6. fejezet

Üdv újra itt kedveseim... a fejezet ismét előbb jött - köszönet Nikita gyors javításáért -, mivel a hétévégén nem leszek. Illetve leszek, csak nem gépközelben:P Remélem élvezeteteket lelitek a részben:D Friss és ropogós! Jó olvasást!

csók: mimi

Róma...ma...

 

  Dio fáradtan és összetörten mocorgott félálomban, nem fért el rendesen, kitekeredve próbált elhelyezkedni, de valami puha mindig úgy mozdult, ahogyan ő is.

  - Szfinx! – nyöszörögte. – Teljesen kitúrsz, menj odébb! De erre a macska csak annyit tett, hogy még jobban kinyújtózott, így elfoglalva szinte az egész ágyat. Dionak meg csak a negyede maradt, hogy ott kuporogjon.

  - Jaj, nem lehet igaz! Veled nem lehet normálisan aludni! Miért nem elég neked, ha a fél ágy a tiéd? – morogta beragadt szemekkel, így nem láthatta, ahogy Szfinx odakúszik hozzá, csak azt érezte, amikor egy puha mancs óvatosan megérintette az arcát

  - Szóval? Most akkor ki hízelkedik? Hm? – motyogta Dio, amikor megérezte a simogatást az arcán. Nem lehetett ellenállni. Hiába nem aludt pár óránál többet, a szokás nagy úr, és Szfinx éhes volt. Természetesen. Nagy nehezen - még mindig félig csukott szemmel - felkelt az ágyból és elbotorkált a konyháig. Nehezen ugyan, de sikerült elsőre megtalálni a macskakaját. Amilyen gyorsan csak tudta, belerakta Szfinx kerámia tálkájába és már ment is vissza aludni.

  Elmúlt dél, amikor a telefon csörgésére újra felébredt. Csukott szemmel tapogatta ki, merre lehet a csörgés forrása.

  - Igen? - Próbált úgy beleszólni a telefonba, mint aki nem most ébredt fel, de hiába köszörülte meg a torkát, azon mégis csak hallani lehetett az álom maradékát.

  - Halló! – szólt bele megint, de a telefon süket volt. Már majdnem megörült, hogy mégsem csörgött, amikor meghallotta, hogy még mindig csöng valami. Az ajtócsengő.

  - Jaj, ne! Ki lehet az ilyenkor? – ránézett az órára és felszisszent, amikor látta, mennyi az idő.

  - Egy pillanat! Megyek! - kiáltott ki. Amilyen gyorsan csak tudott, berohant a fürdőszobába, meglocsolta arcát egy kis hideg vízzel, kiöblítette a száját, mert fogmosásra nem nagyon volt már idő és felkapta magára a köntösét. Amit amúgy soha nem hordott, csak valamiért az a képzete volt, hogy egy valamire való nőnek kell lennie egy köntösének. De lám, most mégis hasznát vehette.

  - Már itt is vagyok! – szólt ki az ajtón. Elfordította a zárban a kulcsot és kikukucskált. Meglepve látta látogatóját az ajtaja előtt. Ugyan nagyon jóban voltak, sőt, elég közel álltak egymáshoz, mégsem számított most a látogatására.

  - Ottavio! – kiáltott meglepetten, majd szélesre tárta az ajtót – Hát te?

  - Ciao bella! – lépett beljebb a férfi, majd egy cuppanós csókot nyomott a lány arcára. – Szép vagy ma reggel! – közölte vidáman és bemasírozott az ajtón maga mögött hagyva a meglepett Diot.

  - Mit keresel itt? Történt valami? – kérdezte feszengve a férfit Dio. Már elég rég ismerték egymást, de még mindig zavarba jött tökéletes arcvonásaitól. Állandóan feszélyezve érezte magát, mert mindig csak bámulta volna. Az meg egy idő után elég kellemetlen tud lenni. Most is, mint mindig, a férfi úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. Fekete zakó, alatta fekete ing és ugyancsak éjsötét nadrág. És maga a férfi is fekete volt. Olajosan kreol bőre; csillogó, fekete szemei és hullámos, koromszín haja megtette a maga hatását minden nőnemű lényre. Nem beszélve szabályos, telt ajkairól; szép ívű arccsontjáról és tökéletesen egyenes orráról. A hab a tortán pedig a termete volt. Fantasztikusan atletikus test párosult ehhez a csodás archoz. Dio azon kapta magát, hogy újra bámulja. Gyorsan megrázta kicsit a fejét, majd követte Ottaviot.

  - Mi járatban? – kérdezte újra, csak, hogy mondjon valamit.

  - Mondtam már, hogy milyen szép vagy ma reggel? – kérdezte kuncogva a férfi, mert pontosan tudta, milyen hatást vált ezzel ki.

  - Ottavio! Ez tisztességtelen. Nem viselkedhetsz így!

  - Miért lenne az? - kérdezte kajánul. – Csak az igazat mondom, bella.

  - Nem beszélhetsz a nőkkel ezen a hangon, és nem hívhatod őket szépségemnek, mert ez nem ér! Főleg nem kora reggel... – morogta a lány szemrehányóan. – És főleg nem neked! – tette még hozzá. – Na jó, nem kora reggel, mert dél van, de akkor is! Tudod, hogy igazam van.

  - Ezt most nem értem. Miért ne mondhatnám rád, hogy szép vagy? Amikor ez az igazság? – kérdezett vissza értetlenül a férfi és látszott rajta, hogy valóban nem érti a problémát.

  - Azért Ottavio, mert te pap vagy! Az Istenért! Jaj, ne haragudj! Ezt nem kellett volna. De értsd meg, hát nem látod magad?

  - Drágám, nem kell minduntalan azon izgulnod, hogy a jelenlétemben milyen szavakat használsz! És igenis, miért ne mondhatnám, hogy szép vagy! Azért, mert pap vagyok? Ugyan már, Diodora! Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen vaskalapos vagy! Ne stresszel magad ilyen csekélységek miatt! – dobta le magát az egyik kényelmes fotelbe, és úgy vizsgálta a lányt, mintha tanulmányt akarna készíteni róla.

  - Miért csinálod ezt velem? Ottavio, tudod, hogy zavarba hozol ezzel a nézéssel! – szusszantotta Dio, de legbelül örült a férfi szavainak, még akkor is, ha ő egy katolikus pap volt, és jelenleg Rómában tartózkodtak, a szent városban.

  - Látom, hosszú volt az éjszaka…- vigyorgott fesztelenül Ottavio, és élvezettel szemlélte a még mindig köntösben flangáló lányt. Szerette húzni, szerette kicsit megbotránkoztatni, és úgy általában szerette őt. Persze nem úgy, mint egy férfi szeretne egy asszonyt, de minden emberi szeretetével Dio mellett állt. Azt akarta, hogy boldog legyen, és elégedett, pont, mint őt. De az elmúlt időszakban a lány hiába bizonygatta az ellenkezőjét, ő pontosan tudta, hogy nem az. Egyáltalán nem. Régóta ismerték egymást, talán még az egyetem kezdete óta. Ő már akkor tudta, hogy Istennek szenteli az életét, amikor Dioval egy szemináriumra jártak az ókeresztény kurzuson. Rögtön megfogta a lányban szunnyadó energia és a fény, amit magából árasztott. Egy ideig azt hitte, azt képzelte, talán ez a szerelem, de rá kellett jönnie, hogy nem. Ez a szeretet volt, ami azóta is kitartott. Most örült, hogy végre, olyan sok idő után, ismét egy városban lehetnek, még így is, hogy Dio boldogtalan. De Ottavio reménykedett, nem, bízott benne, hogy az idő begyógyítja Dio sebeit, akármennyire ily mélyek azok.

  Tudta, ki okozta ezeket a sebeket, de nem hibáztatta Niant. Ugyan nem ismerték egymást túl jól, de Diot ismerte, és még emlékezett arra is, ahogyan a lány mesterien kuszálja össze az életének amúgy is bonyolult szövetét. Nian pedig majd ugyanolyan sokrétű lélek volt, ha nem jobban, mint Dio. Ezért Ottavio cseppet sem csodálkozott azon, amikor ezek ketten szinte felperzselték maguk körül a világot, és azon sem, amikor magukat pusztították el ezek a lángok.

  De még mindig reménykedett, hogy Dio élete rendeződik. Azt ő sem tudta, hogy Niannal, avagy nélküle, de bízott benne, hogy így lesz. Csak egy kis idő és elfoglaltság kell – mondogatta magában.

  Ahogy nézte őt, Dio egyre azon morfondírozott, vajon Ottavio tudja-e, rájötte- e arra, hogy ő mit művelt. Szinte remegett az idegességtől és a bűntudattól. Nem bírt hazudni. Talán ez volt élete egyik legnagyobb hibája, hogy soha nem volt képes tisztességesen hazudni. Sok minden könnyebb lehetett volna. Igen. De így… Meg kéne már tanulni!

Kedves mosolyt varázsolt az arcára és ő is lehuppant a kanapéra, várva az ítéletet, amikor is kiderül Ottavio jöttének célja. Csak a Nagy Ég tudhatja, mi lakik a férfi fejében, amikor így elgondolkodva, elnéző mosollyal szemléli.

  - Minek köszönhetem a látogatásodat? – Nem bírta tovább, muszáj volt megkérdeznie. Talán így elárulja, hogy kész idegroncs a papirusz miatt, de nem tudja magában tartani, egyszerűen nem megy, képtelen!

  Ottavio még egy pillanatig csendben elgondolkodva nézte a lányt, mielőtt válaszolt volna.

  - Akadt egy kis probléma a könyvtárban. Gondoltam szólok, hogy ma nem tudsz bemenni…

  - Tényleg? – Dio alig ismert a hangjára. Mintha egy fuldokló utolsó hörgő levegővételének egyik sípoló hangja lett volna. De tartotta magát. Maga sem tudta miért, de egyelőre nem akarta elárulni a titkot, még nem.

  - És… arra gondoltam, hogy lenne-e kedved velem tölteni a mai napot! – vigyorgott a férfi, akárcsak egy gaz csábító, de Dio ismerte őt. Tudta, hogy tervez valamit.

- Khm… - köszörülte meg a torkát, mielőtt válaszolhatott volna –, nem is tudom. Mit terveztél?

  - Egy kis kirándulás?

  - Mi? Hova? Most? – nyikkant a lány. Minden vágya az volt, hogy egyedül maradhasson a papirusztöredékekkel. De nem mondhatta. Valamit sürgősen ki kell találnia, hogy ne is legyen túl feltűnő, de hihető is legyen.

  - Mikor máskor! Ugyan már, kislány! Nem rabollak el és viszlek a barlangomba! Mire vársz? – nevetett a férfi.

  - Nem is tudom – kezdte Dio, és aztán, csak hogy húzza az időt, kibökte. - Nian felhívott…

  - Ó…- Frappáns válasz, gondolta magában Ottavio, de nem tudott többet kinyögni. – Jó rég nem beszéltetek már, ugye? Most hogyhogy?

  - Fél éve, két hete és három napja, ha pontosak akarunk lenni; ennyi ideje nem beszéltünk, nem láttam, nem hallottam róla – hajtotta le a fejét a karjára Dio és azon gondolkozott, vajon miért hozta ezt most fel Ottavionak? Talán azért, mert valakivel muszáj beszélni róla, nem bírja örökké magában tartani. Érezte, ahogy a keserűség marja, marcangolja belülről, és legszívesebben odabújt volna a férfi erős, védelmet nyújtó karjaiba. De nem tette. – Mi a baj velem, Ottavio? Mindent elrontok!

  - Bella, ugyan már… - kelt fel a fotelből a férfi és odaguggolt Dio mellé. A kezébe fogta a kezét és úgy simogatta. Majd kicsit meglökte, hogy ő is odaférjen, azután lehuppant, szorosan a lány mellé, és nem törődve az ellenállásával, a karjaiba húzta. – Nincs veled semmi baj, bella, te nem vagy hibás. És ő sem – mondta gyorsan, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – Mindketten olyan makacsok és keményfejűek vagytok, csak mentek a saját fejetek után, így nem csoda, hogy rendre elszúrjátok. Soha nem álltok meg gondolkodni, csak mentek, meneteltek és megsértődtök, ha valamelyiktek elszúrja – nevetett csendesen.

  - Te most kinek az oldalán állsz? – nézett Dio a férfire felháborodással. – Én itt kiöntöm neked a lelkem, te meg… Hiányzik London, Ottavio. Imádok itt lenni, de hiányzik.

  - Aha, értem, szóval honvágyad van, és hiányzik London… - kuncogott sötéten.

- Mit „aházól”, igenis hiányzik! Szeretem azt a város!

- Bella, neked nem London hiányzik, hanem Nian. Vedd már észre!

  - Nem! – nyöszörögte a lány. Az nem lehet, nem! Már olyan sok időt kibírt nélküle, és olyan jól megvolt. Erre, mi történik? Felhívja! Az az átkozott csirkefogó, felhívta. – Felhívott – szaladt ki a száján.

  - Tényleg? Mintha mondtad volna – somolygott Ottavio. De nem akarta bántani Diot. Csak szerette volna, ha végre kiadja magából a bánatot, ami körbelengte, mióta visszatért Rómába.

  Látszólag minden rendben volt vele, ugyanúgy nézett ki – leszámítva a rövidre nyírt haját –, minden ugyanolyan volt. Kedves, mosolygós, vidám lány. Aki nem ismerte, az azt hihette volna, hogy: lám, ilyen egy igazán vidám élet. De Ottavio ismerte őt, és látta a szemében azt a mély, tátongó űrt, amit a fájdalom vájt ilyen mélyre. Nem tudta, mi történt, és nem is az ő tiszte volt ezt kideríteni, de segíteni akart. És máshogy nem tudott, csak úgy, ha felpiszkálja a lányt. Ismerte, tudta, csak akkor lép ki a kis tornyából, ha elég óvatlanná válik a dühtől…

  - Ottavio, te most szívatsz engem, ugye? – nézett rá bosszúsan a lány. – Tudom, hogy mondtam már…

  - Oké, és mit akart?

  - Szfinxszel beszélni – morogta Dio, és érezte, ahogy a düh egyre jobban és jobban felkúszik az emléktől, először a nyakán, majd elérve az agyát, szinte robbant. - Mégis mit gondolt? Ha? Mit, hogy majd örömkönnyeket hullajtok, hogy méltóztatott felvenni azt a rohadt telefont és tárcsázni a számomat? És mindezt miért? Na? – kérdezte már fennhangon, észre sem vette, hogy közben felállt, és nagyokat gesztikulálva hadonászik. – Szfinx miatt!

  - Nem hiszem, hogy csak miatta… - mondta Ottavio, és figyelmesen nézte közben a lányt. Sejtette, hogy van még valami más is a háttérben, de azt akarta, hogy ő mondja el.

  - Az az átkozott…

  - Nian… Ne mondd, hogy átkozott, nem szeretem! – kuncogott sötéten Ottavio.

  - Jó, legyen, ahogy akarod, Nian… megfelel, így?

  - Igen, mondd tovább!

  - Szóval az az átk… Nian, segítséget kért! – kiáltott fel kétségbeesetten. Olyan nehéz volt kinyögnie, hogy végül nem tudott uralkodni magán, és muszáj volt kiabálnia magából. Tudta, miért olyan nehéz kimondania. Mert segíteni akart. Mert azt akarta, hogy odamehessen. Mert fel akart ülni az első gépre, hogy Londonba utazhasson, mert vissza akart menni. De nem! Nem teheti. Az már nem az ő élete.

  - Nahát! – Ottavio csak ennyit mondott, de ennyi elég is volt, hogy Dioban felmenjen még jobban a pumpa.

  - Tudhattam volna! Te is csak férfi vagy! Nincs igazam? – támadt rá Dio.

  - Nyugodj le Bella, és mondd el, hogy mit akart Nian! – kérte őt Ottavio, de Dionál már lehullott a vörös lepel, nem látott, nem hallott, csak a szeme előtt táncoló vérszínű lepedőt érzékelte. Támadnia kellett.

  - Te csak ne bellázz itt nekem, ne hívj szépségemnek, és főleg ne nyugtatgass, mert felképellek! Ugyanolyan vagy, mint Nian! Nem hiszem el, basszus, basszus… és még tőled akartam tanácsot kérni?

  - Diodora, fejezd be, mert elpattan egy ér a fejedben, és akkor mehetünk a kórházba! – felelt csendesen Ottavio. Tudta pontosan, mi a baja a lánynak. De azt akarta, hogy ő maga is tudja. Nem számított, hogy rajta tölti ki a mérgét.

  - Fejezd már be! Nem vagy poénos, Atyám! – köpte gúnyosan. – Olyan jól elvoltam, érted? Erre most mit csinál? Felhív, és azt akarja, hogy segítsek. Hát nem! A franc essen belé, és minden férfiba, nem segítek! Mi vagyok én? Irgalmas szamaritánus?

  - Ez jó – nevetett fel Ottavio. Szerette a lány humorát, de ideje volt visszavenni a tempóból, és azt akarta, hogy kicsit kiszellőzzön a feje. – Oké, öltözz, elmegyünk!

  - Nem.

  - De, ha mondom! Ne akard, hogy én vetkőztesselek, megteszem, meg én…- fenyegette a lányt, és már indult is.

  - Állj meg ott, ahol vagy! Útállak!

  - Tudom, de igyekezz, mert mindjárt délután! Atyám, hogy lehet eddig aludni? – kérdezte tetetetett felháborodással a hangjában. Még hallotta, ahogy Dio duzzogva, dúlva-fúlva, füstölögve panaszkodik Szfinxnek.

  - Soha ne bízz egy férfiben sem, érted? Ó, basszus, pont neked mondom. Hiszen te is az vagy, és Nian a kebelbarátod. Áruló!

  - Bella, igyekezz már! – kiáltott oda neki Ottavio.

  - Hagyj, megyek már! Igyekezzek, csak igyekezzek, mi? – dohogott a lány, de közben elkészült. Kisminkelte magát; a fülébe beakasztott egy hatalmas korongot,(;) színes, kis miniruhát vett fel – csakazért is; a haját összeborzolta, hogy úgy tűnjön, épp az ágyból szállt ki, majd álmos tekintettel bevonult.

  Élvezettel nézte, ahogy Ottavionak a padlón köt ki az álla. Talán mégsem lesz ez a nap olyan pocsék, mint gondolta.

 

London… ma...

 

  Nian egész álló nap idegroncs volt. Nem értette, miért kiabál a technikusaival, holott szerencsétlenek meg sem érdemelték. De nem tehetett mást. Szinte remegett az idegességtől. Hiába határozta el magában, hogy jól fogja magát érezni, hát ez nem jött össze. Sőt, csak pocsékabb lett minden.

  - Nian! – kiáltott rá immár másodszor a társa, Kristina. – Nian, az Istenit, állítsd már le magad, nézz körül, mindenki remeg már tőled, ha arra jársz! Mi a fene bajod van?

  - Mi lenne? Semmi, csak nem bírom, ha lustul a nép, és minket meg hajt a határidő. Ennyi csupán, de ahogy látom, a díszes társaságnak nem érdeke, hogy tisztességesen feltárjuk a villát!

  - Ugyan már! Ezt te sem hiszed komolyan!

  - Nem? Akkor mivel magyarázod, hogy Gabe és Katie ott smárolnak a hátsó szelvényben, és hogy Scott meg épp most cseszte el a padló bontását? Na? Erre felelj, régészek gyöngye, Kris!

  - Mi történt, hogy ilyen parás vagy? – kérdezte a nő együtt érzőn.

  - Nem történt semmi, és senki – mordult Nian. De abban a pillanatban tudta, mekkorát hibázott, amikor a senki szót kiejtette a száján. Hogy az a… - gondolta. – Hát nem bírom befogni a számat?

  - Aha, szóval senki… - mondta a nő mindentudón. – Mesélj!

  - Nincs mit mesélnem! – vágta rá Nian egyből, de érezte, hogy nem fogja Kris szurkálódásait megúszni. Megvolt a módszere: addig gyötörte, amíg ki nem tálalt. Az anyja lehetett volna, és szerette, de most nem akart vele beszélni arról, amitől - vagy akitől - ilyen állapotba került.

  - Utoljára fél éve voltál ilyen idegbeteg…- célzott az asszony és talált, süllyedt.

  - Mi a fenéről beszélsz?

  - Tudod te, de látom, most nem lehet veled társalogni, így megyek… vár a meló.

  - Helyes, már így is sok volt belőled – morgott Nian.

  - Ugyan már, csak morogsz, tudom én! Na de menj, és tedd helyre Scottot, mert tényleg elbontja a padlószintet.

  - Az istenit! – nézett az említett felé Nian. És valóban, az új fiú épp nagy buzgón a kétezer éves padlót bontotta, amit ők úgy igyekeztek megőrizni. – Scott! – kiáltott Nian. – Azonnal tedd le, ami a kezedben van!

  - Valami baj van? – kérdezte a fiú, és rémülten dobta el a bontó szerszámokat, a kis spaklit és az ecsetet. Nem értette, mi történt, neki azt mondták, bontsa ki a padlót. Nem tűnt túl nehéznek. Akkor most mi történt? Első éves volt az egyetemen, és megőrült, hogy régész lehessen. Kapóra jött az alkalom, hogy önkéntesként dolgozhatott ezen az ásatáson. Kicsit tartott ugyan Niantól, de tisztelte őt, nagy szaktekintély volt, és az ő ajánlólevele sokat ért. Most hát, gondolkodás nélkül csinálta, amit a főnök mondott.

  Nian csak nézte a fiút, és próbált magára türelmet erőszakolni. Nehéz volt, de végül sikerült. Az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy közben eleredt az eső. Ugyan csak szitált, de épp elég volt ahhoz, hogy nehézkessé tegye a munkát. A rétegek összefolytak, a föld színeit nem lehetett így megkülönböztetni, ráadásul a papír is elázott, amikor dokumentálni akartak egy - egy újabb objektumot, vagy réteget. De nem számított, semmi nem számított, csakis az ásatás és a villa.

  Szerette elképzelni, hogyan élhettek itt régen; szerette látni maga előtt azokat az embereket, akik hajdanán éltek. Imádta a munkáját, még ha néha nehéz is volt, még ha néha idegesítő kezdőkkel kellett bajlódnia, még azt is szerette. Elkötelezett volt, és ezt ki is mutatta egy-egy munkája során. Jobban kedvelte a terepet az unalmas, irodai munkánál, a halála volt, ha jelentéseket kellett írnia, de előadást megint csak szeretett tartani. Természetes tehetsége volt ahhoz, hogyan nyissa meg a múltat az embereknek.

  De jelenleg más gondja is volt, mint ezen morfondírozni. Scott. Nyurga, kazalszőke hajjal, szeplős ábrázattal most épp kétségbeesve nézett mentorára.

  - Nian, nem tudom, ne haragudj, valamit rosszul csináltam? – kérdezte megszeppenve.

Abban a pillanatban, ahogy Nian a fiúra nézett, elszállt minden mérge. És a tanár lépett elő.

  - Nem, dehogy. Semmi baj, gyere, elmagyarázom, hogyan bontunk padlószintet, oké? – Scott sóhajtott egyet megkönnyebbülve, majd ő is leguggolt Nian mellé. Közben mosolygott, ahogy észrevette, hogy a főnök újdonsült kutyája, Max épp egy ki tudja, mikori csonton rágódik. De látszólag senkit nem zavart a kis eb rosszalkodása, ezért Scott sem szólt semmit, csak figyelt erősen.

  - Na, szóval, a lényeg, hogy meg tudd különböztetni a sima földet a padló -, vagy járószinttől. Ebben a helységben nem fogsz találni kőpadlózatot, mert valószínű egy kamrának használták… - kezdte Nian, és letérdelt a fiú mellé. Igazán ilyenkor érezte magát elemében, ha koszos lett a ruhája a földtől, ha a körme alá kétezer éves piszok került, és ha megérezte a spaklijának koccanását egy leleten.

  Módszeresen tisztította meg a bontás környékét, közben végig magyarázta, mit miért csinál. Elmondta, hogyan láthatja meg Scott a barna talajon a változásokat, mit jelent egy-egy folt, hogyan kell az útközben előkerülő tárgyakat a helyükön hagyni, és megtisztítani a ráragadt földtől, és végül, amikor mindent kitakarítottak, megmutatta neki, hogyan dokumentálják a feltárt területet.

  - Oké, akkor hozd a milliméterpapírt, és kezdhetjük!

Ő maga is meglepődött, hogy kisimult munka közben. Végül egész jókedve támad, eléggé jó ahhoz, hogy elmenjen a többiekkel munka után egy kocsmába és lazítsanak kicsit.

  De ahogy elhagyta az ásatás területét, újra beléhasított a gondolat - Dio.

  Abban a pillanatban döntött, még szinte levegőt sem vett, ahogy csikorogva megfordult a kocsijával, és az ellenkező irányba indult. Koszosan, az egész napos munka után, de nem számított, ahogy az sem, ahogy Max szinte kérdőn nézett gazdájára a hirtelen irányváltás miatt. Semmi nem számított, már döntött. Megy. Arra, amerre a lány volt, Olaszország felé.

  Róma felé.

 

5. fejezet

Szóval ez most egy extra hosszú fejezet lett, jó 8 oldal, ráadásul egy nappal korábban, :D úgyhogy ha van véleményetek, kérlek ne fukarkodjatok azt elmondani, mert hisz úgyis tudjátok ez mennyit jelent ...

És íme: Nian is megjelenik, remélem sokak örömére, aztán majd kiderül, ami beborul, vagy hogy is szokták ezeket mondani! A légyeg: remélem élvezeteteket lelitek a fejezetben, jó olvasást:D

csók: mimi:P

Róma… ma…

   Dio összekaparta önmaga torzóját az íróasztal mellől, és megtapasztalhatta, milyen is az, ha valaki úgy tölti az éjszakát, hogy egy helyben, egy pózban töltötte munkával azokat az órákat, amiket más általában édesen álmodva tölt.

  - Jaj, te jó ég! – kiáltott fel hangosan, mert hirtelen a zsibbadt lába felmondta a szolgálatot és nagyot nyekkenve a földön találta magát. Észre sem vette, hogy nem is érzi a végtagjait. Megpróbált felállni, de nem sikerült úgy, ahogy annak kellett volna.

  - Szfinx! Most mi lesz? Örökre itt, így maradok, szerinted? – kérdezte az épp felé tartó macskától. Az állaton tökéletesen látszott, nagyon nem örül a korai ébresztőnek, de Dio ahogy elvágódott, olyan hangosan puffant a parkettán, hogy még a hétalvó Szfinxet is felrázta legmélyebb álmából. Biztos, ami biztos arckifejezéssel macskaarcán nagy peckesen odasétált a lány lábához, és mint aki épp erre készült volna már napok óta, szépen belekutyorodott az ölébe. Hangos dorombolása olyan volt a fülnek, mint egy öreg, hörgő gőzmozdony - csak fújt és fújt. Egyre hangosabban. Dio automatikusan elkezdte simogatni, dögönyözni puha, selymes bundáját, aminek persze Szfinx csak még jobban örült, így a dorombolás már végül olyan hangos volt, hogy a macska csak félig nyitott szájjal tudta prezentálni ezt a hangerőt. Félig behunyta sárgás szemét és kéjesen hagyta magát kényeztetni.

  - Mit csináljunk, nagyfiú? – kérdezte tőle két cirógatás között. Olyan tökéletesen elvoltak a földön, hogy sem az állatnak, sem a lánynak nem volt kedve felkelni. – Gyere, menjünk, aludjunk egy kicsit! – próbálkozott Dio a macskánál, de ő nem volt hajlandó még csak megmozdulni sem, nemhogy felkelni a legjobb helyről, amit csak találhatott magának. Szfinx biztos úgy gondolkodott, ha kicsit állít a hangerőn a dorombolásban és egy kis cirógatást ő is ad a lánynak, akkor talán nem kell felkelnie a nehezen megszerzett, jó kis helyről.

  - Jaj, kicsi babám! Nem aludhatunk a padlón. Gyere szépen! – Felnyalábolta a hatalmas, homokszínű macskát, aki tiltakozásul csak nyekkent egyet. Magához ölelte, adott az orrára egy cuppanós puszit és bevitte a szobába. Természetesen a puha ágyba fektette. Hiába volt minden kényeztetés, Dio megvette neki a gyönyörű macskaházat - kényelmes, hívogató. Minden megvolt benne, amiről egy valamire való cica álmodhat, de Szfinx, ő nem. Ő köszönte szépen, de nem kért belőle. Nem alacsonyodott le addig, hogy képes legyen macskaházban aludni! Így maradt a Dio melletti hely. Erről persze megint eszébe jutott Nian. Ez is az ő hibája - dohogott magában - ha ő nem engedi az ágyba, ha kicsit következetesebb, akkor most egyedül aludhatna.

  Döbbenten állt meg egy pillanatra.

  Egyedül.

  Ez a szó. Marta, feszítette, égette belülről. Szinte kaparta a torkát a kétségbeesés. Hát neki ez jutott? Ezerszer tette már fel ezt a kérdést. Milliószor boncolgatta magában a múltat, de soha nem látta a lényeget. Mert nem akarta látni. Homokba ásta a fejét és minden érzékszervét. Jó mélyre, nehogy valaha ki tudjon kecmeregni belőle.

  - Gyere, te sózsák! – sóhajtott egy nagyot, keserveset. Ha nem érezte volna magát nevetségesnek és nagyon fáradtnak, talán elsírta volna magát. Csak, hogy kicsit fájjon még. De itt volt valaki, akinek kell - jutott eszébe. Szfinx szereti őt! Nincs is egyedül! – És különben is kinek kellene más társaság rajtad kívül, ugye? – cirógatta meg kedvesen Szfinxet, mire a macska egy hatalmasat ásított. Dio elnevette magát. – Na látom, nagyon érdekel a lelkiállapotom, te már csak a pihe - puha ágyikót látod, ugye? Jól van, csicsikálj! – kedveskedett neki. Mindig jól elbeszélgettek, olykor Szfinx még válaszolt is, bár, hogy mit? Arról lehetne vitatkozni.

  Ránézett az órára és megdöbbenve látta, hogy már negyed hat. Nem lehet! Egyszerűen képtelenség, hogy így eltelt az idő. Érdemes egyáltalán még lefeküdnie? Tudna aludni? Egyfolytában Diana járt az eszében.

A szeme előtt újra leperegtek az olvasott sorok eseményei.

  Úgy ahogy volt, ruhástól dőlt az ágyra és aludt el.

Álmában ott járt a pompeii fórumon, egy kicsi lány mellett lépdelt. Összefacsarodott az ő szíve is, amikor látta az anya érthetetlen ridegségét saját gyermeke felé. Csodálta a fantasztikus látványt, érezte a szagokat, a csatornát, az emberek olajozott bőrének kipárolgását, az állatok trágyáját. És minden olyan színes volt, olyan vibráló. Látta, ahogy az álombeli kislány hogyan csapong a jókedvtől az unalomig, az izgatottságtól a boldogságig. Vele együtt látta a szobrot is, az istennőt. Szinte érezte, tapintotta a döbbent boldogságot a kislány lelkében, amikor úgy hitte, elhitte, hogy ő istennő.

És végre, úgy ruhástól elaludva, Dio végre mosolygott álmában.

 

London...ma…

  Niannak sivított a vekkere London egyik zsibongó negyedének zsúfolt utcájában lévő lakásában.

  Vakon tapogatózott, nem értette, mi történt. Hiszen hiába dolgozott most terepen, nem kellene ilyen korán kelnie. Lenyomta az órát, de az még mindig hangoskodott. Nagy nehezen egyik kezével támasztva ki a szemhéját, végre sikerült egy résen át kilesnie a makacs redőny mögül, ami így is minduntalan újra és újra le akart záródni.

  - Az isten szerelmére, mi van hát! – morogta. – Mi történt? Még sötét van! Ki volt az az idióta, aki beállította az órát? – Nem tudni, kihez intézte a szavait, mert az egyetlen válasz az egyre csak nyöszörgő, könyörgő, nyüszögő hang volt, ami az ágy végéből jött. Nian egy pillanatra megállt, mert még nem tudott világosan gondolkodni, végigfutatta száraz, üres agyát, hogy vajon oda is dugott volna a biztonság kedvéért egy órát, hogy száz százalékig felkeljen? De az képtelenség! Miért tette volna? Akkor meg? Miért kell ezen a korai; mit korai, hajnali órán felkelnie? Annyira sajnálta magát, hogy alig vette észre a változást.

  És akkor valami nyálas ért az arcához. Úgy, hogy szinte levegőt sem kapott. Dühösen próbálta letörölni a kellemesnek nem éppen mondható nedvességet az arcáról, de abban a pillanatban, mihelyt sikerült megfosztania magát a nyúlós ragadványtól, abban a szempillantásban újabb adagot kapott a helyébe.

  - Mi az ördög? - nyögött fel hangosan. De legalább a visító vekker hangja elmúlt. Most csak egy ütemesen csapkodó valaminek a zaját lehetett hallani. De ezt viszonylag elviselhetőnek tartotta, így Nian úgy gondolta, talán mégis csak egy rossz álom volt, és aludhatna még egy keveset. De a nyál csak megint megérkezett, pont bele az ásító szájába. Nem lehet igaz! Már az ízét is érezte. Ez csak valami rossz álom lehet. Próbálta győzködni magát, mint amikor tényleg álmodik az ember és azt próbálja magával elhitetni, hogy ez álom, nem valóság, aztán persze mindig oda lyukad ki, hogy igenis ez a valóság. Az előző napjai elég zaklatottan teltek, így nem csoda, hogy nem volt épp a helyzet magaslatán. Nem volt elég neki az új munkaterülete, még Dio makacsságával is vacakolnia kellett. Még most is érezte, ahogy felmegy benne a pumpa, pusztán a lány gondolatára is. Na tessék, ennél jobb ébresztő nem is kellene! Bosszúsan nyitotta ki már félig éberen a szemét és akkor meglátta a vekkernek álcázott pihe-puha, szőrős valamit az ágyában. Már értette, honnan jött az arcára a büdös nyál.

Maximus.

Hogy is felejthette el? Az új lakótárs. Egy édesesen ricsajos, állandóan mocorgó, nyöszörgő, vinnyogó, morgó, nyáladzó kutyakölyök.

  - Jaj, nem hiszem el! - nyögte kétségbeesetten. – Aludj még! – vakkantotta oda ő is a kutyának. De az csak hatalmas, könyörgő szemekkel bámult vissza rá. Néha egy nyöszörgő hang azért elhagyta a kis száját és végigcikázott a testén a várakozás remegése. Nem volt épp egy gyönyörű kutyus. De Niant pont a csúnyasága fogta meg. Alig két napja szerezte, így nem véletlen, hogy hirtelen nem tudta, kivel osztotta meg az ágyát. Hatalmas tappancsai, de viszonylag tömzsi kis lábai voltak. Úgy nézett ki, mintha egy juhászkutya és egy vizsla keveréke lenne. A bundája inkább a juhászkutyáéra emlékeztetett, puha selymes és hosszú, fintorodott el Nian ahogy megadóan megvakargatta a kiskutya nyakát. Az felbátorodva rögtön az ölében termett, épp a legérzékenyebb pontra huppanva.

  - Uh, te kutya! Az Isten szerelmére! Hát meg akarsz nyomorítani? – kérdezte nyögve és nevetve egyszerre. Egyszerűen képtelen volt ellenállni neki, már az utcán is, ahol megtalálta. Először azt gondolta, majd beviszi egy menhelyre, de aztán elég volt csak belepillantania azokba a bársonyosan barna szemekbe és elveszett örökre. Tudta abban a pillanatban, hogy gazdagabbnak mondhatja magát egy szőrcsimbókkal. De ha egyszer elhatározta magát, akkor nem volt megállás, véghezvitte a tervét, és most úgy nézett ki, megtalálták egymást a kutyával. Nagyon kicsi volt. Alig látszott ki a flaszterból és a koszból, ami beborította. Nian csak annyit látott belőle, hogy meghatározhatatlan színű szőre van, a szürke és a barna fura keveréke. A hatalmas tappancsait és a busa fejecskéjét. Nagy, lelógó fülét, és az állandóan csóváló, verdeső farkincáját. A szőre csimbókokban lógott a testén, tele volt piszokkal és beleragadt minden mocsok. Szánalmasan festett, mégis csupa vidámság és kedvesség áradt az egész kis lényéből. Képtelenségnek tűnt otthagyni egyedül. Így Nian felnyalábolta - ugyan büdös volt irgalmatlanul, de becsomagolta a kutyát és a kocsijába tette.

  Igaz, hogy már a tavasz derekán jártak - hiszen Április vége volt -, de a Londoni időjárás éppen, hogy nem volt barátságosnak mondható.

Természetesen esett. Vízszintesen. Ahogy annak lennie kell.

Anglia.

Imádta az országát, de az időjárást utálta. Nem szerette, ha mindene nedves és vizes. Egyedül a köddel volt kibékülve, szerette a sejtelmességét, a puha takarását ahogy körbeölelte és elrejtette... és főleg Dio miatt szerette.

Dolgozni is nehéz ilyen időben.

  Épp az új ásatás helyszínéről tartott volna haza kerülő úton, mert ki akarta hagyni a dugót, amikor megpillantotta a kis korcsot. Ott kucorgott az út szélén, az autók meg csak sivítva száguldottak el mellette. Nian nem gondolkodott. Még fel sem fogta, amit csinált, amikor már az út szélén találta magát. Hangosan szidta azt az embernek nem nevezhető egyént, aki valószínűleg kitette a kis dögöt az útra. Ott ücsörgött, jobb sorsra várva, és ez meg is érkezett Nian személyében.

  - Most mit csináljak veled, te kis koszfészek? – kérdezte tőle már amikor az autóban voltak. De olyan felesleges volt a kérdése, mint amilyen boldog, vigyorgó arccal nézett rá a kis, kócos kutya az anyósülésről. Ő már pontosan tudta, mi történt. Talált magának egy emberkedvencet. Első útjuk az állatorvoshoz vezetett, ahol megnyugtatták az újdonsült, aggódó apukát, hogy kicsi fiának a koszon és egy kis alultápláltságon kívül kutya baja sincs. Megkapta az ebecske az első kötelező oltásait, ellátták őket némi jó tanáccsal és egy zsák jó minőségű kutyatáppal, pórázzal, nyakörvvel, ahogy annak lennie kell és minden egyéb fontos dologgal. Végül Nian nem csak egy szőrgomolyaggal lett gazdagabb, de szegényebb is lett jó pár fonttal, mire mindent beszerzett a kiskutyának. Hazacipelt mindent. Persze a kutya lépten - nyomon útban volt. Nyikorgott, nyüszögött, végül morgolódva el - elvakkantotta magát amikor látta,€ hogy az új kedvence, Nian nem osztja lelkesedését a póráz rágásában.

  Mindkettejüknek újdonság volt a másik társasága, és mind a kettőnek határozott elképzelései voltak a jövőre nézvést. Nian úgy gondolta - jó, befogadta a büdös kis szőrcafatot, van szép új helye, finom kajája, szerető gazdija, aki sétáltatja, simogatja, tanítgatja, de ennyi. Meg akarta húzni a határt ember és állat között. A kis koszosnak nos, természetesen neki is megvoltak a maga elképzelései a jövő felállására. Teljes jogú tagja kívánt lenni Nian életének és ezt a tudomására is hozta, amint lehetett. Abban a pillanatban, ahogy felértek a lakásba és Nian letette őt a földre, a kis dög nem végigszáguldozta a lakást? Felmászott mindenhová, rögtön ellopta Nian legjobb cipőjét, kirángatott egy koszos zoknit a szennyesből és természetesen mindjárt a legjobb helyre, a jövendő helyére vitte az új zsákmányt. Nian ágyába.

  Az egész lakásban már állt a kutyabűz, és tocsogott minden a sártól és a kosztól, amit maga után hagyott a kis pimasz állatja. Nian úgy gondolta, ideje új rendet tanulni és a fürdéssel kezdte a tanítást. Hát utólag nem kívánta a legrosszabb ellenségének sem azt a tortúrát, amit mind a ketten átéltek. Nem elég, hogy a kutyát be kellett vizezni és habozni, de még le is kellett – volna – csutakolni. Az lett a vége, hogy mind a ketten megfürödtek. Végül Niannak lett egy csatakos fürdőszobája és egy viszonylag elfogadható, már csak kutyaszagú kutyája.

  - Na! – sóhajtott fel végre Nian, ahogy megtörölgette és megszárítgatta a kiskutyát. Élvezte ahogy fokozatosan válik mind kutyaformává az eddig csatakos kis gnóm. Most sem volt kimondottan szép szál legényke, de hát Istenem! Semmi sem tökéletes. És ahogy egyre nézte, úgy vált mind szebbé és kedvesebbé a szemében.

  – Úgy látom, kezdesz alakulni, ugye? Még a végén igazi kutyát faragunk belőled – nevetett rá, mire a kiskutya hangosan verdesni kezdte az amúgy is folyamatosan járó farkincáját, és egy hangos vakkantással adta tudtára Niannak, hogy egyetért.

  - Már csak egy nevet kell neked találnunk! Mert nem mászkálhatsz név nélkül, ugye? Minden valamire való ebnek kell egy név. És most úgy látom, mégsem szörnyecske vagy, hanem egy kutya – Csurom víz volt ő is, de a kutyus már majdnem megszáradt. Nem érdekelte, hogy a fürdője kész csatatér lett. Vidáman vigyorgott a kis jószágra.

  - Lássuk csak! – vakarta meg két napos borostáját, ami már igencsak kezdett viszketett, de nem volt kedve reggel borotválkozni, ezért hagyta. Szinte látta magát, hogyan nézhet ki. Mint egy rossz kalandor. A haja már olyan hosszú, hogy sehogy sem állt. Akármit csinált vele, nem segített, így hát hagyta, rendszerint csak az ujjával fésülte át, nem törődve nagyon azzal, hogyan áll utána. Rengeteg, sűrű, dióbarna haja volt, nem nagyon lehetett mit kezdeni vele. Vagy teljesen rövidre vágatta, vagy hagyta hadd nőjön. Most épp a növés fázisban tartott. A szeme körül apró nevetőráncok futottak, amik a nők szemében mindig is sármossá tették, bár ezt ő sosem értette igazán. Úgy alapjában a női nemre gyakorolt hatását sem értette, és nem is érdekelte. A szeme színét mindig áhítattal emlegették, de nem igazán fogta fel, hogy mi olyan érdekes és különleges egy ködszürke szempárban. Széles, erős csontú arca már inkább megelégedéssel töltötte el, legalább van, ami viszonylag érthető. A csontokhoz mindig is értett. Azt el tudta fogadni, hogy mi miért van úgy, ahogy az arcán, éppúgy, mint az egyenes orrát, bár szerinte ez nem volt épp férfias. De kit érdekelt igazán? Ha már itt tartunk - fintorgott -, a nők az álláért voltak leginkább megőrülve. De miért? Mert erős és határozott, mert kiugrik az állkapocscsontja? Szép ívű szájáról nem is beszélve. Ja, és ne feledkezzünk meg a bosszantóan hosszú szempillákról sem! Annak idején Dio állandóan ezzel cukkolta, mindig ki akarta festeni. Már a gondolatra is a hideg rázta, főleg ha még a szemöldökének kiszedésére tett szivatós kísérlet is az eszébe jutna. De ez már a múlt, már senki nem akarja kiszedni a szemöldökét, senki nem festené ki a szempilláját pusztán valami rosszul fejlett humorérzéktől hajtva, és senki nem tekergeti az ujjára reggelente a nyakába lógó kósza tincseket. Kirázta a fejéből ezeket a kusza gondolatokat, nem is értette, hogyan jutott el a névadástól Dio-ig? De csak nem tudott a lány emlékétől szabadulni. Nem válaszolt egyik levelére sem, és így muszáj lesz felhívnia. Talán amiatt, hogy újból hallhatja nem tudja most kiverni a fejéből.

  - Idegesítő perszóna! – morogta.

Épp lehajolt, hogy felvegye a kutyát, nem figyelt és lefejelte a régi, lábas kád mellett álló szekrényke félig nyitott ajtaját. Olyan kicsi volt a fürdőszoba, hogy így a kutyával kettesben már zsúfoltnak hatott, és Nian amúgy sem alacsonyságáról volt híres. Nem volt ugyan ügyetlen, de a szűk helyeket nem szerette. Nyurga, vékony, szálasan izmos teste végigremegett a fájdalomtól, ahogy a koponyájába nyilallt az égető érzés.

  - A fenébe! – szitkozódott, és még számos keresetlen szó is elhagyta volna a száját, ha nincs ott az újdonsült „gyerek”, aki előtt ugye nem lehet káromkodni. Óvatosan megtapogatta a helyet, ahol a szekrényajtó sarka belevágódott a fejbőrébe, és már érezte is a meleg, ragadós vér tapintását. Soha nem bírta a vér látványát.

  - Te jó ég! Még a végén itt ájulok el előtted, te kutya! – sóhajtott, de nem volt jó ötlet, mert így megérezte vérének szagát és szédülni kezdett. Tudta, hogy nem lenne szerencsés, ha megnézné a csupa vér kezét, de nem bírt ellenállni. Maga elé emelte a sötétvörös vérétől sikamlóssá vált végtagot, és érezte, hogy menten elhányja magát. A szeme előtt apró kis fekete pontok cikáztak, a gyomra felfordult, a tenyere nyirkos lett, és kiverte a víz a homlokát. Gyorsan, míg észnél volt, megnyitotta a csapot a mosdóban és megpróbálta lemosni a kezét. De akkorra már érezte, hogy a homlokán csorog le, pont bele a szemébe.

  - A jó, büdös életbe! – káromkodott. – Fogd be a füled! – szólt oda a kutyusnak, aki csendben szimatolva, megilletődve és remegve érezte meg a vér szagát. Egyértelmű volt, hogy félelmet vált ki a kis állatból. Ez pedig eléggé elterelte Nian gondolatait a rosszullétéről ahhoz, hogy meg tudjon mozdulni és végre lemossa magáról a ragadós, épp megalvadni készülő, vörös trutymót.

  - Jól van, ne félj, kis buta! – vigasztalta gyengéden és közben kuncogott saját magán is. – Szép kis páros vagyunk így mi ketten, nem? – A kutyus, mintha csak értené, hangos nyöszörgéssel és vakkantásokkal kapcsolódott be az eddig egyoldalú beszélgetésbe. Úgy ahogy rendbe tette magát Nian, és már a kutya is megszáradt közben. Kiderült, hogy szép, vörösesbarna szőre van, némi fekete sörénnyel a nyakán. Igazi törpe hiénának nézett ki. Nagyon helyes volt.

  - Szóval, ott tartottunk, hogy mi legyen a neved? – nézett a kutyára Nian kérdőn, mire az megkopogtatta a farkával a mosógép oldalát, amin épp csücsült.

  - Lássuk csak... – töprengett. – Mit szólsz a Vakarcshoz?

Nem, ez nem tetszett a kutyusnak mintha a falnak beszélt volna a férfi.

  - Jól van. Ez nem az igazi, látom, nem tetszik. Oké. A Vacak? – Erre felhorkantott, mint egy dühös majom. – Rendben, ez sem tetszik. Akkor valami komolyabb név? – Erre már megcsóválta a kis fickó a farkát. – Lássuk... Nem olyan könnyű ám! Megvan! – kiáltott fel, mire a kiskutya izgatottan kapta fel a fejét. – Brutus? Na, hogy tetszik? – Nem tetszett ez sem. Ninan kezdett elcsüggedni, nem mintha már rengeteg nevet felsorolt volna. – Na jó, itt az utolsó javaslatom. Maximus? – Várakozón nézett a kis haszontalanra, majd elégedetten vette tudomásul, hogy az vakkant egyet beleegyezése jeléül, vagy valami másért. Mindenesetre, Nian annak vette.

  - Hát, Isten hozott, Maximus! Remélem, rászolgálsz a nevedre és szép nagyra nősz, mert most elég csökött jószág vagy – dögönyözte meg kedvesen a már büszke névvel ellátott kutyát. Nem véletlenül jutott eszébe ez a név. A kedvenc filmje volt a Gladiátor. Még akkor is, ha nem tudta becsukni a szakmai szemét az alapvető bakikon, mint a középkori sisak, kétélű kard, láncpáncél, stb. ,de hát ez megengedhető egy filmben, és végül is nem volt annyira zavaró, csak az ő szemét bökte.

  - Nahát, Max! Ideje vacsorázni, gyere, menjünk!

  Mindez tegnapelőtt történt. Ma reggel pedig itt henyél az ő ágyában, ahelyett, hogy a saját kosarában szunyókálna, de nem, neki Nian ágya kellett.

  Még mindig az ölében dagonyázva nézett rá könyörgő szemekkel. Nian sejtette, mit akarhat. Sétálni. Vagy enni. Vagy ezt a kettőt egyszerre, vagy egymás után.

  - Szóval nem alszunk... – sóhajtotta megadóan. – Jól van, értem. Megyek már! – Álmosan, alig nyitott szemmel félretolta a kutyát és kikelt az ágyból. Szokása szerint nem viselt semmit, csak az alsónadrágját, és azt is csak a kutya miatt. Ha nem lett volna itt, meztelenül alszik, ahogy mindig is. Kiült az ágy szélére és lelépett. És már érezte is. Puha langyos, csúszós valamibe lépett. Aztán megérezte a szagot is. Majdnem felfordult a gyomra.

  - Nem hiszem el! – kiáltott fel. – Hogy tehetted? Betojni a lakásba? Mondtam, hogy pisilni, kakilni kint kell! Hát nem megbeszéltük? – Max csak lesunyt fejjel lapított, pontosan tudatában volt a bűnnek, amit elkövetett. De azért egy - két csóválást úgy gondolta, megengedhet magának. Hátha kiengeszteli Niant. És bevetette a kivert kutya vagyok tekintetét, amivel ez alatt a kis rövid idő alatt már elcsábította párszor a férfit.

  Nian morgolódva sántikált a fürdőig. Undorodva mosta le magáról az adag végterméket és indult vissza. Gyorsan kinyitotta az ablakokat, feltakarított, és azon kapta magát, hogy morogva, de somolyog a kutyán.

  - Tessék, szépen vagyunk! Beállhatok takarítónak. Én, dr. Nian Lewin, az elismert régész legújabb kori kutyaszart szedegetek. Mert ha mondjuk római kutyaszar lenne? Az azért egész más felállás lenne, nem? – dünnyögte magában. De azt vette észre, hogy a takarítás ellenére jól szórakozik. Első reakciója a természetes bosszankodás ellenére is a kuncogás volt, mert egyszerűen nem lehetett haragudni a kis lökött ebre.

  Hirtelen fel akarta hívni Diot, olyan jó volt hallani a hangját tegnap délután. A kicsit füstös, kicsit mély, reszelős hangját... mindig megborzongott, ha meghallotta. Még csak el sem mesélte neki Maxot. Úgy örült, hogy hallhatta, és úgy felkapta a vizet, amiért nem volt hajlandó vele beszélni. Szfinx is hiányzott. Csak azért kérte, hogy beszélhessen vele, mert tudta, hogy ezzel felidegesíti a lányt, és ha már ő maga síkideg volt, nem akarta, hogy Dio nyugodt maradjon. De jó volt Szfinxxel társalogni. Már el is felejtette milyen, ha az embernek macskája van. De most meg lett egy kutyája. Hát ilyet!

  - Gyere, kisöreg, reggeli, aztán megyünk sétálunk egyet és irány a munka! Jó lesz? – nyalábolta fel a kutyát Nian akarattal elterelve a gondolatait a lányról és a macskájáról. Miért kell neki állandóan makacskodnia? Miért nem lehet egyszerűen csak megbeszélni normálisan valamit? Pusztán önzetlenül küldte Dionak a képeket. Na jó, nem teljesen önzetlenül, de akkor is! A szakmai szándék is vezérelte, mert tudta, hogy a lány a legjobb történész és valláskutató, aki le tudja fordítani a tekercseket.

  Mert volt még több tekercs is, ezt nem mondta még el a lánynak. Csak a mézesmadzagot húzogatta az orra előtt, remélve, hogy ráharap. Mégis, mi a fenét hitt? Hogy majd hanyatt-homlok, csapot - papot otthagyva felül Rómában az első gépre és hazajön?

  - Látod, naiv vagyok! – sajnálta magát egy kicsit. De aztán ránézett az órára és látta, ha nem csipkedi magát, elkésik. Az egyetemista önkéntesek meg majd várják. De végül is Reli, a technikusa ott lesz nyitáskor, nem? Igen ám, csakhogy ő szeretett ott lenni a nap kezdetén, érezni a nedves föld szagát, megtalálni az aznapi első leletet, és igen, ásni is szeretett. Nem számított, hogy koszos lesz, vagy a körme alá belemegy a piszok, az sem, hogy izzadt és büdös lesz a nap végére. Mindent kárpótolt az a pár óra, amíg a múltban lehetett.

  Világ életében ezt akarta. Már gyerekként is. A húgát, Awent is az őrületbe kergette azzal, hogy állandóan be akarta őt temetni és kiásni, mintha csontváz lenne. Mindig nyafogtak. Lányok, gondolta akkor, pedig csak három évvel volt náluk idősebb. És milyen jó játék volt. Eltemetni Awent és a legjobb barátnőjét, Diot. Már akkor is milyen bosszantó volt.

  Nem, nem, és nem! Minek kell megint rágondolnia? Elmegy dolgozni, kiássa a mai adagot, itt van a kutyája, ennyinek elégnek kell lennie. Este meg jól érzi majd magát.

Ez lesz! - döntötte el.

  Megetette a kutyát, összekapta a cuccait, rászenvedte Maxra a pórázt és már sietett is le a lépcsőn.

  Nem késett. Behajtott az elkerített területre, ahol jelenleg az ásatás folyt. A római kori megszállás első évtizedeiből való volt azaz udvarház, amit épp kutattak. Nagyon érdekes volt, hiszen ilyen méretű villát csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. De maga a ház elhelyezkedése nem vallott gazdagságra, rossz környéken volt. Ennek a leégett romjai között találták meg a tekercseket.

 

4. fejezet

   Pompeii... akkor...

   Rutilia szó nélkül húzta vissza a függönyt, épp csak egy kis rést hagyva, hogy egyik szememmel pont kiláthassak rajta, felém fordult és cinkosan rám kacsintott. Elvigyorodtam, úgy emlékszem, az egyik fogam elől már hiányzott, így elég mókás látványt nyújthattam. Gyorsan anyám felé pillantottam, hogy észre vette –e a cinkosságot köztem és a dadus között, de ő figyelemre sem méltatott. Így hát óvatosan, vigyázva, de tudtam kukucskálni. Fantasztikusan izgalmas volt. Már el is felejtettem, hogy egyáltalán nem akartam jönni. Most csak átjárt a várakozás, hogy végre láthatok valami érdekeset, valami mást is, mint a házunk kertjeit, vagy árnyékos csarnokait. Most láthatom a nyüzsgő várost, az embereket, az állatokat. Éreztem a szagokat is ahogy elhaladtunk a széles, nagy, köves úton. A hintónk alig döccent, olyan volt, mintha csak úsztunk volna a levegőben.

  Lassan haladtunk, és én örültem ennek, mert a kis résen keresztül mindent jól megfigyelhettem. Rutilia elbóbiskolt, az anyám meg olyan mélyen töprengett magában valamin, hogy szinte már nem is volt jelen közöttünk. Így nyugodtan lehettem a képzeletemmel. Nem mentünk túl messzire, hiszen a házunk nagyon közel volt a fórumhoz. Ez volt a város szíve, lelke. Itt foglalták el helyüket a közhivatalok, a főbb istenek templomai, szentélyei és itt voltak a piacok is. Két boltíves kapun haladtunk át, mikor végre megérkeztünk. Itt már láthatóan nagyobb volt a nyüzsgés, emberek jöttek, mentek. Ügyeket intéztek. Különböző ruházatú férfiak, nők és igen, néhol gyermekek is. A gyaloghintónk egy félreeső helyen megállt, végre elhúzták a függönyöket. De tudtam, hogy nem ugorhatok ki izgatottan, úgy ahogy szeretnék, nem futkoshatok közöttük, mert nem szabad. Arról természetesen fogalmam sem volt, miért ez a tiltás, nekem egyszerűen nem létezett akkor még különbség ember és ember között. Bár azt láttam, hogy vannak, akik szolgálnak és vannak, akiket szolgálnak. De az én gyermeki fejemmel ez természetes is volt.

  Mihelyst a függöny lekerült a helyéről, Rutilia nagy horkantással rázkódott meg.

  - Jaj, úrnőm, kérlek bocsáss meg! Elbóbiskoltam, nem lett volna szabad! – Csodálkoztam, hogy mentegetőzni hallom a szigorú, de mégis olyan kedves dajkámat. Kíváncsian vártam, hogy mit szól erre az anyám, de ő csak legyintett, és nahát, kedvességet láttam csillanni a szemében. Olyan nagyon elcsodálkoztam, hogy tátva maradt a szám.

  - Diana! Mikor tanulod már meg, hogy nem illik bámulni? Tátott szájjal meg főképp nem! – dörrent rám anyám. Már nyoma sem volt a kedvességének. – Hogyan taníthatnám meg neked, hogyan kell egy magadfajta, fiatal lánynak viselni a rangját, apja házának büszkeségét? – sóhajtott rosszallással a hangjában. Nem hatoltak el a szívemig a szavai, most nem tudott megsebezni.

Rutilia szállt ki elsőnek, neki is segített az egyik hintóvivő rabszolgánk. Fogalmam sem volt, mit jelent a rabszolga szó, de nem is nagyon törődtem ezekkel az apróságokkal. Rutilia kisegítette az anyámat is, majd engem emelt ki.

  - Viselkedj rendesen – súgta a fülembe –, el ne engedd a kezem, mert elveszel, akkor aztán nem találunk meg! Anyád bele is halna a bánatba.

Hát azt nem hinném, gondoltam savanyúan magamban, de persze nem mondtam ki hangosan.

  - Jól van, Rutilia – simogattam meg a kezét, olyan jó puha volt, habár már ráncos az időtől. – Jó leszek, ígérem. - De a következő pillanatban már el is feledkeztem az ígéretemről. Olyan sok látnivaló volt a fórumon. Minden csupa szín és nyüzsgés. Hogyan is hihettem, hogy nem fogom élvezi, miért is nem akartam eljönni? Nem értettem korábbi makacskodásomat, pedig már - igaz csak ritkán - voltam már anyámmal együtt a templomban régebben is.

  - Nézd, Rutilia! –kiáltottam, nem törődve a dadám szorító kezére, egyre csak rángattam, hogy jöjjön ő is, vagy lelkesedjen azért ő is, amiért én. – Nézd, milyen csodás emberek vannak itt!

  - Jaj, gyermekem! Micsoda egy szeleburdi viselkedés ez már megint! – Elnéző volt a hangsúlya, de szorosan tartotta a kezem. – Nem illik megbámulni az embereket, szégyent hozol atyád házára! Anyádat itt mindenki ismeri, így téged is. Viselkedj rangodhoz méltón! – szidott kedvesen, de én ebből csak a dorgálást hallottam. Csúfondárosan elhúztam a számat, és amikor nem figyelt, gyorsan kiöltöttem rá a nyelvem. Gyerekes kis bosszú volt, de valahogy muszáj volt levezetnem a csalódottságomat.

  Az én gyermeki szememmel nézve a fórum hatalmas volt. Minden nyüzsgött az élettől, és nekem annyira dobogott a szívem az izgalomtól, hogy a torkomban éreztem dübörgő dallamát. Keresztül sétáltunk a fórumtéren, ami nekem olyan volt, mintha soha nem akart volna véget érni. Hatalmas oszlopok határolták minden oldalról és emellett gyönyörű régi és újabb épületekkel volt körbevéve. Nem álltunk meg. Anyám figyelemre sem méltatta a bámészkodó tömeget, akik vették a bátorságot és odaköszöntek neki. Azoknak, akik szinte egyenrangúak voltak, vagy éppenséggel magasabb társadalmi szinten álltak, természetesen odabólintott, de mindezt úgy, hogy éreztesse a rangját és kiváltságait. De mindez akkoriban nem érintett engem, annyira nem láttam mást egy gyermek szemével, mint a nyüzsgést és a kavalkádot, a színes, tarka összevisszaságot.

Úgy szerettem volna szaladni, az emberek között cikázni. De nem mertem elengedni Rutilia kezét, meg nem is tudtam volna, mert olyan vasmarokkal szorította, hogy az ujjaim is belezsibbadtak.

  Majdnem elértünk a fórum végére. Anyám az oszlopos csarnok felé indult és Rutilia persze követte őt. Nem tudtam, hova tartottunk, én akkor ezen a részen még nem jártam. Venus templomához el lehetett jutni egy másik úton is, ami nem ennyire nyüzsgő, de ezek szerint ma anyám még máshová is el akart menni, mielőtt az istennőnek áldozott volna. Most vettem csak észre, hogy Rutilia kezében van egy kosár is. Láttam a hivatali épületeket is, ezek egymás mellett voltak, pont a tér végén, szemben a kapuval, amin át beléptünk a fórumra. Ezek egyikében volt az apám hivatala is. De ezt még nem tudhattam, csak sokkal később, egy sokkal rosszabb és fájdalmasabb tapasztalat árán tanultam meg, mit is jelent a római városi hivatal.

  De ebben az időben még csak egy szálldosó, repkedő kislány voltam csupán, mit sem sejtve az elkövetkezendő évekről.

  Végül nem mentünk egészen el a fórum végéig ahogy azt gondoltam, hanem egy hirtelen kanyarral anyám eltűnt az egyik oszlopcsarnok mögött. Rutiliával követtük őt félhomályba.

  - Hová megyünk, Rutilia? – kérdeztem, mert már kezdtem megint unatkozni. Hiába tűnt az egész első pillanatra olyan fantasztikusan izgalmasnak, mégis egyszeriben elveszítette a varázsát. – Nem akarok már itt lenni, haza akarok menni! – nyűgösködtem. Egyfolytában rángattam a kezét, majdhogynem még toporzékoltam is mérgemben, hogy nem enged ki a szorításából.

  - Áá, Rutilia, fáj a kezem, engedj el! El akarok menni! – Már olyan dühös voltam, hogy észre sem vettem, hogy közben beértünk egy hatalmas csarnokba, egy templom szentélye elé.

  - Sshh Diana, ne hisztizz itt nekem, anyád megharagszik, nem sokára végzünk, csitulj és maradj nyugton, légy jó kislány!

  - De fáj, ahogy szorítod a kezem! – nyafogtam még mindig.

  - Ha nem rángatnád egyfolytában, akkor nem szorítanám, és így nem is fájna. Szerinted akkor most mi legyen? Akarod még, hogy fájjon?

  - Nem – horgasztottam le a fejem. – De….- kezdtem volna, de Rutilia csak megszorította a kezem, és én mindjárt befejeztem. Magamban még dohogtam egy sort. De hangosan nem mertem szólni. Észrevettem, hogy az anyám egy pillanatra az előbb hátranézett egyenesen rám, és rosszallón összevonta a szemöldökét, de szólni nem szólt.

  - Most kérlek légy csendben és ne zavard anyád áldozatát. Ez fontos. A senator miatt. Anyádnak le kell rónia Apollón előtt a tiszteletét és kérnie kell, hogy segítse urának pályafutását. Csak légy csöndben és figyelj! Ez Apollón szentélye. Mi nem megyünk be, oda csak anyád lép be. Nekünk nem szabad.

Erre az utolsó mondatra felkaptam a fejem.

  - Miért nem? – Megint találtam végre valamit, ami miatt nem unatkozhatom.

  - Mert nekem nincs rá jogom, te meg még gyermek vagy – hangzott az egyszerű válasz. Nem volt benne semmi él, de valahogy éreztem egyfajta szomorúságot is Rutilia hangjában.

  - Mi az, hogy nincs rá jogod? Nekem sincs?

  - Egész egyszerűen, én nem léphetek be a szentélybe, nem vagyok római állampolgár és ráadásul nő is vagyok, te pedig gyermek vagy.

  - Mi az, hogy állampolgár? Én sem vagyok az? – Nem értettem belőle szinte semmit.

  - Nem, te sem vagy az, még nem, de ha rendes, szófogadó kislány leszel és szép nagyra nősz, akkor talán egy olyan emberhez mehetsz hozzá, aki megengedheti neked ezt a kiváltságot, hogy betérj Apollón isten szentélyébe. – Rutilia ezzel lezártnak tekintette a vitát, de én észrevettem, hogy nem válaszolt teljesen a kérdésemre. De megint valami teljesen más foglalkoztatott.

  - Én nem megyek hozzá senkihez – jelentettem ki egyszerűen.

  - Jaj, gyermekem, hát hogyne mennél! – döcögött a nevetéstől Rutilia nehéz teste, én meg csak értetlenül bámultam rá, nem tudva, mi olyan vicces. – Minden lány férjhez megy. És apád nem hagyná, hogy szűzként a templomba vonulj Vestának áldozva magad. Annál sokkal többet remél tőled.

  - Vestának? Miért kell neki áldoznom magam?

  - Épp ezt mondom, hogy nem kell! Na de csshhh, te lány, mert a végén megrónak minket! Nem szabad hangoskodni. Ej, te gyermek, hogy mik jutnak eszedbe – kuncogott még mindig, de én csak értetlenül ballagtam mellette. Semmi különösen szép nem volt ebben a templomban. Körös - körül oszlopok, a szentély egy hatalmas oszlopfős épület. De volt valami, ami megfogott. Egy szobor.

  - Nézd, Rutilia! – kiáltottam hirtelen, megfeledkezve minden korábbi beszélgetésünkről holmi Vestáról, meg állampolgárságról, férjhezmenetelről, Apollónról, mindenről.

  - Jaj, mi van már megint?

  - Nézd, milyen szép! – mondtam áhítattal a hangomban. Csodálatos volt.

  - Mit látsz már megint?

  - Azt a lányt ott! – mutattam előre.

  - Hol? Diana, ha megint valami butaságon töröd a fejed én…

  - Nem, nem! Rutilia, hát nem látod? – húztam, vonszoltam a dadámat, egészen addig, míg pont a szobor talpazata alá nem értünk. Kicsit hátrébb léptem, hogy jobban lássam, hogy még inkább magamba ihassam a látványt.

  - Ja, ez?? – legyintett Rutilia.

  - De hát ez csodálatos, olyan szépséges, ki ez? – csilingeltem áhítatosan ámulva.

  - Nem tudod? – pillantott rám fél szemmel, pajkos mosoly csillogott a tekintetében.

  - Nem. Te tudod? – néztem rá, könyörgőn. Ha tudja, meg kell mondania nekem, most rögtön! – Kérlek, kérlek Rutilia, mondd meg!

  - Hát, jól van.

  - Na, mondd már!

  - Ő, Diana... – Ennyit mondott csak és rám nézett.

  - De, de az nem lehet – dadogtam. – Diana én vagyok! Más nem lehet Diana csak én! – Már nem is tudtam, hogy mit érezzek. A csodálat a szobor szépségéről még mindig ott vibrált bennem. Ahogy megfeszült a teste a vadászat hevében, ahogy a karja az íjat felhúzta, a koncentráció az arcán, és mégis, olyan végtelen szabadság tükröződött rajta, hogy belefacsarodott a kicsi gyermeki szívem. Megfogalmazni nem tudtam, de éreztem. Legbelül tudtam, ő a legszabadabb lény a földön.

  - Ő istennő. Kicsim, ő a vadászat istennője. A Hold istennője. Apollón húga.

  - Istennő vagyok? – Akkor és ott elhittem, hogy én vagyok Diana, az istennő.

  A nap további része, egy álomban telt, nem vettem észre, hogy voltunk Venus templomában, a piacon, és azt sem, amikor haza értünk. Csak lebegtem a biztos tudatban, gyermekien boldogan.

  Istennő voltam. Én voltam Diana, a vadászat istennője.


Róma... ma...

  Dionak lüktetett a feje, zsibbadt mindene. Már a szeme is vibrált a nagy megerőltetésben. Görcsbe rándult testtel olvasta, fordította a kinyomtatott szöveget, amit Nian küldött neki. Egész idő alatt a fordítás felett görnyedt, észre sem vette, hogy időközben már nem is délután van, sőt az este is elmúlt és szép lassan újra reggel lett. Mindebből Dio semmit nem látott. Ő csak annak a nagyon messzi lánynak az érzéseit volt képes felfogni, akinek az elbeszélését olvasta. De azt még egyelőre képtelenség volt elképzelni is, hogyan lehetséges, hogy látszólag ugyanaz a szöveg egyszerre két helyen is, egy időben bukkanjon fel. Ilyen a valóságban nem létezik. Ha mondjuk egy könyvben olvasta volna, vagy a moziban látta volna, maximum megrántja a vállát és elintézi azzal, hogy hát istenem, nem volt az író valami fantáziadús. De sajnos, vagy talán mégsem sajnálatosan az történt, ami egy filmet sablonossá tenne, egy könyvet meg könnyen kiszámíthatóvá. Az élet nem ilyen. Azt nem mi írjuk. De ott hevert előtte a kinyomtatott szöveg, és ott volt a fordítás is, amit egy időben, szinte automatikusan leírt, míg a szöveget olvasta. Hiszen ez volt a legkönnyebb. Elolvasni egy ókori latin szöveget. A nehézséget már a többi okozhatta.

  Most mi legyen? Immár rövid idő alatt többedszer tette fel magának ugyanezt a kérdést. Mit tegyen, kit hívjon? Első reakciója természetesen Nian volt. Neki mindenképp el kell mondani, tudnia kell arról, hogy mit talált. Hogyisne! Még nem hívja fel, előbb össze kell szednie magát.

3. fejezet

Pompeii... akkor...

  Jó családba születtem. Az apám gazdagnak mondhatta magát. A város szenátusában töltött be tisztséget, így köztiszteletnek örvendett egész háza népe. A rabszolgák - akik a gazdájuk tisztségét viselve kérkedtek a többiek előtt -, épp úgy, mint a szabad szolgáink és mint mi magunk.  

  Az anyám mindig más volt, mint a többi Pompeii asszony. Nem véletlenül, mert a családja nem a környékről származott. Valamelyik távoli provincia szülötteként látta meg ezt a világot. Apja, római polgárként és gazdag kereskedőként ki tudta magának vívni az elismerést, ezért nem nézték őt le soha.

  Nem is tehették volna, hiszen már önmagában a szépsége és a hidegsége miatt is tisztelték az emberek. Ő volt Clapurnia asszony. Ennyi, és nem több. De ez elég is volt neki, legalábbis én így láttam.

  Amikor megszülettem, már volt két egészséges fiútestvérem, tehát igazából nem nagyon számított, hogy mi leszek. Végül is csak egy tárgy voltam, egy olyan valami, amivel majd a későbbiek során kereskedni lehet. Egy értékes csereeszköz voltam, egy eladható tárgy.

  Én hasonlítottam legjobban az anyámra, külsőleg legalábbis, igaz, nem hiszem, hogy valaha is olyan magas lettem volna, mint ő. Bár már nem tudhatom meg soha, hiszen a vulkán örökre betemette az életüket.

  Állítólag vörösen és kopaszon, bömbölve jöttem erre a világra. Enyhén csalódtak, hogy csak lány lettem, de aztán az apám úgy gondolta, egy jó házassággal majd még feljebb emelkedhet a ranglétrán. Így hát rangomnak megfelelő neveltetésben részesültem. Máig fel tudom idézni az első olyan emlékemet, ami aztán meghatározta az egész későbbi életemet.

  Olyan négy-öt éves lehettem, bár nem tudhatom biztosan, hiszen soha nem ünnepelték a születésem napját. Nyár volt, fullasztó meleg. A tengerről nem érkezett semmi enyhülés. A vízvezetékekben a víz épphogy csak csordogált a már napok óta tartó kánikula miatt. A villánk belső udvarán kókadoztak a növények, a szökőkútból már napok óta nem folyt a víz, így is takarékoskodni kellett. A ház peristyliumos oszlopainak belső árnyékában húztam meg magam. Csak egy kis lenge tunika volt rajtam. Nem mintha amúgy nagyon előkelő ruházatot kaptam volna. Persze ez a kis tunika is nagyon finom, puha anyagból készült, hiszen az anyám azért arra odafigyelt, hogy a gyermekeinek mindene meglegyen.

  Épp az egyik kalitkában csicsergő madarakat néztem, és pontosan emlékszem, mennyire csodáltam a bámulatos, színes kis madárkák vidám csacsogását. A dajkám, Rutilia még anyámmal jött, valaha még az ő dajkája volt, épp engem keresett. Nagy sebbel - lobbal jött, meglepően fürge volt, pedig igencsak nagy súlyt kellett cipelnie, pedig már fiatal sem volt igazán.

  - Diana! – kiabálta, én meg még jobban próbáltam meghúzni magam az árnyékban. Tudtam, hogy megint valami feladat vár rám. Valami tanulni való, vagy bármi egyéb, mindegy volt, hiszen utáltam mindent, amit úgy éreztem, hogy csak rám erőltetnek. – Diana! – hallottam megint a hangos szólongatást, és én még mindig nem szólaltam meg, csak csendben kuncogtam magamban, elképzelve Rutilia pirospozsgás, haragos arcát, ahogy engem keres. Szerettem őt, ő volt az anyám igazából, és tudtam, a szigora mellett ő is szeretett engem.

  – Hol vagy te lány? Édesanyád vár téged. Gyere elő! Jaj, Diana, kérlek ne bújócskázz, elkésünk! Nem emlékszel, a templomba kell menned anyáddal! Gyere elő gyermekem, öltözz szépen fel, és irány a gyaloghintó! - Láttam, ahogy keresgél engem, és reméltem, ha elrejtem az arcom, akkor ő sem lát meg engem. Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam, még a madárkák csacsogásának is odapisszegtem, hogy hallgassanak, nehogy felfedjék rejtekhelyemet. Összegubóztam amennyire csak lehetett, az egyik hatalmas hombár mögé bújtam, épp kényelmesen elhelyezkedtem, a térdeimet felhúztam az arcom elé, a karjaimmal átkaroltam őket és lehajtottam a fejem, gondolván, ha én nem látom őt, Rutilia sem fog észrevenni engem. A hajam az arcomba hullott, figyeltem, ahogy megcsillan rajta egy kósza kis fénysugár, nem volt olyan égetően vörös, mint az anyámé, inkább a szőke és a vörös közötti árnyalat, nem foglalkoztam vele különösebben sokat, bár fésülködni nem szerettem. Nem értettem soha, miért nem lehet nekem is olyan rövid hajam, mint a fiúknak? Csendben, kicsit idegesen tekergettem egy tincset, várva, mi fog történni. Vajon megúszom a templomlátogatást és a sok idegen asszony ölelgetését? Már egy ideje csend volt, csak a saját szuszogásomat hallottam. Óvatosan felnéztem, és Rutilia huncut, csillogó tekintetével találtam magam szemközt.

  - Jaj Diana! Hát megint bújócskázunk? Az én öreg csontjaim már nem bírják ezeket a hajkurászásokat. Gyere szépen az öreg Rutiliával, megmosdunk, és felöltözünk valami szép tunikába, jó lesz? – felém nyújtotta kezét, közben nyögve próbált feltápászkodni. Szegénynek tényleg nehéz lehetett, mert láttam rajta, hogy egy pillanatra meginog. Megsajnáltam, hogy miattam kellett leguggolnia.

  - Rutilia, gyere, segítek! – hallottam a saját gyerekesen csilingelő hangomat. – Kapaszkodj belém!

  - Köszönöm gyermekem, igazán rendes kislány vagy. Édesanyád örülni fog, meglásd, ha nem késlekedünk – elhúztam erre a számat, mert ekkorra már pontosan tudtam, hogy az anyám öröméhez vajmi kevés közöm van.

  - De, Rutilia, tényleg muszáj elmennem Anyámmal? Nem akarok! Nem szeretem azokat az asszonyokat ott a templomban – duzzogtam folyamatosan, míg a dajka megfogta a kezem, megpaskolta az arcomat és kézen fogva elvezetett.

  Nem győzhettem a neveltetéssel szemben és kicsi voltam még. Hiába tiltakoztam. Mentünk Venus templomába. Anyám rendületlenül hitt az istennő erejében, de én még nem érthettem a szertartások lényegét, így hát csak teher volt, hogy ott kellett lennem. De ehhez ő mindig ragaszkodott, mihelyst elértem az általa elfogadhatónak tartott életkort, így vele kellett tartanom és örülhettem, hogy a mai napon csak Venusnál tesszük tiszteletünket, Isist és a többi istennőt nem kell meglátogatnunk.

  Amint kiléptünk a házunk udvarán, vágyakozva néztem vissza.

Kedveltem az udvart. Tulajdonképp az egész villát, ami jellegzetesen olyan volt, mint a környéken szinte mindegyik. Majdnem négyzet alakú, bár lehet, inkább volt téglalap alakú az egész, mint négyzetes… az emlékeim homályosak.

Érdekes dolog az emberi elme, nem mindent őriz meg pontosan, másokat viszont oly kristálytisztán vetít vissza, mintha újra ott lennék és átélném még egyszer. Az egész már olyan rég eltűnt, hogy néha nehezemre esik felidézni pontosan az emlékeket.

  Rögtön a főbejárat mögött egy fedett csarnok, egy átrium fogadta a belépőt; közepén egy kis bronzból készült faun szobrocska tárta üdvözlőn felénk karjait. Emlékszem, mennyire kedveltem ezt a szobrot. Képes voltam órákig ott ülni előtte és bámulni mozdulatlan testét, arra várva, mikor kacsint rám cinkosan. Néha meg mertem volna esküdni, hogy egy apró kis mosolytól - ami a szája sarkából indult ki - meg - meg rándult az egész arca, állhatatos várakozásom jutalmául. A kis faun egy négyzet alakú medence közepén táncolva, egy pillanatba sűrítve lebegett, lábát lógatva a halhatatlanság örök mozdulatlanságában.  

  Az átrium mellett egy hasonló, de kisebb és díszesebb csarnok helyezkedett el. Ide érkeztek azok, akik hivatalos látogatásra jöttek hozzánk. Négy kecses oszlop fogott közre egy kisebb medencét, amiben mindig csillogott a langyos víz. A medence aljában delfinek ugrottak pajkosan, játékosan lubickolva a mozaik habokban.

  Középen két udvarunk és kertünk is volt. Oszlopos csarnok futott végig az egész házon, innen lehetett a helységekbe bemenni, ez volt a peristylium. A nagyobbik, hátsó kertet szerettem jobban, talán azért, mert itt olyan jól el lehetett bújni. A rengeteg növény és pálma között úgy éreztem, egyedül vagyok egy izgalmas másik világban, ahol minden csak rólam és csak nekem szól. A madarak csicsergése, a fák növekedése, a szél susogása. Egy külön világ csak nekem. Az anyám, Calpurnia Lucia nélkül, aki szinte megfagyasztott hidegségével; az apám, Aulus Lucius nélkül, aki csak egy furcsa, átlátszó és egyben mégis olyan homályos idegen volt nekem és mindenki más nélkül. A bátyáim, Aelius és Proculus nélkül, akik csak csúfoltak, mert kicsi voltam és lány, és nem tudtam velük felvenni a harcot és természetesen a szolgák nélkül. Ide, ebbe a világba csak egyetlen embert engedtem, Verust. Ő ide tartozott, ahol én nem voltam az aki, és ő sem volt az a fiú, akinek nem lett volna szabad barátkoznia velem. Itt nem számítottak a szabályok.

  A falakon végig freskók futottak: gyönyörű, élettel teli jelenetek. Nagyon szerettem nézegetni az istenek és istennők képeit, a madárkákat, a delfineket, amik úgy ugráltak a habokban, mintha örökké csak a játék öröme létezne számukra már. Mindig vidám lettem, ha az ujjaimat végigfuttathattam festett, selymes bőrükön. Szépséges virágok és növények, pompázatos szökőkutak tették változatossá a kertet. Lényegében a legtöbb időmet itt töltöttem, egyedül, vagy Verussal, de néha a konyhában a többi gyerekkel játszva, de ezt természetesen soha nem tudhatta meg az anyám, az apámról nem is beszélve.

  Hangosan csukódott be mögöttünk a nagykapu, és én csak arra vágytam, hogy minél hamarabb túl legyek ezen az egészen. Miért kellett most magával cipelnie az anyámnak?

  - Rutilia, kérlek, hozd Dianát, a gyaloghintó mindjárt jön, és nem szeretném, ha összepiszkítaná az új tunikáját, a sarujával sajnos már nem tehetünk semmit, így is késésben vagyunk – lépett előrébb az anyám, minden ízében gyönyörű úrnőként. Hatalmas, vörös hajzuhatagát bonyolult mintákba tekerve, csavarva rendezték el a fején, mindössze egyetlen csillogó arany madár fogta meg a tincseket. De ez a madár olyan gyönyörűséges volt, hogy legszívesebben lekaptam volna anyám fejéről és elengedtem volna, hadd repüljön, mert úgy gondoltam, valaki nyilván rossz varázslatot szórhatott rá, amelytől megdermedt, mert ilyen szépséget ember egyszerűen képtelen csinálni. :

  - Diana, viselkedj! – szólt rám az anyám, és én csodálkoztam, hogy egyáltalán észrevett. Szerettem volna válaszolni, hogy nem tettem semmi rosszat, de az anyám már nem is figyelt rám. Felkapta hatalmas, vörös stólájának uszályát és fellépett a gyaloghintóba. A mögötte gomolygó rengeteg, selymes anyag pont olyan árnyalatú volt, mint a haja.

  A város egy olyan részén laktunk, ahol nagyobb udvarházak és villák sorakoztak egy széles út mellett, ami egyenesen a fórum felé vezetett. A gyaloghintónk a nagy, kemény köveken könnyedén haladt, hiszen a négy rabszolga úgy vitt minket, mintha pihe könnyűek lennénk. Olyan kíváncsi voltam a kinti életre, hogy nem törődve a szabályokkal kikukucskáltam a selyem függönyön túlra.

  Persze anyám rögtön észrevette és nem hagyhatta szó nélkül.

  - Rutilia, kérlek, figyelj jobban a lányomra, mert szégyenbe hozza az uram házát ha úgy bámészkodik, mint egy utolsó rabszolga kölyke! – A hangja ridegül bosszankodó volt, nem szerettem, amikor ilyen indulatosan beszélt. Még véletlenül sem incselkedő, vagy mérges; az érzelemnek a leghalványabb jelét sem mutatta. Szinte rám sem nézett. Pedig akkoriban már mindenki azt hajtogatta, hogy mennyire kiköpött mása vagyok, csak a hajam színe világosabb. De semmire sem mentem ezzel a hasonlósággal. A későbbiekben sem, és gyermekként sem. Pedig olyan jó lett volna hasonlítani rá, és úgy szerettem volna. Egyik felem meg akart neki, az anyámnak felelni; a másik csak gyermek akart maradni. De anyám nem volt hajlandó rám nézni. Nem látott engem...