24. fejezet

Hálló, hálló... végre valahára!! ITT AZ ÚJ RÉSZ!! Már nem is szabadkozom, mostanában kicsit nehezebb is írnom, és az időm is nagyon kevés... :/ Annyira jó volna, ha látnám, hogy még van, aki szereti Diot és Dianát és a fiúkat, hogy talán a motivációm is nagyobb lenne, ha lenne, aki nyomot hagyna maga után. Persze tisztelet az állandó kivételeimnek, akiknek ezúton is nagyon köszönöm, hogy kitartanak:):):)

Dirge: Pontosan jó helyen járunk, ez a Great Dover street-i sír:) Ez lenne Diana az én képzeletemben:D:D:D Csak kicsit alakítottam rajta:):):) Amúgy, ha jól emlékszem ezt is az első század végére keltezték...:):):) Köszönöm a linket!

Pixie bébi... ha Nian nem is, de más jön nem soká!!! És Syro, nélüled nem is írnék...köszi lányok!!

Hát akkor nincs más hátra, mint előre: Hess Olvasni!!

Csók: mimi:)

Nápoly mellett Puozzoli... akkor...

A halál édes, bús dallamot duruzsolt a fülembe, kedves hangon énekelte hívó szavát felém. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, felkészültem, vagy legalábbis azt hittem, hogy felkészültem. Akartam, tényleg akartam a halál ölelését, az édes csókot, amit csak a megsemmisülés adhat. Mégis legbelül a lelkem egy eddig, csendesnek hitt zugában az élet zokogott bennem. Azért az utolsó napért sírt, jajgatott, amit még úgy töltöttem, hogy azt hittem, van értelme az életnek.

...

Aemelia rám nevet, én pedig felé intek vidáman. Kicsit elkomorodom, amikor eszembe jut, hogy még mindig nem indultam el északnak, Eywind felé, de az életem megváltozott, az ő emléke pedig egyre halványabb és halványabb lett. A kislányból felnőtt lett, és Josephus gyülekezete befogadott. Már nem igazán vágyom innen el, bár tudom, hogy eljön az az idő, amikor mennem kell, de megnyugtat, hogy nem egyedül kell útra kelnem. Mégis a soha nem látott hatalmas erdők csábítanak maguk felé, hallom hívó hangjukat, szinte érzem hűvös, megnyugtató leheletüket a bőrömön.

Körbenézek, és az otthonomat látom, ami majd egy év óta már, hogy azzá vált. Josephus és Myron és Flavius, Eli, Lucia, Hannah, Miriam és a többiek, és Felicia, a kis, édes Felicia, aki mindig körülöttem sertepertél. Mind, mind befogadtak, nem kérdeztek, elég volt a tudat nekik, hogy hozzájuk tartozom, hogy oda akarok tartozni.

De ez a nap ünnepnap, legalábbis nekem biztosan. Verus az, aki látogatóba jön hozzánk. Minden hónapban egyszer kiszökik atyám házából és meglátogat. Amikor először jött, megrémültem, de most már látom, nincs miért aggódni. Véletlenül akadt rám, Aemelia és Eli tartották a szavukat, nem árultak el neki semmit, holott tudtam, először hozzájuk fog fordulni. Verus elmesélte, hogy a Dominus – az apán – rettentő dühös lett, amikor kiderült a szökésem, szinte őrjöngött. Titus nem szólt semmit, vagy legalábbis nem mutatta érzelmeit, még aznap elutazott, de Verus szerint vigyázni kell vele, én pedig megpróbálom elfelejteni az egészet.

– Diana! Úgy készülődsz, mint egy menyasszony! – kacagott Aemelia. Egy pillanatra megdermedtem, de aztán elmosolyodtam magam. Aemilia nem tudott semmit abból, ami velem történt. Nem mondtam el neki akkor, sem azóta. Képtelen voltam beszélni arról az éjszakáról, de az azóta eltelt idő óta a fájdalom csak tompa sajgássá csitult lelkemben, Aemieli játékos hangja pedig újra megmutatja, hogy az élet szép.

– Aemelia, ugyan! Mit számít, hogy mit veszek fel? – kérdezem, de azért megigazítom a pamuttunikámra tűzött fényes csatot, hogy az anyag szépen redőzötten hulljon alá.

Verus a múltamhoz köt. Nemcsak a házhoz, ahol felnőttem, nemcsak a szüleimhez, nemcsak Rutiliához – akire ha rágondolok, összeszorul a torkom –, de ő maradt az egyetlen kapocs Eywind homályba vesző emlékeihez is. Csak vele tudok már azokról a régi időkről beszélgetni. Csak ő értheti meg, milyen volt az az időszak, amikor mind a ketten szabadon szaladtunk az aréna, Eywind felé, és a fakardokkal tanultunk harcolni. Ezért is várom hát annyira Verust. Ő maradt nekem a múltból, ami fogva tart. Irracionális, mégis úgy érzem, hogy ha ő lát engem, ha vele beszélhetek, az majdnem olyan, mintha azzal a réges-régi fiúval lehetnék, aki akkor elragadott tőlem valamit, és azóta sem adta vissza. Micsoda ábrándkép! – villan át a fejemen, de nem tudom kizárni a gondolatokat, és újra elfog a vágy, hogy északnak induljak. Valami belül hajtana, de a megszokás, a szeretet, a biztonság hamis érzete marasztal.

– Gyere, még van idő, hogy megjöjjön Verus! Addig menjünk, hallgassuk meg Josephus tanítását! Úgy örülök, hogy végül maradtál! – ölel magához, és ilyenkor végre azt érzem, amire mindig is vágytam. A színtiszta szeretetet és szabadságot.

Itt, ebben a közösségben megélhettem azt, ami hiányzott rövidke életemből; a szeretet felszabadító érzését. Igen, az igaz út nehezebb, rögösebb, de szabadabb is. És a szeretet mindenek felett áll. Az első perctől ezt éreztem, amikor ide érkeztem, és azóta is mindig ez áramlik felém.

– Szeretem hallgatni Josephust, de Myront is – mondom Aemeliának, és elindulok a csoport felé, akik már körbeülik a prédikátorukat.

Josephus a szememben már idős, mégis olyan életenergia áramlik belőle, hogy megfiatalodik, akárhányszor azokról az időkről mesél, amiket megélt messze keleten Vele. Aemeliával mosolyogva lépdelünk a többiek felé, már mindenki várja, hogy elkezdődjék a tanítás. Leülünk mi is Eli és Felicia – egy idősebb asszony – közé, majd szélesre tárjuk lelkünk kapuit és szívünk ablakát, hogy a szó, ami elhangzik egybeolvadhasson tudatunkkal, és ott kivirágozva továbbélhessen.

– Ismerd meg, ami a szemed előtt van, és ami elrejtett, ki lesz nyilatkoztatva neked. Mert nincs semmi elrejtett, ami majd ki ne lenne nyilatkoztatva* – kezdi Josephus. – Ezek Jézusnak, az élőnek titkos szavai, melyeket most megosztok veletek, hogy továbbadjátok azokat minden élőnek ezen a Földön. Tudjátok meg: nincs halál, ez a legnagyobb titok, amit csak elmondhatok nektek. És íme ezt mondja nektek az, aki örökké él – mondja Joshepus és mindnyájunkra egyesével ránéz. – Én, aki láttam őt, aki vele voltam, tudom, hogy az igazság mindig nehéz – folytatja –, de az igazságot el nem lehet tagadni, sem eltemetni, sem keresztre feszíteni. Az igazság maga az élet, és az élet örök. Jegyezzétek meg, nincs halál! Olvasszátok szívetekbe a szavakat, amiket ő mondott nekem azokban az időkben. Így szólt Jézus hozzám: Aki keres, ne hagyja abba a keresését, míg csak nem talál, és ha találni fog, zavarba jön majd, csodálkozni és a mindenségen uralkodni.** A mindenség pedig mi magunk vagyunk! Jaj a léleknek, mely a testhez ragaszkodik.*** Ez az igazi tudás, figyeljetek hát erősen! Az első és legfontosabb: Az igazság előbb létezett, mint minden más. Minden emberben eleve benne van ez az eredendő igazság.

Hallgatom Josephust, és iszom minden szavát. Ismét megbizonyosodik bennem, hogy jó helyen vagyok, amikor megérzem magam mellett Verus jellegzetes alakját. Megnőtt, szinte felnőtt lett ő is, mégis még mindig én vagyok a magasabb, ezen jót mulatok az ő bosszúságára, de nem tudom megállni egyszer sem, hogy ugrassam.

– Már vártalak! – súgom neki.

– Ne haragudj, nem tudtam korábban jönni, így is már az éjjel jóformán el kellett szöknöm – suttogja vissza.

– Miért? Mi történt? – kapom fel a fejem ijedten.

– Semmi, nem kell izgulnod, csak az anyád kitalálta, hogy nagy lakomát rendez, mutatványosokkal és gladiátorokkal – húzza el a száját. Tudom, mivel jár ez, még emlékszem, milyen volt.

– Szegényeim, őrület, amikor Calpurnia vacsorát ad – mondom szomorkásan. Néha elkap valami furcsa vágy, hogy láthassam az arcukat, hogy Rutilia ölelésébe fogjon, szorosan. De akkor eszembe jut egy másik ölelés, egy erős kar, ami kalodába zár, egy borgőzös lehelet, egy erőszakos csók, és a fájdalom a markába fog, nem enged.

– Diana, ne búsulj, nem éri meg, hidd el! Ha tehetném, már én sem lennék ott, de kivégeznének, ha megszöknék – mondja szomorúan. Verus még mindig rabszolga. Az élete nem az övé. Szeretném megsimogatni, megölelni, magamhoz húzni.

– Mesélj, mondj valami pletykát! – kérem inkább játékosan.

– Gladiátorok érkeztek a városba – mondja és féloldalasan rám sandít. Ő is emlékszik még.

– Tényleg? És honnan? Milyenek? Láttad őket? – kérdezem izgatottan. Nem tehetek róla, a régi emlékek a felszínre kívánkoznak és előbukkannak a feledés tengerének mélyéről.

– Nem, nélküled már nem ugyanaz.

– Ó, ugyan már! Gyerünk! Tegyünk úgy, mint akkor! – pattanok fel, és elkapom Verus kezét, hogy magammal húzhassam. – Úgyis rég volt már, mikor gyakorolhattam

– Te bolond vagy! – nevet.

– Tégy próbára! – hívom ki.

– Diana, az már rég volt! – szabadkozik.

– Nem, akarom, most, gyerünk!

Nagyot sóhajt, de látom a szemében a csillanást, ahogy végre megadja magát a küzdelemnek. Egyéb híján egy-egy fahusángot ragadunk magunkhoz, majd minden előzetes nélkül támadni kezd.

A támadás váratlanul ér ugyan, de éppoly lelkesen vetem bele magam a harc játékának, mint annak idején. A fadarabok suhognak, egymásnak ütődnek, tompán puffannak, súrlódnak. Mi ketten körözünk egymás körül, előre-hátra lépünk, lendítjük a rövid kardként használt fadarabot. A képzeletemben hirtelen már nem a tompa, görbe husáng van, hanem egy élesre, hegyesre fent gladius. Érzem az orromban a fém kisülésének karcos illatát, hallom, ahogy a két fegyver egymásnak feszül, csikorgó, csengő hangját, és a szívem meglódul. Az izzadság marja a szememet, de nem számít, féktelen boldogságot érzek. Az a régi nyár újjáéled a szívemben, az emlékek felszínre törtnek, és én újra kisgyermek vagyok, egy ifjú lány szívével, vágyaival.

– Várj, várj! – liheg Verus. – Elég!

– Megadod magad? – kérdezem ugyancsak levegő után kapkodva.

– Döntetlen? – próbálkozik.

– Még mit nem! – kiáltok. – Hiszen te könyörögtél az előbb kegyelemért!

– Csak egy kis szünetet kértem – morgolódik.

– A szünet egyenlő a halállal – mondom szinte ugyanazokat a szavakat, amiket egyszer Eywind mondott nekem. – Verus, lásd be, győztem!

– Nem győzhet le egy lány! – zúgolódik, mire én elnevetem magam végre.

– Verus, te még mindig gyermek vagy! Igenis legyőzött egy lány – kacagom –, törődj bele!

– Hogy csinálod? – néz rám kérdőn és elgondolkodva. Ne értem, mire céloz, azt hiszem, a harcra értette.

– Gyakorlat… Bár már rég nem gyakorlatoztam, de a mozdulatok belém vésődtek – magyarázom, de leint.

– Nem, nem ezt – mutat a husángot felé. – Hanem ezt az életet, Diana. Nem hiányzik a pompa és gazdagság? Az, hogy szolgák serege lesse minden kívánságod? Hogy szép ruhákba, ékszerekbe járj, hogy ízletes ételeket egyél, és a legfinomabb, legzamatosabb borral öblítsd szomjadat?

– Őszintén, Verus? Nem, nem hiányzik. Boldog vagyok itt. Ezek az emberek befogadtak engem. Nem kérdeztek, nem faggattak. Csak befogadtak, érted a különbséget a két világ között?

– Diana, ez nem a te világod! Én értem, hogy ide akarsz tartozni, de te egy római lány vagy, úgyis kell élned! – mondja lemondóan.

– Nem, én már nem vagyok ugyanaz, mint egy éve. Sőt az sem, aki előtte két vagy három éve, én nem vagyok többé Diana Lucia! – kiáltom dacosan. Értem, amit mondani akar, de nem fogadhatom el. Nem! Ha így tennék, be kéne ismernem, hogy a menekülésem mit sem ért.

– Kívánom, hogy leld meg a boldogságod! – ölel meg Verus. Régen ezt sem tehettük volna. – Sajnálom, hogy nem lehettem jelen a keresztség felvételénél! Emlékszel, mennyit ábrándoztunk? Emlékszel, amikor utánam lopóztál? Soha nem gondoltam, hogy végül nem én, hanem te leszel az, aki ide tartozik.

– Hidd el, én sem! – sóhajtok. Szeretném visszaforgatni az idő kerekét, szeretném, ha minden sokkal egyszerűbb lenne!

– Diana, Diana… – A hangra megfagy az ereimben a vér. – Hogy is hihetted, hogy megszökhetsz előlem! Balga leány!

Istenem! Titus! Mozdulni sem tudok, csak tágra nyílt szemmel nézem meredten a jelenést, amit közel egy éve próbálok kiverni a fejemből, sikertelenül.

– Szedelőzködj, ezennel véget ér kis kiruccanásod! – parancsolja, de még mindig nem tudok mozdulni. Mint egy vad, úgy meredek rá, ugrásra készen, de hiába. Kezemben még mindig a gladiusként használt fahusáng, de tehetetlen vagyok.

– Inkább meghalok! – szegem fel az állam végre. Hallom Verus halk szisszenését, de közbe ő sem léphet.

Már egy egész kis csoportosulás gyűlt körénk. Titus kísérői ledobják magukról köpönyegeiket, így végre láthatóvá válnak fényes páncéljuk csillogó lemezei. Katonákkal jött érettem! Rettegek. A félelem fémes íze elterít, de próbálom tartani magam, nyilván sikertelenül.

– Így is lehet, ha így kívánod – morogja Titus. – Gondold meg magad, Diana!

– Nem! Innen csak erőszakkal vihetsz el! – Nem tudom, honnan e büszkeség a hangomban, de kétségkívül alig remeg. Bátorságot merítek saját csalfa erőmből, majd állom Titus jéghideg tekintetét. Hogy hogyan talált meg, rejtély.

– Követtem a kis barátodat – adja meg a választ ki nem mondott kérdésemre, majd Verus felé bök, mire annak kikerekedik a szeme. – Nagyon cseles volt, azt hitte, csak úgy feladom, hogy a jegyesem megszégyenítsen? Ugyan már! Ennek még a gondolata is nevetséges! – kacag gúnyosan.

– Diana, bocsáss meg, kérlek! – néz rám szomorúan Verus.

– Nem, nem a te hibád, nincs miért a bocsánatomat kérned!

– De igen!

– Nehogy már itt vesszetek össze a sok viszontagság után! – gúnyolódik újfent Titus. – Diana, válassz, vagy jössz szépszerével, vagy megkeserülöd!

– Mondtam, inkább a halál! – kiáltom.

– Rendben! Ahogy akarod! – hajt fejet. – Fogjátok el mind! Vesszenek a hamis istenek követői! A császár parancsára, halál reájuk!

– Mi? Ezt nem teheted! Ők nem tettek semmit! Ártatlanok! – kiabálom. – Esküszöm, asszonyod leszek, megteszek mindent, amit csak kívánsz! – immár hangomba a sírás vegyül.

– Késő bánat, viseld tetted következményeit! – vakkant Titus. – Mindegyiket verjétek láncra, jó mulattság lesz haláluk látványa, és a császár végre elégedett lehet.

– Mit számít Neronak pár keresztény halála, ha? – támadok neki Titusnak. – Ők nem tehetnek semmiről!

– Tévedsz kedvesem, már megint – közelebb lép, és bűnöktől mocskos, ragadós ujjaival végigsimít arcomon. Nem tudok tenni ellene, megrázkódom. – Borzongj csak, fogsz még jobban is!

– Vigyél csak engem! Nerot nem érdekli ezeknek az embereknek a sorsa – könyörgöm.

– Drága Diana! Te eltévedt gyermek! Nero maga parancsolta, hogy az összes olyannak, aki e tanokat követi, vesznie kell! Tehát, tűzre mind! Éppúgy, ahogy ők felégették Rómát!

– Ne! Ne, ne… – nyöszörgöm.

– De bizony – kacag.

…

Már nem emlékeztem, hogyan kerültünk végül a gyűjtőhelyre még több keresztény társammal. Arra sem, vajon küzdöttem-e. Titus különválasztott tőlük, megfosztva ezzel vigaszuktól, egymásba vetett erejüktől. Egyedül voltam mindvégig. Egészen eddig a pillanatig. Csak akkor szólt hozzám valaki, amikor az apám, Claudius Lucius eljött. Azt hittem – én balga –, hogy kivált majd, hogy megkönyörül rajtam. De rám sem pillantott, csak közölte, hogy nem vagyok a leánya, és nem érdemlek egyebet, mint egy rabszolga. Hogy minden törvényes legyen, fizettek értem három aranypénzt. Eladott, egyszerűen csak úgy, szívfájdalom nélkül. Eladott. Rabszolga lettem hát, így kezdődött minden.

Sok kezdete volt életemnek, de ez volt a legfőbb. Akkor ott megfordult velem a világ kereke, elveszettebb lettem a legnyomorultabbnál is. Érinthetetlenné váltam. Kitagadottá, magára hagyott. A többiekről mit sem tudtam, Verus is eltűnt a szemem elől. Egyedül voltam, olyan egyedül, mint talán még soha senki. Átkoztam a pillanatot, amikor nem indultam útnak északnak. De már mit sem tehettem ez ellen. Beletörődtem, nem fájhatott már semmi. Hinnem kellett, hogy az út végén ott vár rám egy gazdagabb élet, egy örök élet. El kellett hinnem, hogy így lesz, hogy nincs halál, hogy nekem ez csak egy állomás. Nem voltak kétségeim, hogy szenvedés vár rám.

(* ** *** : Jézusnak, az élőnek titkos szavai, amelyeket az Iker Júdás Tamás följegyzett.)