1.fejezet

„… Üdvözlégy Idegen!

Te, ki olvasod most a történetemet, figyelj jól! Tudd meg, hogy igaz emberként hagyom itt e világot…

Diana vagyok, valamikor Diana Lucia volt a nevem, de megtagadtak. A saját apám, Claudius Lucius, akit mindenkinél többre tartottam.

Mostanra csak Diana lettem. A gladiátor.

Az életemet mesélem el neked, mert érzem, a halál angyala közelít felém. Oly messze az otthonomtól egy idegen földön halok meg, de itt mégis otthonra találtam. Békességben megyek el, mert hiszem, újra hinni tudom a Megváltót.

Egész életemben kerestem. Volt, akit megtaláltam, és volt, akit nem.

Kerestem a hitem, kerestem a férfit, és végül kerestem a gyermekem. Így kell meghalnom, hogy sok mindent nem értek még mindig. Hosszú és nehéz életem volt, de mégis, viszonylag megbecsült tagja lettem egy társadalomnak. A magam erejéből és sokak vére által. Meg kellett tennem, nem volt más út, túl gyáva voltam a halálhoz.

Gazdagnak születtem, egy római patrícius lányaként, és gazdagon halok meg, mint gladiátor. A közte lévő idő az életem. A bűneimért én magam felelek, és van bűnöm bőven.

Egész életemben egyetlen Urat szolgáltam, Jézust, aki azt tanította: Ne Ölj!

De én öltem.

Nem is egyet, sokat.

Keresztény voltam és gladiátor. Most úgy emlékszem az életemre, mintha nem is én éltem volna.

Úgy mesélem majd el, ahogy volt, köntörfalazás, és takargatás nélkül. Már megengedhetem magamnak ezt a kiváltságot.

Diana vagyok.

A vadászat istennője, istennő, aki emberekre vadászik és a szeretet urát követi.

Leírok mindent, hogy tudd, nem Diana választotta sorsát, az választotta őt.

Mert élni kellett.

Ez volt a legfőbb parancs.

Gyáva voltam meghalni a többiekkel. Odadobták őket a vadállatok elé, odaláncolták őket a tűznek, de bennem harcolt valami, vagy valaki. Akartam a halált, de hiába.

Nagy levegőt veszek, egyet az utolsók közül és elkezdem.

Figyelj hát, most elmesélem milyen volt Diana élete, akinek ölnie kellett, hogy élhessen! Milyen volt egy keresztény gladiátor élete, aki nő volt, egy olyan világban, ahol a kiváltságosok élete a férfiak élete. A rabszolgák, az alantasok világában egy nőnek annyi szava sincs, hogy érdemes legyen emberszámba venni. Ám a gladiátorok életében külön szabályok vannak…elmondom az elejétől fogva, hogyan lettem én, Diana a Vadászat Istennője…

Róma, Napjainkban...

Diodora Montague végigszántott rövidre nyírt, szerteálló, vörösesszőke haján. Nem akart hinni a szemének. Mi ez? Századszor is ezt kérdezte magától.

A Vatikán egyik eldugott, poros könyvtárában állt, az egyik lentről is magasnak látszó könyvállvány legtetején. Szédült a magasságban, talán ez okozta, hogy olyanokat látott, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Mert ez egy réginek – nagyon réginek – tűnő papirusz. Talán a latin tudásával van probléma? De az még soha nem hagyta cserben, újra és újra elolvasta a vékonyka papírt, a betűket már alig lehetett látni rajta, de olvasható volt. Igen. Határozottan az állt benne, amit az előbb is látott. Most mi legyen? Mit tegyen?

Legszívesebben ott helyben úristenezett volna, de nem valószínű, hogy az apáca, aki az ajtóban strázsált, túlzottan értékelte volna. Úgy állt ott, mintha attól tartana, hogy Diodora kis nyári ruhája alá csempészi a Vatikán legértékesebb példányait. Szigorú szemmel vizsgálta, mit művelhet egy ilyen lány itt, ráadásul mini szoknyácskában. Dio akárhányszor odapillantott szigorú ábrázattal találta szembe magát. Már rájött, hogy hiba volt ebben a ruhában jönnie, de annyira örült a finom kis pirosas gyöngyökkel és apró csillogó flitterekkel kivarrt pehelykönnyű nyári ruhának, hogy végig sem gondolta reggel, amikor e mellett döntött. Hiszen muszáj volt felvennie, már így is várt vele másfél napot, nem bírta tovább. Hiába volt még csak április vége, Rómában már nagyon jó idő volt, és nehéz volt nagyon ellenállni a kísértésnek, amit az új ruha felvétele jelentett. Tényleg nem gondolta végig, pont ahogy szokta, egy kicsit szétszórtan csillogva, vibrálva jelent meg a könyvtárban kutatni.

Első ránézésre biztosan nem mondták volna róla, hogy kutató, még szerencse, hogy nem zavarták el, mert Mauritio atya már várta, de ha ezen az apácán múlik, már repült volna.

Túl fiatalnak látszott, hogy tudományos munkával foglalkozzék. De hát mit tegyen? Ennél jobban már nem tudja átalakítani magát. A haját is azért vágatta le, mert úgy gondolta, talán idősebbnek és komolyabbnak nézhet úgy ki; na a saját kardjába dőlt bele, még inkább kislányos lett. Igazán nem tehetett róla. Ő szeretett volna magasabb, sudárabb lenni, de nem volt az. Már rég állt centi mellett, azért csak reménykedhetett, hogy eléri a 160cm-t. A legrosszabb az volt, amikor hülyének is nézték, mert apróka, szőke és kék szemű - az emberek már azt gondolták, kettőig sem tud számolni. Niannal is ez volt a baj, hogy néha eljátszotta ezt a "jaj kicsi vagy és szőke, akkor nem értheted, amit mondok" játékot. De vele nemcsak baj volt. Épp ettől vált a legnagyobb problémává.

Ahogy eszébe jutott a férfi, rögtön lelohadt a jókedve. Mindig így volt vele. Kék szeme rögtön hideg jégcsappá vált.

Újra a papiruszt kezdte tanulmányozni, már amennyire ezt az adott körülmények lehetővé tették. Vajon tudják, hogy itt van ez az írás? Vajon van folytatása? Elhatározta, hogy egy kicsit félrerakja egyéb dolgait és utánanéz. A doktorihoz az anyaggyűjtés még várhat.

Egyáltalán abban sem lehetett biztos, hogy meg akarja írni ezt a doktori disszertációt. Kit érdekelhet a mai kutatásban, hogy az ókeresztény időkben milyen szerepet tölthettek be a nők a korai egyházközösségeken belül?

Még mindig ott állt a létra tetején, kezében a vékony, foszladozott papirusszal. Elképzelni sem tudta, hogyan kerülhetett oda, főleg egy olyan helyre, ahol semmi keresnivalója nem lett volna egy ilyen leletnek. Mert lelet volt, az nem vitás. Annyira ismerte már a régészetet, hogy tudja, vagy legalább sejthesse, milyen régi holmival van dolga. Mintha egy másik életben járt volna azokon az ásatásokon Niannal.

Ó nem! Már megint - bosszankodott magában -, ma már másodszor jut eszébe a férfi, pedig már olyan jól kiküszöbölte ezt a problémát.

-Sinorina Montague! – hangzott kívülről egy erőteljes hang, ami kiragadta Diodorát az álmodozásból. Leleményét gyorsan a többi papír közé süllyesztette. Maga sem tudta, miért tett így, hiszen bármikor visszajöhetett volna érte, akkor meg miért akarja úgy eldugni, mint egy tolvaj? Na mindegy, ki is kiabált?

- Sinorina Diodora! Kérem! – egyre közelebb ért a kifulladt hang. Nem az öreg apáca kiáltott neki, aki olyan vasszigorral őrizte a könyveket, tekercseket, hanem egy kissé szeleburdinak és egyáltalán nem apácának tetsző lány rontott be. Fehér fityulája alól kikandikált rakoncátlan fekete haja. Barna bőre és olajos tekintete, izgatottságtól csillogott, egy cigányra emlékeztette Diodorát.

- Elnézést, engem keres? – tette fel a nyilvánvaló kérdést és az érkező felé fordult, de kihagyta a számításból, hogy még mindig fent áll a létra tetején. A lendülettől, ahogy a fiatal novícia felé intett, kissé kibillent az egyensúlyából és még felocsúdni sem volt ideje. A padló, lassan, nagyon lassan jött felé, már épp kezdett azon gondolkodni, mi a szösz…de aztán, egyszer csak leért. Keményen koppant a földnek. Innen lentről még impozánsabbnak tűnt az egész könyvtár, pedig ez a részleg igazán nem mondhatni, hogy túl nagy és fontos lett volna. Ezért is engedték meg olyan hamar és látszólag érdektelenül egy fiatal kutatónak, aki nem mellesleg nő, hogy itt kutakodjon. Még ülve nézte a rémülettől odarohanó fiatal lányt.

- Megsérült sinorina? Kérem, válaszoljon! Hívjak segítséget? – folytatta volna tovább is, ha Diodora le nem inti.

- Nem köszönöm, nem történt baj, csak egy kicsit leestem, ennyi az egész - de ahogy megpróbált talpra kecmeregni, egész testébe belenyilallt a fájdalom. Lehet, hogy mégsem lesz olyan könnyű mint gondolta?

- Nagyon sajnálom, ha megijesztettem, Agnes nővér vagyok - kezdett szabadkozni a lány – ,Teresa anya küldött, hogy szóljak, telefonja volt. De visszahívják - a Vatikán kutatótermeibe nem lehetett bekapcsolt mobiltelefonnal bemenni, mert a beléptető rendszer rögtön jelezte. Pedig mégis mit lehetett volna a telefonnal kezdeni, az egész vatikáni könyvtár anyagát mégsem fényképezhette le.

- Nem tudja véletlenül Nővér, ki keresett? – kérdezte még mindig a földön ülve.

- Sajnos nem kötötte az orromra a Tisztelendő anya, de szerintem fel kéne állnia, mert a végén még meg is fázik, nem csak a zúzódásai lesznek. Mindenképp meg kéne mutatnia az orvosnak, mert bizony jó magasról zuhant alá, ami azt illeti, – folytatta nagyon kedvesen, de dorgáló hangon, ami egy kicsit meglepte Diodórát és meg is hatotta egyben. Itt egy ismeretlen, fiatal lány és ennyire aggódik érte.

- Azt hiszem, ezek után – kezdett feltápászkodni, ami egyelőre csak segítséggel ment – nyugodtan tegezhetnél is, nemde? Szólíts Dionak – csak mikor már kimondta és látta a lány elkerekedett fekete szemében a meglepetést és a kétséget, jött rá, mekkorát is hibázott, hiszen mégsem hivathatja magát Rómában, a Vatikán kellős közepén egy apácával Istennek, mert, hogy a Dió-olaszul annyit tesz, mint Istenem. Ó, hát mondhatná most ő is pont ugyanezt, de annyira megszokta már, hogy mindenki így szólítja, hogy nem is gondolkodott, csak mondta.

De ahelyett, hogy Agnes nővér rosszallástól meghökkent arcába nézett volna, kikerekedett, hatalmas, olaszosan csokoládébarna szemeiben a huncutság vidám szikrái pattogtak.

- Talán mégis jobb a Diodora, nem akarjuk megbotránkoztatni a tiszteletreméltó Anyát, nem? – szólt és apácára nem jellemző módon kacsintott. Vagy lehet, ezt már Dio képzelte hozzá. Egészen megfeledkezett arról, mit is keresett és végül mit talált a polcok tetején. Ez a kis közjáték a fiatal apácával, a telefonnal és az eséssel teljesen kizökkentette az amúgy is elég labilis való világból. Olyan ember volt, aki ha kellett, tudott nagyon határozott is lenni, de jobb szerette, ha békén hagyják, had dolgozhasson. Nem tűrte a noszogatást, a sürgetést, úgy általában nem tűrte jól, ha irányítani próbálták. Talán ezért is volt mindig probléma a munkahelyein, egész egyszerűen nem viselte jól, ha mások mondják meg neki, mikor, hogyan, mivel, kivel mit tegyen!

És talán ezért lehetett, hogy sokáig egy helyen nem is bírta. Vagy az állandó vágy, hogy ne maradjon sokáig ugyanott, késztette arra, hogy hamar továbbálljon? Igen, minden bizonnyal mindez egyszerre igaz volt, és mégsem. Diodora állandó harcban állt önmagával, a neveltetésével, a hagyományokkal, a konvenciókkal és a saját lelke vágyával. Hiába volt már felnőtt, önálló nő, hiába volt saját élete, hiába bújt a fontosnak vélt címek mögé, valahogy sehogyan sem sikerült megtalálnia az egyensúlyt, amit keresett. Hol a ló egyik, hol a másik oldalára esett. Az, hogy itt van most Rómában és a Vatikáni Múzeum eldugott könyvtáraiban kutakodhat, csakis csökönyös megszállottságának volt köszönhető. Mindez egy hirtelen jött szélfuvallattal, ami azt a régi tekercset fújta Dio ölébe, mintha elröppent volna. Pedig mennyire akarta ezt a munkát! Nem is munka volt neki, erre vágyott már régóta, hogy önálló lehessen a munkájában is, ne kelljen állandóan azon aggódnia, megint mi kifogás lesz ellene.

De most itt van ez a tekercs, ami mindent megváltoztat. Miért is tulajdonít neki ekkora jelentőséget? Ahogy ment hazafelé, végig ezen rágódott. Hogyan és miért került pont abba a részlegbe, ahol ő kutakodott. Egyáltalán tudtak róla? Még mindig a jegyzetei közt lapult. Ami részben etikátlan volt, részben pedig felért egy bűncselekménnyel. Noha azzal nyugtatta magát, hogy nincs ebben semmi rossz, lefordítja és persze leadja majd Ottavio Atyának. Beszélnie kell majd vele, de előbb még ott volt Mauritio atya is. Nem tudta mit akarhat tőle, de nagyon szeretett volna már túllenni a dolgon, hogy végre hazamehessen, és végre megnézhesse, becses szerzeményét.

Mintha valami kapirgálta volna a tenyerét, valami megállíthatatlanul vonzotta a papirusz felé. Le kell fordítania! Még soha nem tett ilyet, vagy ehhez foghatót. De be kellett vallania magának, hogy nagyon izgalmas dolog kicsempészni valamit a Vatikánból. Bár az izgalom fényét némiképp elhomályosította az a tény, hogy a Vatikán úgy tűnik, még csak nem is tudott erről a tekercsről, hiszen még leltári szám sem fityegett rajta, tehát, ő most egy új felfedezője egy leletnek!

Le kellett volna adni. Folyamatosan ez járt a fejében.

Már a lakása közelében járt, ami a Spanyol Lépcső melletti egyik ház manzárdjának egy kis szobája volt. Mindenképp megérte ezt választani, mert a nyüzsgő város szinte ott hömpölygött az ablaka alatt, csak kiült és nézhette a rómaiakat, a turistákat, az alkalmi találkozókat és rendszeres sakkmeccseket. Most észre sem vette a híres-neves divattervezők üzleteit. Ahogy ment, egyre csak az járt a fejében, mikor folytathatja a fordítást. Érdekes, hogy egy csepp lelkiismeret-furdalása sem volt, hogy csak úgy elhozta az anyagot.

A telefonról pedig teljes mértékben elfeledkezett. Megtorpant. Az járt a fejében, vajon a telefonját nem hagyta-e ott a könyvtár bejáratánál nagy sietségében. Ahogy tudta, átkutatta a táskáját és a nála lévő pár szatyor mindegyikét, de a telefont mintha a föld nyelte volna el, sehol nem találta. Nem baj, vissza már nem megy érte, az biztos. Mindenképp harapnia kell valamit, különben éhen haldoklik, hiszen egész nap nem evett még egy falatot sem. De utána leül, fordít és fordít! Magában dúdolgatva indult tovább, mikor észbe kapott, hogy amit dúdol, az nem más, mint a saját csengőhangja. Tehát a telefonjának mégis meg kell, hogy legyen. Mivel már az előbb sem találta, úgy döntött, hagyja, csörögjön csak, majd visszahívja az illetőt, ha hazaért. Aztán mégis felforgatta a szatyrokat, a legmélyebb bugyorban meg is találta a rendületlenül zenélő masinát. És ha már a kezében volt, már miért ne venné fel? Igaz, hogy nem ismerte a hívó számát, de bárki hívhatja, nem?

- Igen? – és nem tudta sírjon-e, vagy nevessen, dühöngjön, vagy csak törődjön bele, hogy igenis létezik telepátia, amikor meghallotta a jól ismert mély, kicsit karcos, de simogató hangot a vonal túlsó felén. Egy pillanatra csábításba esett, hogy azon nyomban kinyomja a telefont. De a veleszületett kíváncsiság győzött, és mégsem szakította meg a vonalat.

- Találtam valami érdekeset – semmi bevezető, semmi szia hogy vagy? Jellemző, ez Nian. Tudhatta volna.

- És mégis miből gondolod, hogy ez érdekel? – vakkantotta bele a kagylóba, de közben már a lakása ajtajának zárjával babrált és hallotta Szfinx üdvözlő nyávogását. Mostanában az egyetlen öröm ő volt az életében, egy meglehetősen nagyra nőtt macska férfiú. És ennyi bőven elég is volt, mármint, ami a férfiakat illette.

- Csak nem Szfinxet hallom? – ezt már a vonalban hallgató másik hímnemű egyén kérdezte, amire csak egy morgás volt a válasz a lány felől. – Tartsd oda neki, hadd beszéljek vele! – Na, most erre mit tegyen, a macska már meghallotta Nian hangját és épp a telefonhoz kepesztett. Mégis hogyan magyarázza el egy macskának, hogy talán mégsem kéne annyira örülnie a férfinek, és ráadásul áruló is. De mégis mióta teszi azt, amit a férfi mond?

- Mit akarsz? Hagyd Szfinxet! Eltérsz a tárgytól!

- Honnan tudnád, mi a tárgy? Csak beszélnék vele, Szfinx hallasz? – csak az utcán járók nem hallhatták, de lehet, hogy ők is. Dio beadta a derekát, mert tapasztalatból tudta, hogy egyszerűbb így. Ezért hát odatartotta a telefont a macskának.

- Szfinx, veled akar beszélni! Fogd rövidre! - Pontosan nem hallotta, hogy mit mondott a férfi a macskának, csak azt látta, hogy Szfinx ha tehette volna belebújik a telefonba. Kicsit irigyelte mindig a férfi és a macska kapcsolatát. Valami egészen különös érzékkel tudott hozzá szólni, mintha egy nyelvet beszéltek volna. Most is a szokásos jelenet zajlott le. Pedig már jó ideje annak, hogy ők ketten nem társalogtak egymással. Legszívesebben azonnal elrántotta volna a telefont, de nem volt szíve megtenni, és mindig ez a lágyszívűsége okozta a problémákat. Ahelyett, hogy az újonnan megszerzett kincsével foglalkozhatott volna, most itt asszisztálhat a macskatelefonnak.

Időközben úgy tűnt, a Szfinxszel folytatott diskurzus befejeződött, mert a macska - mint aki jóllakott -, néhány beszédes lábhoz dörgölődés után odébbállt. Ő még is csak egy macska, nem engedheti meg magának, hogy minden alapos indokkal akár, de feltűnően kedves legyen. Dió pár pillanatig még tartotta kezében a telefont, üresen bámulva rá, majd észbe kapva újra felvette a fonalat.

- Na? – vakkantott bele a telefonba. - Kibeszéltétek magatokat?

- Most miért fáj ez neked, hogy egy kicsit megvitattuk a dolgokat? – kérdezett vissza Nian.

- Nem fáj… - tényleg nem, gondolta. – De miért ért ez a nagy szerencse, hogy hallhatom a hangod? – A gúnyt nem sikerült teljesen kiiktatnia a hangjából, pedig már nem kellene, hogy törődjön vele.

- Na miért is? – kérdezett vissza. – Mindegy, lényegtelen, ne válaszolj.

- Akkor mégis miért hívtál? Tudtommal már nem kell naponta beszélnünk, vagy tévednék?

- Már miért tévednél? Te, aki tévedhetetlen vagy! – Erősen érződött a megbántottság Nian hangjában

- Nehogy újra kezdjük! Csak ezért hívtál?

- Nem, igazad van. Tényleg nem ezért hívtalak. A segítségedre lenne szükségem.

- Már megbocsáss, hogy mondtad?

- Jól hallottad, elkelne némi segítség.

- És rajtam kívül mást nem találtál?

- Rajtad kívül nem akarok mást.

- Nagyon vicces, térjünk a tárgyra, nem érek rá! – Az igazat megvallva elege volt már ebből a csevejből. Nem akarta tovább Niant hallgatni. Egyáltalán nem akart semmi közöset vele. Fordítani akart, csak dolgozni, belemerülni a múltba, kizárva a jelent, és a lehetséges jövőképeket is. Bizsergett a bőre a türelmetlenségtől.

- Ide kell jönnöd! Találtunk valami nagyon érdekeset, szerintem mindenképp látni akarod majd.

- Hova ide? És mondtam, nem érek rá. Nem tudok menni.

- Londonba. Itthon vagyok. Kivételesen itt dolgozom. Új területet tárunk fel, a római megszállás első éveiből származik. Egy házegyüttes. De ami téged érdekelhet, az egy papirusztöredék... – Itt elhallgatott, várva a hatást. Érdekes, gondolta Dió miközben önkéntelenül is a táskája felé nézett, ahol az egyik belső zsebből csak úgy sütött a meglovasított írástól a levegő. Hihetetlen, hogy most Nian is egy tekerccsel áll elő.

- Hogy mi?

- Egy töredék, Krisztus jelével. Itt, Britanniában, az első század végéről. Na, érdekel?

Már hogyne érdekelné? Mindig is az ókeresztény liturgiával, az ókeresztény időkből származó iratokkal, tekercsekkel, a keresztény hit kezdeteivel, szimbolikájával foglalkozott. Olyan volt ez nála, mint egy menekülés, egy harc, vagy csupán a levegő, amit pillanatonként szív be. A tudás és az ismeret egyes morzsái is - mint megannyi kis ragadós tüske, ami örökre belékapaszkodik és nem engedi el többé -, ugyanígy hatolnak a bőre alá.

- Honnan veszed, hogy Krisztus jele? - Felesleges volt feltenni ezt a kérdést, ha Nian valamit tudott, az a választott hivatása, a régészet volt. A saját korszakán belül szakszerű pontossággal használta vele született intuícióját és a megszerzett rengeteg ismeretet, tudást. Így feleslegesen kérdezte meg, de nem tehetett mást, időt kellett nyernie, hogy átgondolhassa a dolgokat.

- Ez a kérdés most komoly? - Azért a férfi arroganciája nem ismert határokat. – Hidd el, hogy az! Meg kellene nézned. Nem tudom kisilabizálni az írást, talán valami összeírás. De már önmagában az is szokatlan, hogy egy újnak nevezhető vallás képviselői ilyen hamar megjelentek itt, nem gondolod? Ide kell jönnöd, hogy a saját szemeddel lásd! – Nem kérés volt már, hanem kijelentés: egyszerű, határozott, amilyen maga Nian.

- Nem mehetek, semmi közöm az ásatásodhoz. A doktorimon dolgozom. Nem akarok Londonba menni. Ne haragudj, nem megy.

- Jaj, dehogynem tudsz, ha akarsz! És jössz is, nézd meg az e-mailjeidet! Átküldtem a fotókat csábításként.

Dió nem csak hallotta, de látta is maga előtt, ahogyan Nian kajánul vigyorog, mint aki teljesen biztos a dolgában. Az egészben az volt a legnagyobb probléma, hogy a lány pontosan tudta, hogy ha akarja, Nian megnyeri a csatát, és ő hiába mond, vagy tesz ellene bármit, csak beadja a derekát. Hiába nem akar. Még ellenkezett volna, de mire belekezdett, a a vonal mások oldalán már csak a süket búgás válaszolt. Szitkozódva csapta le a telefont a kanapé sarokülőjére.

Jellemző! – dohogta egyfolytában. Egészen egyszerűen nem is kellene, hogy ennyi energiát pazaroljon rá. Akkor mégis miért tépelődik ezen?

Pontosan tudta a választ, de magának sem merte bevallani. Nian olyan jól ismerte, akár a saját tenyerét. Tökéletesen tudta, hogy milyen mézesmadzagot húzzon el a lány orra előtt, hogy áldozata végül feladja maradék ellenállását is, és teljesen megadja magát Nian akaratának.. Dio még mindig kétségek közt tépelődve rogyott le a puha kanapéra. Milyen jó, hogy ezt választotta, nem pedig azt a másikat, amelyik bőrből volt. Igaz, hogy ez a kerevet nem épp a legszebb, de annyira kényelmes és olyan hívogató. Pont az ilyen alkalmakra gondolva vette végül meg. A sarokba kucorodott, a lábát maga alá gyűrte, és szokás szerint tépelődni kezdett.

Ez volt az a folyamat, amit az évek alatt nagyon jól elsajátított. Csak szépen, aprólékosan, lépésről lépésre. Minden kis fájdalmas emléket, kétséget elővett, megvizsgált a múltból. Mindent, ami egykor Nianhoz kötötte. Direkt kiélesítve, kisarkítva vetítette maga elé a képeket. Had fájjon még jobban. Had vérezzen az a seb. Nem számít, addig nem, amíg képes távol tartani magát a férfitól. Mert végül is ez volt a jó döntés nem? Akkor meg miért érzi most ennyire nyomorultnak magát?

Nem. Nem inoghat meg! Újra és újra belegondolt, mi vezetett idáig, tépkedte, marcangolta a saját sebeit. Kicsit mélyebbre túrt bennük, jól felszakítva a már behegedt széleket, jó nagy lyukká tágítva az űrt, ami megmaradt benne. Ebben nagyon jó volt, az önmarcangolásban. Ehhez mindig is olyan jól értett, mint semmi máshoz. Már kezdte volna jól belelovalni magát az öntépkedésbe, amikor Szfinx peckesen visszasétált és egyenesen az ölébe ugrott.

Hihetetlen, micsoda megérzései voltak az állatnak. Pontosan tudta, mikor van rá Dionak szüksége. Nem hagyott kétséget afelől, hogy mik a szándékai: hangosan dorombolva, mint egy gőzmozdony nyomult előre. Belekucorodott a lány ölébe, elhelyezkedett és egyik mancsával megérintette Dio arcát. Mindig ezt tette, ha azt akarta, hogy simogassák. Egy simogatás a cicának, egy a gazdának. Minden egyes becéző mozdulat után ő is ugyanazt tette Dio arcán. Homokszín bundája olyan puha volt, mint a bársony. Ahogy Dio keze hozzáért, a macska rögtön még jobban hozzásimult. Hatalmas, sárgás szemei most résnyire szűkültek élvezetében. Egész testében elnyúlt a lányon, nyakába temette arcát: egyben nyújtott vigaszt és keresett kényelmet magának. És elérte a célját, mert Dio egy idő után már nem csak a megszokott monotonitással cirógatta, hanem igazán. Halványan elmosolyodott, és hálát adott, hogy ilyen társa lehet, mint Szfinx.

- Mi is lenne velem nélküled? – vakargatta meg az álla alatt, majd az orrára nyomott egy cuppanós puszit és óvatosan félretette a macskát. Az egy kicsit szemrehányón nézett Diora, de aztán kéjesen nyújtózott egyet, ásított, majd összegömbölyödött és - olyan macskamód - elszunyókált.

Dio csak nem akarta megnézni a leveleit az internetes postaládájában, de nagyon mehetnékje volt már az íróasztala felé, ahol a laptopja pihent. De azért sem megy oda hozzá! Nem, nem fogja bekapcsolni! Nem rohan, mint egy tini, akinek az első levele jött a kiszemelt sráctól. Inkább valami másba kezdett. Kipakolta a táskáját, elrakott mindent, amit még útközben vett, a konyhába és a hűtőbe a kaját, Szfinxnek is vett némi finomságot, azt is eltette a helyére. Folyóiratokat az íróasztal mellé a kosárba csúsztatta. Aztán megint megkísértette, hogy felnyissa a laptop tetejét és beindítsa a gépet. Már nyúlt volna az indító gomb felé, amikor meglátta az elcsent papirusz szélét. Ki is ment a fejéből a nagy önsajnálatban, hogy mire vetemedett és milyen kincset emelt el a Vatikán egyik könyvtárából.

Most mi legyen? Századszor is megkérdezte magától. Nagyon szeretett volna végre fordítani, de a számítógépe épp ugyanannyira vonzotta. Ott toporgott az íróasztal és a táskája között, és határozatlanságában nem tudta, mitévő legyen. Végül engedett az egyik kísértésnek. Nian mézesmadzagja várhat. Sokkal jobban foglalkoztatta a levél, ami szinte égette a táskája belsejét.

Lassan kiemelte a sietve belopott féltett kincset a rejtekéből. Megkönnyebbülten engedte ki az eddig benntartott levegőt: nem esett baja.