2. fejezet

Elkezdte vizsgálni a papiruszt. Jegyzeteket készített az elsődleges feladatokról, amiket el kéne végezni rajta. De hogyan tehetné, mit mondana? Honnan van? Azt mégsem közölheti szimplán és egyszerűen, hogy…- ja, csak kivettem a Vatikán könyvtárának egyik eldugott polcáról, és ja, nem, nem tudja senki – kivel oszthatná meg ezt az információt?

És akkor olyan természetesen ugrott be egy kép, mintha semmi azelőtt nem történt volna, mintha az elmúlt pár év nem történt volna meg, mintha az időnek nem lenne jelentősége. Nem akart odafigyelni erre a képre, az arcra, de már nem tudott nem figyelmet szentelni neki, annyira tolakodóan követelte a helyét elméjében. Nian. Ő volt az egyetlen, akinek elmondhatná, és ő volt az, aki nem kérdezne semmit és nem ítélkezne felette. De miért kellett most megint betolakodnia az életébe? Hát nem volt jó, míg ketten voltak Szfinxxel? Miért kellett most telefonálnia is. Mi ez a nap, hogy az egész Nianról szól?

Még nem döntött, nem tudta elhatározni magát.

Újra kézbe vette a papiruszt és meglepve látta, hogy ez csak egy részlet, egy töredék. Jó hosszú ugyan, de az már első ránézésre is látszott, hogy nincs meg a vége. Óvatosan megtapogatta a száraz, törékeny tekercset. Valamikor, valaki már feldarabolhatta, hiszen most pont úgy festett, mint egy könyv lapjai. Eredetileg szabályos tekercsbe lehetett göngyölve, de ahogy a könyv lapjainak formátuma elterjedt, a tekercsek úgy váltak egyszerre nehezen tárolhatóvá. Így érthető volt, hogy miért szabdalták darabokra. Azért Diónak összeszorult a szíve egy pillanatra, ahogy elképzelte, valamikor - talán még az ókorban, vagy már a középkor kezdetén - egy szerzetes barát óvatosan a kezébe vette, szétgöngyölte és méretre vágta. Beleborzongott, ahogy maga előtt látta a folyamatot. Ő nem lenne képes erre. Belevágni egy ezer meg ezer éves írásba. Nem, egyszerűen képtelen lenne rá.

Megvizsgálta azt, ahogy összefűzték. Meglepően jó állapotban volt, szinte minden nehézség nélkül lehetett olvasni az első oldalt. Ez volt, ami megfogta, amire felfigyelt, emlékezett. Az a pár mondat teljesen kifordította önmagából.

Lopott.

A Vatikánból.

Te jó ég!

De ezzel a problémával ráér még foglalkozni. Most az az elsődleges, hogy biztonságba helyezze a töredékeket, nehogy kár essen bennük. Valahogy le kéne másolnia. De hogy? Kérdőn nézett az alvó macska felé, majd megrázta a fejét: nem, Szfinx ebben most nem tud segíteni. Akkor? Nem mert felhívni senkit, nem akarta kockáztatni a felfedezését. De ez kétélű fegyver volt. Ha nem mutatja meg senkinek, elveszik a tudományos értéke, ha meg igen, világgá kürtölik, beperelik lopásért, és soha többé be sem teheti a lábát a Vatikánba. Még örülhet is, ha ennyivel megússza. A dilemma még maradt.

Régen nem érezte magát ennyire döntésképtelennek. Mindig büszke volt a határozottságára, ám most ez a híres jellembeli tulajdonsága semmivé lett. Kezében az ezer éves papirusszal nem tudta, mitévő legyen. A legjobb lenne, ha mégis biztonságba helyezhetné valahol, mert nem tudná elviselni, ha valami baja történne. Talán a scanner segítségére lehet. Hiszen, ha megfelelő felbontásra tudja állítani, akkor nagy valószínűséggel sikerülhet jó felvételeket bemásolnia a gépébe és akkor talán nem kéne az eredetin dolgoznia. Igen ám, de akkor be kell kapcsolnia a gépet.

Jaj, már megint Nian!

De akkor sem álldogálhat itt a végtelenségig.

Jól van. Vett egy nagy levegőt és leült a régi kis faragott íróasztal elé, felnyitotta a laptopja tetejét és bekapcsolta. Tudta, amint beizzítja a gépet, rögtön megjelenik a kis ablakocska, - Önnek egy új üzenete érkezett – és akkor képtelen lesz megállni, hogy megnézze. De hát csak nem áll meg a világ egyetlen szerencsétlen levél miatt?

A különbség csak annyi volt, hogy nem egy, hanem mindjárt három új levele jött. Persze mindegyik Nianntól.

Újra nagyot sóhajtott és megnyitotta az elsőt. Lassan kezdte olvasni, pedig nagyon rövid üzenet volt.

Hello kislány!

Persze, hogy elfintorodott magában erre a megszólításra. Nian semmit nem változott. Gondolhatta volna. Hallotta is a kissé gúnyos hanghordozását, ahogy ezt az egyetlen szót tudta mondani. Egy pillanatra megrándult a szája sarka felfelé, de kegyetlenül elfojtotta magában az ösztönösen feltörni készülő kis mosolyt.

Gondoltam talán érdekelni fog, amit találtam, - na persze még szép, hogy gondoltad! Bahh…. Fűzte magában a kommentárokat a levélhez - a mellékletekben találsz néhány érdekes képet. Ha megnézted, hívj fel!

A számom a régi.

Tudom, hogy úgysem tudsz majd ellenállni a csábításnak… - Nem hiszem el! Az arrogáns disznó! Még gúnyolódik is, kis smile, mi? Nagyon vicces! Aztán mitől ilyen biztos a dolgában, kérdezem én? – morgolódott tovább egyfolytában a lány. Úgy látszik, ez a nap már ilyen marad.

Mennem kell, mert az emberek még zúgolódni kezdenek.

Hívj, rendben?

Szükségem van rád! – Mi? Már miért lenne rám szüksége? Jellemező, csak így akarja a mézesmadzagot még édesebbé tenni. Egyszerűen nem is kéne vele foglalkoznom. Mégis mióta van közöm bármihez is, amihez Niannak? – Miközben olvasta a levelet hangosan morgott, zúgolódott.

Nian

Elolvasta még egyszer, és még egyszer. Nem tehetett róla, tudta, hogy csak még jobban felhúzza magát rajta, de muszáj volt. Érezte, hogy a pajzs egyre inkább repedezni kezd, hiába építette azt olyan gondosan maga köré, már nem számított. Elég volt egyetlen telefon, egy pár buta levél, és ő megint a féri csapdájában érezte magát. Miért kell ennek így lennie?

Még nem nyitotta meg a mellékletet, csak simán letöltötte. Látta, hogy több képet is küldött Nian, de előbb túl akart esni a másik két levélen. Be sem zárta az előbbit, rögtön elkezdte olvasni a másodikat.

Megnézted? – semmi bevezetés, semmi hello….

Nem tudom, megkaptad-e egyáltalán?

Dio, kérlek, nagyon fontos, nézd meg!! Légy szíves! Tudom, hogy most ki vagy akadva rám, hogy írok, de hidd el, soha nem akartalak bántani. Mindegy is. Csak nézd meg a képeket, jó?

Hívj fel!

Nian

Nahát! Még ilyet is régen hallott a férfitől. Kér? Akkor ez a valami nagyon fontos lehet neki. Hmm - gondolkodott magában. Azt a kis mondatot ott a levél közepén figyelemre sem méltatta. Semmi köze hozzá. Ennyi és nem több. Akkor miért támadt hirtelen sírhatnékja?

Újabb képeket töltött le, amiket Nian ezzel a levéllel küldött. Azután vett egy nagy, bátor, bíztató lélegzetet, oldalra nézett Szfinxre, összeszedte minden merészségét, hogy megnyissa a képeket. Eszébe jutott, mennyire rajongtak egymásért - Nian és a macska. Hát igen, a férfiúi összetartás, és lám, Szfinx most mégis nála van. Mintha csak megérezte volna, kinyitotta álmos, aranylón sárga szemeit, ásított egyet, nyújtózkodott és leugrott a kanapéról. Lassan, lustán az íróasztalhoz sétált és mintha ez lett volna a mintha mi sem lett volna természetesebb, felugrott egyenesen a laptop tetejére. Dió csak mosolygott, megszokott ceremónia volt ez közöttük. Ha ő dolgozni akart, Szfinx abban a pillanatban megérezte és egész egyszerűen elfoglalta a helyét azon, amin épp a lány munkálkodott. Mindegy volt, hogy az épp egy köteg papír, vagy könyvek, vagy épp - mint most is - a számítógép. Teljes nyugalommal helyezkedett el a klaviatúrán, nem foglalkozva azzal, hogy a különböző billentyűk lenyomására a képernyőn őrült táncba kezdtek a parancsok)

- Szfinx! Nem szabad! Gyere le onnan! – szólt rá határozottan Dió, de a hangjából lehetett érezni, hogy magában mosolyog.

Nem mintha a macska túlzottan is törődött volna a figyelmeztetéssel. Ő kinyilvánította az akaratát és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Dió fogta az állatot és leemelte a gépről, ügyet sem vetve annak szemrehányó pillantásával.

- Tudod, hogy megbeszéltük, hogy nem szabad a gépre feküdni! – simogatta meg vigasztalásként, amire Szfinx hozzádörgölőzött a kezéhez, majd kecsesen a lány ölébe ugrott. Hiába. Nem tehetett ellene semmit. Szfinx, ha egyszer akart valamit, akkor azt véghez is vitte. De nem bánta, hogy az ölében van, olyan jó, olyan megnyugtató érzés volt, ahogy a meleg kis test teljes bizalommal és szeretettel hozzásimul. Igaz, hogy így nehezen tudott volna írni, de most úgysem akart válaszolni a levelekre, az egeret meg egy kézzel kell kezelni. Így Szfinx maradt a lány ölében.

Megnyitotta a harmadik levelet is. Ez már korántsem volt sem gúnyos, mint az első, sem kérő, mint a második. Sokkal inkább egy türelmetlen ember izgatott sorai, természetesen némi szemrehányással vegyítve.

Diodora!

Nem hiszem el, hogy nem nézed a leveleidet! Minek neked akkor internet, ha még a leveleket sem vagy képes elolvasni!

Nem akartalak felhívni, de látom, kénytelen leszek! Csak azt nem értem, mit töröm itt magam azért, hogy neked örömet szerezzek, amikor láthatólag téged ez egyáltalán nem érdekel! – Ahh. Miről beszél ez? Miféle örömről? Azt képzeli, hogy nekem ez akkora öröm? –A lány képtelen volt megállni, hogy megint fel ne menjen benne a pumpa.

Kell a segítséged, nem ismerek nálad jobbat. Vagy olyat, aki jobban értene a korai vallásokhoz.

Olvasd már el az ég áldjon meg te lány! Hát nem hiszem el, hogy ennyire nem vagy képes! Ha megnézed a képeket – remélem, megnézted már őket és csak azaz istentelen makacsságod tart vissza, hogy válaszolj –, megérted.

Hívj az istenért!

Nian.

Nem is gondolta volna, hogy a férfi ennyire felhúzta magát. A telefonban a szokásos, gunyoros hangot ütötte meg. Bár biztosan tudta, hogy ha valamivel, ezzel le tudja venni a lábáról a lányt.

Gyorsan bezárta a levelet, kicsit megkönnyebbülten, mint amikor kinyitotta, hiszen most már nem kis kárörömmel látta, hogy Nian helyzete sem olyan egyszerű.

Végre megnyitotta a letöltött fileokat.

Aztán, úgy ahogy volt, megkövülten meredt a képernyőre, döbbenetében belefagyott a karosszékébe. Nem tudott levegőt venni, nem látott mást, csak a megnyitott képet, olyan tisztán, olyan világosan, mintha nem is csak egy fénykép lenne. Nem, ez nem lehet! Egyszerűen képtelenség, ilyen nincs. Hangosan kezdte olvasni a szöveget. Teljesen kivehetően, tisztán olvasható volt. Ugyanaz a szöveg, aminek egy része ott lapult a táskája rejtekében szépen, arra várva, hogy valaki végre belepillantson.

Diana vagyok...

Egy Pompeii nevű kisvárosban születtem, valamikor a nagy Claudius császárságának kezdeti időszakában. Pontosan nem tudnám megmondani, mikor, hiszen egy leánygyermek születésének időpontját nem nagyon jegyezték fel, még mostanában sem, nemhogy akkoriban. Sok év eltelt azóta.

A városomban már örökre elhallgattak a hangok. Véget vetett neki a Vesuvius tomboló, őrjöngő kitörése. Amikor meghallottam, nem éreztem egy csepp sajnálatot sem azok iránt, akik ott maradtak abban a fojtogató hamutengerben, eltemetve örökre. Még csak nem is fognak a nevükre emlékezni. Az emberek, az állatok, a házak, a városok. Mind - mind eltűntek, olyan gyorsan, mintha soha nem is léteztek volna. De én tudom, hogy ott voltak. Én emlékszem azokra a helyekre, azokra az arcokra, mindenre. De csak mérhetetlen dühöt és elégedettséget érzek, hogy nincs többé a város, ahol felnőttem, és ahonnan egykor elragadtak.

Csak később, sokkal később értettem meg, hogy mit is jelentett nekem ez a hely. De már mindenki halott abból a városból. És én élek. Én, akit eladtak a halálnak. Micsoda kegyetlenség ez az élettől. Nekem megadatott, hogy végignézzem, végigharcoljam az életet. De azokat az embereket, akik maguk tévedhetetlennek hitték, csak az örök halál várta. Belefagytak a hatalmas hegy haragjába. Igazság ez vajon? Vagy csak a sors? Szerettem volna azt hinni, hogy egyszerre mindkettő...

1.fejezet

„… Üdvözlégy Idegen!

Te, ki olvasod most a történetemet, figyelj jól! Tudd meg, hogy igaz emberként hagyom itt e világot…

Diana vagyok, valamikor Diana Lucia volt a nevem, de megtagadtak. A saját apám, Claudius Lucius, akit mindenkinél többre tartottam.

Mostanra csak Diana lettem. A gladiátor.

Az életemet mesélem el neked, mert érzem, a halál angyala közelít felém. Oly messze az otthonomtól egy idegen földön halok meg, de itt mégis otthonra találtam. Békességben megyek el, mert hiszem, újra hinni tudom a Megváltót.

Egész életemben kerestem. Volt, akit megtaláltam, és volt, akit nem.

Kerestem a hitem, kerestem a férfit, és végül kerestem a gyermekem. Így kell meghalnom, hogy sok mindent nem értek még mindig. Hosszú és nehéz életem volt, de mégis, viszonylag megbecsült tagja lettem egy társadalomnak. A magam erejéből és sokak vére által. Meg kellett tennem, nem volt más út, túl gyáva voltam a halálhoz.

Gazdagnak születtem, egy római patrícius lányaként, és gazdagon halok meg, mint gladiátor. A közte lévő idő az életem. A bűneimért én magam felelek, és van bűnöm bőven.

Egész életemben egyetlen Urat szolgáltam, Jézust, aki azt tanította: Ne Ölj!

De én öltem.

Nem is egyet, sokat.

Keresztény voltam és gladiátor. Most úgy emlékszem az életemre, mintha nem is én éltem volna.

Úgy mesélem majd el, ahogy volt, köntörfalazás, és takargatás nélkül. Már megengedhetem magamnak ezt a kiváltságot.

Diana vagyok.

A vadászat istennője, istennő, aki emberekre vadászik és a szeretet urát követi.

Leírok mindent, hogy tudd, nem Diana választotta sorsát, az választotta őt.

Mert élni kellett.

Ez volt a legfőbb parancs.

Gyáva voltam meghalni a többiekkel. Odadobták őket a vadállatok elé, odaláncolták őket a tűznek, de bennem harcolt valami, vagy valaki. Akartam a halált, de hiába.

Nagy levegőt veszek, egyet az utolsók közül és elkezdem.

Figyelj hát, most elmesélem milyen volt Diana élete, akinek ölnie kellett, hogy élhessen! Milyen volt egy keresztény gladiátor élete, aki nő volt, egy olyan világban, ahol a kiváltságosok élete a férfiak élete. A rabszolgák, az alantasok világában egy nőnek annyi szava sincs, hogy érdemes legyen emberszámba venni. Ám a gladiátorok életében külön szabályok vannak…elmondom az elejétől fogva, hogyan lettem én, Diana a Vadászat Istennője…

Róma, Napjainkban...

Diodora Montague végigszántott rövidre nyírt, szerteálló, vörösesszőke haján. Nem akart hinni a szemének. Mi ez? Századszor is ezt kérdezte magától.

A Vatikán egyik eldugott, poros könyvtárában állt, az egyik lentről is magasnak látszó könyvállvány legtetején. Szédült a magasságban, talán ez okozta, hogy olyanokat látott, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Mert ez egy réginek – nagyon réginek – tűnő papirusz. Talán a latin tudásával van probléma? De az még soha nem hagyta cserben, újra és újra elolvasta a vékonyka papírt, a betűket már alig lehetett látni rajta, de olvasható volt. Igen. Határozottan az állt benne, amit az előbb is látott. Most mi legyen? Mit tegyen?

Legszívesebben ott helyben úristenezett volna, de nem valószínű, hogy az apáca, aki az ajtóban strázsált, túlzottan értékelte volna. Úgy állt ott, mintha attól tartana, hogy Diodora kis nyári ruhája alá csempészi a Vatikán legértékesebb példányait. Szigorú szemmel vizsgálta, mit művelhet egy ilyen lány itt, ráadásul mini szoknyácskában. Dio akárhányszor odapillantott szigorú ábrázattal találta szembe magát. Már rájött, hogy hiba volt ebben a ruhában jönnie, de annyira örült a finom kis pirosas gyöngyökkel és apró csillogó flitterekkel kivarrt pehelykönnyű nyári ruhának, hogy végig sem gondolta reggel, amikor e mellett döntött. Hiszen muszáj volt felvennie, már így is várt vele másfél napot, nem bírta tovább. Hiába volt még csak április vége, Rómában már nagyon jó idő volt, és nehéz volt nagyon ellenállni a kísértésnek, amit az új ruha felvétele jelentett. Tényleg nem gondolta végig, pont ahogy szokta, egy kicsit szétszórtan csillogva, vibrálva jelent meg a könyvtárban kutatni.

Első ránézésre biztosan nem mondták volna róla, hogy kutató, még szerencse, hogy nem zavarták el, mert Mauritio atya már várta, de ha ezen az apácán múlik, már repült volna.

Túl fiatalnak látszott, hogy tudományos munkával foglalkozzék. De hát mit tegyen? Ennél jobban már nem tudja átalakítani magát. A haját is azért vágatta le, mert úgy gondolta, talán idősebbnek és komolyabbnak nézhet úgy ki; na a saját kardjába dőlt bele, még inkább kislányos lett. Igazán nem tehetett róla. Ő szeretett volna magasabb, sudárabb lenni, de nem volt az. Már rég állt centi mellett, azért csak reménykedhetett, hogy eléri a 160cm-t. A legrosszabb az volt, amikor hülyének is nézték, mert apróka, szőke és kék szemű - az emberek már azt gondolták, kettőig sem tud számolni. Niannal is ez volt a baj, hogy néha eljátszotta ezt a "jaj kicsi vagy és szőke, akkor nem értheted, amit mondok" játékot. De vele nemcsak baj volt. Épp ettől vált a legnagyobb problémává.

Ahogy eszébe jutott a férfi, rögtön lelohadt a jókedve. Mindig így volt vele. Kék szeme rögtön hideg jégcsappá vált.

Újra a papiruszt kezdte tanulmányozni, már amennyire ezt az adott körülmények lehetővé tették. Vajon tudják, hogy itt van ez az írás? Vajon van folytatása? Elhatározta, hogy egy kicsit félrerakja egyéb dolgait és utánanéz. A doktorihoz az anyaggyűjtés még várhat.

Egyáltalán abban sem lehetett biztos, hogy meg akarja írni ezt a doktori disszertációt. Kit érdekelhet a mai kutatásban, hogy az ókeresztény időkben milyen szerepet tölthettek be a nők a korai egyházközösségeken belül?

Még mindig ott állt a létra tetején, kezében a vékony, foszladozott papirusszal. Elképzelni sem tudta, hogyan kerülhetett oda, főleg egy olyan helyre, ahol semmi keresnivalója nem lett volna egy ilyen leletnek. Mert lelet volt, az nem vitás. Annyira ismerte már a régészetet, hogy tudja, vagy legalább sejthesse, milyen régi holmival van dolga. Mintha egy másik életben járt volna azokon az ásatásokon Niannal.

Ó nem! Már megint - bosszankodott magában -, ma már másodszor jut eszébe a férfi, pedig már olyan jól kiküszöbölte ezt a problémát.

-Sinorina Montague! – hangzott kívülről egy erőteljes hang, ami kiragadta Diodorát az álmodozásból. Leleményét gyorsan a többi papír közé süllyesztette. Maga sem tudta, miért tett így, hiszen bármikor visszajöhetett volna érte, akkor meg miért akarja úgy eldugni, mint egy tolvaj? Na mindegy, ki is kiabált?

- Sinorina Diodora! Kérem! – egyre közelebb ért a kifulladt hang. Nem az öreg apáca kiáltott neki, aki olyan vasszigorral őrizte a könyveket, tekercseket, hanem egy kissé szeleburdinak és egyáltalán nem apácának tetsző lány rontott be. Fehér fityulája alól kikandikált rakoncátlan fekete haja. Barna bőre és olajos tekintete, izgatottságtól csillogott, egy cigányra emlékeztette Diodorát.

- Elnézést, engem keres? – tette fel a nyilvánvaló kérdést és az érkező felé fordult, de kihagyta a számításból, hogy még mindig fent áll a létra tetején. A lendülettől, ahogy a fiatal novícia felé intett, kissé kibillent az egyensúlyából és még felocsúdni sem volt ideje. A padló, lassan, nagyon lassan jött felé, már épp kezdett azon gondolkodni, mi a szösz…de aztán, egyszer csak leért. Keményen koppant a földnek. Innen lentről még impozánsabbnak tűnt az egész könyvtár, pedig ez a részleg igazán nem mondhatni, hogy túl nagy és fontos lett volna. Ezért is engedték meg olyan hamar és látszólag érdektelenül egy fiatal kutatónak, aki nem mellesleg nő, hogy itt kutakodjon. Még ülve nézte a rémülettől odarohanó fiatal lányt.

- Megsérült sinorina? Kérem, válaszoljon! Hívjak segítséget? – folytatta volna tovább is, ha Diodora le nem inti.

- Nem köszönöm, nem történt baj, csak egy kicsit leestem, ennyi az egész - de ahogy megpróbált talpra kecmeregni, egész testébe belenyilallt a fájdalom. Lehet, hogy mégsem lesz olyan könnyű mint gondolta?

- Nagyon sajnálom, ha megijesztettem, Agnes nővér vagyok - kezdett szabadkozni a lány – ,Teresa anya küldött, hogy szóljak, telefonja volt. De visszahívják - a Vatikán kutatótermeibe nem lehetett bekapcsolt mobiltelefonnal bemenni, mert a beléptető rendszer rögtön jelezte. Pedig mégis mit lehetett volna a telefonnal kezdeni, az egész vatikáni könyvtár anyagát mégsem fényképezhette le.

- Nem tudja véletlenül Nővér, ki keresett? – kérdezte még mindig a földön ülve.

- Sajnos nem kötötte az orromra a Tisztelendő anya, de szerintem fel kéne állnia, mert a végén még meg is fázik, nem csak a zúzódásai lesznek. Mindenképp meg kéne mutatnia az orvosnak, mert bizony jó magasról zuhant alá, ami azt illeti, – folytatta nagyon kedvesen, de dorgáló hangon, ami egy kicsit meglepte Diodórát és meg is hatotta egyben. Itt egy ismeretlen, fiatal lány és ennyire aggódik érte.

- Azt hiszem, ezek után – kezdett feltápászkodni, ami egyelőre csak segítséggel ment – nyugodtan tegezhetnél is, nemde? Szólíts Dionak – csak mikor már kimondta és látta a lány elkerekedett fekete szemében a meglepetést és a kétséget, jött rá, mekkorát is hibázott, hiszen mégsem hivathatja magát Rómában, a Vatikán kellős közepén egy apácával Istennek, mert, hogy a Dió-olaszul annyit tesz, mint Istenem. Ó, hát mondhatná most ő is pont ugyanezt, de annyira megszokta már, hogy mindenki így szólítja, hogy nem is gondolkodott, csak mondta.

De ahelyett, hogy Agnes nővér rosszallástól meghökkent arcába nézett volna, kikerekedett, hatalmas, olaszosan csokoládébarna szemeiben a huncutság vidám szikrái pattogtak.

- Talán mégis jobb a Diodora, nem akarjuk megbotránkoztatni a tiszteletreméltó Anyát, nem? – szólt és apácára nem jellemző módon kacsintott. Vagy lehet, ezt már Dio képzelte hozzá. Egészen megfeledkezett arról, mit is keresett és végül mit talált a polcok tetején. Ez a kis közjáték a fiatal apácával, a telefonnal és az eséssel teljesen kizökkentette az amúgy is elég labilis való világból. Olyan ember volt, aki ha kellett, tudott nagyon határozott is lenni, de jobb szerette, ha békén hagyják, had dolgozhasson. Nem tűrte a noszogatást, a sürgetést, úgy általában nem tűrte jól, ha irányítani próbálták. Talán ezért is volt mindig probléma a munkahelyein, egész egyszerűen nem viselte jól, ha mások mondják meg neki, mikor, hogyan, mivel, kivel mit tegyen!

És talán ezért lehetett, hogy sokáig egy helyen nem is bírta. Vagy az állandó vágy, hogy ne maradjon sokáig ugyanott, késztette arra, hogy hamar továbbálljon? Igen, minden bizonnyal mindez egyszerre igaz volt, és mégsem. Diodora állandó harcban állt önmagával, a neveltetésével, a hagyományokkal, a konvenciókkal és a saját lelke vágyával. Hiába volt már felnőtt, önálló nő, hiába volt saját élete, hiába bújt a fontosnak vélt címek mögé, valahogy sehogyan sem sikerült megtalálnia az egyensúlyt, amit keresett. Hol a ló egyik, hol a másik oldalára esett. Az, hogy itt van most Rómában és a Vatikáni Múzeum eldugott könyvtáraiban kutakodhat, csakis csökönyös megszállottságának volt köszönhető. Mindez egy hirtelen jött szélfuvallattal, ami azt a régi tekercset fújta Dio ölébe, mintha elröppent volna. Pedig mennyire akarta ezt a munkát! Nem is munka volt neki, erre vágyott már régóta, hogy önálló lehessen a munkájában is, ne kelljen állandóan azon aggódnia, megint mi kifogás lesz ellene.

De most itt van ez a tekercs, ami mindent megváltoztat. Miért is tulajdonít neki ekkora jelentőséget? Ahogy ment hazafelé, végig ezen rágódott. Hogyan és miért került pont abba a részlegbe, ahol ő kutakodott. Egyáltalán tudtak róla? Még mindig a jegyzetei közt lapult. Ami részben etikátlan volt, részben pedig felért egy bűncselekménnyel. Noha azzal nyugtatta magát, hogy nincs ebben semmi rossz, lefordítja és persze leadja majd Ottavio Atyának. Beszélnie kell majd vele, de előbb még ott volt Mauritio atya is. Nem tudta mit akarhat tőle, de nagyon szeretett volna már túllenni a dolgon, hogy végre hazamehessen, és végre megnézhesse, becses szerzeményét.

Mintha valami kapirgálta volna a tenyerét, valami megállíthatatlanul vonzotta a papirusz felé. Le kell fordítania! Még soha nem tett ilyet, vagy ehhez foghatót. De be kellett vallania magának, hogy nagyon izgalmas dolog kicsempészni valamit a Vatikánból. Bár az izgalom fényét némiképp elhomályosította az a tény, hogy a Vatikán úgy tűnik, még csak nem is tudott erről a tekercsről, hiszen még leltári szám sem fityegett rajta, tehát, ő most egy új felfedezője egy leletnek!

Le kellett volna adni. Folyamatosan ez járt a fejében.

Már a lakása közelében járt, ami a Spanyol Lépcső melletti egyik ház manzárdjának egy kis szobája volt. Mindenképp megérte ezt választani, mert a nyüzsgő város szinte ott hömpölygött az ablaka alatt, csak kiült és nézhette a rómaiakat, a turistákat, az alkalmi találkozókat és rendszeres sakkmeccseket. Most észre sem vette a híres-neves divattervezők üzleteit. Ahogy ment, egyre csak az járt a fejében, mikor folytathatja a fordítást. Érdekes, hogy egy csepp lelkiismeret-furdalása sem volt, hogy csak úgy elhozta az anyagot.

A telefonról pedig teljes mértékben elfeledkezett. Megtorpant. Az járt a fejében, vajon a telefonját nem hagyta-e ott a könyvtár bejáratánál nagy sietségében. Ahogy tudta, átkutatta a táskáját és a nála lévő pár szatyor mindegyikét, de a telefont mintha a föld nyelte volna el, sehol nem találta. Nem baj, vissza már nem megy érte, az biztos. Mindenképp harapnia kell valamit, különben éhen haldoklik, hiszen egész nap nem evett még egy falatot sem. De utána leül, fordít és fordít! Magában dúdolgatva indult tovább, mikor észbe kapott, hogy amit dúdol, az nem más, mint a saját csengőhangja. Tehát a telefonjának mégis meg kell, hogy legyen. Mivel már az előbb sem találta, úgy döntött, hagyja, csörögjön csak, majd visszahívja az illetőt, ha hazaért. Aztán mégis felforgatta a szatyrokat, a legmélyebb bugyorban meg is találta a rendületlenül zenélő masinát. És ha már a kezében volt, már miért ne venné fel? Igaz, hogy nem ismerte a hívó számát, de bárki hívhatja, nem?

- Igen? – és nem tudta sírjon-e, vagy nevessen, dühöngjön, vagy csak törődjön bele, hogy igenis létezik telepátia, amikor meghallotta a jól ismert mély, kicsit karcos, de simogató hangot a vonal túlsó felén. Egy pillanatra csábításba esett, hogy azon nyomban kinyomja a telefont. De a veleszületett kíváncsiság győzött, és mégsem szakította meg a vonalat.

- Találtam valami érdekeset – semmi bevezető, semmi szia hogy vagy? Jellemző, ez Nian. Tudhatta volna.

- És mégis miből gondolod, hogy ez érdekel? – vakkantotta bele a kagylóba, de közben már a lakása ajtajának zárjával babrált és hallotta Szfinx üdvözlő nyávogását. Mostanában az egyetlen öröm ő volt az életében, egy meglehetősen nagyra nőtt macska férfiú. És ennyi bőven elég is volt, mármint, ami a férfiakat illette.

- Csak nem Szfinxet hallom? – ezt már a vonalban hallgató másik hímnemű egyén kérdezte, amire csak egy morgás volt a válasz a lány felől. – Tartsd oda neki, hadd beszéljek vele! – Na, most erre mit tegyen, a macska már meghallotta Nian hangját és épp a telefonhoz kepesztett. Mégis hogyan magyarázza el egy macskának, hogy talán mégsem kéne annyira örülnie a férfinek, és ráadásul áruló is. De mégis mióta teszi azt, amit a férfi mond?

- Mit akarsz? Hagyd Szfinxet! Eltérsz a tárgytól!

- Honnan tudnád, mi a tárgy? Csak beszélnék vele, Szfinx hallasz? – csak az utcán járók nem hallhatták, de lehet, hogy ők is. Dio beadta a derekát, mert tapasztalatból tudta, hogy egyszerűbb így. Ezért hát odatartotta a telefont a macskának.

- Szfinx, veled akar beszélni! Fogd rövidre! - Pontosan nem hallotta, hogy mit mondott a férfi a macskának, csak azt látta, hogy Szfinx ha tehette volna belebújik a telefonba. Kicsit irigyelte mindig a férfi és a macska kapcsolatát. Valami egészen különös érzékkel tudott hozzá szólni, mintha egy nyelvet beszéltek volna. Most is a szokásos jelenet zajlott le. Pedig már jó ideje annak, hogy ők ketten nem társalogtak egymással. Legszívesebben azonnal elrántotta volna a telefont, de nem volt szíve megtenni, és mindig ez a lágyszívűsége okozta a problémákat. Ahelyett, hogy az újonnan megszerzett kincsével foglalkozhatott volna, most itt asszisztálhat a macskatelefonnak.

Időközben úgy tűnt, a Szfinxszel folytatott diskurzus befejeződött, mert a macska - mint aki jóllakott -, néhány beszédes lábhoz dörgölődés után odébbállt. Ő még is csak egy macska, nem engedheti meg magának, hogy minden alapos indokkal akár, de feltűnően kedves legyen. Dió pár pillanatig még tartotta kezében a telefont, üresen bámulva rá, majd észbe kapva újra felvette a fonalat.

- Na? – vakkantott bele a telefonba. - Kibeszéltétek magatokat?

- Most miért fáj ez neked, hogy egy kicsit megvitattuk a dolgokat? – kérdezett vissza Nian.

- Nem fáj… - tényleg nem, gondolta. – De miért ért ez a nagy szerencse, hogy hallhatom a hangod? – A gúnyt nem sikerült teljesen kiiktatnia a hangjából, pedig már nem kellene, hogy törődjön vele.

- Na miért is? – kérdezett vissza. – Mindegy, lényegtelen, ne válaszolj.

- Akkor mégis miért hívtál? Tudtommal már nem kell naponta beszélnünk, vagy tévednék?

- Már miért tévednél? Te, aki tévedhetetlen vagy! – Erősen érződött a megbántottság Nian hangjában

- Nehogy újra kezdjük! Csak ezért hívtál?

- Nem, igazad van. Tényleg nem ezért hívtalak. A segítségedre lenne szükségem.

- Már megbocsáss, hogy mondtad?

- Jól hallottad, elkelne némi segítség.

- És rajtam kívül mást nem találtál?

- Rajtad kívül nem akarok mást.

- Nagyon vicces, térjünk a tárgyra, nem érek rá! – Az igazat megvallva elege volt már ebből a csevejből. Nem akarta tovább Niant hallgatni. Egyáltalán nem akart semmi közöset vele. Fordítani akart, csak dolgozni, belemerülni a múltba, kizárva a jelent, és a lehetséges jövőképeket is. Bizsergett a bőre a türelmetlenségtől.

- Ide kell jönnöd! Találtunk valami nagyon érdekeset, szerintem mindenképp látni akarod majd.

- Hova ide? És mondtam, nem érek rá. Nem tudok menni.

- Londonba. Itthon vagyok. Kivételesen itt dolgozom. Új területet tárunk fel, a római megszállás első éveiből származik. Egy házegyüttes. De ami téged érdekelhet, az egy papirusztöredék... – Itt elhallgatott, várva a hatást. Érdekes, gondolta Dió miközben önkéntelenül is a táskája felé nézett, ahol az egyik belső zsebből csak úgy sütött a meglovasított írástól a levegő. Hihetetlen, hogy most Nian is egy tekerccsel áll elő.

- Hogy mi?

- Egy töredék, Krisztus jelével. Itt, Britanniában, az első század végéről. Na, érdekel?

Már hogyne érdekelné? Mindig is az ókeresztény liturgiával, az ókeresztény időkből származó iratokkal, tekercsekkel, a keresztény hit kezdeteivel, szimbolikájával foglalkozott. Olyan volt ez nála, mint egy menekülés, egy harc, vagy csupán a levegő, amit pillanatonként szív be. A tudás és az ismeret egyes morzsái is - mint megannyi kis ragadós tüske, ami örökre belékapaszkodik és nem engedi el többé -, ugyanígy hatolnak a bőre alá.

- Honnan veszed, hogy Krisztus jele? - Felesleges volt feltenni ezt a kérdést, ha Nian valamit tudott, az a választott hivatása, a régészet volt. A saját korszakán belül szakszerű pontossággal használta vele született intuícióját és a megszerzett rengeteg ismeretet, tudást. Így feleslegesen kérdezte meg, de nem tehetett mást, időt kellett nyernie, hogy átgondolhassa a dolgokat.

- Ez a kérdés most komoly? - Azért a férfi arroganciája nem ismert határokat. – Hidd el, hogy az! Meg kellene nézned. Nem tudom kisilabizálni az írást, talán valami összeírás. De már önmagában az is szokatlan, hogy egy újnak nevezhető vallás képviselői ilyen hamar megjelentek itt, nem gondolod? Ide kell jönnöd, hogy a saját szemeddel lásd! – Nem kérés volt már, hanem kijelentés: egyszerű, határozott, amilyen maga Nian.

- Nem mehetek, semmi közöm az ásatásodhoz. A doktorimon dolgozom. Nem akarok Londonba menni. Ne haragudj, nem megy.

- Jaj, dehogynem tudsz, ha akarsz! És jössz is, nézd meg az e-mailjeidet! Átküldtem a fotókat csábításként.

Dió nem csak hallotta, de látta is maga előtt, ahogyan Nian kajánul vigyorog, mint aki teljesen biztos a dolgában. Az egészben az volt a legnagyobb probléma, hogy a lány pontosan tudta, hogy ha akarja, Nian megnyeri a csatát, és ő hiába mond, vagy tesz ellene bármit, csak beadja a derekát. Hiába nem akar. Még ellenkezett volna, de mire belekezdett, a a vonal mások oldalán már csak a süket búgás válaszolt. Szitkozódva csapta le a telefont a kanapé sarokülőjére.

Jellemző! – dohogta egyfolytában. Egészen egyszerűen nem is kellene, hogy ennyi energiát pazaroljon rá. Akkor mégis miért tépelődik ezen?

Pontosan tudta a választ, de magának sem merte bevallani. Nian olyan jól ismerte, akár a saját tenyerét. Tökéletesen tudta, hogy milyen mézesmadzagot húzzon el a lány orra előtt, hogy áldozata végül feladja maradék ellenállását is, és teljesen megadja magát Nian akaratának.. Dio még mindig kétségek közt tépelődve rogyott le a puha kanapéra. Milyen jó, hogy ezt választotta, nem pedig azt a másikat, amelyik bőrből volt. Igaz, hogy ez a kerevet nem épp a legszebb, de annyira kényelmes és olyan hívogató. Pont az ilyen alkalmakra gondolva vette végül meg. A sarokba kucorodott, a lábát maga alá gyűrte, és szokás szerint tépelődni kezdett.

Ez volt az a folyamat, amit az évek alatt nagyon jól elsajátított. Csak szépen, aprólékosan, lépésről lépésre. Minden kis fájdalmas emléket, kétséget elővett, megvizsgált a múltból. Mindent, ami egykor Nianhoz kötötte. Direkt kiélesítve, kisarkítva vetítette maga elé a képeket. Had fájjon még jobban. Had vérezzen az a seb. Nem számít, addig nem, amíg képes távol tartani magát a férfitól. Mert végül is ez volt a jó döntés nem? Akkor meg miért érzi most ennyire nyomorultnak magát?

Nem. Nem inoghat meg! Újra és újra belegondolt, mi vezetett idáig, tépkedte, marcangolta a saját sebeit. Kicsit mélyebbre túrt bennük, jól felszakítva a már behegedt széleket, jó nagy lyukká tágítva az űrt, ami megmaradt benne. Ebben nagyon jó volt, az önmarcangolásban. Ehhez mindig is olyan jól értett, mint semmi máshoz. Már kezdte volna jól belelovalni magát az öntépkedésbe, amikor Szfinx peckesen visszasétált és egyenesen az ölébe ugrott.

Hihetetlen, micsoda megérzései voltak az állatnak. Pontosan tudta, mikor van rá Dionak szüksége. Nem hagyott kétséget afelől, hogy mik a szándékai: hangosan dorombolva, mint egy gőzmozdony nyomult előre. Belekucorodott a lány ölébe, elhelyezkedett és egyik mancsával megérintette Dio arcát. Mindig ezt tette, ha azt akarta, hogy simogassák. Egy simogatás a cicának, egy a gazdának. Minden egyes becéző mozdulat után ő is ugyanazt tette Dio arcán. Homokszín bundája olyan puha volt, mint a bársony. Ahogy Dio keze hozzáért, a macska rögtön még jobban hozzásimult. Hatalmas, sárgás szemei most résnyire szűkültek élvezetében. Egész testében elnyúlt a lányon, nyakába temette arcát: egyben nyújtott vigaszt és keresett kényelmet magának. És elérte a célját, mert Dio egy idő után már nem csak a megszokott monotonitással cirógatta, hanem igazán. Halványan elmosolyodott, és hálát adott, hogy ilyen társa lehet, mint Szfinx.

- Mi is lenne velem nélküled? – vakargatta meg az álla alatt, majd az orrára nyomott egy cuppanós puszit és óvatosan félretette a macskát. Az egy kicsit szemrehányón nézett Diora, de aztán kéjesen nyújtózott egyet, ásított, majd összegömbölyödött és - olyan macskamód - elszunyókált.

Dio csak nem akarta megnézni a leveleit az internetes postaládájában, de nagyon mehetnékje volt már az íróasztala felé, ahol a laptopja pihent. De azért sem megy oda hozzá! Nem, nem fogja bekapcsolni! Nem rohan, mint egy tini, akinek az első levele jött a kiszemelt sráctól. Inkább valami másba kezdett. Kipakolta a táskáját, elrakott mindent, amit még útközben vett, a konyhába és a hűtőbe a kaját, Szfinxnek is vett némi finomságot, azt is eltette a helyére. Folyóiratokat az íróasztal mellé a kosárba csúsztatta. Aztán megint megkísértette, hogy felnyissa a laptop tetejét és beindítsa a gépet. Már nyúlt volna az indító gomb felé, amikor meglátta az elcsent papirusz szélét. Ki is ment a fejéből a nagy önsajnálatban, hogy mire vetemedett és milyen kincset emelt el a Vatikán egyik könyvtárából.

Most mi legyen? Századszor is megkérdezte magától. Nagyon szeretett volna végre fordítani, de a számítógépe épp ugyanannyira vonzotta. Ott toporgott az íróasztal és a táskája között, és határozatlanságában nem tudta, mitévő legyen. Végül engedett az egyik kísértésnek. Nian mézesmadzagja várhat. Sokkal jobban foglalkoztatta a levél, ami szinte égette a táskája belsejét.

Lassan kiemelte a sietve belopott féltett kincset a rejtekéből. Megkönnyebbülten engedte ki az eddig benntartott levegőt: nem esett baja.

Prológus

(Kr.u. 93 körül, Britannia provincia Londinium mellett.)



Félt.

Tudta, hogy mi következik, mégis félt. Az alatt a sok év alatt, míg a halál közelében járt, mindig félt.

Élni akart. Csak élni, ennyit és nem többet. De Diana szinte rettegett.

Most, mikor az idő közelít, egyre gyorsabban peregnek a percek, még nem fejezte be, amit elkezdett. Még nem akart menni. Hiába mondogatta magának, hogy minden rendben, ennek így kellett történnie. Megélte azt, ami rá volt szabva. És jól élte meg. Nem ő választotta, de képes volt a választásával élni és szembenézni azzal, ami rá várt

Már csak feküdni tudott az ágyában. Hosszú, valaha szőkés-vörös haja megfakult az idő folyamán a rengeteg teher alatt, amit rá mért a sors. De ő elfogadta mindet. Zokszó nélkül.

Valaha azt mondták róla, hogy gyönyörű. Valaha rajongtak érte, és félve imádták. Valaha óvták minden lépését, valaha gondtalan volt. Gyermeki és boldog. De egy szempillantás alatt változott meg minden. Egyetlen rossz pillanat alatt.

Milyen régen és milyen messze kezdődött minden. A gondolatok furcsa, kusza szövevényként cikáztak a fejében. Hol a jelenben járt, hol a múltban. De még mindig harcos volt.

Diana nem adta olyan könnyen magát. Ezer és ezer körömmel kapaszkodott az élet utolsó fonalába.

Még be kellett fejeznie a levelet, amit elkezdett. Próbált inteni a szolgálónak, aki ott várt rá, de nem kellett felemelnie a kezét. Nerva mellette volt végig. Sok-sok éve már. Mindenről tudott, ami vele történt. Minden rezdülésére figyelt. Már nem is szolgáló volt, hanem barát, az egyetlen, aki megmaradt. Mindenkit elveszített, aki fontos volt, aki számított. De nem akart most erre gondolni, nemsokára úgyis velük lehet megint.

Örökre.

Milyen súlya lehet egy szónak. Csak egy szó, mégis megváltoztathat mindent.

Szája kiszáradt, beszélni is alig tudott már, de harcol, míg meg nem hal.

- Nerva – suttogta. Körbehordozta tekintetét a szobán, ahol meg fog halni és elégedettség töltötte el.

Igen. Ez Diana háza.

Azé, aki rabszolga volt, akinek meg kellett volna halnia a többiekkel együtt. Most mégis itt van.

Gazdagon.

A szoba falán gyönyörű, élettel teli freskók voltak a létezés ezernyi színével. Ahol feküdt, az ágya fölött egy hatalmas legyezőként elterülő jelenetet festettek. A narancsos-piros falon egy sejtelmesen kék legyező, abban ezernyi apró gyöngyként a csillagok és a központi helyen egy férfi és egy nő képe, akik fogják egymás kezét. Diana tudta, hogy ezek valaha ők voltak, ő és Eyvind, de annak is vége. Mellettük, körben a falakon füzérek, vágtázó szarvasok és kutyák örökre egyetlen pillanatba merevedve. Hangjukat felejtett madarak röppennének egyik ágról a másikra, ha tudnának. Mint egy különösen értékes pillanatot, úgy várták ébredésüket.

A földön hatalmas, puha, bársonyos szőnyeg a messzi keletről, az ember lába szinte belesüpped, ahogy rálép. A gyönyörű mozaikpadlón delfinek ugranak a habokba. Hangtanul, csobbanatlan úsznak a levegőben, kacéran kikacsintva, mintha tudatában lennének mindennel, amiről a halandó embernek fogalma sincs. Minden olyan, amilyennek lennie kell. Igen, tényleg gyönyörű.

- Nerva – szólt még egyszer.

- Itt vagyok Diana – törölgette szeméből a barát és társ a könnyeket. – Veled leszek… végig – válaszolt a kimondatlan kérésre, kérdésre.

- Tudod, nem akartam még meghalni…a lányom – hatalmas keserves sóhajába a falak is beleremegnek, egy haldokló utolsó sóhajainak egyikével könyörgött. – …a lányom Nerva, nem találom! – könnyek folytak az arcán, talán az utolsók, hisz olyan sokat elejtett már. Tudom, hogy él, egyszerűen tudom. Ezen a furcsa, idegen, hideg földön Eyvind szemével néz a világba, és én nem láthatom. Nerva, keresd meg, ha elmegyek, kérlek!

- Pihenj Diana, megígérem, megteszem, amit tudok. De most pihenj! – kérlelte őt.

- Majd pihenek a sírban! – csattant fel egy pillanatra, szemében ugyanaz a szikra lobbant, mint régen, harc előtt. – Be kell fejezned a levelemet! Neki, vagy másnak, aki majd elolvassa. Lesz majd egyszer valaki, aki tudni fogja, érteni fogja. Tudsz írni, én tanítottalak - egyre lassabban tudott már beszélni. Mindegy. – Azt akarom, hogy fejezd be a történetem. Úgy írd le, ahogy volt, nem kell szépíteni. Én Diana vagyok és vállalok mindent.

- Leírom, ne félj. Gondoskodom mindenről. – Nerva torkát a könnyek özöne fojtogatta, ostromolta, mígnem gátat szakítva utat tört magának. – Jaj, bocsáss meg, nem szabadna sírnom előtted! – szipogta.

- Már ez is mindegy, én is sírnék, ha tudnék. Fiatalok vagyunk még a halálhoz, de legalább neked még van időd. Mennem kell. Olyan fáradt vagyok, annyira, de annyira fáradt – pillái lassan elnehezedtek, de még elméje nem adta magát. - Az Úr megbocsát majd nekem? – kérdezte.

- Meg kell bocsátania! Hiszen nem tettél mást, mint amit olyan sokan, életben akartál maradni. Ez nem a te bűnöd. Az Apád bűne és az Anyádé, aki lehajtott fejjel hagyta, hogy ezt tegyék veled! – a hirtelen dühkitörés, éppúgy meglepte Nervát magát, mint Dianát, egy kicsit felvidította mindkettőjüket.

- Maradok, amíg kell – megfogta Diana kezét és tartotta szorosan erőt adva neki a készülődéshez, a hosszú út megtételéhez, vagy csupán az első lépéshez egy ismeretlen világba.

Alig volt észrevehető a változás, úgy tűnt, mintha csak aludna. De a levegő mind ritkábban és ritkábban jött, a kéz szorítása gyengült.

A lélek távozni készült, Nerva csak remélni merte, hogy végre békességben. A levegővel az élet is szépen lassan hagyta el a testet. Nerva nem tudta, mennyi idő telt el - napok, vagy csak órák -, ő végig ott ült, a legszomorúbb várakozással.

Azután ennek is vége lett. Diana nem vett többé levegőt.

- Isten veled drága Diana. Isten kísérjen utadon, lelj békére ott, ahová mész – halkan suttogva ejtette ki a szavakat, senkinek nem kellett rajtuk kívül hallania, ami csak rájuk tartozott.

Nem hagyhatott magának időt a gyászra, majd később, amikor egymaga lesz, most intézkedni kellett. Mindent megszervezni. Diana meghagyta, nem akar holtan feküdni a szobájában, az ágyában. Ha halott, hát oda megy, ahová a holtak; a temetőbe.

Nerva, mint akit sürgetnek, hajtanak, még aznap elintézett mindent, ami a temetéshez kellett. Nem merte Dianát keresztény szertartás szerint eltemetni, félt, hogy rájönnek, és a soha véget nem érő üldöztetés folytatódik. Így tehát, az egyik fogadalmát már nem tudta megtartani, de biztos volt benne, hogy Diana megérti és helyesli döntésének okait.

Diana testét megfürösztötték, Nerva maga mosdatta le a halottat, ami újra olyan volt, mint fiatal korában - a halálban megszépült. Haját megfésülte, hosszú, selymes, narancsos színű tunikába öltöztette. A lágy tincseket feltűzte, ahogy szerette. Jó lett volna, ha így, ezzel a szépséggel temetheti el, ahogy a keresztények, de ebben az idegen világban, idegen földön ha egy római meghal, még ha gladiátor is - főleg, ha nő az illető -, nagyon kellett vigyáznia, nehogy rosszul válasszon halotti szertartást. Így Nerva a biztos mellett döntött. Tudta, hogy gyávaság, amit tesz, de imádkozott a megbocsátásért.

Minden készen állt a máglyára, már csak Diana hiányzott róla. Testét finom gyolcsba tekerték. Hiába volt szinte köztiszteletben álló, gazdag nő; hiába küszködte végig az életét, nyughelye mégis a számkivetettek helyén, a temető legszélén lesz. Nem mintha ez akár Nervát, vagy akár Dianát magát érdekelte volna. Már nem számított, mint ahogy az sem, hogy római szokásoknak megfelelően lesz eltemetve, nem pedig keresztényként, ahogy élni próbált.

Megtartották a halotti gyászbeszédeket, az áldozatokat az isteneknek, majd meggyújtották a tüzet. A száraz fa hamar lángra kapott, körülölelte a halott nő testét. Nyaldosta, ízlelte, majd befalta szörnyű vörös szájával, elemésztve mindent, ami egykor élő és valós volt. Egészen addig, amíg csak pár csont és némi hamu maradt abból, ami egykor teli volt élettel.

A temetésen sem volt olyan sok ember, ahányan eljöhettek volna. Kevesen és csendben állták végig a vadászat úrnőjének temetését.

A kis csoportban hátul egy látszólag gazdag, de a bennszülöttek ruháját viselő fiatal lány állt, vöröses haján megcsillant a még mindig táncoló tűz fénye, szemében ott lobogott a lángja.

Előrejelzés...

Kedves mindenki, aki majd erre téved... az első fejezet előreláthatólag jövő hét elején kerül fel, és utána heti egyszeri rendszerességgel jön a többi rész... remélem idetaláltok majd és kedveteket lelitek a történetben.

Üdv; mimi:P