Elkezdte vizsgálni a papiruszt. Jegyzeteket készített az elsődleges feladatokról, amiket el kéne végezni rajta. De hogyan tehetné, mit mondana? Honnan van? Azt mégsem közölheti szimplán és egyszerűen, hogy…- ja, csak kivettem a Vatikán könyvtárának egyik eldugott polcáról, és ja, nem, nem tudja senki – kivel oszthatná meg ezt az információt?
És akkor olyan természetesen ugrott be egy kép, mintha semmi azelőtt nem történt volna, mintha az elmúlt pár év nem történt volna meg, mintha az időnek nem lenne jelentősége. Nem akart odafigyelni erre a képre, az arcra, de már nem tudott nem figyelmet szentelni neki, annyira tolakodóan követelte a helyét elméjében. Nian. Ő volt az egyetlen, akinek elmondhatná, és ő volt az, aki nem kérdezne semmit és nem ítélkezne felette. De miért kellett most megint betolakodnia az életébe? Hát nem volt jó, míg ketten voltak Szfinxxel? Miért kellett most telefonálnia is. Mi ez a nap, hogy az egész Nianról szól?
Még nem döntött, nem tudta elhatározni magát.
Újra kézbe vette a papiruszt és meglepve látta, hogy ez csak egy részlet, egy töredék. Jó hosszú ugyan, de az már első ránézésre is látszott, hogy nincs meg a vége. Óvatosan megtapogatta a száraz, törékeny tekercset. Valamikor, valaki már feldarabolhatta, hiszen most pont úgy festett, mint egy könyv lapjai. Eredetileg szabályos tekercsbe lehetett göngyölve, de ahogy a könyv lapjainak formátuma elterjedt, a tekercsek úgy váltak egyszerre nehezen tárolhatóvá. Így érthető volt, hogy miért szabdalták darabokra. Azért Diónak összeszorult a szíve egy pillanatra, ahogy elképzelte, valamikor - talán még az ókorban, vagy már a középkor kezdetén - egy szerzetes barát óvatosan a kezébe vette, szétgöngyölte és méretre vágta. Beleborzongott, ahogy maga előtt látta a folyamatot. Ő nem lenne képes erre. Belevágni egy ezer meg ezer éves írásba. Nem, egyszerűen képtelen lenne rá.
Megvizsgálta azt, ahogy összefűzték. Meglepően jó állapotban volt, szinte minden nehézség nélkül lehetett olvasni az első oldalt. Ez volt, ami megfogta, amire felfigyelt, emlékezett. Az a pár mondat teljesen kifordította önmagából.
Lopott.
A Vatikánból.
Te jó ég!
De ezzel a problémával ráér még foglalkozni. Most az az elsődleges, hogy biztonságba helyezze a töredékeket, nehogy kár essen bennük. Valahogy le kéne másolnia. De hogy? Kérdőn nézett az alvó macska felé, majd megrázta a fejét: nem, Szfinx ebben most nem tud segíteni. Akkor? Nem mert felhívni senkit, nem akarta kockáztatni a felfedezését. De ez kétélű fegyver volt. Ha nem mutatja meg senkinek, elveszik a tudományos értéke, ha meg igen, világgá kürtölik, beperelik lopásért, és soha többé be sem teheti a lábát a Vatikánba. Még örülhet is, ha ennyivel megússza. A dilemma még maradt.
Régen nem érezte magát ennyire döntésképtelennek. Mindig büszke volt a határozottságára, ám most ez a híres jellembeli tulajdonsága semmivé lett. Kezében az ezer éves papirusszal nem tudta, mitévő legyen. A legjobb lenne, ha mégis biztonságba helyezhetné valahol, mert nem tudná elviselni, ha valami baja történne. Talán a scanner segítségére lehet. Hiszen, ha megfelelő felbontásra tudja állítani, akkor nagy valószínűséggel sikerülhet jó felvételeket bemásolnia a gépébe és akkor talán nem kéne az eredetin dolgoznia. Igen ám, de akkor be kell kapcsolnia a gépet.
Jaj, már megint Nian!
De akkor sem álldogálhat itt a végtelenségig.
Jól van. Vett egy nagy levegőt és leült a régi kis faragott íróasztal elé, felnyitotta a laptopja tetejét és bekapcsolta. Tudta, amint beizzítja a gépet, rögtön megjelenik a kis ablakocska, - Önnek egy új üzenete érkezett – és akkor képtelen lesz megállni, hogy megnézze. De hát csak nem áll meg a világ egyetlen szerencsétlen levél miatt?
A különbség csak annyi volt, hogy nem egy, hanem mindjárt három új levele jött. Persze mindegyik Nianntól.
Újra nagyot sóhajtott és megnyitotta az elsőt. Lassan kezdte olvasni, pedig nagyon rövid üzenet volt.
Hello kislány!
Persze, hogy elfintorodott magában erre a megszólításra. Nian semmit nem változott. Gondolhatta volna. Hallotta is a kissé gúnyos hanghordozását, ahogy ezt az egyetlen szót tudta mondani. Egy pillanatra megrándult a szája sarka felfelé, de kegyetlenül elfojtotta magában az ösztönösen feltörni készülő kis mosolyt.
Gondoltam talán érdekelni fog, amit találtam, - na persze még szép, hogy gondoltad! Bahh…. Fűzte magában a kommentárokat a levélhez - a mellékletekben találsz néhány érdekes képet. Ha megnézted, hívj fel!
A számom a régi.
Tudom, hogy úgysem tudsz majd ellenállni a csábításnak… - Nem hiszem el! Az arrogáns disznó! Még gúnyolódik is, kis smile, mi? Nagyon vicces! Aztán mitől ilyen biztos a dolgában, kérdezem én? – morgolódott tovább egyfolytában a lány. Úgy látszik, ez a nap már ilyen marad.
Mennem kell, mert az emberek még zúgolódni kezdenek.
Hívj, rendben?
Szükségem van rád! – Mi? Már miért lenne rám szüksége? Jellemező, csak így akarja a mézesmadzagot még édesebbé tenni. Egyszerűen nem is kéne vele foglalkoznom. Mégis mióta van közöm bármihez is, amihez Niannak? – Miközben olvasta a levelet hangosan morgott, zúgolódott.
Nian
Elolvasta még egyszer, és még egyszer. Nem tehetett róla, tudta, hogy csak még jobban felhúzza magát rajta, de muszáj volt. Érezte, hogy a pajzs egyre inkább repedezni kezd, hiába építette azt olyan gondosan maga köré, már nem számított. Elég volt egyetlen telefon, egy pár buta levél, és ő megint a féri csapdájában érezte magát. Miért kell ennek így lennie?
Még nem nyitotta meg a mellékletet, csak simán letöltötte. Látta, hogy több képet is küldött Nian, de előbb túl akart esni a másik két levélen. Be sem zárta az előbbit, rögtön elkezdte olvasni a másodikat.
Megnézted? – semmi bevezetés, semmi hello….
Nem tudom, megkaptad-e egyáltalán?
Dio, kérlek, nagyon fontos, nézd meg!! Légy szíves! Tudom, hogy most ki vagy akadva rám, hogy írok, de hidd el, soha nem akartalak bántani. Mindegy is. Csak nézd meg a képeket, jó?
Hívj fel!
Nian
Nahát! Még ilyet is régen hallott a férfitől. Kér? Akkor ez a valami nagyon fontos lehet neki. Hmm - gondolkodott magában. Azt a kis mondatot ott a levél közepén figyelemre sem méltatta. Semmi köze hozzá. Ennyi és nem több. Akkor miért támadt hirtelen sírhatnékja?
Újabb képeket töltött le, amiket Nian ezzel a levéllel küldött. Azután vett egy nagy, bátor, bíztató lélegzetet, oldalra nézett Szfinxre, összeszedte minden merészségét, hogy megnyissa a képeket. Eszébe jutott, mennyire rajongtak egymásért - Nian és a macska. Hát igen, a férfiúi összetartás, és lám, Szfinx most mégis nála van. Mintha csak megérezte volna, kinyitotta álmos, aranylón sárga szemeit, ásított egyet, nyújtózkodott és leugrott a kanapéról. Lassan, lustán az íróasztalhoz sétált és mintha ez lett volna a mintha mi sem lett volna természetesebb, felugrott egyenesen a laptop tetejére. Dió csak mosolygott, megszokott ceremónia volt ez közöttük. Ha ő dolgozni akart, Szfinx abban a pillanatban megérezte és egész egyszerűen elfoglalta a helyét azon, amin épp a lány munkálkodott. Mindegy volt, hogy az épp egy köteg papír, vagy könyvek, vagy épp - mint most is - a számítógép. Teljes nyugalommal helyezkedett el a klaviatúrán, nem foglalkozva azzal, hogy a különböző billentyűk lenyomására a képernyőn őrült táncba kezdtek a parancsok)
- Szfinx! Nem szabad! Gyere le onnan! – szólt rá határozottan Dió, de a hangjából lehetett érezni, hogy magában mosolyog.
Nem mintha a macska túlzottan is törődött volna a figyelmeztetéssel. Ő kinyilvánította az akaratát és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Dió fogta az állatot és leemelte a gépről, ügyet sem vetve annak szemrehányó pillantásával.
- Tudod, hogy megbeszéltük, hogy nem szabad a gépre feküdni! – simogatta meg vigasztalásként, amire Szfinx hozzádörgölőzött a kezéhez, majd kecsesen a lány ölébe ugrott. Hiába. Nem tehetett ellene semmit. Szfinx, ha egyszer akart valamit, akkor azt véghez is vitte. De nem bánta, hogy az ölében van, olyan jó, olyan megnyugtató érzés volt, ahogy a meleg kis test teljes bizalommal és szeretettel hozzásimul. Igaz, hogy így nehezen tudott volna írni, de most úgysem akart válaszolni a levelekre, az egeret meg egy kézzel kell kezelni. Így Szfinx maradt a lány ölében.
Megnyitotta a harmadik levelet is. Ez már korántsem volt sem gúnyos, mint az első, sem kérő, mint a második. Sokkal inkább egy türelmetlen ember izgatott sorai, természetesen némi szemrehányással vegyítve.
Diodora!
Nem hiszem el, hogy nem nézed a leveleidet! Minek neked akkor internet, ha még a leveleket sem vagy képes elolvasni!
Nem akartalak felhívni, de látom, kénytelen leszek! Csak azt nem értem, mit töröm itt magam azért, hogy neked örömet szerezzek, amikor láthatólag téged ez egyáltalán nem érdekel! – Ahh. Miről beszél ez? Miféle örömről? Azt képzeli, hogy nekem ez akkora öröm? –A lány képtelen volt megállni, hogy megint fel ne menjen benne a pumpa.
Kell a segítséged, nem ismerek nálad jobbat. Vagy olyat, aki jobban értene a korai vallásokhoz.
Olvasd már el az ég áldjon meg te lány! Hát nem hiszem el, hogy ennyire nem vagy képes! Ha megnézed a képeket – remélem, megnézted már őket és csak azaz istentelen makacsságod tart vissza, hogy válaszolj –, megérted.
Hívj az istenért!
Nian.
Nem is gondolta volna, hogy a férfi ennyire felhúzta magát. A telefonban a szokásos, gunyoros hangot ütötte meg. Bár biztosan tudta, hogy ha valamivel, ezzel le tudja venni a lábáról a lányt.
Gyorsan bezárta a levelet, kicsit megkönnyebbülten, mint amikor kinyitotta, hiszen most már nem kis kárörömmel látta, hogy Nian helyzete sem olyan egyszerű.
Végre megnyitotta a letöltött fileokat.
Aztán, úgy ahogy volt, megkövülten meredt a képernyőre, döbbenetében belefagyott a karosszékébe. Nem tudott levegőt venni, nem látott mást, csak a megnyitott képet, olyan tisztán, olyan világosan, mintha nem is csak egy fénykép lenne. Nem, ez nem lehet! Egyszerűen képtelenség, ilyen nincs. Hangosan kezdte olvasni a szöveget. Teljesen kivehetően, tisztán olvasható volt. Ugyanaz a szöveg, aminek egy része ott lapult a táskája rejtekében szépen, arra várva, hogy valaki végre belepillantson.
Diana vagyok...
Egy Pompeii nevű kisvárosban születtem, valamikor a nagy Claudius császárságának kezdeti időszakában. Pontosan nem tudnám megmondani, mikor, hiszen egy leánygyermek születésének időpontját nem nagyon jegyezték fel, még mostanában sem, nemhogy akkoriban. Sok év eltelt azóta.
A városomban már örökre elhallgattak a hangok. Véget vetett neki a Vesuvius tomboló, őrjöngő kitörése. Amikor meghallottam, nem éreztem egy csepp sajnálatot sem azok iránt, akik ott maradtak abban a fojtogató hamutengerben, eltemetve örökre. Még csak nem is fognak a nevükre emlékezni. Az emberek, az állatok, a házak, a városok. Mind - mind eltűntek, olyan gyorsan, mintha soha nem is léteztek volna. De én tudom, hogy ott voltak. Én emlékszem azokra a helyekre, azokra az arcokra, mindenre. De csak mérhetetlen dühöt és elégedettséget érzek, hogy nincs többé a város, ahol felnőttem, és ahonnan egykor elragadtak.
Csak később, sokkal később értettem meg, hogy mit is jelentett nekem ez a hely. De már mindenki halott abból a városból. És én élek. Én, akit eladtak a halálnak. Micsoda kegyetlenség ez az élettől. Nekem megadatott, hogy végignézzem, végigharcoljam az életet. De azokat az embereket, akik maguk tévedhetetlennek hitték, csak az örök halál várta. Belefagytak a hatalmas hegy haragjába. Igazság ez vajon? Vagy csak a sors? Szerettem volna azt hinni, hogy egyszerre mindkettő...
És akkor olyan természetesen ugrott be egy kép, mintha semmi azelőtt nem történt volna, mintha az elmúlt pár év nem történt volna meg, mintha az időnek nem lenne jelentősége. Nem akart odafigyelni erre a képre, az arcra, de már nem tudott nem figyelmet szentelni neki, annyira tolakodóan követelte a helyét elméjében. Nian. Ő volt az egyetlen, akinek elmondhatná, és ő volt az, aki nem kérdezne semmit és nem ítélkezne felette. De miért kellett most megint betolakodnia az életébe? Hát nem volt jó, míg ketten voltak Szfinxxel? Miért kellett most telefonálnia is. Mi ez a nap, hogy az egész Nianról szól?
Még nem döntött, nem tudta elhatározni magát.
Újra kézbe vette a papiruszt és meglepve látta, hogy ez csak egy részlet, egy töredék. Jó hosszú ugyan, de az már első ránézésre is látszott, hogy nincs meg a vége. Óvatosan megtapogatta a száraz, törékeny tekercset. Valamikor, valaki már feldarabolhatta, hiszen most pont úgy festett, mint egy könyv lapjai. Eredetileg szabályos tekercsbe lehetett göngyölve, de ahogy a könyv lapjainak formátuma elterjedt, a tekercsek úgy váltak egyszerre nehezen tárolhatóvá. Így érthető volt, hogy miért szabdalták darabokra. Azért Diónak összeszorult a szíve egy pillanatra, ahogy elképzelte, valamikor - talán még az ókorban, vagy már a középkor kezdetén - egy szerzetes barát óvatosan a kezébe vette, szétgöngyölte és méretre vágta. Beleborzongott, ahogy maga előtt látta a folyamatot. Ő nem lenne képes erre. Belevágni egy ezer meg ezer éves írásba. Nem, egyszerűen képtelen lenne rá.
Megvizsgálta azt, ahogy összefűzték. Meglepően jó állapotban volt, szinte minden nehézség nélkül lehetett olvasni az első oldalt. Ez volt, ami megfogta, amire felfigyelt, emlékezett. Az a pár mondat teljesen kifordította önmagából.
Lopott.
A Vatikánból.
Te jó ég!
De ezzel a problémával ráér még foglalkozni. Most az az elsődleges, hogy biztonságba helyezze a töredékeket, nehogy kár essen bennük. Valahogy le kéne másolnia. De hogy? Kérdőn nézett az alvó macska felé, majd megrázta a fejét: nem, Szfinx ebben most nem tud segíteni. Akkor? Nem mert felhívni senkit, nem akarta kockáztatni a felfedezését. De ez kétélű fegyver volt. Ha nem mutatja meg senkinek, elveszik a tudományos értéke, ha meg igen, világgá kürtölik, beperelik lopásért, és soha többé be sem teheti a lábát a Vatikánba. Még örülhet is, ha ennyivel megússza. A dilemma még maradt.
Régen nem érezte magát ennyire döntésképtelennek. Mindig büszke volt a határozottságára, ám most ez a híres jellembeli tulajdonsága semmivé lett. Kezében az ezer éves papirusszal nem tudta, mitévő legyen. A legjobb lenne, ha mégis biztonságba helyezhetné valahol, mert nem tudná elviselni, ha valami baja történne. Talán a scanner segítségére lehet. Hiszen, ha megfelelő felbontásra tudja állítani, akkor nagy valószínűséggel sikerülhet jó felvételeket bemásolnia a gépébe és akkor talán nem kéne az eredetin dolgoznia. Igen ám, de akkor be kell kapcsolnia a gépet.
Jaj, már megint Nian!
De akkor sem álldogálhat itt a végtelenségig.
Jól van. Vett egy nagy levegőt és leült a régi kis faragott íróasztal elé, felnyitotta a laptopja tetejét és bekapcsolta. Tudta, amint beizzítja a gépet, rögtön megjelenik a kis ablakocska, - Önnek egy új üzenete érkezett – és akkor képtelen lesz megállni, hogy megnézze. De hát csak nem áll meg a világ egyetlen szerencsétlen levél miatt?
A különbség csak annyi volt, hogy nem egy, hanem mindjárt három új levele jött. Persze mindegyik Nianntól.
Újra nagyot sóhajtott és megnyitotta az elsőt. Lassan kezdte olvasni, pedig nagyon rövid üzenet volt.
Hello kislány!
Persze, hogy elfintorodott magában erre a megszólításra. Nian semmit nem változott. Gondolhatta volna. Hallotta is a kissé gúnyos hanghordozását, ahogy ezt az egyetlen szót tudta mondani. Egy pillanatra megrándult a szája sarka felfelé, de kegyetlenül elfojtotta magában az ösztönösen feltörni készülő kis mosolyt.
Gondoltam talán érdekelni fog, amit találtam, - na persze még szép, hogy gondoltad! Bahh…. Fűzte magában a kommentárokat a levélhez - a mellékletekben találsz néhány érdekes képet. Ha megnézted, hívj fel!
A számom a régi.
Tudom, hogy úgysem tudsz majd ellenállni a csábításnak… - Nem hiszem el! Az arrogáns disznó! Még gúnyolódik is, kis smile, mi? Nagyon vicces! Aztán mitől ilyen biztos a dolgában, kérdezem én? – morgolódott tovább egyfolytában a lány. Úgy látszik, ez a nap már ilyen marad.
Mennem kell, mert az emberek még zúgolódni kezdenek.
Hívj, rendben?
Szükségem van rád! – Mi? Már miért lenne rám szüksége? Jellemező, csak így akarja a mézesmadzagot még édesebbé tenni. Egyszerűen nem is kéne vele foglalkoznom. Mégis mióta van közöm bármihez is, amihez Niannak? – Miközben olvasta a levelet hangosan morgott, zúgolódott.
Nian
Elolvasta még egyszer, és még egyszer. Nem tehetett róla, tudta, hogy csak még jobban felhúzza magát rajta, de muszáj volt. Érezte, hogy a pajzs egyre inkább repedezni kezd, hiába építette azt olyan gondosan maga köré, már nem számított. Elég volt egyetlen telefon, egy pár buta levél, és ő megint a féri csapdájában érezte magát. Miért kell ennek így lennie?
Még nem nyitotta meg a mellékletet, csak simán letöltötte. Látta, hogy több képet is küldött Nian, de előbb túl akart esni a másik két levélen. Be sem zárta az előbbit, rögtön elkezdte olvasni a másodikat.
Megnézted? – semmi bevezetés, semmi hello….
Nem tudom, megkaptad-e egyáltalán?
Dio, kérlek, nagyon fontos, nézd meg!! Légy szíves! Tudom, hogy most ki vagy akadva rám, hogy írok, de hidd el, soha nem akartalak bántani. Mindegy is. Csak nézd meg a képeket, jó?
Hívj fel!
Nian
Nahát! Még ilyet is régen hallott a férfitől. Kér? Akkor ez a valami nagyon fontos lehet neki. Hmm - gondolkodott magában. Azt a kis mondatot ott a levél közepén figyelemre sem méltatta. Semmi köze hozzá. Ennyi és nem több. Akkor miért támadt hirtelen sírhatnékja?
Újabb képeket töltött le, amiket Nian ezzel a levéllel küldött. Azután vett egy nagy, bátor, bíztató lélegzetet, oldalra nézett Szfinxre, összeszedte minden merészségét, hogy megnyissa a képeket. Eszébe jutott, mennyire rajongtak egymásért - Nian és a macska. Hát igen, a férfiúi összetartás, és lám, Szfinx most mégis nála van. Mintha csak megérezte volna, kinyitotta álmos, aranylón sárga szemeit, ásított egyet, nyújtózkodott és leugrott a kanapéról. Lassan, lustán az íróasztalhoz sétált és mintha ez lett volna a mintha mi sem lett volna természetesebb, felugrott egyenesen a laptop tetejére. Dió csak mosolygott, megszokott ceremónia volt ez közöttük. Ha ő dolgozni akart, Szfinx abban a pillanatban megérezte és egész egyszerűen elfoglalta a helyét azon, amin épp a lány munkálkodott. Mindegy volt, hogy az épp egy köteg papír, vagy könyvek, vagy épp - mint most is - a számítógép. Teljes nyugalommal helyezkedett el a klaviatúrán, nem foglalkozva azzal, hogy a különböző billentyűk lenyomására a képernyőn őrült táncba kezdtek a parancsok)
- Szfinx! Nem szabad! Gyere le onnan! – szólt rá határozottan Dió, de a hangjából lehetett érezni, hogy magában mosolyog.
Nem mintha a macska túlzottan is törődött volna a figyelmeztetéssel. Ő kinyilvánította az akaratát és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Dió fogta az állatot és leemelte a gépről, ügyet sem vetve annak szemrehányó pillantásával.
- Tudod, hogy megbeszéltük, hogy nem szabad a gépre feküdni! – simogatta meg vigasztalásként, amire Szfinx hozzádörgölőzött a kezéhez, majd kecsesen a lány ölébe ugrott. Hiába. Nem tehetett ellene semmit. Szfinx, ha egyszer akart valamit, akkor azt véghez is vitte. De nem bánta, hogy az ölében van, olyan jó, olyan megnyugtató érzés volt, ahogy a meleg kis test teljes bizalommal és szeretettel hozzásimul. Igaz, hogy így nehezen tudott volna írni, de most úgysem akart válaszolni a levelekre, az egeret meg egy kézzel kell kezelni. Így Szfinx maradt a lány ölében.
Megnyitotta a harmadik levelet is. Ez már korántsem volt sem gúnyos, mint az első, sem kérő, mint a második. Sokkal inkább egy türelmetlen ember izgatott sorai, természetesen némi szemrehányással vegyítve.
Diodora!
Nem hiszem el, hogy nem nézed a leveleidet! Minek neked akkor internet, ha még a leveleket sem vagy képes elolvasni!
Nem akartalak felhívni, de látom, kénytelen leszek! Csak azt nem értem, mit töröm itt magam azért, hogy neked örömet szerezzek, amikor láthatólag téged ez egyáltalán nem érdekel! – Ahh. Miről beszél ez? Miféle örömről? Azt képzeli, hogy nekem ez akkora öröm? –A lány képtelen volt megállni, hogy megint fel ne menjen benne a pumpa.
Kell a segítséged, nem ismerek nálad jobbat. Vagy olyat, aki jobban értene a korai vallásokhoz.
Olvasd már el az ég áldjon meg te lány! Hát nem hiszem el, hogy ennyire nem vagy képes! Ha megnézed a képeket – remélem, megnézted már őket és csak azaz istentelen makacsságod tart vissza, hogy válaszolj –, megérted.
Hívj az istenért!
Nian.
Nem is gondolta volna, hogy a férfi ennyire felhúzta magát. A telefonban a szokásos, gunyoros hangot ütötte meg. Bár biztosan tudta, hogy ha valamivel, ezzel le tudja venni a lábáról a lányt.
Gyorsan bezárta a levelet, kicsit megkönnyebbülten, mint amikor kinyitotta, hiszen most már nem kis kárörömmel látta, hogy Nian helyzete sem olyan egyszerű.
Végre megnyitotta a letöltött fileokat.
Aztán, úgy ahogy volt, megkövülten meredt a képernyőre, döbbenetében belefagyott a karosszékébe. Nem tudott levegőt venni, nem látott mást, csak a megnyitott képet, olyan tisztán, olyan világosan, mintha nem is csak egy fénykép lenne. Nem, ez nem lehet! Egyszerűen képtelenség, ilyen nincs. Hangosan kezdte olvasni a szöveget. Teljesen kivehetően, tisztán olvasható volt. Ugyanaz a szöveg, aminek egy része ott lapult a táskája rejtekében szépen, arra várva, hogy valaki végre belepillantson.
Diana vagyok...
Egy Pompeii nevű kisvárosban születtem, valamikor a nagy Claudius császárságának kezdeti időszakában. Pontosan nem tudnám megmondani, mikor, hiszen egy leánygyermek születésének időpontját nem nagyon jegyezték fel, még mostanában sem, nemhogy akkoriban. Sok év eltelt azóta.
A városomban már örökre elhallgattak a hangok. Véget vetett neki a Vesuvius tomboló, őrjöngő kitörése. Amikor meghallottam, nem éreztem egy csepp sajnálatot sem azok iránt, akik ott maradtak abban a fojtogató hamutengerben, eltemetve örökre. Még csak nem is fognak a nevükre emlékezni. Az emberek, az állatok, a házak, a városok. Mind - mind eltűntek, olyan gyorsan, mintha soha nem is léteztek volna. De én tudom, hogy ott voltak. Én emlékszem azokra a helyekre, azokra az arcokra, mindenre. De csak mérhetetlen dühöt és elégedettséget érzek, hogy nincs többé a város, ahol felnőttem, és ahonnan egykor elragadtak.
Csak később, sokkal később értettem meg, hogy mit is jelentett nekem ez a hely. De már mindenki halott abból a városból. És én élek. Én, akit eladtak a halálnak. Micsoda kegyetlenség ez az élettől. Nekem megadatott, hogy végignézzem, végigharcoljam az életet. De azokat az embereket, akik maguk tévedhetetlennek hitték, csak az örök halál várta. Belefagytak a hatalmas hegy haragjába. Igazság ez vajon? Vagy csak a sors? Szerettem volna azt hinni, hogy egyszerre mindkettő...
6 megjegyzés:
Szia!
Hűha mimi ez nem semmi történet. ;)
Végig az volt az érzésem, hogy egy könyvet olvasok, amit egy elismert, huszadik könyvmegjelenését ünneplő profi író írt. (számomra profi író vagy, csak leszögezném :))
Már leírtam mennyire imádom és ezt tartom is. Ezek a levelek különösen tetszettek és igen, sejtettem, hogy köze lesz a papiruszokhoz, amit Dio talált :D
FILMET filmet!!!!!! ebből muszáj filmnek készülnie :D annyira szuper kalandfilm jönne ki belőle, hát még ha egy kis romantikus szál is bele kerül :):) (jó ez csak az én véleményem, reménytelenül romantikus vagyok és már most abban reménykedem, hogy Dio és Nian...)
Szóval írj belőle forgatókönyvet, én meg elintézem, hogy film készüljön belőle, elég makacs is tudok lenni, szóval még pár makacs nő mellém, és bármit elérünk :)
Na jó befejezem a hülyeséget, lehet neked a film ötlet nem tetszene :)
Imádom ezt a történetet még mindig, várom a folytatást.
puszi
Pixie
Hahóó Pixie:D
Huhh, hát örülök, hogy mg mindig tetszik.:D Igen a papiruszoknak fontos szerepe lesz végig a történetben, hiszen Diana ezeken keresztül elevenedik meg. Ami Diot és Niant illeti, háát, majd meglátod, nem árulok el titkokat, de annyit azért elmondhatok, hogy azért lesz romantika, nyugi, de hogy hogyan, és kivel még titok...:P:P
És a film...hehe, hááát erre mit mondjak?? Ez órási bók volt, és nem lenne rossz valóban, de ez nem olyan egyszerű, sajnos:S Magyarországon meg főként nem, itt még egy könyvet is kiadatni meglehetősen nehéz, nemhogy filmet csinálni:S De azért van pár ötletem, és ha nem is ezzel, mással...:D:D Most többet itt nem mondanék, de talán, majd ha odáig jutok megtudjátok...:D:D És talán majd arra a pár makacs nőcire is szükség leszen:P:P
csóók, mimi:P
Drága Mimi!
Tetszik a történet, mint minden, amit írsz. Még sok ilyen izgalmas fejezetet és történetet remélek. A karakterek ezúttal is bejönnek, főleg macsek "Őnagysága" szenzációs! Frissítést minél hamarabb!:D
Sok sikert! Nikita
Szia!
Ez nagyon jó. Imádom a cicust, mitha tudná, hogy mikor mire van szüksége Dio-nak.
Valahogy éreztem, hogy a mail-beli képek és a tekercs összefügg, már alig várom, hogy mit fogsz kihozni belőle.
Nian. Kíváncsi leszek mit fog szólni ahhoz hogy Dio-nál is ilyen tekercs van, vagy elmondja-e neki a lány, hmmm kezd izgi lenni, nagyon kíváncsivá tettél.
Tűkön ülök az izgalomtól, hogy mit hoz a kövi feji.
Puszi
Syro
HAhóó...:D:D
Nikita:P Tudod, hogy nélküled nem ilyen lenne ez a történet, örök hálám, amiért nem kímélve magad mindig a segítségemre sietsz! ÉS tudod, hogy milyen nagy örömet okoz nekem, hogy vagy, és mellettem állsz és elmondod mindig a véleményed, és akkor is, ha épp nem értesz velem egyett...:D:d köszönöm:P
Syro: Igen, én is imádom Sfinxet, de majd még lesz itt meglepetés, nektek is, és főleg Sfinxnek is, aminek őnagysága nem biztos, hogy örülni fog, de talán okoz némi könyedd pillanatokat... igen, Nian, hát ő kicsit türelmetlen, és kicsit önfejű, de ebben hasonló Diohoz...ezért is volt, van, és lesznek majd köztük surlódások, és csak rajtuk múlik, hogy meg akarják-e oldani. De egyelőre még nagyon az az elején vannak, mindennek... most még Dianáé a főszerep...:D:D Tudom, hogy megvan a veszélye annak, ha egy történet két szálon fut, az ember mindig a másikat olvasná... de talán Diana is tud annyi izgalommal szolgálni, mint Dio és Nian, de amikor majd az ő részük jön, majd Dianát akarjuk...:D:D
Remélem a következőkben is izgalmasnak gondoljátok, és tetszeni fog, majd meglátjuk...
csóók, mimi:D
Szia! :D
Újra itt vagyok (illetve még mindig).
Olvasva a többiek hozzászólásait, én is bekapcsolódnék a témába. Most gonosz leszek, de engem a macska karaktere kifejezetten irritál. Nálam így van ez minden ilyen, hmmm... "ncp"-vel, csak hogy kocka legyen. Vagyis ezekkel a kis mellék-mellékszereplőkkel, akik általában állatok és a történetet önnön valójukban nem mondhatni, hogy előrébb viszik. Nem, ez most nem Szfinx személyére irányuló provokáció, imádom a macskákat, nekem is van egy, de nekem a történetben már kicsit sok az állatból. Ez persze csak egyéni vélemény.
Hogy egy kis jót is írjak: az érzelmeket, azt a bizonytalanságot, amit Dio érez, nagyon jól leírod. Piros pont :D
Megjegyzés küldése