28. fejezet

Hálló... Hálló:)

Huhh... már nem is számolom, mikor jelentkeztem utoljára...de talán nem felejtettétek el végleg a Gladiátort. Remélem ezzel a fejezettel kárpótollak benneteket. És azt is remélem, hogy nem mentek a Dunának, Balatonnak, tengernek, óceánnak, kis pataknak, nagy víznek tőle:P

Jó volna, ha jeleznétek az észrevételeiteket, bár igaz, ami igaz, nem nagyon várhatom, lévén én is lusta dög voltam. De az is igaz, ha megvan az ostor csattogása a hátamon a ti komijaitok képében, én is jobban erőt veszek magamon. A múltkori fejezethez nagyon köszönöm azoknak, akik írtak, jó volt olvasni:)

A javítást ezúttal is LauraL-nak köszönöm, nem is tudom mi lenne velem nélküle, és Nikita nélkül, aki ha minden igaz nagyban írja az Utol ér a Múlt befejezését:) Úgyhogy köszi lányok! <3

És akkor, előre, ami hátra, Hess olvasni!!... 

Csóók, mimi:)

ui: Némi 16 és 18 - as karikára számítsatok, lelkileg is...




Roma... akkor

  Egyet, mindig csak egyet; előre. Miközben nem tudtam levenni a szemem a domináról. Hófehér bőrén ott csillogott Eywind vére, ami összemosódott a saját verítékének cseppjeivel. A szemében mohó vágy lángolt, kecses ujjai az előtte térdelő germán herceg homkszín sörényében kalandoztak. Figyelt engem, akár egy éhes fenevad a prédáját, és tudtam, ha most félrenézek, elvesztem. Nem mertem, és nem is akartam másra pillantani. Féltem, minden porcikám reszketett, de nem magam miatt. Én és a félelem már egyek voltunk az aréna után. Bennem már nem tehetett több kárt, a társam volt örök időkre. Magamért nem mozdultam volna, hisz velem nem történhetett már semmi olyan, amit mások már meg nem tettek, de volt ott valaki, akiért világokat lettem volna képes megmozgatni. Eywind. Akár egy kisgyermek, beletörődő, csalódott, kétségbeesett arccal, szégyenkezve pillantott rám, némán könyörögve, hogy ne mozduljak.

  Nehéz volt, nagyon nehéz figyelmen kívül hagynom hangtalan kérését, de képtelen voltam otthagyni, és várni mi történik. Elég volt. Nem hagyhattam, hogy az élet engem irányítson és én csak bénán állva nézzem hogyan siet el mellettem, magával rántva és minden szerettemet. Nem nem fordultam felé többet, újra a dominát figyeltem, és lassan, megfontoltan lépkedtem. Éreztem, ahogy a testemben a remegés alábbhagy és csak egyfajta bizonyosság veszi át a helyét. Bárhogy legyen, jó helyen vagyok. 

  – Gyere csak! Nem harapok – mosolygott, mire én is elmosolyogtam magam.

  – Hát persze – mondtam, mire észrevehetően meglepődött.

– Nézd, Felix, hogy felvágták a kislány nyelvét. Az ember azt gondolná, hálás, amiért megmentettük az enyészettől, ő meg mégis milyen magasan hordja az orrát – gúnyolódott.

  A férfira néztem, aki egy szál ágyékkötőben, kissé türelmetlenül álldogált, látszólag, kissé tanácstalanul. Ha nem tudtam volna, hogy ő a híres gladiátor iskola vezetője, tulajdonosa, nem hittem volna a saját szememnek sem.

  – Domina, kérlek…

  – Nem, hercegem, most nincs itt a könyörgés ideje! – simogatta meg Eywind haját újra a nő.

  – Porcia, kezd elfogyni a türelmem! – szólalt meg először Felix. – Elég volt a játékból.

  – Várj, uram! Megígérted! – Akárcsak egy kisgyermek, hirtelen olyan bűnbánó lett az arca az előbb még oly számító asszonynak.

  – Akkor csináld gyorsan, nem érek rá egész nap a szeszélyeid szerint ugrálni!

  – Diana, gyere ide kérlek! – intett. – Herceg, fordulj a dominus felé!

  – Egyességet kötöttünk – acélozta meg a hangját Eywind. Úgy sütött belőle a hidegség, úgy csikorgott, mintha megfagyott volna ő maga is. Arcáról eltűnt a kétségbeesés, csak a hideg düh és a gyilkos fagy csillogott tekintetében.

  – Igen, megállapodtunk, de arról szó sem volt, mi lesz ha a kis védenced önszántából ajánlkozik fel.

  – Nem akarhatod ezt…

  – Ó, kedvesem! Nem tudhatod, mit akarok, mit meg nem tennék én azért, amit akarok! Diana, gyere, közelebb…még…

  – Nem! – Eywind hangja harcra szólított, de tudtam, nem engedhetem, hogy megtegye, holott biztos voltam benne, gondolkodás nélkül cselekedne.

  – Minden rendben – mondtam halkan, holott biztosan éreztem, semmi sincs rendben. Mégsem hagyhattam, hogy elszabaduljon a pokol, mert az Eywind halálával végződne, ebben biztos voltam. És mindent képes voltam elviselni, de az ő halálát nem.

  – Hogy mondhatod ezt? – nézett rám értetlenül, hitetlenkedőn, kétségbeesetten, dühösen.

  Odaléptem hozzá, mit sem törődve a domina kérdő tekintetével, sem Felix türelmetlenkedő toporgásával, és letérdeltem Eywind elé. Felé nyúltam, de elhúzódott. A szemem sarkából érzékeltem, ahogy a domina egyre közelebb araszol hozzánk, akár egy éhes kígyó, tekergett körülöttünk, hogy végül erős, kecses testével halálig szorítson mindkettőnket az ölelésébe. De nem számított, most nem, abban a pillanatban csak ketten voltunk, épp úgy, ahogy akkor régen, amikor először megláttam őt. Amikor a lovak elszabadultak, és mégis csak őt láttam, amikor a szemei élő ösvényt vájtak a szívembe, akkor rég… A két tenyerembe fogtam az arcát, nem törődve Porcia dühös sziszegésével, és Eywind tartózkodásával és egészen közel hajoltam.

  – Nem számít, semmi nem számít. Nem érhet el hozzád, nem mocskolhat be sem téged, sem engem – suttogtam a szájába.

 

  – Igazad van – lökött el –, valóban nem mocskolhat be, mert már megtette.

  – Tévedsz. Csak akkor teheti meg, ha hagyod. Soká tartott, míg megértettem, de már tudom. Csak akkor ér el hozzád, ha engeded neki. Tehet bármit, nem számít – ismételtem. – Hagyd, bármi történik is.

  – Nem tudod, mit kérsz tőlem!

  – De. Tudom – mondtam és hátrébb húzódtam.

  – Már azt hittem soha nem lesz vége a turbékolásotoknak! – sóhajtott színpadiasan Porcia úrnő. 

  Fel akartam állni, de leintett. – Csak maradj! – parancsolta, mire én mozdulatlanná merevedtem. Közben Eywind mellkasán a vér kezdett megalvadni, ami valószínű nem nagyon tetszhetett az úrnőnek, mert egy újabb felületi sebet ejtett, hogy újra vérezzen, frissen, vörösen.

  – Fogd meg a kezét! – szólt Eywindnek. Először ő csak nézett, de nem mozdult.

  – Minden rendben, tedd meg! – kértem. Fogalmam sincs mit gondolhattam, honnan volt bennem az erő és a bátorság, hogy megtegyem, ami jönni készült, de úgy éreztem hegyeket lennék képes megmozgatni. Éreztem Eywind tehetetlen dühét felém hullámzani, de nem engedhettem, hogy kicsapjon. Az életünk abban a pillanatban csak egy sóhaj volt csupán, ami hangos kiáltássá is dagadhatott, de el is halhatott a távolba veszve.

  – Nem! – Eywind hangja határozott, acélos, jeges tűzzel árasztotta el a kis termet.

  – De igen! – válaszoltam éppoly szenvedéllyel.

  – Herceg – lépett közelebb Felix. – Volt egy megállapodásunk, ha jól emlékszem. Vagy tévednék? 

– Nem várta meg, hogy Eywind válaszoljon, tovább közeledett és ő is megsimogatta Eywind csupasz mellkasát, mire ő összerándult. – Ne vitázz, úgy tovább tart.

  – Nem látom a kezed kis istennődön – dorombolta Porcia. 

  Eywind előbb tétován, majd végre elszánva magát határozottan fogta meg a kezem. Tenyere hűvös volt, míg az enyém kissé nyirkos. Egy pillanatra megremegtem, mire enyhén megszorított. Villám cikázott át rajtam, a felismerés öröme, a testem táncra perdült, a bőröm újra lángolt ettől az egy érintéstől. Nem mertem ránézni, féltem elárulom magam.

  – Most te Diana, simítsd meg! Lassan, hogy lássam!

  Felemeltem a kezem és olyan lágyan, ahogy csak tudtam végisimítottam vele Eywind feszes karjain.

  – Lejjebb… – Lecsúsztattam a kezem, és a tenyeremmel befedtem a vérző sebet. Éreztem dobogó szívét és meleg vérét. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Ott kavargott minden, abban az oroszlán szempárban, ami pont olyan volt, mint gyermekként emlékeztem rá. Éppoly fényesen ragyogó, aranylón olvadó. Mindent elmondott nekem és én próbáltam viszonozni. Soha nem voltam még közelebb hozzá, mint ebben a szörnyű pillanatban ott a domina és Felix mohó pillantása előtt.

Közelebb hajoltam és nem kellett felszólítani, hogy ajkammal végigsimítsam Eywind arcát.

  – Jobban szeretem, ha kicsit szőrösebb vagy – suttogtam, hogy csak ő hallja. Láttam, ahogy elkerekednek a szemei, de nem hagyhattam, hogy megadja magát. – így pont úgy nézel ki, mint egy római. Hol van az én barbár hercegem? – incselkedtem megint.

  – Diana, fejezd be! – tolta el a kezem értetlenül. – Hát, nem érted, mire kényszerít minket ez a nő? – sziszegte.

  – Nem csevegni jöttünk! – csattant a domina és közénk lépett. – Vagy úgy csinálod, kedvesem, ahogy én akarom, vagy végképp elbúcsúzhatsz a kis védencedtől. Megértettél?

  Fogalmam sem volt melyikünknek szól a fenyegetés, de mindketten megdermedtünk.

  – Rendben, én is így gondoltam – sóhajtott Porcia. – Akkor visszatérhetünk a lényegre?

  Odalépett mellénk, és ő is letérdelt, épp a másik oldalamra. Nem tudtam mit kéne tennem, de vártam, hogy adjon valami jelet. Eywind mereven, mozdulatlanul várt. Olyan volt, akár egy ugrásra kész vadállat. Ha semmit nem tudtam volna róla, megijedtem volna a szemében tükröződő gyűlölettől. Mégis engedte Porciának, hogy hozzáérjen, valószinűleg már nem először. Behunyta a szemét és csak várt. Újra és újra meg kellett érintenem, megsimítanom. Éreztem, ahogy az izmai válaszolnak az érintésemre forró bőre alatt.

  – Most te, Herceg! – utasította a domina Eywindet. Nagyot nyeltem, soha nem így képzeltem, hogy így fog megtörténni. Sajnáltam, hogy nem ellenkezhettem, hogy nem mutathattam meg ennek a nőnek, kivel játszadozzon, de tudtam, ha megtenném, mindketten halottak lennénk. Az én életemért nem lett volna kár, de nem bírtam elviselni a tudatot, hogy miattam esik baja Eywindnek. Buta gondolat volt, hiszen ő sokkal erősebb és felkészültebb volt minden értelmeben nálam, de megmagyarázhatatlanul azt éreztem, meg kell őt védenem.

  Érdes tenyerével forró lávafolyamot indított el a nyakam vonalában, hogy beleremegtem. Sóhajomat képtelen voltam elnyomni, így kiszakadt belőlem. Ahogy simogatott már nem létezett más, csak mi ketten. Nem láttam Porcia mohó, éhes tekintetés, sem Felix kissé zavart, ám éppoly vággyal teli pillantását sem.

  – Csókold meg! – hangozott nagyon messziről. Nem tétováztam, holott, lehet nem is nekem szánták az utasítást. Megalázó lehetett volna és valahol az is volt, de már rég nem számított semmi más az előttem térdelő férfin kívül. Mintha egy homályos színes köddel teli burokban lettünk volna, úgy érzékeltem a világot. Nem éreztem, a rajtam kutató idegen kezeket, sem a hozzám préselődött ismeretlen testet. Nem számított, hiszen abban a burokban más nem lehetett kettőnkön kívül.

  – Hercegnő, annyira sajnálom, bocsáss meg, kérlek! – Eywind majdnem a számba suttogta szavait, mielőtt megcsókolt volna, de én csak a fejemet ráztam. Mindenem remegett már, annyira vártam, hogy végre igazán hozzámérjen.

  Csókja nem volt gyengéd, semmiben nem hasonlított egyik csókunkhoz sem. Szinte bekebelezett, kétséget nem hagyott róla, hogy kellek neki. Már nem parancsra mozdult a teste, hanem a vágy hajtotta, éppúgy, ahogy az enyémet. Egymásba gabalyodva fonódtunk össze, miközben rajtunk kezek és idegen sóhajok szánkáztak.

  Majd hirtelen minden jeges hideggé változott, ahogy a hajamnál fogva valaki elrántott Eywind ölelő karjai közül.

  – Ne! – kiáltott – mindent megtett, amire kérted!

  – Nyugalom, kisherceg! – mosolygott csábítóan Porcia. – nem esik bántódása, ha mindent úgy teszel, ahogy azt kell. Amire kellett, azt megtette – kuncogott sötéten reszelős, vágytól eltorzult hangon.

  Még mindig a hajamnál fogva tartott Porcia, de a szemem sarkából láttam annak bizonyítékát, amiért kapóra jöhettem neki. Úgy tűnt ő maga képtelen volt Eywindet felizgatni, így engem használt erre a célra. A csalódás sűrű melaszába süllyedtem el, annyira fájt látnom őt így. Láttam magam előtt, mi fog még történni, és igazán nem is értettem, hogyan hihettem, hogy ez rólunk szólhatott volna.

  – Most pedig, takarodj! – lökött az ajtó felé Porcia, miközben Felix még mindig Eywindet simogatta.

   Az undor ott ült ismerős arcán, de tartotta magát.  Felix szájából szinte csorgott a nyál, ahogy Eywindre nézett és akkor értettem meg, miért és igazán kinek van szüksége Eywindre. Nem Porciának, nem a domina játszadozásihoz kellett, sokkalta inkább ahhoz, hogy a ludus urát felizgassa, hogy ő maga képes legyen Porciával hálni, hogy végre teherbe eshessen. Mindehhez pedig Eywind volt a kulcs. Ez a gyönyörű barbár ifjú, aki már öt éve is a férfikor küszöbén állt, és nem az évei miatt, hanem mert az élet oly sokat mért rá, hogy nem lehetett többé gyermek. Ezek után, azon csodálkoztam, ha még rám tud majd nézni. De nem engedhettem meg sem magamnak, sem neki, hogy belevesszen ebbe a fájdalomba, akármennyire nehéz is volt látnom vergődését a férfikéz alatt.

  – Kedvesem, hagyj belőle nekem is! – búgta éhesen Porcia, miközben én behúzódtam egy sarokba, ahol nem láthattak. Már nem volt rám szükség, nem tartottak igényt többé a jelenlétemre, de nem is figyeltek mohóságukban annyira rám, hogy miután kitaszítottak, figyeljék hova, merre megyek.

  Elmehettem volna, otthagyhattam volna őket. Behunyhattam volna a szemem, és tehettem volna úgy, mintha nem tudnék semmiről, mégsem tettem. Még akkor sem, amikor újabb vágás került Eywind mellkasára és újabb és újabb. Lassan a kis szobában a hőség, a mécsesek olajának illata összekeveredett a bujaság és Eywind vérének illatával. Egy darabig még a szemembe nézett közben, de mikor mindketten birtokukba vették, nem bírt rámnézni; szégyenkezve hunyta be szemét és fordult el tőlem. Megállt bennem a világ, kihűlt a levegő és megfagyott az élet abban a pillanatban, mikor először Felix használta őt, majd maga a domina kényszerítette arra Eywindet, hogy úgy olvadjon össze vele, ahogy ember csak önszántából tenné. Nem kellett volna végignéznem megaláztatását, mégsem fordultam el tőle. Ez is ő volt és én osztozni akartam vele minden mocsokban és bűnben, amit ellene elkövettek. Vele akartam lenni még akkor is, mikor a vad, állatias közösülés közepette Felix korbáccsal ütötte őt minden egyes pihenő miatt, arra ösztökélve, hogy ne csak Porcia mozogjon, rajta, hanem ő is Porcián. Akkor is néztem, mikor a vére összekeveredett Porcia és Felix nedvességével és izzadságával, és akkor is, mikor félig öntudatlanul hajították le az ágyról, hogy dominus és domina kettesben folytassa az estét.

  Amilyen csendben tudtam, odakúsztam mellé és megkönnyebbülve láttam, hogy lélegzik. A testét ugyan elborította a már alvadóban lévő vér és egyéb nedvek, de nem számított, csak az, hogy élt. Nem tudtam, mitévő legyek, de nem maradhattam ott és nem hagyhattam Eywindet sem. Végül egy hangtalanul osonó szolga oldotta meg a dillemámat. Gyönyörű, fekete bőrén csillogott a duzzadó izmok felett a bőr, minden erölködés nélkül kapta fel Eywindet és éppoly csendben osont vele ki, mint ahogy bejött.

  – Várj, kérlek!  – szaladtam utána. – Hova viszed?

  – Ahova való – vont vállat. – A szállására.

  – De hát, alig él! – tiltakoztam.

  – Nyugalom, kislány, semmi baja, csak altató – döcögött, mintha valahogy viccesbek tartaná az aggodalmamat. – A borban volt… – tette még hozzá.

  – Ezt nem értem, hiszen megverték!

  – Ugyan, ez? – bökött fejével a vállán lógó alélt Eywindre. – Semmiség, ebbe senki nem hal bele – kacagott. – Ennyit aggódni!

  – Honnan tudod, hogy semmi baja? – Hangom gyanakvó, remegő volt, nem tehettem róla, az elmém kezdte feladni.

  – Én itattam meg vele, mielőtt bement volna. Nem tudott róla, de nem akartam, hogy végigcsinálják vele. de úgy látom, nem volt szerencséje a fiúnak.

  – Miért?

  – Nem ő az első, és nem is az utolsó, akivel próbálkoznak – vont vállat és annyiban hagyta.

  – Mit lehetne tenni, hogy ez ne történjen meg újra? – kérdeztem mintegy magmnak, de igazán nem vártam választ, így meg is lepődtem, mikor a dörmögő hang megszólalt.

  – Vagy hagyod, mert úgyis meg fog újra történni, vagy gondoskodsz róla, hogy ne legyen többé férfi…

  – Micsoda? Nem!

  – Vagy még nála is értékesebbet kínálsz – fejezte be okító hangon.

  – Hogy ajánlhatnék nála értékesebbet, mi lehet az? – tűnődtem.

  – Ugyan már, nem hittem, hogy ennyire lassú lennél. Gondolkodj! Hol vagyunk? Mi lehet még nála is értékesebb? – tette fel a kérdést és nagy fekete, olajos szemével fürkészőn pillantott rám.

  – Én? – hitetlenkedtem. – De, hát én nem kellek nekik!

  – Nem te, kis buta! Vagy legalábbis nem „úgy”. Láttalak harcolni, láttam, ahogy gyakoroltál a barbárokkal…

  – És?

  – A női harcosok kuriózumok, azok meg méginkább, akik értik is amit csinálnak. A legtöbb csak színjátékos. De te… te más lehetnél! Igazi győzelmet adhatnál a Felix háznak.

  – De hogyan? – Én mint harcos? Mint gladiátor? Még az elképzelés is idegen volt, de ahogy belegondoltam, egyre inkább értettem. Megértettem. Igen, már most is az vagyok.

  – Előbb bizonyíts, aztán akludozhatsz az életére – mondta a fekete óriás. – Ne feledd, csak akkor érsz el valamit, ha győzedelmeskedsz! Neked kell a legjobbnak lenned, vagy meghalsz. Ennyi. Vállalod érte? Magadért?

  – Igen! – nem gondolkodtam, fogalmam sem volt mire mondok igent, de ha ez egy reménysugár, hogy ennek a rémálomnak egyszer vége legyen, én mindenre kész vagyok – gondoltam.

  – Akkor készülj! Nem sokára megkereslek. És vigyázz a Hercegre. A helyedben én nem avatnám be mindenbe – kacsintott, majd ledobta holt terhét egy priccsre és már ott sem volt, beleolvadt a sötétségbe.

  Nem tudtam, hol vannak Eywind társai, így magam láttam neki megmosdatni. Óvatosan egy tengeri szivaccsal végigtöröltem mindenét, és megkönnyebbülve láttam, hogy valóban a sebek, csak felületiek. Még, amit korbácsolásnak véltem, az is csupán felszíni seb volt.    

Miután megmosdattam, elszaladtam Sarapio helyre, de őt sem találtam ott. Megkerestem azt a tégelyt, amiben a sebekre való kenőcsöt tartotta és elvittem magammal. Mikor visszatértem, Eywind még mindig mélyen aludt, így bekentem a sebeit és nagy nehézségek árán, de tiszta tunikát adtam rá. Teljesen kimerültem mire végeztem. A lelkem és a testem is a határán állt annak, hogy feladja. Képtelennek éreztem magam nemcsak arra, hogy a saját ágyamig elmenjek, de pár lépésnyire is, így odakucorodtam Eywind mellé. Nagyon kényelmetlen volt, de ahogy lehunytam a szemem mély álomba merültem.

  Egyedül ébredtem, betakargatva a saját ágyamban. Nem tudtam, mi történt, hogy álmodtam–e az egészet, de az emlékeim olyan tiszták voltak, hogy féltem, örökké így látom majd őket. Kipattantam a takaró alól és elindultam Eywindet keresve. Serapio ott állt az ajtóban, mikor ki akartam lépni rajta.

  – Használt a kenőcs? – kérdezte.

  – Oh, ne haragudj, nem lett volna szabad elvennem, de muszáj volt – mentegetőztem.

  – Semmi baj, ne aggódj, Diana. Örülök, hogy hasznomat vetted! – hajolt meg szertartásosan.

  – Bocsáss meg, de mennem kell – indultam volna, mire megfogta a karom.

  – A parton van… – mondta szomorkás mosollyal, tudva, kire gondoltam..

  – Köszönöm! – szorítottam meg a karját és már siettem is.

  Nem voltam benne biztos, hogy miként fog fogadni, de látnom kellett, mielőbb látni akartam! Egyedül volt, nem voltak vele a társai. Mozgása kiss darabosnak tűnt, ahogy épp felállt egy szikláról. Egy percig námán álltam, de nem bírtam sokáig, kissé tétován ugyan, de odaballagtam hozzá. Sutának éreztem magam, nem tudtam mit mondhatnék. Talán abban a pillanatban tudta, hogy ott vagyok, mikor kiértem a partra, mégsem adta jelét ennek.

  – Eywind! – A hangom reszelős volt, és remegett. Féltem, hogy eltaszít, és féltem, mi lesz akkor, ha nem kellek neki többé.

  – Hercegnő! – sóhajtotta. – Menj el! – Meg sem fordult, rám sem nézett úgy mondta. Haját fújta a szél, éppolyan színe volt, mint a körülöttünk lévő kavicsos homoknak.

  – Nézz rám! – kértem, és felényúltam.

  – Kérlek, csak menj el!

  – Nem! Azt mondtam nézz rám! – hirtelen sokkal határozottabb voltam mindkettőnknél. Fogalmam sincs, honnan volt bennem ez az erő, de tudtam küzdeni, még mindig. És hirtelen előbújt belőlem az a lány, aki egy római patrícius lányaként született és nőtt fel. Hangomban annyi felsőbbrendűség volt, hogy Eywind meglepetten fordult meg.

  – Diana… – kezdte volna, de én elhallgattattam. Nem gondolkodtam, csak az ösztöneim szerint cselekedtem. Szorosan préseltem a testem az övéhez és erősen, keményen megcsókoltam. Szinte paracsoltam, hogy viszonozza a csókot.

  – Mondtam ugye, hogy jobban szeretem, mikor szőrösebb vagy? – kérdeztem és nem vártam választ. Újra és újra megcsókoltam. Hol gyengéden, becézgetve, hol sürgetve, hol durván, hol alig érintve incselkedve. Magam sem tudtam, hogy képes vagyok erre, hiszen nem tapasztalhattam még meg milyen igazán szeretni.

   Először – meglehet a meglepetéstől, vagy mástól –, merev volt a teste, de ahogy átadta magát nekem, úgy lazult el. Végül már ő csókolt engem. Talán ez volt az első igazi csókunk, talán már százszor csókoltuk így egymást, de mindketten remegve ziháltunk, miközben a másik ajkába kapaszkodva faltuk a vágy ízeit. Nagy igyekezetünkben a fogaink összekoccantak, az ajkamból kiserkent egy csepp vér, ahogy megharapott, de nem bántam. Soha ennyire élőnek nem éreztem magam. Már azt hittem, leomlott a fal, mikor ellökött magától.

 

  – Istenekre! Mit tettem? – kiáltott fel.

  – Ssh… – csitítottam. – Minden rendben, minden rendben! – öleltem magamhoz. – Már vége, vége!

  – Nem, soha nincs vége, újra és újra megteszi, és megint téged fog felhasználni! – támadt rám indulatosan, a szemeiben a tűz elhalkult és jeges űr vette át a helyét. Tisztában voltam vele, hogy haragos közönye nem nekem szólt, mégis megborzongtam. 

  – Szedd össze magad, ez nem te vagy! – csattantam. – Eywind, nem adhatod meg magad. Értem meg főként nem, nem engedem!

     – Bármit megtennék…

  – Tudom – simogattam a hátát és csak reméltem, a testén lévő sebei nem kínozzák őt annyira, mint a lelkén ejtettek. 

– Soha nem tudom neked megköszönni, amit értem tettél, és soha nem kértelek volna erre. Miért tetted?

  – Muszáj volt. Nem hagyhattalak, nem bírtam volna megtenni és ez volt az egyetlen út.

  – Eladtad magad – sóhajtottam a nyakába, mire éreztem, megremeg. – Értem, eladtad a tested, de a lelked a sajátod maradt. Nem hagyhatod, hogy elvegyék tőled. Nem engedem, hogy megtedd!

  – Menj el, kérlek – megpróbált kibontakozni az ölelésemből, de nem engedtem. Úgy éreztem, ha hagyom most, soha többé nem tér vissza.

  – Nem! Itt vagyok, veled vagyok, veled maradok! Nem küldhetsz el – mosolyogtam szomorúan.

  – Hercegnő, én már semmi vagyok!

  – Fejezd be! – csattantam.

  – Nem tudok ellene küzdeni. Az én életem itt ér véget. Megtettem, amit tudtam, és most menj!

  – Eywind, már mondtam, nem megyek sehova. Nézz rám, csak nézz meg, mit látsz?

  – Egy kislányt – mosolygott, és egy pillanatra ő is egy fiú volt csupán. Nem tehettem mást, én is mosolyogtam. – És egy nőt. A legszebbet – vont vállat – és a legerősebbet és a legszörnyűbbet – fintorgott.

  – Tudom, hogy erőszakos vagyok, de így szeretsz – tudtam, hogy a pillanatnyi könnyedség valóban, csak pár pillanatra szólt.

  – Igen, és épp ezért kérlek, menj most el.

       – Feleslegesen erőlködsz. Nem megyek. – Tenyerembe fogtam az arcát és újra megcsókoltam. – Csak nézz rám! – suttogtam. – Csak engem láss! Csak engem nézz! – a szemünk nyitva volt végig, miközben újra és újra egymáshoz ért az ajkunk.

  A part elhagyatott volt, így nem számított, hogy a szabadban vagyunk. Lassan engedtem el, hogy a tunikája alá nyúlhassak és a kezemet végigsimíthassam a hátán. Megremegett, de hagyta. Azt akartam, hogy tudja, én vagyok, azt akartam, hogy lássa, hogy emlékezzen rám. Azt akartam, hogy belássa, az élet most kezdődik.

  – Csak te vagy – suttogtam a szájába. – A múlt már nem létezik, csak a most van. – Nem féltem az emlékektől, holott azok felém tolakodtak, mégsem engedtem, hogy ezt a csodás pillanatot bemocskolják fekete, árnyék testükkel.

  Nem vettem észre, hogyan kerültünk a homokos, sziklákkal ölelt fövenyre, de a ruhámat a tenger mosta a lábaimnál, miközben én még mindig csak Eywind testében gyönyörködtem. A kezemmel láttam, éreztem őt. Remegő testünket a vágy vékony izzadság rétege fedte, belopva magát az orromba, a számba, eltelítve ízével. Eywind mindenhol ott volt, minden hajlatomban, minden porcikámon, minden tagomon. Az íze az enyémmel keveredett. A szája az enyémmel játszott, a kezei az én testemen barangoltak, felfedeztek, míg az enyémek, tehetetlenül markolták a durva kavicsos homokot. A haja beborított, a teste körbeölelt. Előbb tapogatózva, majd egyre biztosabban és céltudatosabban nyúlt hozzám. Aztán fordult a kocka, én voltam az, aki őt simogatta, és csókolta. Mindenhol ott akartam lenni. Kényszerítettem, hogy rám nézzen, akartam, mindenem akarta őt. Megsimítottam a haját, beletúrtam a homokkal elegy puha zuhatagba és megmarkoltam, úgy húztam magamhoz egy újabb csókra. Az ölében ültem, miközben ő szorosan tartott. Nézett rám, és széles, csodás ajkai mosolyra húzódtak.

  – Makacs egy hercegnő vagy, tudod–e? – kérdezte.

  – Mindig is ez volt rólam a véleményed.

  – De ez nem változtat semmin. Nem kellett volna így látnod, nem kellett volna látnod, mit tesznek velem. – Újra átkaroltam, és szorosan hozzábújtam.

  – De láttam, és ezen nem változtathatunk. Csak mi vagyunk egymásnak, ha akarod. Együtt kibírjuk, harcolnunk kell, nem adhatjuk fel! – motyogtam a vállába, mire még szorosabban vont magához.

  – Te kettőnk helyett is harcolsz. Miért? Hercegnő, miért?

  – Mert így akarom. Mert csak téged akarlak, így volt ez régen is és így lesz ez már mindig.

  – Így is akarsz, mindennel együtt is? – kérdezte megrökönyödötten.

  – Igen.

  – Féltem, félek, hogy meggondolod magad.

– Én is félek, hogy én sem kellek majd, ha kiderül miért kerültem a keresztények közé. Tudod, velem is megtették, csak épp engem az apám adott el. Az eljegyzésem estéjén, az a férfi, akié lettem, odajött hozzám, és…és… – elcsuklott a hangom és kibuggyantak a könnyeim, ahogy emlékeztem, nem bírtam kimondani a szavakat, amik égették  torkomat. – Azt képzeltem, te vagy, akartam, hogy te légy. Csak így éltem túl, így menekültem el. És most is azt akarom, hogy te legyél az, kérlek, Eywind!

   Óvatosan mozdult, erősen ölelt, nem engedett. A simogatásai és a csókjai egyre sürgetőbbek lettek. Sós könnyeim a szánkba olvadtak, míg csókoltuk egymást. A testem egyre csak kiáltott a vágyott test közelségére. Önálló életet élt, saját ritmusra mozgott. Eywind ott volt, közel volt, és még közelebb került, ahogy megemelt, ahogy ringatott, ahogy betemetett, ahogy összeolvadt velem.    Egymásban kerestük a vigaszt és a másiknak adtuk azt, amit adhattunk. Mindenünk.  

   Az pedig, hogy ezután mi lesz, abban a pillanatban nem számított. Az életem – úgy éreztem – csak most kezdődött, és ha harcolnom kell, hogy megtartsam, megteszem! – fogadtam meg. Észre sem vettem, hogy Diana a vadászat istennője akkor és ott született meg…

Nápoly…ma…

  – Ó te, szent szar! – sóhajtott Awen, mikor végére ért a fordításnak. – Már megbocsáss, de mi volt ez?

  – Ez az az anyag, amin a barátnőd és a bátyád dolgozik – válaszolt Ottavio, és észre sem vette, hogy nem is reagált, Awen kihívására, káromkodására. Még mindig az olvasottak hatása alatt volt. egyszerűen alig akarta elhinni. Eddigi élete, és a szolgálat, amit a Szent Széknek tett, sem készítette fel erre az érzésre. Sokat látott már, és sokat tapasztalt, fiatal kora ellenére. A munkája során rengeteg hihetetlen dologgal találkozott már, és sok beszámolót olvasott, de nem hitte, hogy valami még meg tudja rendíteni. A lány, a nő már ezer és ezer éve halott, mégis élőként csengtek a szavai a papirusz töredezett lapjairól. Szinte sajnálta, hogy valamikor szétvagdosták és nem hagyták tekercsben, de a szavak – amiket olvastak –,ettől még ott lebegtek suttogva körülöttük.

  – Te tudtad ezt? – kérdezte újra Awen. Ő maga is megrendült, csodálkozott és teljesen beleélte magát, holott tőle nagyon messze álltak ezek a dolgok. Mégsem vonhatta ki magát az olvasottak alól. 

 – Atya, hallasz?

  – Ottavio – motyogta maga elé a férfi, szinte már megszokásból. – Különös egy szöveg, nem?

  – De, marhára, és hátborzongató. Azok a szemétláda rómaiak, mire nem voltak képesek! Ez igazi?

  – Nagyon úgy tűnik – vont vállat a pap, miközben elkezdte elpakolni az anyagot biztonságos helyre.

  – De nem kéne ennek valami különleges eljárás, hogy tönkre ne menjen? Mégiscsak ki tudja milyen idős.

  – Láthatólag nem érte károsodás, és jó állapotban van, én magam sem értem, de elképzelhető, ez csak egy másolat. Majd Dio megmondja, ez az ő szakterülete. De mennünk kéne, mert ha nem érjük el a kompot, még egy éjszakát ott fognak tölteni, és lehet, annyira nem örülnek majd neki – mondta Ottavio.

  – Hát, én ebben nem lennék olyan biztos – kacsintott Awen vidáman. – De azért fura ez a történet, nem? Szegény lány! Micsoda barbár világ! – sóhajtott és arra a régen élt lányra és az őt védő férfira gondolt.  – Nagyon kíváncsi lettem volna erre a germánra.

  – Megszólalt a romantika – dünnyögte Ottavio.

  – Huh, Atya, csak nem valami szarkasztikus humort hallottam épp?

  – Semmiképp – vigyorgott Ottavio. – Jössz, akkor? – kérdezte és kitárta az ajtót, és közben, nem tudta nem észrevenni Awen kacér fenékriszálását. Lemondóan megcsóválta a fejét és ő is kilépett a lány után...