Prológus

(Kr.u. 93 körül, Britannia provincia Londinium mellett.)



Félt.

Tudta, hogy mi következik, mégis félt. Az alatt a sok év alatt, míg a halál közelében járt, mindig félt.

Élni akart. Csak élni, ennyit és nem többet. De Diana szinte rettegett.

Most, mikor az idő közelít, egyre gyorsabban peregnek a percek, még nem fejezte be, amit elkezdett. Még nem akart menni. Hiába mondogatta magának, hogy minden rendben, ennek így kellett történnie. Megélte azt, ami rá volt szabva. És jól élte meg. Nem ő választotta, de képes volt a választásával élni és szembenézni azzal, ami rá várt

Már csak feküdni tudott az ágyában. Hosszú, valaha szőkés-vörös haja megfakult az idő folyamán a rengeteg teher alatt, amit rá mért a sors. De ő elfogadta mindet. Zokszó nélkül.

Valaha azt mondták róla, hogy gyönyörű. Valaha rajongtak érte, és félve imádták. Valaha óvták minden lépését, valaha gondtalan volt. Gyermeki és boldog. De egy szempillantás alatt változott meg minden. Egyetlen rossz pillanat alatt.

Milyen régen és milyen messze kezdődött minden. A gondolatok furcsa, kusza szövevényként cikáztak a fejében. Hol a jelenben járt, hol a múltban. De még mindig harcos volt.

Diana nem adta olyan könnyen magát. Ezer és ezer körömmel kapaszkodott az élet utolsó fonalába.

Még be kellett fejeznie a levelet, amit elkezdett. Próbált inteni a szolgálónak, aki ott várt rá, de nem kellett felemelnie a kezét. Nerva mellette volt végig. Sok-sok éve már. Mindenről tudott, ami vele történt. Minden rezdülésére figyelt. Már nem is szolgáló volt, hanem barát, az egyetlen, aki megmaradt. Mindenkit elveszített, aki fontos volt, aki számított. De nem akart most erre gondolni, nemsokára úgyis velük lehet megint.

Örökre.

Milyen súlya lehet egy szónak. Csak egy szó, mégis megváltoztathat mindent.

Szája kiszáradt, beszélni is alig tudott már, de harcol, míg meg nem hal.

- Nerva – suttogta. Körbehordozta tekintetét a szobán, ahol meg fog halni és elégedettség töltötte el.

Igen. Ez Diana háza.

Azé, aki rabszolga volt, akinek meg kellett volna halnia a többiekkel együtt. Most mégis itt van.

Gazdagon.

A szoba falán gyönyörű, élettel teli freskók voltak a létezés ezernyi színével. Ahol feküdt, az ágya fölött egy hatalmas legyezőként elterülő jelenetet festettek. A narancsos-piros falon egy sejtelmesen kék legyező, abban ezernyi apró gyöngyként a csillagok és a központi helyen egy férfi és egy nő képe, akik fogják egymás kezét. Diana tudta, hogy ezek valaha ők voltak, ő és Eyvind, de annak is vége. Mellettük, körben a falakon füzérek, vágtázó szarvasok és kutyák örökre egyetlen pillanatba merevedve. Hangjukat felejtett madarak röppennének egyik ágról a másikra, ha tudnának. Mint egy különösen értékes pillanatot, úgy várták ébredésüket.

A földön hatalmas, puha, bársonyos szőnyeg a messzi keletről, az ember lába szinte belesüpped, ahogy rálép. A gyönyörű mozaikpadlón delfinek ugranak a habokba. Hangtanul, csobbanatlan úsznak a levegőben, kacéran kikacsintva, mintha tudatában lennének mindennel, amiről a halandó embernek fogalma sincs. Minden olyan, amilyennek lennie kell. Igen, tényleg gyönyörű.

- Nerva – szólt még egyszer.

- Itt vagyok Diana – törölgette szeméből a barát és társ a könnyeket. – Veled leszek… végig – válaszolt a kimondatlan kérésre, kérdésre.

- Tudod, nem akartam még meghalni…a lányom – hatalmas keserves sóhajába a falak is beleremegnek, egy haldokló utolsó sóhajainak egyikével könyörgött. – …a lányom Nerva, nem találom! – könnyek folytak az arcán, talán az utolsók, hisz olyan sokat elejtett már. Tudom, hogy él, egyszerűen tudom. Ezen a furcsa, idegen, hideg földön Eyvind szemével néz a világba, és én nem láthatom. Nerva, keresd meg, ha elmegyek, kérlek!

- Pihenj Diana, megígérem, megteszem, amit tudok. De most pihenj! – kérlelte őt.

- Majd pihenek a sírban! – csattant fel egy pillanatra, szemében ugyanaz a szikra lobbant, mint régen, harc előtt. – Be kell fejezned a levelemet! Neki, vagy másnak, aki majd elolvassa. Lesz majd egyszer valaki, aki tudni fogja, érteni fogja. Tudsz írni, én tanítottalak - egyre lassabban tudott már beszélni. Mindegy. – Azt akarom, hogy fejezd be a történetem. Úgy írd le, ahogy volt, nem kell szépíteni. Én Diana vagyok és vállalok mindent.

- Leírom, ne félj. Gondoskodom mindenről. – Nerva torkát a könnyek özöne fojtogatta, ostromolta, mígnem gátat szakítva utat tört magának. – Jaj, bocsáss meg, nem szabadna sírnom előtted! – szipogta.

- Már ez is mindegy, én is sírnék, ha tudnék. Fiatalok vagyunk még a halálhoz, de legalább neked még van időd. Mennem kell. Olyan fáradt vagyok, annyira, de annyira fáradt – pillái lassan elnehezedtek, de még elméje nem adta magát. - Az Úr megbocsát majd nekem? – kérdezte.

- Meg kell bocsátania! Hiszen nem tettél mást, mint amit olyan sokan, életben akartál maradni. Ez nem a te bűnöd. Az Apád bűne és az Anyádé, aki lehajtott fejjel hagyta, hogy ezt tegyék veled! – a hirtelen dühkitörés, éppúgy meglepte Nervát magát, mint Dianát, egy kicsit felvidította mindkettőjüket.

- Maradok, amíg kell – megfogta Diana kezét és tartotta szorosan erőt adva neki a készülődéshez, a hosszú út megtételéhez, vagy csupán az első lépéshez egy ismeretlen világba.

Alig volt észrevehető a változás, úgy tűnt, mintha csak aludna. De a levegő mind ritkábban és ritkábban jött, a kéz szorítása gyengült.

A lélek távozni készült, Nerva csak remélni merte, hogy végre békességben. A levegővel az élet is szépen lassan hagyta el a testet. Nerva nem tudta, mennyi idő telt el - napok, vagy csak órák -, ő végig ott ült, a legszomorúbb várakozással.

Azután ennek is vége lett. Diana nem vett többé levegőt.

- Isten veled drága Diana. Isten kísérjen utadon, lelj békére ott, ahová mész – halkan suttogva ejtette ki a szavakat, senkinek nem kellett rajtuk kívül hallania, ami csak rájuk tartozott.

Nem hagyhatott magának időt a gyászra, majd később, amikor egymaga lesz, most intézkedni kellett. Mindent megszervezni. Diana meghagyta, nem akar holtan feküdni a szobájában, az ágyában. Ha halott, hát oda megy, ahová a holtak; a temetőbe.

Nerva, mint akit sürgetnek, hajtanak, még aznap elintézett mindent, ami a temetéshez kellett. Nem merte Dianát keresztény szertartás szerint eltemetni, félt, hogy rájönnek, és a soha véget nem érő üldöztetés folytatódik. Így tehát, az egyik fogadalmát már nem tudta megtartani, de biztos volt benne, hogy Diana megérti és helyesli döntésének okait.

Diana testét megfürösztötték, Nerva maga mosdatta le a halottat, ami újra olyan volt, mint fiatal korában - a halálban megszépült. Haját megfésülte, hosszú, selymes, narancsos színű tunikába öltöztette. A lágy tincseket feltűzte, ahogy szerette. Jó lett volna, ha így, ezzel a szépséggel temetheti el, ahogy a keresztények, de ebben az idegen világban, idegen földön ha egy római meghal, még ha gladiátor is - főleg, ha nő az illető -, nagyon kellett vigyáznia, nehogy rosszul válasszon halotti szertartást. Így Nerva a biztos mellett döntött. Tudta, hogy gyávaság, amit tesz, de imádkozott a megbocsátásért.

Minden készen állt a máglyára, már csak Diana hiányzott róla. Testét finom gyolcsba tekerték. Hiába volt szinte köztiszteletben álló, gazdag nő; hiába küszködte végig az életét, nyughelye mégis a számkivetettek helyén, a temető legszélén lesz. Nem mintha ez akár Nervát, vagy akár Dianát magát érdekelte volna. Már nem számított, mint ahogy az sem, hogy római szokásoknak megfelelően lesz eltemetve, nem pedig keresztényként, ahogy élni próbált.

Megtartották a halotti gyászbeszédeket, az áldozatokat az isteneknek, majd meggyújtották a tüzet. A száraz fa hamar lángra kapott, körülölelte a halott nő testét. Nyaldosta, ízlelte, majd befalta szörnyű vörös szájával, elemésztve mindent, ami egykor élő és valós volt. Egészen addig, amíg csak pár csont és némi hamu maradt abból, ami egykor teli volt élettel.

A temetésen sem volt olyan sok ember, ahányan eljöhettek volna. Kevesen és csendben állták végig a vadászat úrnőjének temetését.

A kis csoportban hátul egy látszólag gazdag, de a bennszülöttek ruháját viselő fiatal lány állt, vöröses haján megcsillant a még mindig táncoló tűz fénye, szemében ott lobogott a lángja.