23. fejezet & Író Olvasó találkozó ;)

Hálló Hálló!!

Igen, igen...tudom, mea culpa mea maxima culpa... csakis az én hibám, hogy nem volt új rész, de betemetett az őskor:P teljesen behavazódtam a munkában, így hát mire hazaestem, nem volt energiám semmire... ráadásul lelkileg is kissé taccsra tett, hogy pár hónapon belül elveszítettük a másik kutyánkat is, igaz, hogy ő a nagymamámé volt igazán, de annyira gyorsan és váratlanul történt, hogy nagyon megrázott mindannyiónkat .

Szóval ezek voltak a mentségek, de most remélem kárpótollak benneteket. Nem a leghosszabb fejezet lett, nézzétek el, de tudatosan nem lett most hosszú, mert a végén, ha belemegyek a dologba akkor meg sokkal-sokkal hosszab lett volan, bár lehet ez nektek nem lett volna akkora baj...

Ohh és ha netalántán hibát észlelnétek, az csakis azért van, mert a cincáló brigádnak még nem volt érkezése szétszedni a fejezetet, de rajta vagyunk, csak nem akartam, hogy még ezért is várjatok...

Ohh és mielőtt azt arnám: Hess olvasni; lenne itt még valami:

Pixie bébi és Kasha író-olvasó találkozót szerveznek Keszthely városába Júliusban. Esetleg, ha szeretnétek velünk megismerkedni, vagy a többiekkel, akik még olvasnak ezt, azt, gyertek, és csapjunk egy nagy bulit. A kiskorúakkal sem lesz gond, azt hiszem, nem csak én vagyok "felnőtt", így fogjuk mindenki kezét, ha átmegyünk az "úton":P Szóval, és tettel: az alábbi felhívás Pixie bébi blogjáról való, nálam is lehet jelentkezni, vagy Pixienél, vagy Keshánál...

És most.... HESS OLVASNI!! :)

Csóók, mimi:)

Hely: Keszthely
Időpont: 2011. július 16-17. (szombat-vasárnap)

1. Nem kell foglalás, biztos, hogy lesz helyünk. (a néni felírt minket a noteszébe)
2. Sátrat nem tudnak kölcsönözni, szóval azt mindenkinek hoznia kell. Mivel egy sátor 2-3 vagy több személyes is lehet, fontos, hogy tudjuk hányan leszünk, és ki tud hozni stb... 3. A kemping közel van az állomáshoz. (nincs 1km)

http://www.castrum-group.hu/lap.php?lapkod=3 ezen a linken megnézhetitek a kempinget. Én voltam ott, és tényleg olyan szép és rendezett, mint a képeken. :)

4. Árak: Személyi díjat kell mindenkinek fizetnie távozáskor, ami főszenzonban (amikor megyünk) 1300Ft. Mivel többségben diákok leszünk, (kérdezte is a bácsi, mondtam IGEN!) ezért üdülési adótól vagy mitől eltekint, szóval aki esetleg nem diák, az is megússza ezt. Majd páran villantunk diákigazolványt, a felnőttek meg elbújnak mögénk. :P
Egy parcellát kell kibérelni a sátrainknak. A legkisebb 40 négyzetméter 1600Ft (ami megoszlik annyira ahányan leszünk. Ha pl. huszan leszünk akkor fejenként 80Ft).

Kesha drága megnézte a vonatmenetrendet. Aki Budapestről jön az "hozzá tartozik", ha szeretné vegye fel vele a kapcsolatot, ő lesz a koordinátor, aki mindenkit felvesz, és eljuttat Keszthelyre. (kesha420@gmail.com) A diákjegy oda-vissza 3360Ft. 7:11-es indulással k.b. fél11-re itt is lennétek.

Szerintem ez elég kedvező, főszezonban olcsóbban nem tudunk sehol máshol kijönni. A kemping pedig 4 csillagos szóval szerintem ideális.
Közel van a Balaton. (öt perc séta) De a strandon kell belépőt fizetni sajnos.
Felnőtt: 610Ft Diák: 470Ft
http://www.balcsi.net/keszthely-libas-strand.html

Ha bármit kifelejtettem, tényleg bármi kérdés van, a legapróbb, leghülyébbnek tűnőt is szívesen várom az e-mail címemre, feltétlenül válaszolok. (pixiesstories@gmail.com) És mint mondottam volt, nálam is lehet jelentkezni: mimo@mailbox.hu :D

Capri... Nápoly...ma....

Dio egy pillanatra elnémult és csak a zavart lihegést lehetett hallani a túloldalt, nem tudta hova tenni a döbbenetet és egyáltalán. Nem értett semmit. De kezdett hozzászokni már, hogy mostanában minden a feje tetejére álljon. Vett egy mély levegőt, majd kissé megköszörülte a torkát, hogy újra szóhoz juthasson, de előbb bizonytalanul a telefon kijelzőjére pillantott, hogy biztosan a jó számot hívta–e. Ottavio számát hívta, ez biztos volt, ahogy megszemlélte a számokat. De így végképp elbizonytalanodott.

Nian figyelte a lányt maga mellett, akárcsak egy nagyító alá került pillangót szemlélne. Egyre jobban tetszett neki a rövid haja, ahogy kócosan szerteszét állt, ahogy szinte repkedett az arca körül. Leragadt egy pontnál, egy aranyló szeplőnél az orra tövében, így nem vette észre, a lány bizonytalanságát és zavarát.

– Dio, most mi van? – hallatszott a telefonból, mire Dio felriadt a a révedezéséből és újra zavartan a telefon felé fordította a figyelmét. – Ott vagy még?

– Awen? – kérdezte zavartan.

– Ki más lehetne? Micsoda hülye kérdés ez? – kacagott a lány két lihegés között.

– Mit keres nálad Ottavio telefonja? – kérdezte gyanakodva Dio.

– Hogy mi? Kinek a telefonja? Mit keresne, természetesen semmit! – Awen valószínű megállhatott, bármit is csinált közben – gondolta Dio –, mert a lihegés egy pillanatra abbamaradt. – Ó, hogy az a…

– Mi van, mi történt?

– Semmi, csak a csuhás haverod összekeverte a mobiljainkat és ezek szerint az enyém meg nála van – morgott a lány. – Hé, Atyám! – kiáltott valamit, amit Dio nem hallott már.

– Awen! Hallasz? Mit keresel te Nápolyban?

– Awen itt van? – lett hirtelen Nian is éberebb és már nem Dio szeplőjét bámulta, hanem érdeklődve várta a választ.

– Úgy tűnik… – csóválta a fejét Dio és közben azon gondolkodott mennyit mondjon el Niannak.

– És…?

– És nagyon úgy néz ki, hogy Ottavioval elcserélték a telefonjaikat. Nem értek semmit!

– Dio, hallasz? – kiabálta Awen a telefonba. – A pap azt kérdezi miért hívtad?

– Add neki! – vakkantotta Dio. Kezdett elege lenni a játékból. Ő ott ül az örsön alig ruhában, a barátnője, meg ki tudja mit csinál a legjobb barátjával, aki nem mellesleg: pap. Kész cirkusz! – De előbb áruld el, miért lihegsz!

– Ja! Hogy az…

– Igen, az! Awen, ne szórakozz, nincs túl jó kedvem!

– A csuhás… – kezdte kuncogva Awen, mire Dio morrant egyet. – Szóval, a haverod, Ottavio, hajnalban kiugrasztott az ágyból. Engem! Érted ezt? – csacsogott Awen. – Na, úgyhogy kénytelen voltam kimászni a pihe–puha takaró alól, és megmutatni neki, hogy kivel szórakozik. De csak, köztünk legyen mondva, nem százas a pasas. Ráadásul az a gáz, hogy igaza volt. Nem való nekem ez a reggeli kocogás, de nem tudhatja meg, hogy majd belehaltam a hajnali kelésbe… – mondta lemondóan Awen.

– Mi? Hogy te futsz? Jézus! – nevetett fel Dio.

– Most képzeld el! Én magam sem igazán hiszem el. Amúgy frankó a tengerpart meg minden, de nem bírom én az ilyesmit! Csak el ne mondd neki, oké?

– De mégis mi a fenéért futkározol te Nápolyban Ottavióval a tengerparton?! Hát mindenki megőrült?! – kérdezte Dio.

– Mi az? Mit mond Awen? – Nian nem nagyon hallott sokat a beszélgetésből, csak azt, hogy a húga az egy szem kishúga Ottavioval van a tengerparton.

– Semmit, maradj már egy kicsit! – intette le Dio Niant. – Mindjárt elmondom, de én sem nagyon értem, mi folyik itt. Fut.

– Mi?

– Azt mondja, fut. A tengerparton. Fogalmam sincs, miről beszél! – mondta Dio.

– Awen fut? Istenem, hát egy éjszaka alatt kifordult a világ a négy sarkából? – kuncogott Nian. – De megnézném, ahogy a húgi kiköpi a tüdejét! – kuncogott sötéten.

– Fejezd be! – bokszolt bele Dio Nian vállába. – Awen, Ottavio ott van?

– Aha, itt… kocog! – magyarázta Awen, mintha épp valami tudományos értekezést mondana épp. – Engem meg elrángatott, mondván, idézem: Nem úgy nézek ki, mint aki két lépést képes futni. Ja, és szerinte: ép testben ép lélek. Meg magyarázott valamit arról, is, hogy nem ártana az izomzatomnak a futás. Érted ezt? Nekem! Az én izmaimnak! Ez felháborító, vért kívánt! De basszus, nem gondoltam volna, hogy ennyire macerás ez a futás dolog – mondta lehangolón Awen, és csak mondta és mondta. Dio szóhoz sem jutott. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett Ottavio és Awen között, hogy Awen futásra adja a fejét.

– Awen, állj már meg egy percre! – szólt közbe Dio, mikor a lány két levegővétel között volt. – Add légyszi Ottaviot! Majd utána elmeséled, mit keresel te itt…

– Ja, hogy Nápolyban? Unatkoztam, és különben is az a lökött bátyám is itt van, nem? Hát akkor, gondoltam, miért ne kirándulnék? Ráadásul nem akartalak egyedül hagyni vele, mert tudjuk mi szokott olyankor történni…

– Ja, tudjuk… – morogta Dio egy pillanatnyi szünet után.

– Úgy tudtam! Titeket nem lehet kettesben hagyni. Elkéstem, mi? – kuncogott Awen.

– Így is mondhatjuk – mondta Dio fancsalin.

– És, mesélj, milyen volt?

– Awen! – kiáltott Dio, és érezte, ahogy elpirul. – Add Ottaviot, most!

– Oké… csak kérdeztem. Úgy besavanyodtál, hogy már kérdezni sem lehet semmit! – morcoskodott Awen. – Hé, Atya! Dio téged keres!

Dio nem mert Nianra nézni, most áldotta a jó szerencsét, és a technikát, hogy a rendőrségen még amolyan régimódi nem kihangosítható telefon. Megkönnyebbült mikor Ottavio hangját meghallotta, szinte megmentőjének érezte. Gyorsan felvázolta a helyzetet és amikor Ottavio értetlenül kérdezősködni kezdett, hogy mégis mit kerestek ők éjjel a tengerparton és hogyan lehetséges, hogy elveszítették a ruhájukat, bölcsen hallgatott.

Nagyot szusszantott, amikor végre letehette a telefont.

– Ottavio elintéz mindent, már jönnek is a következő komppal – mondta Niannak.

– Jönnek? Awen is jön? Egyáltalán mit keres ő itt? – értetlenkedett Nian. Az igazság az volt, hogy cseppet sem érdekelte, hogy jön–e a csuhás vagy sem, sőt az sem, hogy Awen minek jön. Ő csak fel szerette volna dolgozni az elmúlt órákat, meg akarta beszélni a lánnyal a történteket. Szüksége lett volna a beszélgetésre, de ahogy a lányt ismerte, volt egy sejtése, hogy mi lesz a kimenetele a próbának.

– Úgy tűnik ő is jön – vonta meg a vállát Dio. – Azért jött, hogy megállítson minket – közölte még két torokköszörülés között és nem nézett Nianra.

– Aha – jött a frappáns válasz. – De ugye tudod, hogy meg kéne beszélnünk, ami történt.

– Miért? Mi történt? – nézett ártatlanul érzelemmentesen a lány Nianra, de nem mert a szemébe nézni. Attól félt elveszik, ha bele pillant a féri füst szürkén gomolygó tekintetébe. Mindig is csodálkozott, hogyan lehetséges egy férfi szemeiből kiolvasni minden érzelmet és gondolatot, de Nian vagy nem akarta, vagy nem tudta elrejteni előle legbelsőbb érzéseit. Többek között ezt is szerette benne. Csak egyetlen egyszer nem látott semmit, akkor amikor úgy döntött, hogy elhagyja Londont és vele együtt Niant is. Akkor, azon az estén úgy tűnt, mintha egy jégszoborhoz beszélt volna. Olyan hideg volt, annyira elérhetetlenné vált, hogy egy pillanatra megrémült, hogy aztán újult erővel törjön rá a menekülhetnék. Fájt újra arra az estére gondolnia. Így utólag visszagondolva annyira banális volt az egész. Nian bántotta akkor őt, és ő bántotta Niant.

– Dio… – Nian hangja vészjóslóan hideggé vált, hogy Dio megborzongott. Sóhajtott egy nagyot, majd Nianra nézett.

– Nian, te szabad akartál lenni, és én elengedtelek, akkor most miért kéred rajtam számon, hogy mi történt, vagy mi nem? – mondta szomorúan a lány. – Hát nem erre vágytál? Kötöttségektől mentességre, arra, hogy csak jól érezzük magunkat? Nem értelek!

– Akkor is félreértettél és most is – túrt a hajába Nian idegesen. Nem hitte az éjszaka után, hogy ez megtörténhet, hogy ugyanott lesznek, ahol voltak.

– Szerintem meg nem. Már milliószor megbeszéltük, körbejártuk, lerágtuk és nem jutottunk sehova.

– Csak mert te nem akarsz sehova jutni! – csattant Nian. Kezdett ideges lenni, legszívesebben a falba verte volna a fejét. – Csökönyös vagy, és csak azt hallod meg, amit te magad meg akarsz hallani. Mondhat neked bárki bármit, nem számít, ugye? Az Úristen sem győzhetne meg az igazáról, ha te nem úgy gondolnád! Akkor legyen! Szóval csak úgy érezzük magunkat jól? Így mondtad? – kérdezte vadul villogó szemekkel. Ajkán egy kis gunyoros mosollyal, gonoszul lépett szorosan a lány elé.

Dio tudta, hogy veszélyes vizekre evezett, de nem tudott kibújni a bőréből, nem tudott visszavonulót fújni. Ez volt az erőssége és a veszte is egyben. Harcolt, mindig harcolt, önmagáért, és önmaga ellen egyszerre. És nem tudott leállni.

– Én csak próbáltam neked megkönnyíteni. És igen, így gondolom! – vetette fel az állát dacosan és állta Nian tekintetét.

– Rendben! Te akartad, ugye? – Meg sem várta Nian a lány válaszát úgy csapott le rá, akár egy kobra a gyanútlan áldozatára. Csakhogy ebben az esteben Dio nem volt sem gyanútlan, sem áldozat. Mindketten akarták, de egyikőjük sem vallotta volna be még magának sem. Tépték, szaggatták egymást, leástak a másik lelkéig majd vissza, szinte kiszívták egymásból az utolsó cseppet is, mégis oly sokat adtak magukból, hogy végül lihegve álltak egymással szemben, közel – szinte a másikba olvadva.

– Ezzel nem oldottál meg semmit, ugye tudod? – kérdezte Dio csendesen, mire csak egy mordulás volt a válasz és újabb csók.

Awen nézte, nézte Ottaviot, ahogy készülődik, és önmagát is megletpe, ahogy gyönyörködik benne. Tudta, hogy helytelen, de nem tudott ellenállni a csábításnak, és Awen nem olyan fajta lány volt, aki ellen szeretett állni. Ráadásul élvezetét is lelte, a pap zavarában, főleg úgy, hogy ő maga is érintett volt a zavar ügyben. Még soha nem történt vele ilyen, és ez vért kívánt, ráadásul Awn úgy gondolta Ottavio vérét akarja megtorlásul, hogy nem érti saját magát. Azt gondolta ez csakis a pap hibája, így hét úgy igazságos, hogy szenvedjen kicsit ő is.

– Atya! – szólt tűnődve Awen és élvezte a látványt, ahogy Ottavio összerezzen a hangjára. Legszívesebben megnyalta volna a száját, mint egy jóllakott macska, de csak csillogó szemekkel figyelte Ottaviot. Micsoda pazarlás! – sóhajtott magában.

– Mondtam már, szólíts Ottavionak – dörmögte a férfi.

Érezte, hogy nem tudja kezelni a helyzetet, de valahol egy mazochista énje élvezte is. Valami mozgolódott benne, valami ébredezett, de még nem jött rá mi is lehet. Talán annyira szembetűnő volt, hogy nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni. De a lányt nagyon is meglátta. Itta minden mozdulatát, hallani akarta évődő, kissé gunyoros hangját, és igen, a nevetését. És nem vette észre, hogy szépen belesétált a csapdába, amit a természet csúful kivetett eléjük.

– Mehetünk, egy pillanat, csak elteszem szem elől Dio fordítását – intett Awennek. Látta, ahogy a lány macskaszemei egy pillanatra összeszűkülnek, majd mohó kíváncsiság születik meg bennük. Fel sem fogta de máris szerette ezt a tekintetet.

– Mi az? Megnézhetem? – lebbent oda Awen. Hosszú haját kibontva hordta, vagy csak feltornyozta a feje búbjára, ahogy épp jónak látta, de most össze kellett fognia, ha nem akarta lesodorni az iratokat az íróasztalról.

Nem nagyon érdekelte Dio kutatása, csak annyira, mennyire muszáj volt, de valahogy most ez más volt. Egyetlen pillanat alatt átcikázott rajta a bizonyosság, hogy Ottavio valami fontos dolgot tart a kezében. Talán a férfi hangja, talán a tekintete tette bizonyossá, hogy ez igenis érdemes a figyelmére.

– Nem hiszem, hogy érdekelne, csak egy kutatási anyag – próbált Ottavio terelni és ő maga sem tudta miért.

– Azt csak bízd rám Atya, hogy mi érdekel és mi nem – fintorgott Awen és furcsa mód ettől olyan égető rossz kislányos arca lett, hogy Ottavio azon kapta magát, hogy csak bámulja. – Na, hadd nézzem!

Pompeii akkor…

Azt hittem végre békére leltem, azt hittem, már minden rendben, de meg kellett tanulnom, már akkor, hogy soha semmi nem biztos, csakis a pillanat. De akkor abban a pillanatban nem volt más csakis a rettegés. Életemben nem féltem még ennyire. Tudtam, hogy itt a vég és elhatároztam, hogy nem harcolok. Felemelt fővel adom át magam a halálnak.

Ott álltam összekötött kezekkel a társaimmal és vártuk, hogy értünk jöjjön a megváltó. Sírni akartam, de nem ment, imádkozni akartam, de hirtelen nem találtam a szavakat. Nem volt bennem más akarat, csak egy vékonyka gyermeki hang suttogta: ÉLJ!

Mintha nem is velem történne – futott át az agyamon hirtelen. Kikötött kezemmel nem tudtam eltakarni mezítelen testemet, de hiába is próbáltam volna. Behunytam a szemem és újra és újra átéltem azt az utolsó napot, amikor még boldog voltam, amikor még szabad voltam, amikor még azt hittem, az életem az enyém, de nem így volt, immár nem.

Rabszolga lettem…és a halálra vártam épp…

22. fejezet

Hálló...hálló...

Íme az új fejezet. Most amolyan átvezető rész lett, de majd meglátjátok mindennek oka van...:D:D

Nagyon örültem a múlt héten, hogy ennyire tetszett nektek a videó. Ki tudja? Lehet, újra ihletet kapok majd:D

De addig is: Hess Olvasni, várnak benneteket a szereplők:)

Csók, mimi:D

Nápoly...Capri...ma...

Ottavionak egész nap és még délután is az járt a fejében, amit Dio mesélt neki előző este a papiruszokkal kapcsolatban. Nem értette a lányt, nem tudta elfogadni, amit tett, de mégsem ítélte el. Természetéből fakadóan hiányzott belőle az ítélkezés képessége. Ez hol jól jött, hol rosszul az élete folyamán. Fájt neki a tudat, hogy Dio nem mondta el neki, mégis valami arra késztette, hogy mellé álljon. Mint mindig. Tudta, hogy más – kívülről nézve – ferdeszemmel nézhetné a kapcsolatukat, ám őt ez cseppet sem izgatta. Tökéletesen jól érezte magát a bőrében és hálát adott mindennek, amiben hitt, hogy kapott egy Diohoz hasonló barátot – testvért maga mellé. Világ életében egyedül volt, a szüleivel már rég nem tartotta a kapcsolatot, jobban mondva azóta, hogy elhatározta, a hitének szenteli az életét. Ezt sehogyan sem tudták megérteni, így ha nem is szakítottak meg minden szálat, már nem ugyanaz volt, mint régen. De igazán nem számított, már nem. Valahogy a fájdalom elkerülte a szívét, és ezt isteni áldásnak tekintette. Nem akart rosszban lenni senkivel, főleg nem a szüleivel, de nem tehetett mást, ő elfogadta őket olyannak, amilyenek, szerette őket így is, hogy voltak. És ugyanezen okoknál kifolyólag Diot sem tudna nem szeretni. Persze, hogy mellette állt, még ha helytelenítette is a módszereit.

Nagyot szippantva a Nápoly sűrű levegőjéből lépett ki a délutáni megbeszéléséről, és kapcsolta be a telefonját. Már meg sem lepődött, amikor meglátta Dio üzenetét. Nem tehetett róla, de egy kaján vigyor szaladt keresztül az arcán. Magában megdicsérte Niant, a remek tervvért, amivel becserkészte a lányt. Attól, hogy pap volt, még nem jelentette azt, hogy ne látná ami körülötte zajlik. Igazából még örült is neki, hogy a lány és Nian nem lesznek ott még egy darabig, nem mintha zavartak volna, de így mégis jobban át tudta gondolni, mitévő legyen a tekercsekből készített kis könyvecskével.

Gyorsan fogott egy taxit, bepattant, bemondta a Puzzuoliban lévő hoteljük címét, majd kényelmesen hátradőlt az ülésen és gondolataiba mélyedt.

– Nyaralni vagy Atyám? – kérdezte a söfőr, mire Ottavio felé fordult.

– Nem, munka – sóhajtott, majd újra a várost kezdte nézni. – De mindig jól jön, ha az embert egy ilyen csodás helyre szólítja a munkája, nem?

– Hát, ha maga mondja! – csóválta a fejét a taxis, látszólag nem volt semmi mondandója, mégis úgy tett, mint akinek nagyon fontos mondanivalója akadt. Ottavio magában kuncogott ezen, de kedvelte az embereket, így nem bánta, hogy beszédbe elegyedtek.

– Szeretem a várost, valahogy olyan, mintha a jó és a rossz egy helyen egybegabalyodva lenne jelen. Olyan igazi, élő – magyarázta a sofőrnek.

És valóban így is gondolta. Nápoly számára maga az élet volt. Nem sokszor járt itt, de mindig úgy érezte, hogy pont az az eszencia van meg a városban, ami máshol hiányzik. Tudna itt élni, villant fel benne a kép. De csak megcsóválta gondolatban a fejét erre a képtelen ötletre. Úgysem engednék el. Az ő kutatásaik sokkal fontosabbak, minthogy csak úgy elengedjék egy városba egy szimpla papnak. Nem baj, döntötte el, így is jó!

– Hogy érti azt, hogy a jó és a rossz? – kérdezte a sofőr hátrasandítva.

– Tudja azt maga is… ez a város, nem igyekszik, hogy csak a csillogó arcát mutassa, és ez tetszik nekem, őszinte.

– Hm. Igen, meglehet, de tudja mit? Én a nők szépségéért szeretem – kuncogott a sofőr, és ahogy elvigyorodott két kis gödröcske villant fel fiatal arcán. Ottavio megértette, valóban csodaszép nők éltek errefelé. – Oh, bocsásson meg Atyám, nem úgy értettem!

– Ne mentegetőzzön, nekem is van két látó szemem.

– Tényleg nem akartam tiszteletlen lenni! – szabadkozott a fiú, de szemmel láthatólag megkönnyebbült, hogy Ottavio nem az a fajta pap, aki rögtön a purgatóriummal és Isten haragjával példálózna.

– Sokáig marad? – kérdezte még.

– Nem, úgy két, három napot. A társaim, akikkel jöttem, nekik több dolguk lenne, de ki tudja, Isten útjai, mint tudjuk… – félbe hagyta a mondatot, mert feleslegesnek tartotta végig mondani, úgyis ismeri mindenki a szólást.

Olyan hamar értek a hotel elé, hogy Ottavio meg is jegyezte.

– Még ilyet! Odafele hosszabb volt az út!

– Igen, mert átvágták – vigyorgott a fiú. – Legközelebb hívja Carlot, ez én lennék – gesztikulált erősen miközben magyarázott –, én majd fuvarozom Önöket.

– Köszönöm, mindenképp! – mosolygott Ottavio a fiú lelkesedésén, és jókora borravalóval toldotta meg a viteldíjat. Belegondolt, hogy lehet, nem is olyan sokkal fiatalabb mint ő, ezen újra egy elnéző mosolyféleség szaladt keresztül markáns arcán.

– Viszlát Atyám, aztán szórakozzon is, ne csak imádkozzon! – kiabálta ki még a lehúzott ablakon Carlo, mire Ottavio már hangosan felnevetett és intett egyet neki.

Ottavio betrappolt az előtérbe és a recepció felé indult, hogy elkérje a lakosztályhoz tartozó kártyát. Még most is meglepődött milyen nagyvonalú volt a Szentszék, hogy nem csak valami kis szerény lyukat kapott, hanem, rögtön egy lakosztályt.

– Elnézést atyám, de azt hiszem várnak Önre – mondta a recepciós, miközben átadta a kulcsot. Szemében az a tipikus női sajnálkozás volt, amivel elfogadja a tényt, miszerint ez a vad már nem lehet préda akármennyire is inycsiklandó lenne. A lány tekintetében a lemondás mellett egy kis értetlenség is villant, ahogy az Ottaviora várakozó felé mutatott. Persze értette ő, hogy egy papra várakozhat akárki, na de, a szállodájában?!

Ottavio is arra nézett, de nem látott senki ismerőst, így tanácstalanul fordult a recepciós lány felé, aki a közelben ácsorgó tiri–tarka ruhás lányra mutatott. Ottavio akárhogy erőltette az agyát nem bírta felidézni, hogy találkoztak volna már, mégis ismerős volt neki a fiatal nő.

Magas, karcsú volt, talán túl karcsú is – gondolta Ottavio –, hosszú, vörösesbarna haja szanaszét lobogott arca körül, aminek vonásai egy lányhoz képest lehet túl erősek lettek volna, mégis az összhatás felejthetetlenné tette. A szemei, hatalmas, álmodozó, macskaszemek, a járomcsontja széles, kiugró, az álla, talán túl szögletes, és a szája is túl nagy, de mégis az egész úgy ahogy volt tökéletesnek tűnt. Ahogy átszaladtak ezek a gondolatok az Atya fején egy pillanatra meg is tántorodott, de aztán összeszedte magát és kérdőn nézett a felé közeledő, ruganyos alakra, akinek füstszürke szemei egyenesen rátapadt. A felismerés szikrával csillant benne.

– Ottavio, ugye? Awen vagyok – lépett előre a lány szélesen elmosolyodva, úgy tűnt, ő pontosan tisztában van vele, kivel áll szemben, amitől Ottavio egy pillanatra zavarba jött.

– Öhm, igen... – köszörülte meg a torkát a férfi, és most, először életében, zavarba jött egy fürkésző női szempártól. Nem is értette, hogyan történhetett, de megtörtént. Talán még el is pirult a lány vigyorától, közvetlenségétől. Magában csak annyit jegyzett meg epésen, hogy eddig a zavarba hozás az ő reszortja volt, és most jól visszacsapott rá, amit valószínűleg meg is érdemelt már. Így hát, úgy volt vele, ha ennek kellett történnie, ám legyen, ezt még kibírja, hogy egy csöppet zavarba jön egy csinos lánytól. – Awen… – kezdte újra, de nem tudta hogyan folytathatná.

– Nem tudod ki vagyok, ugye? – nevetett fel a lány, mély torok hangon, amitől a papnak a hátán valami furcsa dolog végigszaladt. Értetlenül állt, csak bámult maga elé, még mindig az előbbi furcsa érzést próbálta megfejteni, sikertelenül.

– Nem, bocsánat. – Pedig a neve is olyan ismerős volt, aztán beugrott neki. Awen! Nian kishúga, Dio legjobb barátnője! De mit keres ő itt? Össze volt zavarodva, immáron nem értett semmit.

Nian ostobának érezte magát, ahogy egy szál nadrágban ült a járőrkocsiban. Mellette Dio, mintha mi sem történt volna. Neki legalább a felsője magmaradt, így csak azok az igéző combjai maradtak csupaszon. Nem mert a lányra nézni, attól félt, hogy a szemrehányó tekinetével találná szembe magát, de mégsem tudta levenni a szemét a csupasz bőréről. Legszívesebben újra végigsimított volna rajta, csak hogy érezze, az éjszaka valódi volt, nem álmodta. Már nem érdekelte az sem, ha nyálasak a gondolatai, belefáradt az önámításba. Idestova majd tíz éve huzakodtak. Először mindketten tagadták, holott a vonzalom olyan erős volt, hogy nem tudtak ellene tenni, aztán amikor már nem is akartak tenni semmit, és átadták magukat a vágynak, valahogy nem kellett több, akkor nem. Majd később az időzítés nem volt jó, és végül hat hónapja is elromlott valami. Soha nem tudott kiigazodni a lányon, de nem is akart már, egész egyszerűen őt akarta, úgy ahogy volt. nem számított semmi már. Ez a hat hónap – nélküle – megmutatta az élet sivár oldalát, mégsem változott semmi.

Nian nem volt ostoba, ismerte jól a mellette ülő szőkés vörös ciklont. Amilyen kicsi, olyan határozott, önálló akaratú lény. Nem fogja magát olyan könnyen adni. Megrögzötten tudott ragaszkodni egy–egy képzetéhez, és most ez a „mindkettőknek szabadságra van szükségünk” és „megfojtjuk egymást” – igazából „félek az igazi érzelmek kimondásától” gondolata tartotta magát erősen, bástyaként a lány lelkében, amit meglehetősen nehéz volt abból a csökönyös fejéből kiverni. De Nian elhatározta, hogy megteszi, meg bizony! Erre a gondolatra egy kósza kis mosolyféleség kúszott a szája sarkába, de el is fojtotta rögvest, ahogy a lány fél szemmel felé pillantott. De nem bírta sokáig. A kép, ami az elméjébe vésődött, ahogy rajtakapták őket a tengerparton – lényegében a strandon –, egyszerre volt nevetséges és kínos. Mérhetetlenül kínos, de éppannyira melengető élmény is. Most pedig… most itt ülnek, és az Örsre tartanak, a kedves poliziával.

– Nian… – súgta Dio, a férfinak, és közben érezte, ahogy a pír felkúszik az arcára. Átkozott fehér bőr! – Mi lesz most?

– Hm? – fordult felé Nian. Hálás volt, hogy ne kell magyarázkodnia, bár biztosan még annak az ideje is eljön, amikor majd Dio őt vádolja, hogy leteperte a tengerparton. Viszont megérte – döntötte el magában – mindent megért. Még azt is, hogy most bekasznizzák őket. Azt várta, mikor fogja a lány bejelenti, hogy hiba volt. óriási hiba. Felelőtlenek voltak és a többi… De Dio nem mondta, csak állta a tekintetét, holott zavarban volt piszkosul, amin Niannak kuncoghatnékja támadt. De nem merte megkockáztatni, így komoly arcot erőltetett magára, holott legszívesebben vigyorgott volna mint a tejbe tök. – Nem tudom…várunk. Nem lesz semmi baj, meglátod!

– Persze, hogy nem! – horkantott a lány. – Itt állunk, ohh bocs, ülünk majdnem pucéran, a papírjaink oda, a telefonunk oda, a pénzünk, a ruháink, mindenünk oda, de nem lesz semmi baj, mi?! – a hangja kezdett kissé hisztérikussá válni, de Nian ismerte már őt, tudta, hogy mikor meddig mehet el. De most azt akarta, hogy lány is belássa végre, semmi nem történik véletlenül.

– Itt vagyunk egy csodás szigeten, végül is, nincs miért panaszkodnunk, nem? – vonta meg a vállát.

– Oh. – Ennyi volt a frappáns válasz, és Niannak már nem sikerült elfojtania az elégedett vigyorgást, hogy a lányba belé szorult a szó is.

Dio csak bosszúsan méregette egy darabig, majd elfordult és kibámult az ablakon. Nem szólt többet Nianhoz, míg tartott az út. Magán is meglepődött, hogy nem Nianra volt igazán mérges, hanem erre az egész fura és zavarbeejtő szituációra. Az igazat megvallva azért is nem akarta a férfira nézni, mert félt ő is feladná a zord arcot és kitörne belőle a kacagás. Saját magán is meglepődött, hogy viccesnek találja a helyzetet. Bár a vicces szó kicsit túlzás lenne, de mindenesetre a tragikomédiát megfelelő kifejezésnek találta.

Eltöprengett Nian pillantását és azonnal tudta mire gondol a másik, ahogy Nian ránézett. Az a tekintet minden fagyott gondolatát felmelegítette és a vér hirtelen úgy száguldozott az ereiben, mintha forró láva lett volna. Nem tagadhatta maga előtt, hogy még mindig hatással van rá a férfi. Hiszen, hogyan is ne lett volna? Mióta csak észrevette, mióta megismerte őt akarta. Annak ellenére is, hogy eddig még soha nem jött össze nekik, úgy igazán. Hiába telte el számtalan év, és hiába lett a kislányból felnőtt nő, a fiatal, bolondos fruskából határozott, kemény személy, nem számított. Semmi nem számított – ismerte be magának, semmi. Lehetett volna dühös is, érezhetett volna indulatot is a szívében, de nem ez történt. Nem érzett mást, csak kimerült, üres sajgást, a lehetetlen utáni vágyakozást. Mert hiába volt olyan csodálatos ez a lopott éjszaka a szigeten, ő tudta, hogy ez csak illúzió. Saját magukat csapják be, ha azt hiszik ezzel mindent megoldottak. Mégsem tudta csak úgy elhessegetni, elengedni az emlékeket. Még egy kicsit dédelgetni akarta, magához ölelni az érzést, hogy majd amikor újra egyedül lesz, legyen mihez hozzányúlnia.

A rendőrautó egy kanyar után erős fékezéssel állt meg, majd a két tiszt együtt pattant ki a kocsiból. Nian és Dio összenéztek, mielőtt őket is kisegítették volna, majd szó nélkül követték a rendőröket.

– Kérem itt várni! – ültette le őket az egyik rendőr, majd elsietett.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Dio és szorosan összefogta magán az inget.

– Nem tudom, még soha nem tértem magamhoz pucéran a tengerparton és nem csuktak ezért még le.

– Nem, de voltunk már ennél rosszabb helyzetben is, nem? – kuncogott sötéten a lány.

– Igen, kétségkívül voltunk kínosabb helyzetben…

– Emlékszel amikor… – kezdte a lány, de nem fejezhette be, mert az előbbi rendőr egy hordozható telefonnal tért vissza.

– Nem tarthatjuk itt magukat, de a bírságot ki kell fizetni. Tessék a telefon, telefonálni – mondta, miközben alig tudta elfojtani a gúnyos kacagását, de meg kellett őriznie a rendőr rezzenéstelen látszat arcát.

– Köszönjük!

– Kit hívunk? – kérdezte Dio. – Tudod valakinek a számát kívülről?

– Nem, csak Awenét és a szüleimét, te? – csóválta meg a fejét lemondóan Nian. – Nem hívhatom őket, a frászt kapnának, ha megtudnák…

– Rendben, nem tudok mást... - sóhajtott a lány - hívjuk Ottaviot? Tudom a számát.

A telefon kicsöngött, egyet, kettőt, hármat… majd négyet. Dio már csaknem feladta, de végre a másik oldalon beleszólt egy lihegő hang. Dio először nem értette, de amikor meghallotta a hangját, azt hitte valami tréfa áldozata, vagy egész egyszerűen csak álmodik és most a bizarr álom egy újabb őrült képet festett a szeme elé.