Álomvadász

Prológus

Phoenix

  A nagy döntések előtt mindig sokat tépelődtem, vacilláltam. De ez a mostani talán életem egyik legnagyobb döntése lesz, ezt tudtam jól. Pont ezért volt olyan nehéz meghoznom. Valahol mélyen, legbelül biztosan éreztem, hogy már elhatározásra jutottam, de valahogy nehéz volt még gondolni is rá, nemhogy hangosan kimondanom. De azt is tudtam, hogy már nem halogathatom sokáig. Az anyám, Renée férjez ment, aminek örülnöm kéne, és örülök is. A szertelen, végre megint boldog. Nem állhatok az útjába, és nem is akarok. De mi lesz vele nélkülem, és mi lesz velem? Hogyan fogja a mindennapi dolgokat megjegyezni, és egyáltalán, hogyan tud majd úgy élni, hogy neki kell odafigyelnie mindenre? Hisz az olyan apróságok is gondot okozhatnak neki, mint a bevásárlás. Furcsa volt, hogy én voltam a gyerek kettőnk közül, hiszen úgy viselkedtem, mint egy középkorú felnőtt. Ezt anyám rendszeresen az orrom alá is dörgölte, de én ezt nem bántam. Így volt jó.

  Ahogy ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, tudtam, hogy már rég megszületett a döntésem, csak halogatom még De, ha egyszer valamit elhatározok, akkor már kiállok mellette, és nem hátrálok meg.

  Végigheveredtem az ágyamon - még volt elég időm az iskolába indulásig -, és körbenéztem a szobámban. A falakat a narancs és a sárga különböző árnyalataira festettük, amit annyira szerettem, minden a meleg színek pompájában fürdött, az ember szeme szinte belekáprázott, de én szerettem. Ha belegondolok, hogy hamarosan minden napsütésnek híján leszek, szinte beleborzongtam.

  Gyorsan összeszedelőzködtem, és mielőtt Renée észrevette volna, már az iskola felé tartottam. A napom ugyanolyan eseménytelenül telt, mint máskor, szürke kisegér voltam egy nagyváros hatalmas középiskolájában. Őszintén szólva egyáltalán nem bántam a feltűnésmentességet. Az életem nyugodt, lassú mederben csordogált. Hazafelé tartva eszembe jutott, hogy anyámmal is közölnöm kell a választásomat. Végül is nem várhatom el tőle, hogy csak miattam ne tartson Phillel. Megérdemli, hogy megkapja azt a kalandos életet, amire mindig is vágyott, és hát Charlie, az apám biztosan örülni fog nekem. Így erősítgettem a lelkem, nehogy meghátráljak. Elég lett volna a mindig esős, ködös városra gondolnom, hogy máris megfutamodjak. De ezeket a gondolatokat szándékosan száműztem, csak az kitűzött cél lebegett a szemem előtt.

  Nagy levegőt vettem és beléptem a házunk ajtaján. Az ajtó tárva nyitva természetesen, ami nem jelentette, hogy az anyám itthon is lenne. Jellemző rá, de nem volt meglepetés számomra. Gyorsan körbejártam a házat és láttam, hogy Renée a kis hátsó kertben ültetget valami kaktusz félét. Mi mást is lehetett volna? Hiszen ezen az éghajlaton minden más kipusztulna, bár, nálunk lehet, még így sem éli túl anyám gondoskodását.

  Összefacsarodott a szívem a gondolatra, hogy elhagyom. Egy pillanatig csak bámultam őt, minden mozdulatát bele akartam vésni az agyamba. Valahogy meghallotta, vagy megérezte, hogy ott vagyok, mosolyogva megfordult, vidám szemében huncutság csillogott.

- Á… hazaértél? – kérdezte, nem mintha nem lenne nyilvánvaló, ha egyszer ott állok a ház sarkának támaszkodva, de egyszerűen nem tudtam rá haragudni.

- Hát, haza. – Nem voltam egy fecsegő típus, amit valószínűleg az apámtól örököltem. De most azt kívántam, bárcsak jobban hasonlíthatnék Renéere. Neki a kommunikáció mindig könnyebben ment. Vettem egy nagy levegőt és belevágtam. – Tudod anyu, gondolkodtam… – nem is nagyon figyelt rám, már újra az ültetéssel volt elfoglalva. – Khmm…– Megköszörültem a torkom, hátha erre felfigyel, de talán jobb is volt így a hátának beszélve elmondani a mondandómat. – Szóval, arról van szó, hogy…. – még mindig hezitáltam, hogyan mondjam, egyszerűen a közepébe vágva, vagy csak szépen lassan bevezetve, végül a gyorsabb megoldás mellett döntöttem. – Anyu, én elköltözöm Forksba. – Hát, kicsit tényleg gyorsan csúsztak ki a szavak a számon, nem is értem, hogyan? Mintha már napok óta ott készülődtek volna, csak arra várva, mikor bukhatnak elő.

– Tessék? – erre már Renée is felkapta a fejét, kicsit bűntudatom kezdett lenni, de nagyon határozottan elnyomtam magamban, szem előtt tartva, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb megoldás.

- Anyu – kezdtem megint –, tudod, hogy így lesz jó, nem maradhatsz örökké csak azért itt, mert rám kell vigyáznod. – Már a vigyázás feltételezése is nevetségesen hangzott, hiszen mióta az eszemet tudom, én vigyáztam ő rá.

- De, de miért akarsz elmenni? Azt hittem, szereted Philt. – Persze, hogy nem értette.

- Anyu, nem Phil miatt akarok elmenni, egyszerűen csak úgy érzem, itt az ideje, hogy egy kicsit Charliet is boldogítsam. – Próbáltam könnyedebbre fogni, mintha ez nem is lenne akkora dolog.

- Hát, nem is tudom – mondta anyám, de láttam rajta, hogy a gondolatai már egészen máshol járnak.

  A lelkem mélyén éreztem, hogy jól döntöttem.

  A napok rohantak, mintha a világegyetem akarná sürgetni az indulásomat. Hirtelen azon kaptam magam, már csak alig egy hét van az új életem kezdetéig. Ezekben az utolsó napokban nehezen tudtam elaludni. Csak forgolódtam az ágyamban, számolgattam képzeletbeli bárányokat, próbálkoztam mindennel, ami csak eszembe jutott, de egész egyszerűen nem ment. Nem bírtam aludni. Szorosan összezártam a szemeimet hátha így sikerül, de így sem ment. Az agyam csak kattogott, kattogott, és nem akart megállni. Tele voltam bizonytalansággal és kétséggel, de nem tántoríthatott el semmi az elhatározásomtól. Annyira el voltam foglalva a nem alvás gondolatával és a kétségeimmel, hogy észre sem vettem, végre alszom.

  Észrevétlen csúsztam át egy másik világba, oda, ahol az álmok valóságnak tűnnek. Egyik pillanatban még küszködtem, hogy elaludjak, a másikban már odaát voltam. Mindent tisztán láttam, szinte mint egy lassított felvételen. Ahogy ez az itteni világ lassan kezdett elhomályosodni, úgy lett az a másik egyre élesebb, egyre valóságosabb. A színek, az illatok, a fény, mind - mind valóságosnak tűnt és mégsem. Valami egészen hihetetlen túlvilági ragyogás töltötte be a képzeletemet. Nem tudtam, hol vagyok, csak a színeket, azt a rengeteg zöldet és a csillogó ragyogást tudtam érzékelni.

  Lassan, nagyon lassan néztem körül, mint egy kívülálló. A szemem sarkából valami villanást érzékeltem, hirtelen odakaptam a fejem, de olyan lassan, nehézkesen indult, mintha sűrű mézet csorgattak volna körém, hogy hömpölygő édességével lelassítsa minden mozdulatom, pont mint egy képzeletbeli álomban. Kinevettem magam: álmodom egy álomban? Kezdtem belezavarodni saját kusza gondolataimba. A mozgás megismétlődött, és meglepetten tapasztaltam, hogy követni tudom a gyorsaságot. Már láttam, mi vonzotta a tekintetemet.

  Egy lány álldogált háttal nekem, bizonytalanul lépkedett azok közt a hatalmas, ősöreg fák között. Próbáltam az égre emelni a tekintetem, de csak az a bizonytalan csillogás szűrődött be a fák ágai közé. A lány még mindig ott állt. Valamit nézett, meredten, megbabonázva. Mint egy kimerevített régi film, hangtalan, néma időbe fagyva meredtem én is arra a lányra. Beletelt egy kis időbe, mire megértettem, az a lány én vagyok. Valahogy ez is olyan természetesnek tűnt. Abban pillanatban, mihelyst ez átszáguldott az agyamon, már belülről láttam mindent, megszűnt a kívülállóságom.

  És akkor ott megértettem, mit bámul, mit bámulok. Nem tudnám pontosan szavakkal leírni az érzést, megremegett bennem minden, mint egy vulkán, a kitörés előtt. Minden egyes porcikámmal érzékeltem, minden kicsi sejtecske bennem kiéleződött, mintha apró kis tapogató nyúlványok fonnának be. Ezerszeresen éreztem. Olyan hatalmas volt, hogy azt hittem menten beleroppanok. De nem tudtam nem nézni a jelenséget. Csak bámultam, és bámultam, megmerevedve. Ott állt velem szemben. Hatalmasan és fenségesen, egy ragadozó szemeivel meredten nézett vissza rám, csupán tekintetével kényszerítve rám a mozdulatlanságot, ami szobor-merev pillanatba fagyott közénk.

  Gyönyörűnek láttam, még akkor is, ha csak egy állat volt. Nem találtam szavakat. Nem tudtam, félelmet érzek-e, vagy vonzódást. Vagy egyszerre mind a kettőt. De még mindig a szemeit bámultam. Sárgák voltak, aranylón sárgák. Meredten bámult rám, fogva tartva engem egyetlen pillantásával, ő volt a ragadozó és én a vad. Ott álltunk; én és a puma - a hegyek oroszlánja - egy elvarázsolt erdő elvarázsolt fái között.

  Hatalmas teste egy pillanat alatt mozdult. Nem is vettem volna észre a mozdulatot, ha a szemében - ami eddig lebilincselt - nem látom megcsillanni a huncutság egy csöppnyi szikráját. Éreztem, hogy az egyik szemöldököm kérdőn felemelkedik. Persze, hogy nem szólt, hogyan is beszélhetne egy puma? Próbáltam követni, de én csak egy ember voltam, még akkor is, ebben a csoda világban is, én csak egy ember voltam.

  Hogyan is követhettem volna egy fantasztikus lényt, hogyan is láthattam volna, mire készül és én mégis biztos voltam benne, engem vár, engem hív. Egy pillanat alatt ocsúdtam, hatalmas hullámokban öntött el a rettegés és a kétségbeesés. Egy normális ember attól félt volna, hogy az állat felé mozdul, őt akarja. De én halálosan rettegtem attól, hogy eltűnik, elillan ebben a mesevilágban, beleolvad önnön álmom kuszaságába. Még a gondolattól is iszonyodtam, hogy nem láthatom azokat a szemeket, hogy nem nézhetem, ahogy az izmok megfeszülnek gyönyörű homokszín bundája alatt, hogy elveszíthetem, hogy nem akar engem. Micsoda buta képzelgések ezek egy olyan valakitől, mint én? Megremegtem, a félelemtől, hogy nélkülem megy el, de még mindig ott állt. Láttam valamit a szemében, amit nem tudtam megfejteni, már nem arany fénnyel ragyogott rám. Minden izma remegett, reszketett, de az állat csak állt mozdulatlan. A szemébe hatalmas éhség tükröződött, feneketlen fekete tóvá változtatva azt.

  És még mindig vonzott.

  Pedig tudtam, tudhattam volna, rám éhezik, engem akar. Mintha a gondolatait is láthatnám, egyszerűen éreztem, azt, amit ő akart. Menekülhettem volna, de nem volt hová, és nem tudtam volna megtenni, egyszerűen képtelen lettem volna otthagyni őt. Tettem egy lépést felé, még egy apró kis csodálkozásra is tellett tőlem, hogy nem estem azonnal hasra. Az állat még mindig csak állt, de már mindene remegett, ugrásra készen várakozott. Tudtam, csak egy mozdulat és nekem végem. Mégsem a félelem volt az, ami összeszorította a szívem.

  Abban a pillanatban a jelenés eltűnt. Mintha soha nem is létezett volna. Pördültem volna, mentem volna, rohantam volna utána, de nem tudtam merre, nem értettem mi történt. Sikítottam volna, de nem jött ki hang a torkomon.
Akkor ébredtem fel.

  Soha nem voltam még ennyire nyúzott, mint azon a napon. Egész álló nap az álmom járt a fejemben. Nem volt előttem minden tisztán, nem tudtam volna megmondani, hol voltam, mit csináltam, de azok a szemek tisztán és végletesen vésődtek belém. Beleégett a retinámba. Nem űzhette el semmi. Nem emlékeztem, csak a sóvárgásra, hogy láthassam újra és újra.

  Soha nem vártam még annyira az éjszakát, mint akkor. Nem voltam benne biztos, hogy újra láthatom, és nevetségesnek éreztem magam, hogy egy állat után sóvárogtam, egy ragadozóval akartam újra találkozni. Azzal ütöttem el az időt, hogy az interneten rákerestem a pumákra, és meglepve olvastam, hogy a megfigyeléseim helytállóak voltak, hegyi oroszlánnak is nevezik. Renéenek nem igazán tűnt fel, hogy egy kicsit furcsábban viselkedem, mint általában, pedig ő mindig érzékeny volt rám ezen a téren. Nem is értettem, hogyan nem veszi most ezt észre, de hálás voltam, hogy nem kell róla beszélnem. Még magamnak sem mertem bevallani, egyszerűen nem értettem ezt az álmot. Könyörgöm, egy állat! Egy puma, egy hegyi oroszlán! Miért akartam újra és újra látni őt, és miért így neveztem magamban úgy, hogy ő?? Talán el kéne mennem egy állatkertbe? De mihez kezdjek ott, mit keressek? Nézzem meg ketrecbe zárva, fogságban? Ahogy a végtelen köröket rója, újra és újra a rácsok mögött. Képtelen lettem volna végignézni egy ilyen ragadozó agonizálását, még akkor sem, ha pontosan tudtam, az én vadászomat nem zárhatják rácsok közé, nem ejthetik fogságba. soha, hiszen valójában csak bennem élt. Mégis szokatlan volt tőlem ilyen mértékű érdeklődés egy állat iránt. Még kutyám sem volt soha, az az egyetlen aranyhal sem élte túl gondoskodásomat, akkor meg mi ez a hirtelen érdeklődés? Egészen egyszerűen nem találtam rá megoldást. Ezen töprengtem, egész nap, de mindig oda lyukadtam ki, hogy újra látnom kell. De hogyan érhetném el, hogy újra álmodjam a tegnapi álmomat? Alig vártam az estét.

  Nagyon gyors voltam, zuhanyozás, fogmosás, a hajszárítással nem bíbelődtem, hiszen a pára nélküli meleg éjszakában, úgyis magától megszárad a hajam. Kicsit csodálkoztam is magamon, mire ez a nagy sietség? De legbelül tudtam, éreztem; találkám van egy hatalmas, aranysárgaszín szemű ragadozóval, valahol a mese határának kezdetén.

  Hanyatt feküdtem, azt gondoltam, ez a póz jobban illik az álomlátáshoz. Egy csöppnyi kis hisztérikus kacaj azért előbukott kiszáradt hangszálaim közül. Nevetségesnek éreztem ezt az egészet, és belepirultam még a gondolatba is, hogy mire készülök. Randi egy pumával, hah! Te jó ég, még szerencse, hogy hangosan nem kellett kimondanom.

  Akárhogy is erőlködtem, nem sikerült, nem éreztem semmit. Megint végigjártam az egész procedúrát, a bárányokat, a szorosan lehunyt szemet, mindent. Nagyon figyeltem, de mégsem vettem észre semmit. Az álom loppal támadt, becserkészett, bekebelezett.

  Gyors volt, most nagyon gyors. Észre sem vettem az átkelést. Csak az arany derengésére kaptam fel a fejem. Hatalmasat dobbant a szívem, ott dübörgött bennem minden várakozásom. Minden egyes szívdobbanással közelebb kerültem azokhoz a szemekhez. Már láttam őt, mintha meghallotta volna a szívemet, egy ritmusra lélegzett dobbanásaival. Szerettem volna megérinteni, szerettem volna végigsimítani azon a csodás homokszín bundán. Odabújni hozzá, beletemetni az arcom a puhaságba. Érezni akartam az illatát, mert biztos voltam benne, hogy illata van, nem szaga. Nem tudom, miért volt ez olyan fontos. Csak éreztem, azt akartam, hogy az erős pézsma illata beleivódhasson minden porcikámba. Magamba akartam fogadni, eggyé olvadni ezzel az illattal. De egy pillanat műve volt, és megváltozott minden. A puma felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe. Nem értettem mi történik, nem akartam, hogy ismét eltűnjön.

  Elhatároztam, követem, még ha ki is töröm a nyakam. A puma meredten figyelt valamit mögöttem, nem tudtam, mi lehet ott, egészen addig, míg meg nem fordultam. Alig mertem levenni a tekintetemet az állatról, attól féltem, nem, rettegtem, hogy ismét eltűnik. De nem, maradt. És akkor én is megpillantottam mit néz meredten, mitől tágul ki az orrlyuka, mitől veszi a levegőt hirtelen hevesebben, és miért válik újból fekete mélységgé a tekintete.

  Rájöttem hirtelen, ez az éhség tekintete volt. Mögöttem pedig egy bársonyos szőrű szarvas ivott a patakból. A tudatom valósághoz kapcsolt része még ágállt, mert eszembe jutott, hogy a szarvasnak meg kéne éreznie a ragadozó illatát, de nem számított. Nem mertem mozdulni. Én nem. De az állat, a hegyek oroszlánja, ő mozdult.

  Hirtelen, nagyon gyorsan, láthatatlanul.

  Időm sem volt felocsúdni, mintha egy pillanat tört részéig beleláttam volna az állat lelkébe. Engem akart, de most a szarvast öli meg. Nem tudtam miért, de abban biztos voltam, nem menekültem volna, hagytam volna, hogy elkapjon. De a puma elszáguldott mellettem, egy pillanatra éreztem a testéből áradó hatalmas erőt, és igen, éreztem az illatát is. Csodálatos volt. Nem értem, hogyan volt lehetséges, de követtem őt. Szélsebesen vágtatott végig a fák között, szinte beleszédültem a sebességbe. De szorosan ott voltam mellette, mintha nekem nem is kellett volna mozdulnom, suhantam a levegőtlen széllel.

  A szarvas megérezte a veszélyt és menekülni kezdett, okosabb volt nálam, de esélye sem lehetett. Nem jutott idő a sajnálkozásra, valahogy a fenségesség érzése kerített hatalmába. Egy csöppnyit belém hasított azért a szánalom, néztem az áldozatot, de csodáltam a ragadozó vadászt. Olyan puhán, olyan kecsesen, olyan gyönyörűen kapta el a szarvast, mintha csak ölelő karjaiba vonná. Mikor egy szerető kapja karjaiba, szerelmét. Szorosan tartva őt, mindentől védelmezve.

  Nagyon hamar lett vége, és én azon csodálkoztam, miért nem undorodom ettől az egésztől. Tágra nyílt tekintettel bámultam a vadászt és szerető áldozatát, de nem éreztem sem rosszullétet, sem undort. A szarvas ott hevert a puma karmai közt, már nem lélegzett, szeme üvegesen tekintett rám, már nem látott semmit, utolsó meglepett sóhajával együtt az élet is elszállt testéből. Csak néztem, és nem bírtam levenni a tekintetem róla. Erővel fordultam el, nem akartam látni, ami ez után következett. Éreztem, hogy a puma engem néz, gyönyörű mélységes fekete tekintettel, zihálva bámul. Mintha nem a megfelelő vad lenne a karai közt.

  Tudtam, éreztem, hogy így van.

  Újra ránéztem, gúnyos tekintettel bámult vissza rám. Ezek hiába emberi érzések, mégis, csak emberi kifejezéssel lehet leírni azokat a szemeket. Mintha bólintott volna, felkapta halott áldozatát és ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint előző nap.

Nem próbáltam utána menni, megfagytak a végtagjaim. Nem voltam benne biztos, hogy a félelemtől, vagy a megrázkódtatástól. Sajgó űrt, szomorú semmit éreztem. Zavarban voltam, nem értettem, vagy nem akartam érteni.

  De még mindig akartam őt, a vad ragadozót a sárga szemekkel, még akkor is, amikor fekete feneketlen kútként csalogatott magához, hogy végül elnyeljen, és magába rántson. És az egészben ez volt a legzavaróbb, egy állat iránt kezdtem el vonzódni, egy veszélyes, vad ragadozó iránt, de mégis szinte embernek éreztem őt, egy furcsa keveréknek, ember és állat között. Össze voltam zavarodva.

  És mégsem akartam távol maradni ettől a csodás, mesés világtól.


(folytatása következik...)