A gladiátor

"Gyűlölök és szeretek. S hogy mért teszem? Én se tudom, hidd. Bennem történik, s kínja keresztrefeszít."

/Caius Valerius Catullus
/

A GLADIÁTOR
Róma, ma és Kr.u. I. század második fele. London, ma és kétezer éve. Két nő és két férfi. Egy régész, aki feltárja a múltat, egy kutató, aki megfejti az írást. Egy gladiátor, akit eladtak a hite miatt, egy rabszolga, akiből szabad ember lesz, egy nő, aki a hitéért és az életéért harcol. Mindez egy kegyetlen korban, egy férfiak uralta világban, ahol egy nőnek az élethez is csak akkor volt joga, ha azt apja, vagy a férje engedélyezte. Egy nő, aki ebben a korban gladiátor volt, egy nő, aki keresztény volt, egy nő, akinek ölnie kellett, hogy élhessen.
És egy lány, ma, aki felfedi a múltat...

2011. február 13., vasárnap

14. rész

Üdv Újra itt! megjött a következő rész! 

De mielőtt olvasnátok, szeretném megköszönni a komikat újaknak és a régieknek egyaránt, nagyon nagy lendületet adtok nekem, köszönöm:):):), és azt is, hogy ilyen lelkesek vagytok a facebookos oldallal kapcsolatban!

Többen kérdeztétek, hogyan segíthetnétek ebben. Az első és legfontosabb most, hogy népszerűsíteni kéne az oldalt a Fcebookos oldalt  (itt is rákattinthatsz, vagy oldalt), hogy minél több ember csatlakozzon és résztvegyen az oldal életében, Jó lenne, ha nem csak pipálnák, hanem a posztokhoz is pipával, vagy hozzászólással segítenének. Amit tenni tudtok, hogy fogjátok a linket és megosztjátok a saját ismerőseitekkel az üzenőfalatokon, és ajánlájok másoknak is. Ki fog kerülni poszt formájában a Vöröspöttyös oldalra is a facebookon és ott is jó lenne, ha minél többen mozgolódnánk...fogom jelezni mikor, de gondolom a napokban biztosan. :) Amúgy jobbra az oldaldobozban mindíg látjátok, hogy éppen mi frissült a facebookos oldalon...

Amúgy lehet bátran ott is kérdezni, óhajt sóhajt közölni, akár a Gladiátorral kapcsolatban, akár a Bársony Feketeséggel kapcsolatban. 

Szóval és tettel, a leginkább nagy segítség a "rajongó" toborzó lenne, amit én úgy hálálnék meg, hogy minál több részlettel kényeztetnélek benneteket és nemcsak a Bársonyból, hanem a még közre nem adott regényekből is... az egyik épp most íródik, szóval annyira friss, hogy még be sincs fejezve, de ha ügyesek lennétek, abból is adok részletet. Annyit elárulhatok, teljesen más történet, mint az eddigiek...kicsit misztikus, icsit sötét... 

Remélem kellően felcsigáztalak benneteket, úgyhogy nincs is más hátra, mint előre...! 

Jó olvasást, üdv, mimi:)

 

Róma...ma...


  A lány azon gondolkodott, ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Nem tehetett ellene, hiszen ő maga sem tudta, hogy mit akar. Eddig úgy tűnt, hogy valamilyen szinte tisztában van legalább azzal, merre szeretné, ha az útja vezetne, de – mint máskor is – ahogy Nian megjelent újra az életében, a feje tetejére állt megint minden. Igaz, hogy nem hibáztathatja a férfit mindenért, legalább ez a hat hónap, ha másra erre jó volt, hogy belássa, nem minden az ő hibája. Nian csak élte az életét, úgy ahogyan azelőtt is, az csak egy szerencsétlen véletlen, hogy Dionak ez már így nem felelt meg.

  Egyszer szabadságot akart, másszor meg azt, hogy valaki közel, nagyon közel legyen hozzá. Az sem volt jó, ha Nian elengedte, de az sem, ha magához akarta kötni, azt sem akarta a lány, hogy külön legyenek, de az sem volt jó, hogy együtt mindörökké. Meg akarta tartani a saját szuverén terét – igazság szerint talán félt átadni magát teljesen, egy részét mindig megtartotta magának –, míg a másik fele tartozni akart valakihez. Nem tudta, hogyan lehetne összeegyeztetni a két kívánságot; nem értette meg attól ha Nianhoz tartozik, nem lesz kevésbé szabad. De nem akarta tudomásul venni, hogy hiábavaló a kapálózása, hiszen ő sincs tisztában a saját érzéseivel. Akarta a férfit, annyira akarta, hogy attól már ő maga is megijedt. Attól félt, ha még jobban akarhatja, már nem lesz önmaga többé, így hát lépett. Végzetesen és érthetetlenül cselekedett – ahogy ezt szokta olyankor, amikor kétségbeesetten menekülni próbál az ember önmaga elől, és Dio ebben profi volt –, Nian pedig hagyta. Most az egyszer valóban hagyta, hogy a lány messzire meneküljön.

  Kusza volt minden – a saját érzései, a vágyai és az akarata is. Nian pedig úgy robbant be ismét az életébe, mintha a hat hónap meg sem történt volt. Most hogy a fenébe kezdjen új életet, ha Nian itt sertepertél? De be kellett vallania, legalább magának, hogy tetszett neki a látvány, ahogy a férfit az ágyán ülve találta. Nem tehetett ellene semmit, harcolhatott körmeszakadtáig, de Nian örökké az élete része marad, ha így, ha úgy, de soha nem tudja kitörölni az életéből, és talán már nem is akarja. Hiszen vele volt mindig, és ő mindig is szerette, már gyerekkorukban is.

  Ó, hogy a fene essen belé! – fújtatott a lány, amikor felismerte ennek a ténynek a valóságát. Nem tehet semmit ellene, maximum megpróbál normális felnőtt nőként viselkedni. Ennyi még talán kitelik tőle!

  Egyre idegesebb lett, ahogy megint csak gondolkodni kezdett. Nem lenne szabad állandóan kombinálnia, vagy nem?

  – Már megint min töröd azt a csinos fejedet? – lépett mellé Nian, szemtelenül vigyorogva, mintha az elmúlt percek meg sem történtek volna, mintha nem egyeztek volna meg semmi különös dologba.

  – Miről beszélsz? – morgott a lány, holott pontosan tudta, mire célzott Nian.

  – Ugyan már! Amikor valamin nagyon mélyen elgondolkodsz, mint most is... – nevetett Nian, és felemelte az egyik kezét, mire Dio kissé hátrahőkölt – ne riadozz, nem bántalak! Szóval… – folytatta, és újra felemelte a kezét – ilyenkor mindig úgy ráncolod a homlokod, mintha valamit rá akarnál kottázni – kuncogta sötéten Nian, és az egyik ujját leheletfinoman a lány bőréhez érintette.

  – Nem is igaz! – suttogta Dio. Valahogy képtelen volt hangosan kiejteni a szavakat. Mégis, már megint mi a fenét csinálnak?! Kicsit megrázta a fejét, hátha kitisztul, majd tett egy határozottabb lépést újra hátra, de pechére a könyvespolc szélénél landolt. Nem mert a férfire nézni, de ahogy ez a gondolatfoszlány az eszébe jutott, a makacs énje előtérbe tolakodott és arra kényszerítette, hogy emelje fel a fejét, hogy láthassa Niant.

  Újra megázta a fejét, mintegy tagadva mindenki és minden előtt a férfi szemében kavargó érzelmeket. Rövidre nyírt haja puhán repkedett, megsimogatva egy–egy szállal, tinccsel az arcát, a fülét, csiklandozva a tarkóját.

  – Levágattad a hajad – csodálkozott Nian, mint aki most veszi csak észre a változást.

  – Le…

  – Tetszik, olyan kislányos lettél tőle. – Nian tudta, hogy ha valamivel, hát ezzel fel lehet dühíteni Diot. Soha nem szerette, hogy ennyire kislányos az arca, ráadásul olyan lehetetlenül alacsony is volt, így aztán soha nem vették komolyan, de ezzel a hajjal most meg egyenesen még rá is segített erre a látszatra.

  Nian csak kuncogott magában, miként azt figyelte, hogyan lobban a jeges kék tekintet hideg tűzzé. Imádta ezt a lányban. Elég volt csak egyetlen szó vagy tett, és ő máris elveszítette a józanságát. Soha nem gondolkodott, olyankor bezzeg nem, amikor kellett volna. Máskor kész teóriákat gyártott, de amikor meg kellett volna állnia egy pillanatra, akkor nem. Ő ment előre, akármibe kerüljön is.

  – Szerintem meg éppen hogy végre komolyan vesznek. Elegem volt már abból, hogy folyton elkérték mindenhol a személyimet – dohogta a lány, de szemei vészjóslón összeszűkültek. Aki ismerte, tudta,hogy nem kéne ezt a témát nagyon feszegetni, és Nian ismerte, de szerette kihozni őt a sodrából.

  – Nézz magadra, baba! Ha neked ez a komoly külső… – mutatott végig a lány alakján az időközben felvett tavaszi kis ruhácskán – amitől a férfiember szeme épphogy ki nem guvad – Én esküszöm, fenékig növesztem a magam haját! – nevetett Nian. Egyszerűen képtelen volt békén hagyni, és Dio tudta ezt, de nem hagyhatta, hogy ő győzzön.

  – Oké, akkor máris kezdheted! – vigyorgott gonoszul, mire Nian egy pillanatra meghökkent azon, hogy a lány szemében már nem a vad, haragos villámok cikáztak, hanem vidám, pajkos nevetés bujkált. – Ó, azt hiszem, jól fog neked állni, egy fenékig érő copf! – incselkedett a lány. Úgy érezte magát, mintha kisördögök százai lepték volna el. Nem bírt magával, élvezte ezt a könnyedséget és a kis veszélyt, amit magában hordozott a pillanat varázsa. Nem akarta, hogy vége legyen.

  – Rendben! Áll az alku! – vágta rá Nian, de pontosan ő maga sem tudta, mibe is egyezett bele, csak azt, hogy szereti látni, amikor ilyen fesztelen vele Dio.

  – Mi? – hápogott a lány. – Milyen alku?

  – Megnövesztem a hajam, fenékig – húzta kicsit a száját Nian –, cserébe te bebizonyítod, hogy így felnőtt vagy.

  – De hát ez bolondság! Minek akarnád ezt?

  – Miért ne? – vont vállat Nian, és már ki is lépett a szobából.

  Dio még hallotta, ahogy újra Maximusszal beszélget, majd meg is jelentek mindketten. A férfi és a kiskutyája. Mindegyik zilált és kócos, és mindegyik kérdőn, már-már esdeklő kutyaszemekkel nézett a lányra. Hogyan lehetne ennek ellenállni? – kérdezte magában Dio, és nevetni szeretett volna.

  – Mit akartok már megint? – érdeklődött Dio, és lehajolt Maximushoz, hogy megvakargassa a kis fejét. – Hova visz téged ez a bolond ember, hm? – kérdezgette, és élvezte, ahogy a kis test minden rezdülésével a tenyere alá simul. – Még mindig furcsa, hogy van egy kutyád.

  – Nekem is, de nem hagyhattam ott az úton – mondta Nian, és elmesélte hogyan tettek szert egymásra. – Aztán már csak azon kaptam magam, hogy van egy kutyám – nevetett azzal a tipikus férfinevetéssel, amitől az ember lányának kénytelen megremegni a térde. – Gyere el velünk sétálni, ennek a nagyfiúnak már igencsak szüksége lenne némi testmozgásra! – Cseppet sem volt kétértelmű, amit mondott, mégis sikerült neki olyan ártatlanul véghezvinnie, hogy Dio nem vette a lapot.

  – Nem hiszem, hogy kellek én ehhez – motyogta, és még mindig a kiskutya hasát vakarászta és közben dünnyögött neki valamit érthetetlenül.

  – Ne, ne kéresd magad! Azt sem tudom, hova mehetnénk – nógatta a férfi. – Gyere velünk sétálni!

  – Még össze kéne pakolni, és különben is…

  – Csak egy séta! Nem harapunk, és nem értana hozzászoknod a gondolathoz, hogy most egy darabig velünk is osztoznod kell – győzködte őt.

  – Ottavio is nemsokára jön vissza – húzódzkodott még Dio, de valahol legbelül igenis menni akart. – Na jó, rendben, de nem maradunk sokáig! – figyelmeztette őket, mint egy haragos tanító néni.

  – Igenis! – vágta magát vigyázba Nian, mire Maximus őrült farkcsóválásba kezdett, mert úgy ítélte meg a helyzetet, hogy itt a legjobb alakalom a játékra.

  A rövid kis sétából végül egész délutánig tartó majdnem maratón lett. Róma nyüzsgő terein szinte érezni lehetett az élet és a tavasz lüktetését. A nap édesen simogatta az emberek csupasz bőrét, és melegen karolta át őket fénynyaláb karjaival. Dio szerette ezt a várost, de néha hiányzott neki London. Mégis ebben a városban voltak most mindketten, és itt érezte azt újra, hogy a bőre bizsereg. Mintha valami felébresztette volna csipkerózsika álmából. De érdekes módon most mintha a levegő illatát is gazdagabbnak érezte volna, mint akár csak egy nappal korábban. Az illatok ott kavarogtak körülötte, szinte tapintani tudta volna őket, ha akarta volna. Az emberek vagy siettek valahova vagy csak sétálgattak.

  A fiúk éhesen udvaroltak a robogóik mellett, forró szavakat sugdostak a kiszemelt lányoknak, akik kelletve ringatták mind igézőbben csípőjüket előttük. Minden pezsgett az élettől, Nian a bőrén érezte az ízét, érezte a zamatát és lendületét. Akarta ezt az érzést, akarta és csodálta ezekben az emberekben, hogy képesek voltak megélni és kihasználni az élet adományait. Elnézte a fiatalabb, hevesebb udvarlásokat, a hangos szóváltásokat, a csacsogó, csilingelő nevetéseket, flörtöléseket, és irigyelte őket a fesztelen szabadságuk miatt. Figyelte a csendesebb, korosabb párokat, ahogy kissé már lecsillapodva, ámde egyáltalán nem kevésbé szenvedélyesen akarják fenntartani a közöttük megszületett vonzalmat, és a lányra nézett, ahogy Maximust sétáltatta épp. Nevetve nézett Nianra, és olybá tűnt, mintha minden rendben lenne közöttük. Mintha ők maguk is csak egyikei lennének azoknak az embereknek, akik Római ősi köveit koptatják, hogy a párjukkal legyenek vagy épp megtalálják, akit nekik szántak a csalafinta istenek. Nian csak nézte a lányt, és tudta, akarja őt. Mindent, ami vele kapcsolatos. Mindig is tudta, de ahogy elnézte őt, egyre jobban vágyott arra, hogy ők is csak úgy sétálgathassanak feszültség és gondok nélkül. Csak úgy…

  Visszafelé már kénytelen volt Nian Maximust az ölében cipelni, mert a kiskutya annyira elfáradt, hogy egész egyszerűen csak leheveredett a járdára, kidobta a hátsó két lábát hátra, és nem volt hajlandó még megmozdulni sem. Először, amikor egy márvány padozatra vetette így le magát, Nian elkezdte húzni őt, amit láthatóan élvezett is, de aztán a járókelők rosszalló pillantásaira és egy-két megjegyzésre – miszerint Nian bizonyosan csak kínozza szerencsétlen jószágot – kénytelen-kelletlen, de felvette a karjába.

  Dio maga is meglepődött, mennyire fesztelenül és nyugodtan telt a délután. Mintha mi sem történt volna, az összhang közöttük a régi volt. Ismerték a másikat, mint saját magukat – talán még jobban is. Még fesztelenül nevetni is tudott bármin. Akárcsak egy valódi kislány. És amikor ezt Nian megemlítette, Dio kivételesen csak vigyorgott és elcsent egy falatot a férfi fagyijából. Őrülten könnyűnek érezte magát, mintha bármelyik pillanatban felszállhatott volna a felhők közé, hogy ott a habtejszínszerű puhaságban megmártózzon és lubickoljon egy sort bennük.

  Fejét hátravetve bámulta a felhőket, és azt kívánta, soha ne érjen véget ez a nap, hogy ne kelljen a tekercsre gondolnia, sem arra, hogy Nian nem is azért jött el hozzá, hogy újra együtt legyenek. Egyáltalán ő akarta? Ezen sem akart gondolkodni, csak végre élvezni ezt a könnyed létet, hát olyan nagy kérés ez? Ránézett a mellette lépkedő pasasra és nevetni kezdett, ahogy figyelte őt és a kutyáját.

  – Cuki vagy a kisbabáddal – vihogott a lány, és maga sem értette, miért, de csak vihorászott volna egyfolytában.

  – Mi? – hökkent meg Nian. Még soha nem hallott Dio szájából ilyen szavakat. – Mit mondtál?

  – Azt, hogy cuki vagy – nézett rá tetetetett komolysággal, kicsit félrefordítva a fejét, csillogó szemekkel.

  – Cuki? – hápogott Nian. Azon gondolkodott, Dionak megártott a nap vagy valódi szőke lett. Csak elképedve nézte a lány vigyorgó arcát, és nem értette, most meg mi üthetett belé ilyen hirtelen.

  Megőrjítették ezek a követhetetlen hangulatváltozások, de szerette is őket. Kész káosz volt benne minden. Az érzelmei tótágast álltak, az esze mást súgott, mint amit a szíve üvöltözött. A teste indult volna, de a racionalitás meggátolta. Ketté akart szakadni.

  – Igen – nevetgélt a lány –, tényleg az vagy! Tudod, olyan, aki miatt minden lány ledobja a bugyiját. – Igazából végig sem gondolta, hogy mit mondott, csak amikor Nianra nézett, fogta fel szavainak értelmét.

  – És… – töprengett a férfi erősen – te is azok közé a „minden lány” közé tartozol? – kérdezte végül kajánul.

  – Nagy valószínűség szerint, igen – mondta Dio egy szusszal, de rögtön folytatta is –, de már erősebb vagyok. Sokkal erősebb! – A hangja viszont egyáltalán nem ezt bizonyította. Már megint miért kellett, hogy erre terelődjön a beszélgetés – átkozta magát a lány, hogy ennyire elővigyázatlan volt. Újra a végtelen körben találta magát. Újra és megint. A fene essen belé!

  – Jó tudni – morogta Nian.

  Vége szakadt a vidámságnak és a fesztelenségnek. Mindketten a maguk gondolataiba merülve lépkedtek Dio lakásáig. Elfáradtak a képmutatásban és abban, hogy úgy tegyenek, mintha nem lenne közük egymáshoz, nem lenne köztük semmi. Leginkább abban fáradtak el, hogy újból eltakarják egymás elől a legbelsőbb érzelmeiket, hogy – a megállapodás értelmében – csak és kizárólag, mint szakmai társak tartsanak a másikkal.

  Dio fáradtan lépkedett, még mindig a gondolataiba merülve, mikor meglátta a lépcsőn ülve Ottaviot a csomagjaival, és hirtelen rászakadt az egész napos feszültség. A könnyed, vidám délután úgy szállt el, mint a pitypangok apró kis ejtőernyői egy fuvallatra. Majdnem összeomlott, ahogy meglátta a barátját.

  – Ottavio – sóhajtott olyan keservesen és nehezen, hogy Ottavionak is és Niannak is összeszorult a szíve erre a hangra. – Ne haragudj, mi csak… mi levittük Maximust sétálni, és kicsit elszaladt az idő – mentegetőzött.

  – Semmi baj, bella – állt fel Ottavio. Biccentett egyet Niannak, majd lehajolt, hogy üdvözölje Diot. Az csak egy gyors puszit nyomott a férfi egyik arcára, és máris a lakásában termett.

  Talán elfáradt, talán elege volt mindenből, talán csak azt akarta, hogy ne kelljen éreznie, ne kelljen gondolkodnia. Talán újra csak menekülni vágyott. Túl kicsi volt a lakás és túl sok volt benne Nian.

  – Mi történt? – kérdezte Ottavio Niant.

  – Az igazat megvallva fogalmam sincs, az egyik pillanatban még nevetgélt és játékos volt, talán bolgod, a másikban meg már megközelíthetetlen – vont vállat ő is fáradtan. – Tényleg nem tudom! – sóhajtott.

  – Azt hiszem, most csapódik le benne minden, és le merném fogadni, már megint azon spekulál, hogyan menekülhetne el minél messzebbre – morogta Ottavio.

  – Te ismered őt, ugye? – nézett rá Nian nagyon figyelmesen, és most nyoma sem volt semmi ellenségességnek a hangjában, csak valamiféle üres fájdalomnak. – Valóban ismered.

  – Igen, közel állunk egymáshoz, de Nian tudod, hogy…

  – Ne! – emelte fel a kezét Nian tiltakozásul. – Nem kell mentegetőznöd. Tudom. És örülök neki, hogy van itt valaki, akire támaszkodhat.

  – Nos, na igen – motyogta zavarban Ottavio. Nem értette, mi ütött ebbe a két emberbe már megint.

  Olyanok voltak, mint a hinta. Egyik pillanatban fent szálltak, míg a másikban sebesen száguldottak a veszélyes föld felé.

  – Dio összepakol, aztán indulhatunk – jegyezte meg Nian, és ő is belépett a lány után.

  Nem tudta, merre lehet, de most nem is akarta zaklatni. Bevonult a kis konyhába és lopott egy kis macskakaját Maximusnak. Szfinx is ott sertepertélt körülötte, ahogy meghallotta a zörgő étel hangját, és úgy tűnt, máris nincs annyira megsértődve Nianra, mint mikor az megjelent a kutyával.

  – Mi a helyzet, öreg fiú ? Kérsz te is? – kérdezte tőle Nian. – Hiányzol, ugye tudod? – hajolt le hozzá, hogy felvehesse, és kivételesen Szfinx most hagyta, sőt, mintha még oda is bújt volna hozzá. Nian hálásan fúrta bele az arcát a puha homokszínű bundába és vakargatta meg Szfinx fejét. – Légy jó Maximusszal, ő még csak egy kicsit, buta kutya – magyarázott neki a férfi, amit Szfinx komolyan szemlélve, mintha értené, hallgatott is –, segíteni kell neki, hogy megtanulja, mit hogyan kell csinálnia. Most adunk neki is egy kicsit a te kajádból, aztán elindulunk mindannyian; nagy kaland lesz, meglátod!

  Nem kellett sok idő, hogy Dio is megjelenjen, addigra Szfinx és Maximus is megették a kiosztott ételt, és jóllakottan és – főleg Szfinx – kevésbé ellenségesen figyelték egymást. Úgy tűnt, Maximus újra el fog aludni, pont, mint egy kisgyerek.

  – Rendben – lépett oda Dio hozzájuk, majd felnyalábolta a macskát. Szfinx kicsit ugyan méltatlankodott, de hagyta –, összepakoltam. Indulhatunk. Még beteszem az utazódobozba Szfinxszet, és mehetünk.

  Nem nézett Nianra, úgy érezte, nem képes rá. Nem értette, mi üthetett belé megint, de úgy ítélte meg, nem árt egy kis távolság. Úgyis össze lesznek zárva legalább az út hátralevő részére, és még vár rájuk egy kínos beszélgetés is Ottavioval. Dionak túl sok volt vár ez így összességében. Elege volt, nem akarta. Sem Niant, sem Ottaviot látni. Egyedül akart lenni, csak hagynák végre egyedül! De tudta, nem lehet. A tetteiért neki kell vállalni a felelősséget, és ez ugyanúgy vonatkozott Nianra, mint Ottaviora. Egyenesen, kihúzott derékkal lépkedett el mellettük, hogy Nian kocsijához menjenek. Dio meg sem lepődött, hogy még mindig ugyanaz a régi autója van a férfinak, ami tíz évvel ezelőtt is.

  Azt hitte, hogy semmit nem vált ki belőle az autó látványa, de a legrosszabb történt vele, amit csak elképzelhetett. Emlékezett…

 

  Nian és Dio…Dio és Nian. Dio kissé szeleburdin, becsípve vetődik a kocsiba és nevetve fordul a fiú felé. Nézi Niant, ahogy csak egy olyan lány tud nézni, aki érez valami a másik iránt, nézi őt és gyönyörködik benne. Szeretné megérinteni, de nem meri, szeretné végigsimítani az arcélét, az orrát; szeretné megérinteni a száját. Nézi őt és csodálja. Az ő szemében már szép a fiú kissé sovány, markáns arca. Ő már nem látja a hibáit, már csak gyönyörködik benne. Meg akarja érinteni, és végül olyan bátornak érzi magát, hogy érzi, csak a karját kéne kinyújtania a fiú felé. Már mozdulna, amikor a mozdulat félbemarad és pánik adja át a helyét. Hirtelen józanodik ki.

  Nian Awen bátyja, a legjobb, a legkedvesebb barátnőjének a bátyja. Nem lehet! Ő nem néz úgy Diora, mint nőre, ő csak Awen barátnőjét látja benne! De hiába figyelmezteti magát erre a lány, nem képes levenni a fiúról a tekintetét. Nézi őt és nem veszi észre, melyik az a pillanat, amikor már Nian is őt szemléli. A szeme most mást mond, mint máskor, máshogy tekint rá. Mintha valami megváltozott volna, ahogy a lány Nian szemébe pillant. Érzelmek vad viharai dúlnak a szürke szempárban. A lány látja, hogy Nian mozdulna, de valami visszatartja. Nem érti, mi történik közöttük, de a levegőt szinte tapintani lehet, olyan sűrűn kavarog közöttük, mintha élőlény lenne. Olybá tűnik, hogy összefonja őket, egyre közelebb és közelebb taszítva egymáshoz a két fiatal testet, mígnem már az orruk is majdnem összeér.

  Nian nem tudja, nem érti, mi történik vele, csak azt érzi, muszáj megérintenie a mellette lévő testet. Be kell szippantania az illatot, hozzá kell érnie az archoz, ami közvetlen előtte van. Azt akarja, hogy az ujjai érezzék a lány bőrét. Látni akarja a tündérarcon a vágyakozást, amit ő maga is érez, hiába tudja, hogy tabu, nem tudja magát tartóztatni. Eddig csak incselkedtek egymással, most ez komoly. Tudja, érzi, hogy valami megváltozik velük, és ők maguk is. Nagyot sóhajt, és megérzi a lány illatát a nyelvén.

  Dio félig lehunyt szemei kipattannak, és mereven belebámul a fiú kutató tekintetébe, és akkor valami felrobban benne. Már nem tétovázik, nem óvatos. Megszűnik minden gátlás, minden félelem. Akarja őt. Minden porcikája vágyik a fiú érintésére, és már nem számít semmi más. Felé mozdul ugyanabban a pillanatban, amikor a fiú is őfelé. Egyszerre érik el a másikat, egyszerre sóhajtanak fel. Észre sem veszik, ahogy a fiú egyik tenyerét a lány arcára simítja, hogy közelebb vonja őt magához, és nem vesznek tudomást a lány kutakodó ujjairól sem, amik a fiú kissé hosszúra nőtt hajában matatnak. Csakis a másik számít, csakis az, hogy minél közelebb kerüljenek egymáshoz, csakis az a csók, ami szinte felégeti őket, megperzselve, örök nyomot hagyva mindenkettőjük lelkén. Elakad a lélegzetük, ahogy ajkuk egymáshoz ér; először csak puhatolózva, majd egyre mohóbban tapadva a másikéra, mígnem már levegőt sem kapva olvadnak össze fulladásig…


 

  – Dio! – hallotta meg a lány a nevét valahonnan a távolból. – Dio, jól vagy?...

 

 





4 megjegyzés:

** Elena ** írta...

Szia mimi!
Ez eszméletlen volt. Az elejétől a végéig minden egyes sora. Imádom olvasni. Ilyenkor minden olyan valóságosnak tűnik, mintha én is ott lennék és érezném, hallanám, vagy látnám mindazt, amiket ők. És ez nagyon jó. Olyannyira, hogy akárhányszor a fejezetek végéhez érek, már a következőt várom, hogy minél előbb elolvashassam. Most is ez van velem... úgyhogy most egy kicsit szomorú vagyok, mert tudom, hogy még egy hetet kell, várom az új fejezetig. Az meg nagyon messze van. Hogy fogom addig kibírni? :(

csibimoon írta...

Szia mimi!

Ohh te jó isten,most tényleg várnom kell?
Pedig már úgy, de úgy beleéltem magam.
Amikor megdumálja Nian Szphinx-el a kiskutya tanítási módját:)Emlékeztet arra, amikor én magyarázok az én cicámnak, hogy mit és hogyan is kéne tennie:)
Nagyon jó lett megint.

pusz: csibimoon

Syro írta...

Szia!
Ez a visszaemlékezés a végén, istenem, nagyon valósághűre sikeredett. Szinte belesajdult a szívem ezekbe az érzelmekbe. Nem csodálom, hogy Dió is kiakadt, ez amolyan érzelmi sokk lehetett neki.
Őszintén nem tudom mi lenne a jobb nekik, együtt vagy külön. Ha együtt vannak a jelent perzselik fel, és persze mindent maguk körül, beleértve saját magukat is. Vagy ha különvállnak, akkor meg az emlékek teszik öket tönkre. Van itt jó megoldás? De mindezek ellenére, nagyon tetszett újfent.
Puszi
Syro
Ja...Egy kis apróság megint :)
"és nem értana" ez a sétáltatás elött van, szerintem itt "ártana" lenne, ugye? :)

Pixie írta...

Ó Anyám!!!
Szia Mimi! :D:D

Csak ideértem. Nem bírok betelni ezzel. Elkápráztat minden egyes sor. És NIAN!!!! Akarom! Most!!! Elmegyek érte és haza hurcolom, fogva tartom és nem eresztem. :) <3
Olyan jó, hogy tényleg olyan a hangulatuk, mint a hinta, sosem tudom mi fog következni, izgatottan falom minden sorát. A szereplők mesések, a leírás, de ezt neked nem kell mondanom, tudod jól mennyire lenyűgözően bánsz a szavakkal.
ÉS a vége!! Itt csordogálok, mint egy kis patak. Teljesen elolvadtam. Az ELSŐ CSÓK!! Meghalok. Olyan érzékletesen írtad le, hát én voltam Dio bevallom, és Nian az én arcomhoz közelített és... awww...
Kicsit haragszom rájuk, hát engem miért nem visznek magukkal? Annyira nem nagy kitérő értem jönni??? vagy mégis? :(
Már nem bírok várni, mi lesz az úton és Ottavio, hogy fog reagálni Dio vallomására. :D:D
IMÁDTAM!
Puszi
Pixie