatok ki a városból, a többi már az én dolgom.

  – Diana, ugyan nem mondasz nekünk semmit, nem is erőltetünk, de nem engedhetünk így utadra! – mondta nyugodtan Aemelia és leültetett a fa asztal mellé. Csak hallgattam őket és ittam minden szavukat. Jót akartak. Így engedtem…

  – Rendben, mit javasoltok?

  – Neapolis mellett, a kialudt vulkánnál van egy kolóniánk, Josephus Flavius ott van, ott fogadja a tanítványokat. Talán ott menedékre lelhetnél… – gondolkodott hangosan Eli.

  – Minél előbb északra kell indulnom – ellenkeztem.

  – Csak addig, míg az utak biztonságossá nem válnak, csak amíg elül a keresésedre bevetett küzdelem heve. Menj oda Diana! Ott jó lesz neked! – Aemelia újbóli gyengéd unszolására nem tudtam mit mondani. Azt gondoltam csak megpihenek Josephusnál, csak egy kicsit, míg csillapodik a vihar, aztán útnak indulok Germánia, Eywind felé.

  – Köszönöm – sírtam el magam végre, már nem tudtam magamban tartani, mire Aemelia megölelt és szorosan tartott. De csak zokogtam. A fájdalom könnyei oly erősen törtek utat maguknak, hogy azt hittem beleroppanok, összetörök a súlyuk alatt. Aemelia szorosan tartott, nem engedett el, talán ott akkor, megmentett engem.

  Ölelése egy másik ölelést jutatott eszembe, amire még jobban sírni kezdtem. Tudtam, soha többé nem látom viszont Rutiliát, se Verust. Ők voltak a családom helyett a családom, most mégis egy szó, egy árva üzenet nélkül hagytam el őket. A lelkiismeret-furdalás égetett, majd szétszaggatott, de nem tehettem semmit. És ha elgondoltam, az apám mit tenne velük, ha kiderülne, tudják, hol vagyok, az életükkel is fizethetnének. Nem! Nem szabad soha megtudniuk.

  – Verusnak… nem… mondhatjátok… el, ha… nálatok… jár – mondtam gyorsan két csuklás között.

  – Nyugodj meg! Titkod a mi titkunk – nyugtatott Aemelia. – De most már készülnöd kell – tolt el magától, majd rám mosolygott. – Gyere velem, adok valami kevésbé feltűnő öltözéket, így nem hagyhatod el Pompeit, rögtön észrevesznek!

  Már jártam egyszer Neapolisban, mégsem tűnt ilyen hosszúnak akkor az út. Igaz most csak egy szamarunk és egy kordénk volt, azon zöldség és gyümölcs. Így hagytuk el – árusnak álcázva magunkat – a várost.

  A tengeren épp feljött a nap, dalolva keltette életre a világot. Egy pillanatra elnéztem, ahogy a meleg párából előbukkan tüzes, égő vörös korongja. Nem lágyan és rózsaszínen született újjá, hanem lángolón, erősen, telve élettel robbantotta ketté a sötétséget maga körül. Nem tétovázott, nem óvatoskodott, ahogy előbukkant a víz tükréből, ragyogó tündökléssel emelkedett ki a habokból. Nem volt benne megbánás, nem találtam a halál fájdalmát újjászületésében és ez erőt adott nekem is.

  Egész nap mentünk, nem siethettünk, ha nem akartunk feltűnést kelteni, bár az én lábaim szaladtak volna, újból futni akartak.

  Mire a barlangokhoz értünk már esteledett, langyosan hűvös este köszöntött ránk és a testvériség tanítványai. Csókkal üdvözöltek minket, és nagy örvendezéssel fogadták a taligán lévő finomságokat.

  – Myron! – kiáltott Eli. – Béke legyen veled, testvérem! Josephus merre van?

  – Épp tanít – mutatta az utat Myron, nem kérdezett, nem faggatott minket, holott biztosan látta, Eli és Aemelia nem egyedül jöttek.

  – Köszönjük.

  Ahogy beléptünk, meghallottuk Josephus Flavius szavait. Hangja zengett, erősen, magabiztosan, fényességet sugározva magával ragadt.

  – Mindenki önmagát válthatja meg, azáltal, hogy a világot megismeri, s végül önmagába jut vissza – mondta. – Jézus, a Mester ezt mondta: – folytatta. – Mi a Fényből jöttünk, onnan, arról a helyről, ahol a fény önmagától létrejön ... Ha azt kérdik: Micsoda Atyátok jele Bennetek? Mondjátok nekik: A mozgás és a nyugalom... Aki keres, ne hagyja abba a keresését, míg csak nem talál, és ha találni fog, zavarba jön majd, csodálkozni és a mindenségen uralkodni. [1]


  Nem szakítottuk félbe a tanítást, hallgattuk és álmélkodva ittuk minden szavát. Karizmatikus vonásaival, hangjával elvarázsolta hallgatóságát. Hallottam már róla, gyerekként még látta Őt. Látta Jézust. Ahogy beszélt, hirtelen már nem is tudtam miért menekülök, váratlanul úgy éreztem, hazaértem…



Pompei… ma…


  Niannak fájta a feje, ideges volt és türelmetlen. Előtte feküd annak a tekercsnek a másolata, amit Dio magával hozott az útra. Nem volt több szöveg lefordítva, és az ő latin tudása sem volt elegendő ahhoz, hogy minden rövidítést megértsen. Ugyan másokhoz képest elég jól értette az ókori nyelvet, mégis Dio volt közöttük az, aki valamiért mindig pontosan értette a latin minden csínját–bínját, mintha már úgy született volna.

  Tudta, hogy a lány dühös lesz majd, ha nélküle intézi a dolgokat, de nem akart arra várni, mikor szedi össze a bátorságát, hogy beszéljen végre Ottavioval. A csuhásnak tudnia kellett mindenről, hiszen Dio nemcsak a karrierjével játszott, hanem a tisztességével is. A törvényt is kihajította a lány az ablakon, amikor szó nélkül elhozta az iratokat. Nian megcsóválta a fejét, és megdörzsölte a kétnapos borostát az állán. Hallotta, ahogy serceg, de semmi kedve nem volt borotválkozni. Amúgy is minek? – kérdezte magától. Senki sem fogja mostanában megcsókolni, úgysem – fintorgott –, akkor meg?

  Töprengéséből a telefonja ciripelése szakította ki. Várta már a hívást, alig pár napja hagyta csak ott az ásatását, máris hiányzott neki.

  – Már azt hittem, soha nem jelentkeztek, vagy ötven üzenetet hagytam! – támadta le rögtön Nian a hívó félt.

  – Nyugi, nagyfiú! – nevetett Kris a túlsó oldalt, de nem zavartatta magát Nian zsörtölődésén, megszokta már az állandó hangulatváltozásait. Nian a szemében olyan volt, mint egy művész. Tele spontaneitással, energiával, hittel és tehetséggel. De mindezek mellé társultak még az állandó csapongásai is. Ha dolgozott - Kris tudta -, jobb nem szólni hozzá. Ezért most sem bántódott meg, hogy Nian a köszönés helyett rögtön ledorongolta. – Minden oké, te csak pihengess, főnök – kuncogott Kris, talán még élvezte is Nian horkantását, amivel válaszolt a nő mondandójára.

  – Kris, fejezd be, tudod, hogy imádok veled dolgozni, de nem vagyok most abban a hangulatban, hogy vevő legyek a hülyéskedésre! – morogta, de közben átsuhant egy kis mosolyféle az arcán. Ezért szeretett vele dolgozni, a nő tökéletesen tudta kezelni őt, és jól kiegészítették egymást. Ritka volt a szakmájában, hogy régészek ilyen jól kijöjjenek egymással. Nem voltak féltékenyek a másik sikerére, szimplán csak élvezték, hogy ugyanaz az szenvedélyük; történetesen a régészet. Ennyi, és a tökéletességre való törekvés elég is volt, hogy az idősebb nő egyenrangú partnerként tekintsen Nianra. – Inkább mesélj, hogy haladtok? Ugye, Scott nem kontárkodott bele valamibe megint? Kitekerem a nyakát, ha elcseszte!

  – Miért kell neked ilyen negatívnak lenned?

  – Csak mert ismerem…

  – Ugyan! – vágott közbe Kris kissé ingerültebben. – Adj neki egy lehetőséget, mindenki volt kezdő… Még te is, ha jól emlékszem.

  – Rendben, de figyelj oda rá, megígéred? Sok forog kockán, nem akarom, hogy valami balul süljön el. És tudod, ha nem vagyok ott, és nem látom hogyan zajlanak a dolgok, ideges leszek – dünnyögte Nian.

  – Minden a legnagyobb rendben! Scott különben egész ügyesen rajzol, tudtad?

  – Tényleg? Akkor adjatok neki metszetfalakat és felszínrajzokat is, hadd haladjunk! A rajzokkal úgyis mindig el vagyunk maradva! Te Kris…

  – Mondd! – kezdte Kristina, de már nem várta meg, hogy Nian mondjon is vallamit, rögtön elkezdett valaki másnak kiabálni, közben Nian mást nem tehetett, csak hallgatta. – Gabe… hagyd azt még ott, nem csináltam fotót! – Kris kiabáló hangja még Olaszországban is tisztán hallható volt, mire Nian ugyan elmosolyodott, de közben a fogát csikorgatta, ha elképzelte mi történt.

  Utálta, hogy távol kell lennie, de semmi pénzért nem hagyta volna most magára Diot. A végére kellett járnia ennek a tekercs ügynek. Ha ugyanarról a személyről szól a két irat, megütötték a főnyereményt. Ráadásul nem hagyhatta, hogy a lány egyedül birkózzon meg azzal, amit akaratlanul is tett. És végre úgy érezte, talán újra kaptak egy esélyt, nem akarta elpuskázni, de minden porcikája vágyott vissza az ásatása után is.

  Érezni akarta a nedves föld szagát, a bakancsára tapadó sár súlyát, a perzselő nap forróságát és az eufórikus örömet, amikor valami nem vártra bukkannak. Ráadásul be kellett vallania magának, hogy hiányoznak neki a zsörtölődések, az, hogy oda kellett figyelnie Gabe–re, mert ellenkező esetben az összes női bugyi valamelyik szelvényben landolt volna. És ha őszinte akart lenni, a tanítás öröme is hiányzott. De ami leginkább fájt neki, az Dio hiánya volt. Így tudta, maradnia kell, maradni akart, már nem tudta elengedni a lányt. Többet nem.

  – Kris! Kris… mi folyik ott? Mit művel Gabe? Én megfojtom, esküszöm! – nyögte Nian, ahogy elképzelte a fiút, ahogy épp megint valamelyik nyálcsorgató lánynak hősködik és épp tönkretesz valamit. – Kris! Az istenért! Hahó…

  – Oké, oké… – lihegett a nő – minden rendben, nincs miért aggódnod!

  – Nem úgy hallottam – morgott Nian. – Elmondod?

  – Oh, nyugi, semmi említésre méltó… de most mennem kell! - hadarta.

  – Kris, ne! Várj, figylej oda Gabre és a lányokra, rendben? - kiabálta Nian, mert hallotta, hogy Kris már búcsúzkodik...

  –Ne haragudj, tényleg mennem kell, valakinek dolgoznia is kell! – mondta pikírten a nő, és azzal se szó, se beszéd, bontotta a vonalat.

  Nian feje füstölt, de nem hívta vissza. Tudta, ha megtenné a füstből kitörés lenne, és ahhoz lehet, nem kéne telefon, hogy Kris meghallja az üvöltését. Még jó, hogy Nápolyban, ha egy ember az utcán vagy épp nyitott ablaknál egy szállodai lakosztályban üvöltözik, nem kelt akkora feltűnést, mint Angliában – bosszankodott sötéten, de megpróbálta lerázni magáról a feszültséget.

  Dio és a csuhás már lassan végez a megbeszélésével, így hamarosan várható a megjelenésük. Egyet azért nem értett Nian; a lánynak minek kellett Ottavioval mennie egy átkozott katolikus tárgyalásra? De aztán újra eszébe jutott az írás. A lánynak beszélnie kellett az Atyával, tisztáznia kellett a dolgokat, és ez csak rájuk tartozott. Nian megtette, amit tudott, a többi Dio dolga.

  Úgy beszélték meg, hogy a Castello Nuovo–nál találkoznak majd, így Niannak is bőven volt még lehetősége elkészülni és odaérni időben.

  Gyorsan összeszedte a tekercs másolatait, és biztonságos helyre tette – senkinek nem kell látnia –, majd elhagyta a közös lakosztályt és elindult a találkozóra.

  Szerette Nápolyt, a régi görög gyarmatot; Neapolist – ahogy az ókorban hívták. Imádta dekadens voltát, ahogy a csillogó paloták mellett ott figyelt mindenütt a nyomor, és mégis mintha mindenki milliószor nagyobb fokozaton égette volna élete gyertyájának kanócát, mint amit megszokott az ember.

  A Castello Nuovo úgy terpeszkedett Nápoly belvárosán, mint egy öreg matróna. Hatalmas, vastag, szürke falaival az erődítmény szinte élt. Négy tornyával tömören, keményen dacolt az idővel, mégis olybá tűnt, mint egy szeleburdi, kortalan kislány. Pedig az idő már megsimogatta falait, arcának ráncosnak kellett volna lennie, mégis a várkastély időtlenül uralta Nápoly öblét. Kacéran kacsingatott a járókelőkre, az őt néző emberekre, akik ugyan korról korra másnak tűntek, mégis ugyanazzal a csodálkozó áhítattal figyelték testének köveit, tornyainak erősségét, ágyúinak kevélységét. Mintha ő maga is állandóan változott volna a körülötte lévő emberekkel együtt, a száguldó korokkal együtt, változott, de változatlan maradt. Tűnődő, szilárd, magabiztos, ugyanakkor kacér.

  Nian szerette a város illatát is, ahogy a tenger összemosódik a város mocskával, ezzel olyan elegyet hozva létre, ami csakis Nápoly sajátja. Csakis erre a városra volt jellemző, hogy míg egyik utcában aranyfüsttől csillogott az épület belseje is, a mellette lévő piac kövein senkit nem zavart egy halott galamb teteme. Az emberek vidáman eszegettek, válogattak, csevegtek mellette.

  És szerette az emberek mozgását nézni, a beszédüket hallgatni, hogy a lányok úgy vonulnak keresztül az úton, mintha királynők lennének, és valóban azokká is válnak ezáltal. Mindegy volt, hogy sovány vagy kövér, a magabiztosságuk csábító volt. Nem számított, hogy miben vannak, királyi tartással mentek és elvárták, hogy úgy is kezeljék őket. A férfiak pedig úgy loholtak nyomukban, mint megannyi kis pudlikutya. Csodás látvány volt.

  – Hát te? Mit bámészkodsz? – szólította meg egy kacér hang, amit már oly régen nem hallott, hogy azt hitte már soha nem is fogja.

  – Ó, én… csak… figyelem, vajon melyik amazont válasszam. – Nian úgy gondolta egy kis játék jót tesz, és feszülten várta a választ.

  – Hm… azt hiszem, az a kis töltött galamb épp megfelelne az ízlésednek, nem? – ment bele a játékba a másik fél, mire Niannak a nevetés kaparni kezdte a torkát, de nem adta fel.

  – Melyik? Az, amelyiken fekete miniszoknya van? Vagy a másik, a rózsaszín nagyfenekű? – kérdezte vigyorogva és végre érezte, ahogy a feszültség elszáll a tagjaiból.

  – Nem is tudom – töprengett a másik –, esetleg mindkettő?

  – Hű, de adakozóak vagyunk ma! – nevetett Nian. – Nem is tudom, lehet sok lenne nekem a jóból!

  – Hát, te tudod…

  Nian érezte, ahogy közelebb jön hozzá a másik egy lépéssel. Behunyta a szemét, és titokban mélyet szippantott az illatából. Szerette; méz és citrom, megint. Megfordult, és egy kacéran csillogó jégkék szempárral találta magát szembe. Egy apró, pisze orral; fehér, aranypettyes bőrrel; kissé talán széles, telt ajkakkal és vadul repkedő, tépett, rövid aranyszínű hajjal.

  – Bár, ha jobban belegondolok, már tudom ki kell nekem… – mondta Nian mosolyogva, magabiztosan, mire Dio szemtelenül visszavigyorgott rá. Mindent megadott volna, ha most magához húzhatná és megcsókolhatná, de nem akarta elrontani ezt a pillanatot, így csak a szemével simogatta a lány arcát. Majd gondolt egyet, megfogta a kezét és magával húzta.

  – Hé, idegen! Hova visz?

  – Majd meglátod! Csak gyere!
  Dio pedig nem húzódzkodott tovább, egyszer az életben úgy gondolta elengedheti magát, ráadásul most minden olyan volt, mint rég. Így ment Niannal. Hirtelen úgy érezte, bármerre tart, követné, csak ne engedje el többé a kezét, csak fogja szorosan, és ő megy vele, bárhová...akárhová...

([1] Jézusnak, az élőnek titkos szavai, amelyeket az Iker Júdás Tamás följegyzett. A Holt tengeri tekercsekben...)

Szóval...

Gondoltam szólok pár szót Diana keresztény hitéről. Annyit gondolom tudtok, hogy voltak bizonyos időszakok a római császárkorban, amikor üldözték az ókeresztényeket. Mi épp Kr.u. 64-ben járunk, ugye ekkor látogatott el Néro császár Pompeibe, ez biztos. Nem sokkal később Róma felgyulladt, a "belváros" szinte porig égett, amit Néro nagyon frappánsan a keresztényekre fogott, tulajdonképp, rájuk kente az ő gyujtogatási hóbortját. 

De amiért ezt most felhoztam, az az, hogy kicsit meséljek nektek a kereszténységnek egy elfeledett ágáról, ami akkoriban nagyn népszerű volt, ám manapság szinte már nem is emlékszünk rá. A történet szerint Diana is ehhez az ághoz csatlakozott, ami nem más, mint a Gnoszticizmus. 

Az első században a kereszténység csak egy kis szektaként terjedt egyre messzebb a birodalomban, és rengeteg válfaja létezett. Ezek közül én a Gnoszticizmust választottam. Azért, mert a későbbi kanonizált egyházi iratok méltánytalanul mellőzték, másrészt szerintem nagyon érdekes kicsit/nagyon más szemszögből vizsgálni Jézust mint a megváltó szerepét. Biztos észrevettétek, hogy betettem egy idézetet is a szövegbe. Ezek valóban Jézus szavai, egy ilyen Gnosztikus evangéliumból valók, mint pl. a Holt tengeri tekercsek, amik merőben más képet adnak nekünk Jézusról és a tanítványairól, arról, hogy mit is tanított ő valójában. A gnoszticizmus is egy ilyen ága a kereszténységnek, ami az első században eléggé elterjedt volt, és kissé spirituálisabban kezeli magát Krisztust és a hitet is...

Pár szó magáról arról, mi is a Gnoszticizmus:

A szó töve, a gnózis görögül tudást jelent. A Gnózis, mint az igazi tudás tana, abból a vélekedésből indul ki, hogy létezik igazi tudás. Erre támaszkodnak meghatározásai, leírásai és magyarázatai.

A gnosztikus világnézet alapja az, illetve a különféle gnosztikus irányzatok abból indulnak ki, hogy

  1. Az igazság előbb létezett, mint minden más
  2. Minden emberben eleve benne van ez az eredendő igazság
  3. Aki ezen abszolút tudásra szomjazik, az belülről megtalálhatja.

A gnoszticizmus a kereszténységtől jelentősen, éppen az elvi alapjaiban eltérő spiritualitás. Mert míg a kereszténység az isteni Megváltó szükségességét vallja, addig a gnoszticizmus egy a sok, úgynevezett önmegváltó spiritualitás közül.

Az apokrif evangéliumok tanúsága szerint (vagy lásd például János leveleit a Bibliában) a kereszténység első évszázadaiban a gnosztikus eszmeiség meghatározó volt. Már az első században megjelentek a gnózis hívei. Elterjedt nézetek szerint részben ennek az eszmeáramlatnak a terjedése miatt kezdték kanonizálni a keresztény tantételeket. Más nézetek szerint pedig az eretneknek tartott Marcion által összeállított evangélium időben megelőzi a mai keresztény Bibliában megtalálható négy evangélium összeállítását, sőt, olyan nézetek is felmerültek, hogy Marcion és Márk evangéliuma azonos. A gnoszticizmus mozgalma a tökéletesség belső átélésére törekedett. Elsősorban a beállítottság volt gnosztikus: minden ember hivatott a belső tudásra, Isten közvetlen megtapasztalására - mondták. "Gnosztikus kereszténység" néven is emlegetik őket, de több ókeresztény szerző ellene ír.

Igazából semmi bizonyíték nincs arról, hogy Nápoly(Neapolis), Pompei környékén éltek volna keresztények, de úgy gondoltam, ez az írói szabadság, és odatelepítettem őket:) Viszont a Mithras kultusz és Izisz kultusza annál inkább dívott; és mivel a Mithrász és Izis kultusza is beolvadt a kereszténységbe úgy gondoltam; miért ne? Így lett Diana a gnoszticizmus egyik követőjévé, és így csatlakozott egy közösséghez... és hogy innen hogy vezet az út az Arénába? Remélem elkísértek minket és megtudjátok velem együtt!

Remélem élveztétek, és nem lettem túl tudományos...:) Csóók, mimi:D

ui: Ha szeretnétek bármiről bővebben, vagy kicsit többet hallani, így egy "törióra" keretében, csak szóljatok, bátran:):):)

18. fejezet

Drágáim!

Ezer bocsánat, hogy újfent késtem, de mentségemre legyen mondva, most nem én voltam a hunyó. Nem volt netem, négy napig...aztt hittem, tegnapra már oké lesz minden, de végül nem úgy alakult. Ezért csúszott megint a fejezet.

De most már minden rendben, a fejezet itt van, remélem tetszeni fog!

Újfent millió köszönet a komikért, régieknek és újaknak egyaránt:):):) És természetesen LauraL-nak, és Nikitának a javításért, mint mindig, nélkülük nem ez lenne a Gladiátor:)

Wááá és nagyon örülök, hogy tetszett nektek a kis rögtönzött töri órám, akkor ezentúl is, ha lesz alkalom élek a lehetőséggel, és boldogítalak benneteket:P

Ne feledjétek, a Facebookon mindig van valmai finomság nektek, csak lájkoolni kell:P:P:P

Szóval, nincs más hátra, mint előre: Hess olvasni!!!

Csóók, mimi:):):)

Pompei...Akkor...

  Azt hittem, itt a vége, azt hittem, már minden rossz megtörténhetett velem, ami lehetséges, de tévedtem. Oly sokszor tévedtem az életben és ez csak a kezdete volt mindennek.

  Megfagyva, némaságba burkolózva álltam a helyemen, és még mindig nem ért el hozzám semmi a távoli mulatságból. Mindenki minket ünnepelt, de egyáltalán nem vettem észre. Nem érzékeltem a körülöttem lévő világot. Egyfajta zsibbadtság vett erőt rajtam, mintha lemerültem volna a medencében lévő vízbe, és csak tompán jutnának el a hangok hozzám. Tétován néztem körbe, de nem láthattam tisztán, ami körül vett. Még mindig egy levegőbuborékban lebegtem, mintha nem is velem történtek volna a dolgok.  

  Nem mertem gondolkodni, nem akartam tudomásul venni semmit, ami az imént történt. Nem és nem akartam. Csak végre hagytak volna elfutni, futni, rohanni bele a messzeségbe, ahol nem érnek utol a családom hideg ujjai és nem kapaszkodnak belém ragacsosan. Csak végre hagytak volna békén! Legszívesebben levegővé váltam volna, arra vágytam, hogy csak egyszerűen megszűnjek létezni. Bárcsak meg sem születtem volna! Bárcsak akkor, régen Eywind magával vitt volna, bárcsak elfutottam volna még a mai este előtt! Bárcsak…bárcsak…bárcsak…

  – Lássuk akkor a menyasszonyt! – tapsolt egyet a császár mire felkaptam a fejem.

  Abban a pillanatban mintha felébredtem volna, mintha a rémálom amibe csöppentem még valóságosabb lett volna. Rémülten néztem körbe, az egész díszes társaság újra körénk gyűlt, mire Néro kíváncsi, mohó tekintettel várakozva tekintett hol rám, hol Titusra.

  Tudtam, ó, hogyne tudtam volna mi fog történni! De soha nem gondoltam, hogy valaha nekem is részem lesz benne. És most mégis.

  – Biztosíthatlak Caesar, a lányom makulátlan – mosolygott az anyám. Egy pillanatig azt hittem megakadályozza, de az ábrándjaim hiú, csalóka képzetnek bizonyultak.

  – Hogyne, hogyne, Calpurnia, drága, de azért ha nem bánod, szeretnénk erről magunk is meggyőződni. Vagy talán rejtegetni valótok van? – kérdezte nyájasan Néro.

  – Nem, dehogy! – rázta fejét anyám ijedten és már lépett is mellém.

  – Akkor lássuk hát! – csapta össze újfent a tenyerét a Caesar.

  Ahogy anyám mellém lépett és hozzám ért; megremegtem egy pillanatra, de aztán valami felébredt bennem. Talán a büszkeség, talán az akarat, talán csak a vágy, hogy ne lássanak vesztesnek, vagy az élni akarás mindent felülíró parancsa volt az ami arra késztetett, hogy makacsul felvessem a fejem, és végignézzek mindenkin.

  Nem számítottam rá, hogy ha rájuk nézek, zavarba jönnek, nem gondoltam, ha nyíltan a szemükbe bámulok, egyik is elfordul, mégis éreztem egyfajta zavart, férfiakon, nőkön egyaránt. Eltoltam anyám kezét a fibulámtól és én magam kapcsoltam ki a ruhámat tartó díszes tűt. Hagytam, hadd csússzon le rólam, felfedve mezítelen testemet az éhes farkas horda tekintetének.

  Nem néztem le, makacsul, mereven bámultam az emberek – a barátaink – arcába, és néztem a mohó tekintetüket, ahogy szinte felfaltak egyetlen pillantásukkal. Láttam a vágyat fellobbanni nők és férfiak szemében is, mégis álltam pillantásuk tüzét. Hiába akartam elfutni, megsemmisülni, egyenes derékkal, kihúzva magam, rezzenéstelen arccal álltam a tekintetük kereszttüzében.

  Tudtam mit néznek, tudtam milyen a testem; izmos és karcsú – hála a rengeteg edzésnek –, ruganyos és bársonyos. Apró, kerek melleim keményen meredtek előre, részint a rám irányuló figyelem miatt, részint az enyhe fuvallatnak köszönhetően, ami a teremben áramlott körülöttünk. Csak álltam, és hagytam, hogy a mezítelen testemet mustrálják, pillantásukkal szinte tapogassák a hosszú, izmos combjaimat, végigsimítsanak tekintetükkel a vádlimon, szemeikkel kóstolgassák kerek fenekem, felfalják csípőmet, megízleljék a hasamat, majd elidőzzenek melleim halmánál.

  Nem mozdultam, csak álltam és vártam, hogy vége legyen. Minden egyes arcot mélyen az elmémbe véstem, hogy később is emlékezhessek kéjsóvár fizimiskájukra. Amikor már azt hittem eleget láttak, szemükkel mindent felfaltak ami belőlem maradt, akkor lépett mellém maga a császár, Néro.

  – Gyermekem, valóban igazak voltak a híresztelések – hajolt hozzám egyre közelebb, mintha csak meg akarna szaglászni. És valóban. Orrát végigjáratta meztelen kulcscsontomon, szuszogva kóstolgatta a bőröm illatát. Majd legnagyobb rémületemre hozzám ért.

  Először csak kövérkés ujjával érintett meg – nem mozdultam, akárcsak egy szobor mozdulatlan maradtam –, majd egyre közelebb araszolt hozzám, mígnem már oly annyira hozzám préselte magát, hogy azt hittem belém akar bújni. Azt hiszem, ha mertem volna, megborzongtam volna, de nem lehetett. Megfogadtam – még akkor régen, gyermekfejjel, amikor Calpurnia rajtakapott és megpálcázott –, hogy soha, soha többé nem láthatja rajtam senki, mit érzek. Ha fáj, azt kiváltképp nem! Egyedül Verus, Rutilia és egyszer rég, Eywind volt, aki igazán a bensőmbe, a lelkembe láthatott. Senki más.

  És ahogy rég, most sem engedtem meg magamnak, hogy az arcomra kiüljenek az érzelmek. Szoborrá váltam az éhező ragadozók előtt. Fagyott jégcsappá, büszke, erős és elveszett lánnyá. De amennyire kizártam őket, úgy zártam be, úgy börtönöztem be magam, hogy szinte már nem is érzékeltem semmit. Éppúgy nem éreztem a mozdulat ridegségét, ahogy Néro felemeli az egyik mellemet, hogy aztán elengedje és hagyja lehullani, mintha csak egy állat lennék. Azt hiszem, akkor nem is voltam ennél több. Az apám büszkén mutogatott, az anyám némán állt és várta, hogy teszik mustrára a lányát, és a vőlegényem, igen Titus pedig vigyorogva legeltette rajtam a szemét, büszkén, égő, tulajdonosi pillantással mérve végig.

  – Nekem túl nőies, lehetne kicsit fiúsabb is, de megteszi – jelentette ki Néro elégedetten. Még egyszer végigsimított az oldalamon, megcsippentette a mellbimbómat, majd hangos kacagással megtapsolt. Akkor tudtam, hogy végre vége.

  – Imperator, örülünk, hogy leányunk megelégedésedre szolgált, és méltónak találod, hogy közeli barátod nője legyen – hajolt meg apám, majd csettintett egyet és az illatos bor újra folyni kezdett, ahogy szolgák sereglettek be az ajtókon megint.

  Ugyanolyan lassan, telve büszkeséggel kezdtem el visszahúzni a ruhámat, mint, ahogy levetettem, de egy kéz megállított.

  – Hagyd kedvesem! – fogta le kezemet Titus keze. – Ne fossz meg minket látványodtól!

  – Nem hiszem, hogy ennél többet kívánnál látni – morogtam, de megvillantottam egy halvány mosolyt is.

  – Azt te csak hiszed, hogy nem kívánok többet! – kuncogott sötéten, mire a hátamon végigszaladt egy jeges csók.

  – Mit szeretnél hát, mit tegyek, itt vessem magam hanyatt a díszes társaság előtt? – kérdeztem és éreztem, ahogy hangomba egy cseppnyi gúny is vegyült.

  – Tetszik, hogy így felvágták a nyelved, de vigyázz, meddig mész el – halkult el a hangja, és vált egyre hidegebbé és hidegebbé. – Amit a szüleid megengedtek, nem biztos, hogy én is.

  – Ahogy kívánod – hajtottam meg a fejem, miközben azt kívántam; nyelné el az alvilág összes kénköves bugyra.

  – Miért érzem úgy, hogy miközben minden szavad udvarias és az alkalomhoz méltó, mégsem kívánsz nekem semmi jót?

  – Miért kérdezel tőlem ilyeneket? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre. – Ha megbocsátasz, most elvonulnék! – biccentettem, majd ellépkedtem előtte királyi tartással, meztelenül.

  Mire a szobámba értem, mindenem remegett. Reméltem, hogy mára vége a meglepetéseknek. Semmi mást nem akartam, csak végre egyedül maradni, és elfelejteni ezt az egészet. Nem is értem, miért nem jutott eszembe, hogy lassan itt az ideje, hogy férjet válasszanak nekem. Hiszem elmúltam már tizenöt éves, és az ismerős lányok ennyi idősen mind férjhez mentek már, csak én voltam még hajadon. De annyira a múltban éltem, annyira vágytam valami után, ami már nem jöhetett vissza, és ami talán meg sem történt, hogy nem vettem észre a jeleket.

  Kerestem magamban annak nyomait, hogy mássá váltam volna attól a pillanattól, amikor az életemet egy idegen férfihoz kötötték, de nem találtam semmit. Csak én nem éreztem, hogy valami megmásíthatatlan történt, vagy tényleg így volt? Nem tudhattam.

  Fáradt voltam, végtelenül fáradt. Arra vágytam, hogy aludhassak végre, hogy elhagyhassam ezt a furcsa, űzött világot, amit nem éreztem magaménak. Hiába nőttem itt fel, hiába tűnt úgy, hogy ide tartozom, idegen voltam a saját világomban. Elveszettnek éreztem magam, és nem tudtam hol vezet a kiút. Nem tudtam vezet–e innen ki valami, egyszerűen csapdába estem, a saját életem ejtett rabul és innen nem volt menekvés.

  Minden eddigi harcom, törekvésem, minden egyes hazug napom hiábavalónak tűnt a mostani helyzethez képest. Mégsem tudtam feladni. Egyszerűen hiányzott belőlem a feladás képessége, az, hogy csak úgy lehajtsam a fejem, és megadjam magam annak a lehetőségnek, hogy úgy játszanak velem, mint egy ronggyal. Pedig nem voltam bolond; tudtam, hogy milyen a világ, tudtam, hogy az a szó; szabadság, nem létezik. Legalábbis a magamfajta lánynak biztosan nem. Talán egy férfinek, talán az apámnak, vagy valamelyik bátyámnak igen. De nekem? Nekem biztosan nem. Az én életemben mindent a körülöttem élő férfiak irányítottak. Amíg leány voltam, addig az apám és a bátyáim, majd a férjem. A férjem… Titus Aulus Bassus.

  Mindent megtettem volna, hogy visszafordíthassam az időt, hogy valahogy megakadályozzam, ami megtörtént, hogy valahogy elkerülhessem az elkerülhetetlent. De képtelen voltam rá. Ha józanul gondolkodtam rá kellett jönnöm, hogy ez mindvégig egy eltervezett dolog volt, hogy a szüleim – nevetnem kellett erre a szóra, szülők –, már rég eltervezték ezt a házasságot. Az apám erre tartogatott, mint egy szép nagyra nőtt kancát, akár egy állatot. Nem értettem miért fáj ez ennyire, miért csalódom újra és újra. Egyszerűen el kellett volna fogadnom, hogy ez lett a sorsom.

  Nem!

  – Diana, gyermekem! – csoszogott be Rutilia, egyik kezében finom anyagot, a másiban olajat hozott . Észrevettem, ahogy a szemeit törölgeti, de nem mert rám nézni. Lehajtott fejjel jött oda hozzám, majd szorosan, nagyon szorosan megölelte a még most is mezítelen testem.

  – Ó, Rutilia! – bújtam szorosan hozzá. Olyan jó érzés volt beleolvadni a nagy, meleg puha testbe. Olyan biztonságos! Újra kisgyermeknek éreztem magam, akit Rutilia mindentől meg tud védeni, akinek nincs félnivalója, ha a dajkája ott van vele.

  Szorosan behunytam a szemem, és azt képzeltem újra piciny vagyok, nem számít semmi, csak az, hogy Rutilia itt van velem.

  – Ne haragudj, csillagom, nem mondhattam el neked – szipogta, majd még jobban, erősebben szorított magához és ringatni kezdett, mint egy kisbabát. Jó volt, nagyon jó. Ellazultam, elbágyadtam, hagytam, hadd ringasson. – A Domina megnyúzott volna, és még nem is volt biztos. Én mindvégig reménykedtem…

  – Te tudtad? – szakadt ki a tüdőmből a kérdés, mintha a legbensőm szakadt volna ketté.

  – Bocsáss meg, kislányom, nem lehetett – sírt. Tényleg sírt. Ő már tudott valamit rég, amit magában kellett tartania. Micsoda gyötrelem lehetett neki, hogy nem mondhatta el nekem!

  – Nem a te hibád Rutilia, nem a tiéd. – Most én voltam az, aki őt vigasztalta. Egymásból merítettünk erőt, és valami azt súgta még sok–sok erőre lesz szükségem, ha túl akarom élni.

  – Igyekeznünk kell, a Domina meghagyta, hogy mielőtt vége a mulatságnak, légy készen – hajtotta le a fejét és ismét nem nézett a szemembe. Rosszat sejtettem, de nem tudtam megfejteni, mi történhetett már megint. Egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy talán még azt sem vettem volna észre, ami a szememet is kibökte volna.

  – Hova sietnénk? – nevettem fel keserűen. Már úgyis megtörtént, nem? Mire ez a nagy kapkodás?

  – Gyere, hadd mosdassalak le, aztán finom illatos olajjal is bekenlek, jó? – mosolygott széles, kedves szájával, de a szeme olyan végtelenül szomorú volt, hogy a szívem összefacsarodott.

  – Rendben – adtam meg magam, és kibontakoztam az ölelésből. Úgy gondoltam, ha ő így jobban érzi magát, hogy megfüröszt és bekeni a bőröm, akkor nem gátolom meg. Pedig egyetlen porcikám sem kívánta a hosszadalmas procedurát, mégis örömet akartam okozni ezzel Rutiliának, hogy nem ellenkezem. – De siessünk, nagyon fáradt vagyok, szeretnék lepihenni – mondtam még.

  – Ó, kislányom! Az istenek áldjanak meg, Diana! – ölelt még egyszer magához.

  Nem is tartott olyan sokáig az egész, mint hittem. Rutilia rutinos mozdulatokkal végezte a mosdatást és aztán az olajozást is. Minden porcikámat bekente friss, illatos olajjal. Mindegyik alkalomra más és más illattal kevert olajat használtunk, most épp citrus és méz illatú volt, amit Rutilia a bőrömbe dörzsölt. Dús, buja zamatot hagyva maga után az egész valóm illatozott. Szinte elringatott, mégis felizgatott az aroma, ami már az egész szobát belengte. Elbódított, az orromba kúszott, a bőröm alá kukucskált, beletemette magát a hajamba, majd elvarázsolt.

  Kótyagosan hanyatlottam az ágyamra, érthetetlen vágy illatát húzva magam után hagytam, hogy az ismeretlen érzés elringasson. Mosollyal az ajkamon adtam volna át magam az édes álomnak, amikor egy kéz tapogatva végigkúszott a meztelen lábamon, majd megállt a combom hajlatánál.

  A szemeim kipattantak, vadul kutattam, mi történik, és ugyanazzal a mozdulattal kúsztam fel az ágy végébe.

  – Drágám, erre vártam, mióta csak megpillantottalak – súgta egy hang a fülembe, mire megborzongtam.

  – Ne… – nyöszörögtem, még mindig alig voltam magamnál. Az agyam egy rejtett szegletében sikítozva üvöltött egy hang, hogy meneküljek, de a lábaim nem engedelmeskedtek.

  Az agyam túl kótyagos volt, mintha berúgtam volna. Annyira voltam csak magamnál, hogy rájöjjek, Rutilia valami mást is kevert az illatos olajba, nem csak mézet és citromot. Ne értettem miért tette, mit akart ezzel, de féltem, hogy mi történik. Abban reménykedtem, csak álmodom, ez csak egy rossz álom, de ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Titus arcát egász közel az enyémhez.

  – Ne félj, minden rendben. Apád tudja, hogy hozzád jöttem, áldását adta ránk, a frigyünkre, így nyugodtan megtehetjük – duruzsolta, de nem akartam hallani egyetlen szavát sem.

  – Rutilia…mindjárt… mindjárt… – nehezen forgott a nyelvem, így újra neki kellett futnom a mondatnak – Rutilia mindjárt visszajön – csak sikerült végre és büszke voltam magamra.

  – Nem, drágám, nem jön. A vén banya észre sem vette, hogy kicseréltem az olajos üvegcsét – nevetett szárazon. – Meglátod sokkal jobb lesz így, mintha magadnál lennél teljesen.

  – Hagyj, menj, kérlek! – Megpróbáltam eltolni tolakodó ujjait, de karomból az erő éppúgy elszökött, mint elmémből a világos gondolatok.

  – Diana, ha hadakozol csak rossz lesz. Fogadj szépen szót, és meglátod még kellemes is lehet, aztán megtanítom neked, hogyan élvezd! – suttogta, majd megcsókolt. Nyelve erőszakosan tört utat magának. Próbáltam összeszorítani a számat, de nem sikerült, így ráharaptam a nyelvére.

  – Micsoda szórakozás lesz betörni téged! – kacagott, majd újra lecsapott rám.

  Most nem tudtam mit tenni, levegőt is alig bírtam venni, oly hevesen nyomult előre. Éreztem a rengeteg elfogyasztott bor ízét a szájában, és hányingerem támadt. De semmi egyébre nem voltam képes, mint a nyöszörgésre, amit ő csak bátorításnak vett.

  Nem kellett vetkőztetnie, hiszen nem volt rajtam ruha, csupaszon hevertem a takarók között. A mécsesek világítottak, furcsa árnyékokat vetve a festett falakra. Az freskókon lévő alakok elmozdultak és csodálkozva vettem észre, hogy mosolyognak, hogy épp ugyanazt csinálják, amit Titus velem tett. Bámulva szemléltem a különös jelenetet, meg sem lepődtem rajta, mégis egy alak a többi közül kitűnt…

  Szőke volt, magas és ragadozó szemeit az enyémekbe fúrta. Megborzongtam, ahogy az agyamba villant a neve; Eywind. Szerettem volna felé kinyúlni, de csak Titust érinthettem meg. Hiába nyújtóztam Eywind messze volt tőlem, Titus pedig már rajtam feküdt. Kezei mintha polipok csápjai lettek volna, mindenütt ott voltak. A derekamon, a melleimen, a combomon, a csípőmön, a fenekemen. Mindenütt. Nem szabadulhattam tőle, de már nem is volt fontos, csak láthassam Eywindet. Szemeimet mereven a jelenésen tartottam, nehogy eltűnjön egy óvatlan pillanatban és hagytam, Titus hadd tegyen velem, amit csak akart.

  Néztem Eywind szemeit, ahogy közeledett felém, és már nem számított, hogy közben fáj, amit Titus tesz, hogy fájnak a mozdulatai, a simításai, a markolása. Nem számított, hogy utáltam a testét magamon, hogy nem kaptam levegőt, hogy csak feküdtem, mint egy fadarab, miközben ő a mellemet harapta épp. Csak ő számított, már nem létezett Titus, már nem ő feküdt rajtam, már nem ő simogatott, már nem ő érintett.

  Homályosan tudtam, hogy menekülök, az elmém csúf játékot űz velem, de boldogan adtam át magam az álomnak, hogy valahogy túléljem az éjszakát.

  Már vele voltam, már Eywind volt velem, az álom itt volt, ő itt volt…


  Erős kezek simítanak végig az oldalamon, megborzongok. Nem fázom, forróság önt el. Kinyitom a szemem és egy mélységes, tüzes, borostyán sárga szemekbe pillantok. Ő az. Végre ő. Kiszabadítom a kezem – eddig valami leszorította, nem is értem mi lehetett –, és hozzáérek az arcához. Még látom rajta a gyermeki vonásokat, de már tudom férfi ő.

  Végigtapogatom és élvezem, ahogy a borosta csiklandozza az ujjaim hegyét. Vad lángokkal szalad végig rajtam a tűz, kacéran érint meg, nyaldossa a bőröm, ahogy Eywind szája bebarangolja a testem. A nyakam hajlatánál kezdi, majd lejjebb halad, már a kulcscsontomnál tart, amikor érzem, hogy ő is megremeg. Megsimogatom a hátát – észre sem vettem eddig, hogy már ő is mezítelen– csupasz bőre alatt az izmok táncolva kelnek életre az érintésemre. Boldogan elmosolyodom erre és felhúzom magamhoz egy csókra. Édes, méz ízű az ajka. Nyelve bebarangolja a szám minden hajlatát, nyelvemmel kergetőzve kel éltre az élvezet. Többet akarok, még többet és még többet. Egyre vadabbul csókol és meglepődni sincs időm, hogy tartom vele a ritmust. Mintha öröktől fogva tudnánk mit, és hogyan kell csinálni, olyan természetes minden. Majd elszakad tőlem, de hagyom, hadd barangoljon tovább.

  Kezei a testemen vándorolnak, bebújnak minden hajlatba, cirógatnak, becézgetnek, feltüzelnek. Nem hagynak megpihenni, csak űznek, hajtanak előre valami ismeretlen vidékre. A testem már verítékben úszik, de olyan jó érzés a tűzben lubickolni, hogy nem akarom elengedni. A lábaim önkéntelenül mozdulnak, ahogy Eywind teste mind közelebb és közelebb jön hozzám. Érzem, hogy mindenem tüzel, mindenem készen áll, de ő még mindig csak csókol és simogat. Olyan helyekre kirándul a keze, az ujjai, amit még én magam sem érintettem soha. Felsikoltok, mert nem bírom magamban tartani az öröm vad érzését. Lábaimmal szorosan magamhoz láncolom, érzem, ahogy a szíve vadul mennydörög a mellkasában. Szeme aranyfényű lángokban ég, ahogy belefúrja az enyémekbe. Nem látok mást, csak színtiszta örömet és boldogságot benne.

  Tenyerem a karját markolja, az izmok ugrálnak alatta. Érzem milyen nehéz neki tartóztatni magát, mégis vad örömtáncot járnak körmeim az oldalán, amikor rám nehezedik. Lábaim szorítják, szorítják erősen, el nem engedve, utat nyitva neki. Egy pillanatra megáll, lélegzetet sem vesz, a pillanat megtorpan, csönd van, csak hangos zihálásunk hallatszik. Rám néz újra, majd belém fúrja magát. Felkiáltok, de nem csak a fájdalomtól. Előbb kap el a tűz örvénye, minthogy a kín, ami ért, belém marjon úgy igazán. Majd már csak azt veszem észre, hogy vadul hajtjuk egymást a csillagos égig, feljebb, csak feljebb és amikor már azt hiszem, nincs tovább ott a megváltás…


  Fájt… Mindenem fájt. A kín égette a testemet, nem tudtam mozdulni. Mereven, összetörten feküdtem egy idegen test alatt, ami rám nehezedett. Borgőzös levegő érte az arcomat és egyszeriben nem értettem mi történt. Éreztem, ahogy a szemem sarkából kicsordul egy kósza könnycsepp, majd még egy és még egy. De nem moccantam. Csak feküdtem, megfosztva mindentől, meztelenül, összetörten.

  Mi történt? Hová lettem? Mivé lettem? Mi történt? De hiába kérdezgettem, választ nem kaptam senkitől. Nem voltam buta, tudtam mit tett velem Titus. Igen. Titus volt az, aki horkolva nyomott bele az ágyba, hogy mozdulni is képtelen voltam. Meg akartam halni. Csak egyszerűen meg akartam semmisülni. Azt szerettem volna, ha hagynak végre meghalni…

  De nem! Nem engedhettem, hogy megtörjek, valami felébredt bennem; élni akartam, most talán még jobban mint eddig. Az élet újra és újra fellobbant bennem, nem engedve, hogy megadjam magam a halált akaró csábításnak. Harcosnak születtem, harcoltam hát. Most újra harcoltam, magamért.

  Óvatosan legördítettem magamról a holt súlyt, Titus meg sem moccant. Aludt, mint akit agyonütöttek. Körül sem néztem, nem gondolkodtam, csak összekaptam pár rongyot, magamra húztam az egyik tunikámat, stólát tekertem magam köré, majd mint a szél, kisurrantam.

  Az éjszaka csendes volt, sehol egy tivornya hangja, sehol egy síró csecsemő, egy ugató kutya. Mintha minden halott lett volna. Megértettem, egyedül vagyok ezen a világon, senki nincs velem.

  Kisurrantam a kerítésen, az alvó őrök nem láttak, nem hallottak semmit, és csak futottam és futottam. Csak futottam…

17. fejezet

Drágáim:)

Íme az újabb rész! remélem örömötöket lelitek benne és jelzitek felém, vagy ha nem, azt is bátran...:)

A Facebookos (<--- itt meg is nézhetitek) oldalra kikerül egy kis csemege a faunokkal és a fejezettel kapcsolatban, gyertek, nézzétek meg! :D:D:D

És a fejezet végére még egy kis történlmi csemege is vár rátok:D Ezúttal is millió köszönet a komikért, mindannyiótoknak:D És természetesen Nikitát és LauraL-t illeti a köszönet a javításért, hogy mindig rendelkezésemre állnak, még akkor is, ha épp az utolsó pillanatban készülök el:):):)

Nincs is más előre, mint hátra... Hess olvasni!

csóók mimi:)

Pompei...akkor

Döbbenetemben nem vettem észre, hogy majd' mindenki felállt a díszes vendég fogadására. Gyorsan összekaptam magam, és én is csatlakoztam a vendégsereglethez. Végignéztem a tömegen, és nem csodálkoztam hedonista viselkedésükön. Minden hasonló vacsora az élet örömeinek hajszolásával és a test gyönyöreivel végződött. Megszoktam már, nem számított túlságosan, nem kaptam fel a fejem egy-egy csókolózó pár láttán, sem arra, hogy egyesek kezei mások tunikája alatt kalandoznak. Most mégis mindenki a belépőt figyelte, aki egyszerű, fehér tógájával kirítt a tömegből. Termete nem volt magas, mégis tekintélyt parancsoló. Vöröses haja hullámokban verdeste nyakszirtjét, borotvált arcán már meglátszott a sok megélt, élvhajhász év hatása. Hideg, kékes, pocsolya színű szemeivel rezzenéstelenül szemlélte a díszes társaságot, nem mozdult addig, míg be nem jelentették. Már így is mindenki rá figyelt, de ő megvárta, amíg az utolsó pisszenés is elhal, csak akkor lépett beljebb.

  – Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus! – hangzott az ajtónálló zengő hangja, ahogy magát a császárt bejelentette.

Mindenki tudta, ki ő, ám ahogy a neve elhangzott, egy pillanatra még a levegőben zümmögő légy hangja is megfagyott. Megtiszteltetés volt, hogy a házunk láthatta vendégül a birodalom fejét. Nero híres volt a tivornyáiról, a lakomáiról. Messzire eljutottak a mendemondák, így már értettem – bár el nem fogadhattam – apámat, miért volt oly ideges.

  – Azt hiszem, mostantól atyád háza igencsak nagy tiszteletnek fog örvendeni Pompei szerte, nem gondolod? – hajolt hozzám Titus, és úgy suttogta a nyakam hajlatába mondandóját. Megborzongtam, ahogy szavai elérték a bőrömet, félre kellett fordulnom, nehogy megrázkódjak. Igazából semmi bajom nem lett volna Titus Aulus Bassusszal, mégsem tudtam elviselni az érintését.

  – Minden bizonnyal – válaszoltam, de tudtam, hogy ez úgysem lesz elég Titusnak, ha beszélgetni akar.

  – Diana, kérlek, mesélj nekem valami izgalmasat! Mivel ütik el az idejüket errefelé a fiatal hölgyek? – incselkedett. Még kedvesnek is mondtam volna igyekezetét, ha nem láttam volna az éhséget a szemeiben.

  – Csak azzal, amivel máshol is. Bizonyára jól ismerheted a fiatal hölgyek szokásait, ha ily erősen érdekel – mondtam és úgy csináltam, mint aki szerfelett komolyan veszi a kérdést, és el is gondolkodik azon.

  –Módfelett felvágták a nyelvedet! De tetszik, nem szeretem azokat a nőket, akik csak bólogatni tudnak – búgta Titus. Hangjától felállt a szőr a hátamon.  

  Soha ki nem állhattam, ha a férfiak így viselkedtek. Valahogy visszataszítónak éreztem, de nem utasíthattam el, hiszen apám vendége volt. Nem hozhattam szégyent a házunk nevére, de azt kívántam, minél előbb legyen vége a vacsorának. De mivel a császár még csak most érkezett, nem tartottam valószínűnek, hogy egyhamar szabadulhatok. – Hallottad, hogy a császár vízbe fojtatta a mostohalányát? – kérdezte aztán, de nem tudtam eldönteni, vajon csak viccel-e, vagy tényleg ezzel akar lenyűgözni.

  – Te most ezzel akarsz szórakoztatni engem? Udvari pletykákkal? – néztem rá csodálkozva. Sok rosszat hallottam Neroról, például, hogy megölette az anyját – de azt is hallottam, hogy Agrippa bolond volt ,– és hogy a feleségét is ő ölte meg. De hogy egy ártatlan gyermek halálért is ő lenne a felelős, szörnyű képet festett róla.

  – Ó, ez nem csak pletyka! Poppea lánya volta, aki császárosdit játszott, mire Nero azt hitte, arra nevelik a kislányt, hogy később megölje őt – nézett a szemembe komolyan – talán figyelmeztetőn – Titus. Nem tudom, mit akarhatott, de elérte a célját. Félve néztem a császárra. – De van jó tulajdonsága is – kuncogott –, nem veti meg a mulatozást, az éj leple alatt történő szórakozást. Ha szerencséd van, ma jó kedvében lesz.

  – Miért kellene nekem ahhoz szerencse? – kérdeztem értetlenül.

  – Majd meglátod, Diana, meglátod! – nevetett, és a pódium felé pillantott, ahol Nero és kísérete épp a kagylókból és a tenger gyümölcseiből készült előétellel foglalatoskodtak.

  Ahogy néztem őket, észrevettem, hogy Nero leplezetlenül bámulja az egyik rabszolgafiút – aki épp felszolgálta az étkeket –, de mellette kezével a kíséretébe tartozó fiatal fiú tunikája alatt kalandozott már. Zavarba jöttem a tekintetétől, ami egy pillanatra rám rebbent, majd szerencsére tovább is vándorolt Titus felé. Nero elmosolyogta magát, és tovább simogatta a fiút alulról.

  – Azt hiszem, lassan kezdődik az előadás! – lelkendezett Titus újfent. Nem ismertem őt, és nem értettem, miért tüntet ki ennyire figyelmével, nem tudtam, miért kell mellette maradnom, hol van az anyám? De nem mertem otthagyni, nem akartam, hogy valamit rosszul csináljak. Így tűrtem és maradtam, mígnem megszólaltak a harsonák.

  – Szeretem a mutatványosokat – jelentettem ki mosolyogva, csak hogy mondjak valamit. Igaz, nem volt valami építő a társalgás, de képtelen voltam többet tenni.

  – Kedvesem, ez több lesz, mint a csürhének a mutatványos bagázs magamutogatása – nevetett gúnyosan. Nem értettem, mit akar ebből kihozni, de nem szóltam rá semmit. – Maga az Imperator fog minket szórakoztatni! Csak figyelj, mert meg kell tanulnod elviselni!

  Rébuszokban beszélt, közben a szavaiból csöpögött a maró gúny. De nem volt már időm ezen töprengeni, mert időközben valóban elkezdődött magának a császárnak; Neronak az előadása.

  Először elszavalt pár verset, amire nem igazán emlékeztem már akkor sem, csak tapsoltam, amikor kellett, és sóhajtottam, amikor a többiek. Majd a zenemű és a dalok következtek. Kegyencei, akik minduntalan közrefogták, ott táncoltak körülötte, buja, szeretkezést imitáló mozdulataikkal próbálva feltüzelni a körülöttük állókat. Titus Aulus néha rám pillantott, de én nem akartam elkapni a tekintetét, így csak mereven egy pontot bámulva szemléltem az előadást. Nero meg volt győződve róla, hogy amit művel, az színtiszta művészet, de az igazság az, hogy kész kínszenvedés volt hallgatni. De nem tudtuk elhagyni a tricliniumot, mert ha a császár a művészet oltárán hódolt, mindenkinek hallgatni kellett, és senki nem távozhatott, ezt mindig minden körülmények között parancsba adta.

  Azt hittem, már egy élet óta tart a rettenetes dal, amit természetesen mindenki megéljenzett, amikor hirtelen hangos sikoly szelte ketté a szörnyű hangokat. Mindenki a hang felé kapta a fejét, de Nero mintha meg sem hallotta volna, folytatta az előadást. Már kezdtem fellélegezni, hogy a fájdalmas kiáltás is része volt a játéknak, amikor újra felhangozott, majd újra. Már senki nem tudta figyelmen kívül hagyni a hangokat, mert már tudtuk, honnan jött.

  Az egyik bátyám – Aelius – felesége állapotos volt. Nem tudtam, mennyire előrehaladott az állapota, de Julia arcán olyan fájdalom tükröződött, hogy szinte én is éreztem. Felpattantam, és hozzá akartam rohanni, hogy ha segíteni nem is tudok, legalább támogassam, de Titus visszafogott. Dühösen rántottam ki a karom a szorításából, majd anyámmal egy időben értem oda Juliához.

  – Tartsd vissza, lányom! – mondta neki szigorúan, ellenvetést nem tűrő hangon. – Az Imperator nem tűri, ha megzavarják hódolását a művészeteknek. Még sértésnek veszi.

  – Bocsáss meg – nyögte Julia sírós hangon –, nem tehetek ellene!

  – Pedig muszáj lesz!

  – Anyám, hagyd, hadd segítsek Juliának – kértem Calpurniát, mire ő egy pillanatra Titus felé nézett, csak utána bólintott. Mit érdekelt akkor engem ez az apró kis mozzanat, csak Juliára tudtam figyelni.

  Megtámasztottam, és az ajtó felé vezettem, arra, amerről a szolgák is közlekedtek. Nem akartam feltűnést, már így is eléggé kínos volt a helyzet, de Julia nem volt jól, nagyon nem. Ruháját eláztatta a belőle kiömlő magzatvíz, és már most látszott, hogy némi vér is áztatja csodaszép, zöld és tengerkék ruháját. Sötétbarna haja immár zilált volt, arcán a könnyek és a verejték keveredett. Azt reméltem, hamar kijutunk, de nem számoltam azzal a jéghideg, ámde mézes hanggal, ami megállított minket.

  – Hagyd, gyermekem! – szólt és vele párhuzamosan a dal abbamaradt. – A gyermek tökéletesen időzített, nyilván már most értékeli a magas művészetet – nevetett csúszós kincogással, hátborzongatón, mégis kedvesen. – Ő tudja, amit itt e díszes társaság nem képes felfogni, hogy Nero Claudius Caesar művészete az Istenek művészete! Hagyjátok, hát, hadd szülessen meg eme isteni hangra! – kiáltott fel, mire én megtorpantam. Láttam Julia arcán, hogy már nincs magánál, fogalma sem volt, mi történik. Mit nem adtam volna érte, ha most az egyszer kimaradhatok ebből, de nem sikerült. Már nyakig benne voltam.

  – Impreator, Caesar! – hajtottam térdet, és nem emeltem fel a fejem. Nem akartam galibát. Féltem, hogy apám mit szól, hogy Julia tönkreteszi a mulatságot, holott nem vettem észre, a Caesar épp ezt tartotta leginkább szórakoztatónak.

  – Jer elém! – szólalt meg újra, mire Juliával az oldalamon megfordultunk.

  – Caesar, kérlek, bocsáss meg a gyarló asszonynak! – hajolt meg apám Nero előtt.

  – Vésd az eszedbe, Claudius Lucius! – függesztette savó szemét Nero apámra, mire az láthatatlanul, de megremegett. – Ez a gyermek menti meg a családod hírnevét és becsületét – simogatta meg Julia domborodó hasát a császár. – Ő az egyetlen közületek, aki érti a művészet mibenlétét. Inkább azért esedezz, amiért ti magatoknak fogalmatok sincs róla!

  – Caesar, a művészet önmaga te vagy! – hajolt meg apám Nero előtt.

  – Hess, Claudius, látni akarom, ahogy a gyermek megszületik, látni akarom egy igazi műértő reakcióját a művészetemre; míg megérkezik, addig dalolok neki!

  Julia minden ízében reszketett, de a szülés már elkezdődött. Első gyermeke volt, mégis olyan gyorsan zajlott minden, hogy a szolgálóknak nem volt idejük még tiszta ruhákat sem hozni.

  Nero új dalba kezdett, mi pedig Julia körül segédkeztünk. Rutilia sietve jött, tiszta gyolcsokkal és forró vízzel. De mire ideért, Juliából a vér egyre jobban szivárgott. A bátyám is előkerült közben, már most a gyermek egészségére koccintottak a fűszeres, édes borral, amit időközben újra kezdtek felszolgálni. Aelius magas, karcsú alak volt, apám és anyám keveréke. Sötét hajjal, de világos szemekkel. Jóképűnek számított arisztokratikus, ovális arcával; éles vonásaival; keskeny ajkaival – ámbár, nekem éppoly idegen volt, mint az apám. Ő volt hármunk közt a legidősebb, és ő veszi majd át az apám helyét a magistratusban is. Nem igazán törődött Juliával, de legalább ott volt mellette.

  Julia a fejét az ölemben pihentette az egyik kereveten, de nem lehetett túl kényelmes szegénynek. Csakhogy kénytelenek voltunk ott maradni, Nero miatt.

Fellélegeztem, amikor Rutilia átvette az irányítást, és levezette a szülést. Gyorsan történt minden, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, míg az újszülött felsírt. Kisfiú lett. Nero boldogságban úszott, ahogy együtt dalolt a kisbaba sírásával. Julia még mindig az ölembe pihent. Szerencsére már a császár engedélyezte első számú rajongójának, hogy távozzon, és anyjával együtt megfürösszék.

  – Bravo, bravo! – tapsolt a császár. Teljes volt a boldogság. Mindenki fellélegzett és tapsolt, éljenzett. – Csodálatos!

Felsegítettük Juliát, a babát Rutilia betakargatta, majd elindultunk kifelé. De akkor újra megállítottak minket.

  – Várj, Rutilia, Diana nem megy! – szólt apám, mire megremegtem. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat még velem, de nem mertem ellenkezni. Csak vártam, hogy mi történik.

  Apám mellett ott állt mindkét bátyám, az anyám és Titus Aulus Bassus is. Mellettük pöffeszkedett nagy boldogságában a császár maga, miközben egyik kezében lantját tartotta, a másikban pedig az egyik fiatal fiú fenekét markolászta.

  Értetlenül meredtem rájuk, és idegesen a ruhám szélét gyűrögettem. Rutilia szemében végtelen szomorúság költözött, de ő sem szólalt meg. Nem értettem, mi történik, talán túl kába voltam, talán csak nem érdekelt, talán csak annyira fiatal voltam még, hogy eszembe sem juthatott ilyesmi, de az is megeshet, hogy annyira egy elképzelt álomvilágban éltem, hogy a valóság csak elszáguldott mellettem, mint egy megvadult ménes vágtató lovai.

  Halványan érzékeltem a jelenlévők mosolyát, ahogy Titus a kezébe veszi az én kezemet, ahogy a császár újra csak tapsikol örömében, ahogy újra eldalol a tiszteletünkre egy dalt… A tiszteletünkre!

  Egy pillanatra megfagyott a világ, megtorpant az idő járása, a percek nélkülem mentek tova, engem otthagyva hatalmas kérdőjellel a szívemben. Bambán hagytam, hogy Titus megcsókoljon, nem éreztem a száját az enyémen, sem az apám csókját, sem a bátyáimét, senkiét. A szememre ködfátyola lebbent, és az agyam tompán visszhangzott minden egyes szót, mégsem voltam képes felfogni azok jelentését. Csak néztem a körülöttem állókat, és nem értettem, miért van annyira jókedvük.

  Hirtelen mintha minden mozdulatlanná dermedt volna, és csak én tudnék mozdulni. Kétségbeesve kapkodtam a fejem, de nem észleltem mást, mint hangok zúgó, süket üvöltését a fülemben, és a látvány nevetségességét. Mégsem tudtam nevetni. Valahol úgy éreztem, véget ért az életem, ahogy megértettem, mi történt. Amilyen hamar az előbb a csöndben én maradtam egyedül, most olyan hirtelen tűnt el a mozdulat lehetősége a tagjaimból. Értetlenséget és hitetlenséget éreztem. Mintha valaki mással történt volna meg, és nem velem. Mintha ez nem is az én életem lett volna. Hiszen én nem itt élek, hiszen én Eywinddel vagyok otthon. Hiszen én nem akarom ezt!

  A falakon a freskó–festett madárkák hangosan csiviteltek, kinevettek hiszékenységem miatt, mégsem haragudtam rájuk. Igazuk volt. Bolond lány voltam bolond álmokkal. Az igazság az volt, hogy én voltam Diana Lucia, egy római polgár, a Pompei magistratus lánya, és immár Titus Aulus Bassus jegyese.

  – Igyunk a párra, arra, hogy a Lucius–ház és a Bassusok háza ez friggyel egyesül, diőcség a császárnak és az isteneknek! – kiáltotta az apám, mire mindenki éljenezni kezdett, csak én álltam még mindig némán, lefagyva, egy helyben.

  – Bassus! – veregette meg Nero a vőlegényem hátát, majd csókot nyomott ő is a számra. Lehelete bűzös volt és áporodott, mégsem húzódtam hátra tőle – de nem azért, mert nem akartam, egész egyszerűen nem tudtam. – Gratulálok! Látogassatok meg Rómában!

  – Úgy lesz, Imperator! – hajolt meg Titus.

Szóóval ígértem a végére némi csemegét a fejezettel kapcsolatban. Mégpedig Néroval kapcsolatos ez a kis kiegészítés. Gondolom mindannyian hallottatok róla, hogy őrültnek tartották őt már a kortársai és az utánuk lévők is. Nos, ez az őrület oly mértékben igaz volt, hogy az anyjával, Agrippával folytatott vérfertőző kapcsolat talán még a legenyhébb dolog volt vele kapcsolatban. Majd mindegyik feleségét ő ölte, vagy ölette meg. A fejezetben szó esett egy kislány haláláról, ez igaz, ő ölette meg a gyermeket, Poppea - Néró felesége - lánya volt, akit Néró terhesen úgy összerugdosott, hogy meghalt. De ugyanígy, nem kímélte a fiú szeretőit sem, rendszeresen rendezett orgiákat, ahol aztán minden elképzelhető módon kiélte magát. És Julia szülése is egy megtörtént eseményen alapszik a fejezetemben. természetesen, nem épp Pompeiben történt, de megtörtént esemény, hogy a hasonló alkalmakkor, amikor a császár a művészeteknek hódolt, mindenkinek hallgatnia, néznie kellett, oly annyira, hogy még a város kapukat is bezáratta, így eshetett meg, hogy egy ilyen alkalomkor egy terhes nő a helyszínen szülte meg gyermekét. Higy aztán mi történt velük, arról nem szól a fáma. Azt is tudjuk, hogy Néro pocsék dalnok volt, így aztán főleg kínkeserves lehetett "élvezettel" vgihallgatni, nézni ezeket az előadásokat, amik aztán ki tudja meddig tartottak.

Végezetül pedig Néro látogatása: Kr.u. 64-ben Néro a Római birodalom császára Pompeibe látogatott és ott a magistratus nagy lakomát és ünnepséget szervezett a tiszteletére. Persze, nem Claudius Lucius volt az, aki meghívta a házába a császárt, de úgy gondoltam felhasználom ezt a momentumot a történetben:)

Ha tetszett a kis kitérő, és szeretnétek még máskor is hasonló érdekességeket, jelezzétek chaten vagy komiban, és máskor is tartok kiselőadást a fejezettel kapcsolatban:D:D

csóók, mimi:D:D:D