Boldogságos Új esztendőt kívánok :)

Kedveseim! Áldott karácsonyt kívánok nektek! 

Csók: mimi :D 

 

28. fejezet

Hálló... Hálló:)

Huhh... már nem is számolom, mikor jelentkeztem utoljára...de talán nem felejtettétek el végleg a Gladiátort. Remélem ezzel a fejezettel kárpótollak benneteket. És azt is remélem, hogy nem mentek a Dunának, Balatonnak, tengernek, óceánnak, kis pataknak, nagy víznek tőle:P

Jó volna, ha jeleznétek az észrevételeiteket, bár igaz, ami igaz, nem nagyon várhatom, lévén én is lusta dög voltam. De az is igaz, ha megvan az ostor csattogása a hátamon a ti komijaitok képében, én is jobban erőt veszek magamon. A múltkori fejezethez nagyon köszönöm azoknak, akik írtak, jó volt olvasni:)

A javítást ezúttal is LauraL-nak köszönöm, nem is tudom mi lenne velem nélküle, és Nikita nélkül, aki ha minden igaz nagyban írja az Utol ér a Múlt befejezését:) Úgyhogy köszi lányok! <3

És akkor, előre, ami hátra, Hess olvasni!!... 

Csóók, mimi:)

ui: Némi 16 és 18 - as karikára számítsatok, lelkileg is...




Roma... akkor

  Egyet, mindig csak egyet; előre. Miközben nem tudtam levenni a szemem a domináról. Hófehér bőrén ott csillogott Eywind vére, ami összemosódott a saját verítékének cseppjeivel. A szemében mohó vágy lángolt, kecses ujjai az előtte térdelő germán herceg homkszín sörényében kalandoztak. Figyelt engem, akár egy éhes fenevad a prédáját, és tudtam, ha most félrenézek, elvesztem. Nem mertem, és nem is akartam másra pillantani. Féltem, minden porcikám reszketett, de nem magam miatt. Én és a félelem már egyek voltunk az aréna után. Bennem már nem tehetett több kárt, a társam volt örök időkre. Magamért nem mozdultam volna, hisz velem nem történhetett már semmi olyan, amit mások már meg nem tettek, de volt ott valaki, akiért világokat lettem volna képes megmozgatni. Eywind. Akár egy kisgyermek, beletörődő, csalódott, kétségbeesett arccal, szégyenkezve pillantott rám, némán könyörögve, hogy ne mozduljak.

  Nehéz volt, nagyon nehéz figyelmen kívül hagynom hangtalan kérését, de képtelen voltam otthagyni, és várni mi történik. Elég volt. Nem hagyhattam, hogy az élet engem irányítson és én csak bénán állva nézzem hogyan siet el mellettem, magával rántva és minden szerettemet. Nem nem fordultam felé többet, újra a dominát figyeltem, és lassan, megfontoltan lépkedtem. Éreztem, ahogy a testemben a remegés alábbhagy és csak egyfajta bizonyosság veszi át a helyét. Bárhogy legyen, jó helyen vagyok. 

  – Gyere csak! Nem harapok – mosolygott, mire én is elmosolyogtam magam.

  – Hát persze – mondtam, mire észrevehetően meglepődött.

– Nézd, Felix, hogy felvágták a kislány nyelvét. Az ember azt gondolná, hálás, amiért megmentettük az enyészettől, ő meg mégis milyen magasan hordja az orrát – gúnyolódott.

  A férfira néztem, aki egy szál ágyékkötőben, kissé türelmetlenül álldogált, látszólag, kissé tanácstalanul. Ha nem tudtam volna, hogy ő a híres gladiátor iskola vezetője, tulajdonosa, nem hittem volna a saját szememnek sem.

  – Domina, kérlek…

  – Nem, hercegem, most nincs itt a könyörgés ideje! – simogatta meg Eywind haját újra a nő.

  – Porcia, kezd elfogyni a türelmem! – szólalt meg először Felix. – Elég volt a játékból.

  – Várj, uram! Megígérted! – Akárcsak egy kisgyermek, hirtelen olyan bűnbánó lett az arca az előbb még oly számító asszonynak.

  – Akkor csináld gyorsan, nem érek rá egész nap a szeszélyeid szerint ugrálni!

  – Diana, gyere ide kérlek! – intett. – Herceg, fordulj a dominus felé!

  – Egyességet kötöttünk – acélozta meg a hangját Eywind. Úgy sütött belőle a hidegség, úgy csikorgott, mintha megfagyott volna ő maga is. Arcáról eltűnt a kétségbeesés, csak a hideg düh és a gyilkos fagy csillogott tekintetében.

  – Igen, megállapodtunk, de arról szó sem volt, mi lesz ha a kis védenced önszántából ajánlkozik fel.

  – Nem akarhatod ezt…

  – Ó, kedvesem! Nem tudhatod, mit akarok, mit meg nem tennék én azért, amit akarok! Diana, gyere, közelebb…még…

  – Nem! – Eywind hangja harcra szólított, de tudtam, nem engedhetem, hogy megtegye, holott biztos voltam benne, gondolkodás nélkül cselekedne.

  – Minden rendben – mondtam halkan, holott biztosan éreztem, semmi sincs rendben. Mégsem hagyhattam, hogy elszabaduljon a pokol, mert az Eywind halálával végződne, ebben biztos voltam. És mindent képes voltam elviselni, de az ő halálát nem.

  – Hogy mondhatod ezt? – nézett rám értetlenül, hitetlenkedőn, kétségbeesetten, dühösen.

  Odaléptem hozzá, mit sem törődve a domina kérdő tekintetével, sem Felix türelmetlenkedő toporgásával, és letérdeltem Eywind elé. Felé nyúltam, de elhúzódott. A szemem sarkából érzékeltem, ahogy a domina egyre közelebb araszol hozzánk, akár egy éhes kígyó, tekergett körülöttünk, hogy végül erős, kecses testével halálig szorítson mindkettőnket az ölelésébe. De nem számított, most nem, abban a pillanatban csak ketten voltunk, épp úgy, ahogy akkor régen, amikor először megláttam őt. Amikor a lovak elszabadultak, és mégis csak őt láttam, amikor a szemei élő ösvényt vájtak a szívembe, akkor rég… A két tenyerembe fogtam az arcát, nem törődve Porcia dühös sziszegésével, és Eywind tartózkodásával és egészen közel hajoltam.

  – Nem számít, semmi nem számít. Nem érhet el hozzád, nem mocskolhat be sem téged, sem engem – suttogtam a szájába.

 

  – Igazad van – lökött el –, valóban nem mocskolhat be, mert már megtette.

  – Tévedsz. Csak akkor teheti meg, ha hagyod. Soká tartott, míg megértettem, de már tudom. Csak akkor ér el hozzád, ha engeded neki. Tehet bármit, nem számít – ismételtem. – Hagyd, bármi történik is.

  – Nem tudod, mit kérsz tőlem!

  – De. Tudom – mondtam és hátrébb húzódtam.

  – Már azt hittem soha nem lesz vége a turbékolásotoknak! – sóhajtott színpadiasan Porcia úrnő. 

  Fel akartam állni, de leintett. – Csak maradj! – parancsolta, mire én mozdulatlanná merevedtem. Közben Eywind mellkasán a vér kezdett megalvadni, ami valószínű nem nagyon tetszhetett az úrnőnek, mert egy újabb felületi sebet ejtett, hogy újra vérezzen, frissen, vörösen.

  – Fogd meg a kezét! – szólt Eywindnek. Először ő csak nézett, de nem mozdult.

  – Minden rendben, tedd meg! – kértem. Fogalmam sincs mit gondolhattam, honnan volt bennem az erő és a bátorság, hogy megtegyem, ami jönni készült, de úgy éreztem hegyeket lennék képes megmozgatni. Éreztem Eywind tehetetlen dühét felém hullámzani, de nem engedhettem, hogy kicsapjon. Az életünk abban a pillanatban csak egy sóhaj volt csupán, ami hangos kiáltássá is dagadhatott, de el is halhatott a távolba veszve.

  – Nem! – Eywind hangja határozott, acélos, jeges tűzzel árasztotta el a kis termet.

  – De igen! – válaszoltam éppoly szenvedéllyel.

  – Herceg – lépett közelebb Felix. – Volt egy megállapodásunk, ha jól emlékszem. Vagy tévednék? 

– Nem várta meg, hogy Eywind válaszoljon, tovább közeledett és ő is megsimogatta Eywind csupasz mellkasát, mire ő összerándult. – Ne vitázz, úgy tovább tart.

  – Nem látom a kezed kis istennődön – dorombolta Porcia. 

  Eywind előbb tétován, majd végre elszánva magát határozottan fogta meg a kezem. Tenyere hűvös volt, míg az enyém kissé nyirkos. Egy pillanatra megremegtem, mire enyhén megszorított. Villám cikázott át rajtam, a felismerés öröme, a testem táncra perdült, a bőröm újra lángolt ettől az egy érintéstől. Nem mertem ránézni, féltem elárulom magam.

  – Most te Diana, simítsd meg! Lassan, hogy lássam!

  Felemeltem a kezem és olyan lágyan, ahogy csak tudtam végisimítottam vele Eywind feszes karjain.

  – Lejjebb… – Lecsúsztattam a kezem, és a tenyeremmel befedtem a vérző sebet. Éreztem dobogó szívét és meleg vérét. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Ott kavargott minden, abban az oroszlán szempárban, ami pont olyan volt, mint gyermekként emlékeztem rá. Éppoly fényesen ragyogó, aranylón olvadó. Mindent elmondott nekem és én próbáltam viszonozni. Soha nem voltam még közelebb hozzá, mint ebben a szörnyű pillanatban ott a domina és Felix mohó pillantása előtt.

Közelebb hajoltam és nem kellett felszólítani, hogy ajkammal végigsimítsam Eywind arcát.

  – Jobban szeretem, ha kicsit szőrösebb vagy – suttogtam, hogy csak ő hallja. Láttam, ahogy elkerekednek a szemei, de nem hagyhattam, hogy megadja magát. – így pont úgy nézel ki, mint egy római. Hol van az én barbár hercegem? – incselkedtem megint.

  – Diana, fejezd be! – tolta el a kezem értetlenül. – Hát, nem érted, mire kényszerít minket ez a nő? – sziszegte.

  – Nem csevegni jöttünk! – csattant a domina és közénk lépett. – Vagy úgy csinálod, kedvesem, ahogy én akarom, vagy végképp elbúcsúzhatsz a kis védencedtől. Megértettél?

  Fogalmam sem volt melyikünknek szól a fenyegetés, de mindketten megdermedtünk.

  – Rendben, én is így gondoltam – sóhajtott Porcia. – Akkor visszatérhetünk a lényegre?

  Odalépett mellénk, és ő is letérdelt, épp a másik oldalamra. Nem tudtam mit kéne tennem, de vártam, hogy adjon valami jelet. Eywind mereven, mozdulatlanul várt. Olyan volt, akár egy ugrásra kész vadállat. Ha semmit nem tudtam volna róla, megijedtem volna a szemében tükröződő gyűlölettől. Mégis engedte Porciának, hogy hozzáérjen, valószinűleg már nem először. Behunyta a szemét és csak várt. Újra és újra meg kellett érintenem, megsimítanom. Éreztem, ahogy az izmai válaszolnak az érintésemre forró bőre alatt.

  – Most te, Herceg! – utasította a domina Eywindet. Nagyot nyeltem, soha nem így képzeltem, hogy így fog megtörténni. Sajnáltam, hogy nem ellenkezhettem, hogy nem mutathattam meg ennek a nőnek, kivel játszadozzon, de tudtam, ha megtenném, mindketten halottak lennénk. Az én életemért nem lett volna kár, de nem bírtam elviselni a tudatot, hogy miattam esik baja Eywindnek. Buta gondolat volt, hiszen ő sokkal erősebb és felkészültebb volt minden értelmeben nálam, de megmagyarázhatatlanul azt éreztem, meg kell őt védenem.

  Érdes tenyerével forró lávafolyamot indított el a nyakam vonalában, hogy beleremegtem. Sóhajomat képtelen voltam elnyomni, így kiszakadt belőlem. Ahogy simogatott már nem létezett más, csak mi ketten. Nem láttam Porcia mohó, éhes tekintetés, sem Felix kissé zavart, ám éppoly vággyal teli pillantását sem.

  – Csókold meg! – hangozott nagyon messziről. Nem tétováztam, holott, lehet nem is nekem szánták az utasítást. Megalázó lehetett volna és valahol az is volt, de már rég nem számított semmi más az előttem térdelő férfin kívül. Mintha egy homályos színes köddel teli burokban lettünk volna, úgy érzékeltem a világot. Nem éreztem, a rajtam kutató idegen kezeket, sem a hozzám préselődött ismeretlen testet. Nem számított, hiszen abban a burokban más nem lehetett kettőnkön kívül.

  – Hercegnő, annyira sajnálom, bocsáss meg, kérlek! – Eywind majdnem a számba suttogta szavait, mielőtt megcsókolt volna, de én csak a fejemet ráztam. Mindenem remegett már, annyira vártam, hogy végre igazán hozzámérjen.

  Csókja nem volt gyengéd, semmiben nem hasonlított egyik csókunkhoz sem. Szinte bekebelezett, kétséget nem hagyott róla, hogy kellek neki. Már nem parancsra mozdult a teste, hanem a vágy hajtotta, éppúgy, ahogy az enyémet. Egymásba gabalyodva fonódtunk össze, miközben rajtunk kezek és idegen sóhajok szánkáztak.

  Majd hirtelen minden jeges hideggé változott, ahogy a hajamnál fogva valaki elrántott Eywind ölelő karjai közül.

  – Ne! – kiáltott – mindent megtett, amire kérted!

  – Nyugalom, kisherceg! – mosolygott csábítóan Porcia. – nem esik bántódása, ha mindent úgy teszel, ahogy azt kell. Amire kellett, azt megtette – kuncogott sötéten reszelős, vágytól eltorzult hangon.

  Még mindig a hajamnál fogva tartott Porcia, de a szemem sarkából láttam annak bizonyítékát, amiért kapóra jöhettem neki. Úgy tűnt ő maga képtelen volt Eywindet felizgatni, így engem használt erre a célra. A csalódás sűrű melaszába süllyedtem el, annyira fájt látnom őt így. Láttam magam előtt, mi fog még történni, és igazán nem is értettem, hogyan hihettem, hogy ez rólunk szólhatott volna.

  – Most pedig, takarodj! – lökött az ajtó felé Porcia, miközben Felix még mindig Eywindet simogatta.

   Az undor ott ült ismerős arcán, de tartotta magát.  Felix szájából szinte csorgott a nyál, ahogy Eywindre nézett és akkor értettem meg, miért és igazán kinek van szüksége Eywindre. Nem Porciának, nem a domina játszadozásihoz kellett, sokkalta inkább ahhoz, hogy a ludus urát felizgassa, hogy ő maga képes legyen Porciával hálni, hogy végre teherbe eshessen. Mindehhez pedig Eywind volt a kulcs. Ez a gyönyörű barbár ifjú, aki már öt éve is a férfikor küszöbén állt, és nem az évei miatt, hanem mert az élet oly sokat mért rá, hogy nem lehetett többé gyermek. Ezek után, azon csodálkoztam, ha még rám tud majd nézni. De nem engedhettem meg sem magamnak, sem neki, hogy belevesszen ebbe a fájdalomba, akármennyire nehéz is volt látnom vergődését a férfikéz alatt.

  – Kedvesem, hagyj belőle nekem is! – búgta éhesen Porcia, miközben én behúzódtam egy sarokba, ahol nem láthattak. Már nem volt rám szükség, nem tartottak igényt többé a jelenlétemre, de nem is figyeltek mohóságukban annyira rám, hogy miután kitaszítottak, figyeljék hova, merre megyek.

  Elmehettem volna, otthagyhattam volna őket. Behunyhattam volna a szemem, és tehettem volna úgy, mintha nem tudnék semmiről, mégsem tettem. Még akkor sem, amikor újabb vágás került Eywind mellkasára és újabb és újabb. Lassan a kis szobában a hőség, a mécsesek olajának illata összekeveredett a bujaság és Eywind vérének illatával. Egy darabig még a szemembe nézett közben, de mikor mindketten birtokukba vették, nem bírt rámnézni; szégyenkezve hunyta be szemét és fordult el tőlem. Megállt bennem a világ, kihűlt a levegő és megfagyott az élet abban a pillanatban, mikor először Felix használta őt, majd maga a domina kényszerítette arra Eywindet, hogy úgy olvadjon össze vele, ahogy ember csak önszántából tenné. Nem kellett volna végignéznem megaláztatását, mégsem fordultam el tőle. Ez is ő volt és én osztozni akartam vele minden mocsokban és bűnben, amit ellene elkövettek. Vele akartam lenni még akkor is, mikor a vad, állatias közösülés közepette Felix korbáccsal ütötte őt minden egyes pihenő miatt, arra ösztökélve, hogy ne csak Porcia mozogjon, rajta, hanem ő is Porcián. Akkor is néztem, mikor a vére összekeveredett Porcia és Felix nedvességével és izzadságával, és akkor is, mikor félig öntudatlanul hajították le az ágyról, hogy dominus és domina kettesben folytassa az estét.

  Amilyen csendben tudtam, odakúsztam mellé és megkönnyebbülve láttam, hogy lélegzik. A testét ugyan elborította a már alvadóban lévő vér és egyéb nedvek, de nem számított, csak az, hogy élt. Nem tudtam, mitévő legyek, de nem maradhattam ott és nem hagyhattam Eywindet sem. Végül egy hangtalanul osonó szolga oldotta meg a dillemámat. Gyönyörű, fekete bőrén csillogott a duzzadó izmok felett a bőr, minden erölködés nélkül kapta fel Eywindet és éppoly csendben osont vele ki, mint ahogy bejött.

  – Várj, kérlek!  – szaladtam utána. – Hova viszed?

  – Ahova való – vont vállat. – A szállására.

  – De hát, alig él! – tiltakoztam.

  – Nyugalom, kislány, semmi baja, csak altató – döcögött, mintha valahogy viccesbek tartaná az aggodalmamat. – A borban volt… – tette még hozzá.

  – Ezt nem értem, hiszen megverték!

  – Ugyan, ez? – bökött fejével a vállán lógó alélt Eywindre. – Semmiség, ebbe senki nem hal bele – kacagott. – Ennyit aggódni!

  – Honnan tudod, hogy semmi baja? – Hangom gyanakvó, remegő volt, nem tehettem róla, az elmém kezdte feladni.

  – Én itattam meg vele, mielőtt bement volna. Nem tudott róla, de nem akartam, hogy végigcsinálják vele. de úgy látom, nem volt szerencséje a fiúnak.

  – Miért?

  – Nem ő az első, és nem is az utolsó, akivel próbálkoznak – vont vállat és annyiban hagyta.

  – Mit lehetne tenni, hogy ez ne történjen meg újra? – kérdeztem mintegy magmnak, de igazán nem vártam választ, így meg is lepődtem, mikor a dörmögő hang megszólalt.

  – Vagy hagyod, mert úgyis meg fog újra történni, vagy gondoskodsz róla, hogy ne legyen többé férfi…

  – Micsoda? Nem!

  – Vagy még nála is értékesebbet kínálsz – fejezte be okító hangon.

  – Hogy ajánlhatnék nála értékesebbet, mi lehet az? – tűnődtem.

  – Ugyan már, nem hittem, hogy ennyire lassú lennél. Gondolkodj! Hol vagyunk? Mi lehet még nála is értékesebb? – tette fel a kérdést és nagy fekete, olajos szemével fürkészőn pillantott rám.

  – Én? – hitetlenkedtem. – De, hát én nem kellek nekik!

  – Nem te, kis buta! Vagy legalábbis nem „úgy”. Láttalak harcolni, láttam, ahogy gyakoroltál a barbárokkal…

  – És?

  – A női harcosok kuriózumok, azok meg méginkább, akik értik is amit csinálnak. A legtöbb csak színjátékos. De te… te más lehetnél! Igazi győzelmet adhatnál a Felix háznak.

  – De hogyan? – Én mint harcos? Mint gladiátor? Még az elképzelés is idegen volt, de ahogy belegondoltam, egyre inkább értettem. Megértettem. Igen, már most is az vagyok.

  – Előbb bizonyíts, aztán akludozhatsz az életére – mondta a fekete óriás. – Ne feledd, csak akkor érsz el valamit, ha győzedelmeskedsz! Neked kell a legjobbnak lenned, vagy meghalsz. Ennyi. Vállalod érte? Magadért?

  – Igen! – nem gondolkodtam, fogalmam sem volt mire mondok igent, de ha ez egy reménysugár, hogy ennek a rémálomnak egyszer vége legyen, én mindenre kész vagyok – gondoltam.

  – Akkor készülj! Nem sokára megkereslek. És vigyázz a Hercegre. A helyedben én nem avatnám be mindenbe – kacsintott, majd ledobta holt terhét egy priccsre és már ott sem volt, beleolvadt a sötétségbe.

  Nem tudtam, hol vannak Eywind társai, így magam láttam neki megmosdatni. Óvatosan egy tengeri szivaccsal végigtöröltem mindenét, és megkönnyebbülve láttam, hogy valóban a sebek, csak felületiek. Még, amit korbácsolásnak véltem, az is csupán felszíni seb volt.    

Miután megmosdattam, elszaladtam Sarapio helyre, de őt sem találtam ott. Megkerestem azt a tégelyt, amiben a sebekre való kenőcsöt tartotta és elvittem magammal. Mikor visszatértem, Eywind még mindig mélyen aludt, így bekentem a sebeit és nagy nehézségek árán, de tiszta tunikát adtam rá. Teljesen kimerültem mire végeztem. A lelkem és a testem is a határán állt annak, hogy feladja. Képtelennek éreztem magam nemcsak arra, hogy a saját ágyamig elmenjek, de pár lépésnyire is, így odakucorodtam Eywind mellé. Nagyon kényelmetlen volt, de ahogy lehunytam a szemem mély álomba merültem.

  Egyedül ébredtem, betakargatva a saját ágyamban. Nem tudtam, mi történt, hogy álmodtam–e az egészet, de az emlékeim olyan tiszták voltak, hogy féltem, örökké így látom majd őket. Kipattantam a takaró alól és elindultam Eywindet keresve. Serapio ott állt az ajtóban, mikor ki akartam lépni rajta.

  – Használt a kenőcs? – kérdezte.

  – Oh, ne haragudj, nem lett volna szabad elvennem, de muszáj volt – mentegetőztem.

  – Semmi baj, ne aggódj, Diana. Örülök, hogy hasznomat vetted! – hajolt meg szertartásosan.

  – Bocsáss meg, de mennem kell – indultam volna, mire megfogta a karom.

  – A parton van… – mondta szomorkás mosollyal, tudva, kire gondoltam..

  – Köszönöm! – szorítottam meg a karját és már siettem is.

  Nem voltam benne biztos, hogy miként fog fogadni, de látnom kellett, mielőbb látni akartam! Egyedül volt, nem voltak vele a társai. Mozgása kiss darabosnak tűnt, ahogy épp felállt egy szikláról. Egy percig námán álltam, de nem bírtam sokáig, kissé tétován ugyan, de odaballagtam hozzá. Sutának éreztem magam, nem tudtam mit mondhatnék. Talán abban a pillanatban tudta, hogy ott vagyok, mikor kiértem a partra, mégsem adta jelét ennek.

  – Eywind! – A hangom reszelős volt, és remegett. Féltem, hogy eltaszít, és féltem, mi lesz akkor, ha nem kellek neki többé.

  – Hercegnő! – sóhajtotta. – Menj el! – Meg sem fordult, rám sem nézett úgy mondta. Haját fújta a szél, éppolyan színe volt, mint a körülöttünk lévő kavicsos homoknak.

  – Nézz rám! – kértem, és felényúltam.

  – Kérlek, csak menj el!

  – Nem! Azt mondtam nézz rám! – hirtelen sokkal határozottabb voltam mindkettőnknél. Fogalmam sincs, honnan volt bennem ez az erő, de tudtam küzdeni, még mindig. És hirtelen előbújt belőlem az a lány, aki egy római patrícius lányaként született és nőtt fel. Hangomban annyi felsőbbrendűség volt, hogy Eywind meglepetten fordult meg.

  – Diana… – kezdte volna, de én elhallgattattam. Nem gondolkodtam, csak az ösztöneim szerint cselekedtem. Szorosan préseltem a testem az övéhez és erősen, keményen megcsókoltam. Szinte paracsoltam, hogy viszonozza a csókot.

  – Mondtam ugye, hogy jobban szeretem, mikor szőrösebb vagy? – kérdeztem és nem vártam választ. Újra és újra megcsókoltam. Hol gyengéden, becézgetve, hol sürgetve, hol durván, hol alig érintve incselkedve. Magam sem tudtam, hogy képes vagyok erre, hiszen nem tapasztalhattam még meg milyen igazán szeretni.

   Először – meglehet a meglepetéstől, vagy mástól –, merev volt a teste, de ahogy átadta magát nekem, úgy lazult el. Végül már ő csókolt engem. Talán ez volt az első igazi csókunk, talán már százszor csókoltuk így egymást, de mindketten remegve ziháltunk, miközben a másik ajkába kapaszkodva faltuk a vágy ízeit. Nagy igyekezetünkben a fogaink összekoccantak, az ajkamból kiserkent egy csepp vér, ahogy megharapott, de nem bántam. Soha ennyire élőnek nem éreztem magam. Már azt hittem, leomlott a fal, mikor ellökött magától.

 

  – Istenekre! Mit tettem? – kiáltott fel.

  – Ssh… – csitítottam. – Minden rendben, minden rendben! – öleltem magamhoz. – Már vége, vége!

  – Nem, soha nincs vége, újra és újra megteszi, és megint téged fog felhasználni! – támadt rám indulatosan, a szemeiben a tűz elhalkult és jeges űr vette át a helyét. Tisztában voltam vele, hogy haragos közönye nem nekem szólt, mégis megborzongtam. 

  – Szedd össze magad, ez nem te vagy! – csattantam. – Eywind, nem adhatod meg magad. Értem meg főként nem, nem engedem!

     – Bármit megtennék…

  – Tudom – simogattam a hátát és csak reméltem, a testén lévő sebei nem kínozzák őt annyira, mint a lelkén ejtettek. 

– Soha nem tudom neked megköszönni, amit értem tettél, és soha nem kértelek volna erre. Miért tetted?

  – Muszáj volt. Nem hagyhattalak, nem bírtam volna megtenni és ez volt az egyetlen út.

  – Eladtad magad – sóhajtottam a nyakába, mire éreztem, megremeg. – Értem, eladtad a tested, de a lelked a sajátod maradt. Nem hagyhatod, hogy elvegyék tőled. Nem engedem, hogy megtedd!

  – Menj el, kérlek – megpróbált kibontakozni az ölelésemből, de nem engedtem. Úgy éreztem, ha hagyom most, soha többé nem tér vissza.

  – Nem! Itt vagyok, veled vagyok, veled maradok! Nem küldhetsz el – mosolyogtam szomorúan.

  – Hercegnő, én már semmi vagyok!

  – Fejezd be! – csattantam.

  – Nem tudok ellene küzdeni. Az én életem itt ér véget. Megtettem, amit tudtam, és most menj!

  – Eywind, már mondtam, nem megyek sehova. Nézz rám, csak nézz meg, mit látsz?

  – Egy kislányt – mosolygott, és egy pillanatra ő is egy fiú volt csupán. Nem tehettem mást, én is mosolyogtam. – És egy nőt. A legszebbet – vont vállat – és a legerősebbet és a legszörnyűbbet – fintorgott.

  – Tudom, hogy erőszakos vagyok, de így szeretsz – tudtam, hogy a pillanatnyi könnyedség valóban, csak pár pillanatra szólt.

  – Igen, és épp ezért kérlek, menj most el.

       – Feleslegesen erőlködsz. Nem megyek. – Tenyerembe fogtam az arcát és újra megcsókoltam. – Csak nézz rám! – suttogtam. – Csak engem láss! Csak engem nézz! – a szemünk nyitva volt végig, miközben újra és újra egymáshoz ért az ajkunk.

  A part elhagyatott volt, így nem számított, hogy a szabadban vagyunk. Lassan engedtem el, hogy a tunikája alá nyúlhassak és a kezemet végigsimíthassam a hátán. Megremegett, de hagyta. Azt akartam, hogy tudja, én vagyok, azt akartam, hogy lássa, hogy emlékezzen rám. Azt akartam, hogy belássa, az élet most kezdődik.

  – Csak te vagy – suttogtam a szájába. – A múlt már nem létezik, csak a most van. – Nem féltem az emlékektől, holott azok felém tolakodtak, mégsem engedtem, hogy ezt a csodás pillanatot bemocskolják fekete, árnyék testükkel.

  Nem vettem észre, hogyan kerültünk a homokos, sziklákkal ölelt fövenyre, de a ruhámat a tenger mosta a lábaimnál, miközben én még mindig csak Eywind testében gyönyörködtem. A kezemmel láttam, éreztem őt. Remegő testünket a vágy vékony izzadság rétege fedte, belopva magát az orromba, a számba, eltelítve ízével. Eywind mindenhol ott volt, minden hajlatomban, minden porcikámon, minden tagomon. Az íze az enyémmel keveredett. A szája az enyémmel játszott, a kezei az én testemen barangoltak, felfedeztek, míg az enyémek, tehetetlenül markolták a durva kavicsos homokot. A haja beborított, a teste körbeölelt. Előbb tapogatózva, majd egyre biztosabban és céltudatosabban nyúlt hozzám. Aztán fordult a kocka, én voltam az, aki őt simogatta, és csókolta. Mindenhol ott akartam lenni. Kényszerítettem, hogy rám nézzen, akartam, mindenem akarta őt. Megsimítottam a haját, beletúrtam a homokkal elegy puha zuhatagba és megmarkoltam, úgy húztam magamhoz egy újabb csókra. Az ölében ültem, miközben ő szorosan tartott. Nézett rám, és széles, csodás ajkai mosolyra húzódtak.

  – Makacs egy hercegnő vagy, tudod–e? – kérdezte.

  – Mindig is ez volt rólam a véleményed.

  – De ez nem változtat semmin. Nem kellett volna így látnod, nem kellett volna látnod, mit tesznek velem. – Újra átkaroltam, és szorosan hozzábújtam.

  – De láttam, és ezen nem változtathatunk. Csak mi vagyunk egymásnak, ha akarod. Együtt kibírjuk, harcolnunk kell, nem adhatjuk fel! – motyogtam a vállába, mire még szorosabban vont magához.

  – Te kettőnk helyett is harcolsz. Miért? Hercegnő, miért?

  – Mert így akarom. Mert csak téged akarlak, így volt ez régen is és így lesz ez már mindig.

  – Így is akarsz, mindennel együtt is? – kérdezte megrökönyödötten.

  – Igen.

  – Féltem, félek, hogy meggondolod magad.

– Én is félek, hogy én sem kellek majd, ha kiderül miért kerültem a keresztények közé. Tudod, velem is megtették, csak épp engem az apám adott el. Az eljegyzésem estéjén, az a férfi, akié lettem, odajött hozzám, és…és… – elcsuklott a hangom és kibuggyantak a könnyeim, ahogy emlékeztem, nem bírtam kimondani a szavakat, amik égették  torkomat. – Azt képzeltem, te vagy, akartam, hogy te légy. Csak így éltem túl, így menekültem el. És most is azt akarom, hogy te legyél az, kérlek, Eywind!

   Óvatosan mozdult, erősen ölelt, nem engedett. A simogatásai és a csókjai egyre sürgetőbbek lettek. Sós könnyeim a szánkba olvadtak, míg csókoltuk egymást. A testem egyre csak kiáltott a vágyott test közelségére. Önálló életet élt, saját ritmusra mozgott. Eywind ott volt, közel volt, és még közelebb került, ahogy megemelt, ahogy ringatott, ahogy betemetett, ahogy összeolvadt velem.    Egymásban kerestük a vigaszt és a másiknak adtuk azt, amit adhattunk. Mindenünk.  

   Az pedig, hogy ezután mi lesz, abban a pillanatban nem számított. Az életem – úgy éreztem – csak most kezdődött, és ha harcolnom kell, hogy megtartsam, megteszem! – fogadtam meg. Észre sem vettem, hogy Diana a vadászat istennője akkor és ott született meg…

Nápoly…ma…

  – Ó te, szent szar! – sóhajtott Awen, mikor végére ért a fordításnak. – Már megbocsáss, de mi volt ez?

  – Ez az az anyag, amin a barátnőd és a bátyád dolgozik – válaszolt Ottavio, és észre sem vette, hogy nem is reagált, Awen kihívására, káromkodására. Még mindig az olvasottak hatása alatt volt. egyszerűen alig akarta elhinni. Eddigi élete, és a szolgálat, amit a Szent Széknek tett, sem készítette fel erre az érzésre. Sokat látott már, és sokat tapasztalt, fiatal kora ellenére. A munkája során rengeteg hihetetlen dologgal találkozott már, és sok beszámolót olvasott, de nem hitte, hogy valami még meg tudja rendíteni. A lány, a nő már ezer és ezer éve halott, mégis élőként csengtek a szavai a papirusz töredezett lapjairól. Szinte sajnálta, hogy valamikor szétvagdosták és nem hagyták tekercsben, de a szavak – amiket olvastak –,ettől még ott lebegtek suttogva körülöttük.

  – Te tudtad ezt? – kérdezte újra Awen. Ő maga is megrendült, csodálkozott és teljesen beleélte magát, holott tőle nagyon messze álltak ezek a dolgok. Mégsem vonhatta ki magát az olvasottak alól. 

 – Atya, hallasz?

  – Ottavio – motyogta maga elé a férfi, szinte már megszokásból. – Különös egy szöveg, nem?

  – De, marhára, és hátborzongató. Azok a szemétláda rómaiak, mire nem voltak képesek! Ez igazi?

  – Nagyon úgy tűnik – vont vállat a pap, miközben elkezdte elpakolni az anyagot biztonságos helyre.

  – De nem kéne ennek valami különleges eljárás, hogy tönkre ne menjen? Mégiscsak ki tudja milyen idős.

  – Láthatólag nem érte károsodás, és jó állapotban van, én magam sem értem, de elképzelhető, ez csak egy másolat. Majd Dio megmondja, ez az ő szakterülete. De mennünk kéne, mert ha nem érjük el a kompot, még egy éjszakát ott fognak tölteni, és lehet, annyira nem örülnek majd neki – mondta Ottavio.

  – Hát, én ebben nem lennék olyan biztos – kacsintott Awen vidáman. – De azért fura ez a történet, nem? Szegény lány! Micsoda barbár világ! – sóhajtott és arra a régen élt lányra és az őt védő férfira gondolt.  – Nagyon kíváncsi lettem volna erre a germánra.

  – Megszólalt a romantika – dünnyögte Ottavio.

  – Huh, Atya, csak nem valami szarkasztikus humort hallottam épp?

  – Semmiképp – vigyorgott Ottavio. – Jössz, akkor? – kérdezte és kitárta az ajtót, és közben, nem tudta nem észrevenni Awen kacér fenékriszálását. Lemondóan megcsóválta a fejét és ő is kilépett a lány után...

27. fejezet

Hálló!

Huhh... hát már nem is mondok semmit!! A lényeg, itt van, és ezentúl megpróbálkozom a lehetetlennel, és nem késni ennyit. Most sem állt szándékomban, de történt velem egy hónapja valami, ami eléggé a padlóra tett, így semmihez nem volt sem kedvem, sem motivációm, így írni sem:( 

De ami fontos most, az az, hogy itt a fejezet és a java még csak ez után jön!! Szóval gatyákat felkötni, és irány olvasni!!

Róma... akkor...

   Egyre erősebb lettem, és egyre kíváncsibb. Legtöbb időt a gyengélkedőnek nevezett helyen Serapioval töltöttem, és csak remélni mertem, hogy Eywind eljön hozzám. A tehetetlenség szoros marokkal fojtogatott és ettől olyan dühössé váltam, mint még azelőtt soha. Hirtelen felejtettem el a krisztusi tanításokat, ha Eywindrőlő volt szó.

   Rá kellett jönnöm, hogy hiába hiszem, mégsem ismerem őt. Az, akit ismerni véltem, csak a képzeletemben létezett. Megrázó felfedezés volt, de éppoly izgalmas is megtapasztalni, felfedezni az új élményeket, megismerni őt az igaz valójában. 

   Nehezen lábadoztam, de legalább így elég idő adatott ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Kezdetekben még élveztem, de aztán már fogyni kezdett a türelmem. Eleinte azt hittem, csak kímélnek, azért hagynak magamra oly sokat, de be kellett látnom, hogy az első megérzéseim helytállóak voltak. Eywind titkolt előlem valamit. És éppúgy titkoltak a társai is. Ráadásul észrevettem, hogy neheztelnek rám. Az egész túl kusza volt. Mégis, ha kérdeztem őt, csak mosolygott elnézően, de olyankor soha nem nézett a szemembe. Nem tudott hazudni. Legalábbis azt hittem.

   – Serapio, mondd, hol vagyunk? – kérdeztem egyszer egy délután, mikor már elegem volt a csendből és nem lévén más, akihez szólhattam volna, Serapiot zaklattam kérdéseimmel.

   – Hát nem tudod? A Herceg nem mondta el neked? – nézett rám kérdőn és talán kissé gyanakvón is. Sólyom arcából fekete szemei figyelmesen vizslattak, majd sóhajtott egy nagyot és a távolba nézett.

   – Nem, nem tudom… – tódítottam, holott Eywind azért pár dolgot megosztott velem. De azt hittem Serapio majd beszédesebb lesz, tévedtem.

   – Miért nem mész és sétálsz egyet? – kérdezte. – A tenger ilyenkor nagyon kellemes tud lenni.

   – Nem értem… – makogtam. Hogyan mehetnék én csak úgy sétálni?

   – Ha kimész azon a kiskapun – mutatott oldalra –, épp a partra vezető ösvényre érsz.

   – De Serapio, én nem mehetek! – ráztam a fejem értetlenül.

   – Már miért ne mehetnél? Sokan szoktak a tenger mellett gyakorolni a ludusból. Nincs abban semmi rossz. Menj csak, szívj friss levegőt! Talán megnyugszik kissé a lelked – mosolygott rám. Majd segített felállnom.

   – Nem, én nem mehetek – torpantam meg ismét. – Én már nem vagyok szabad ember – néztem el a messzeségbe.

   – De rabszolga sem vagy többé. Nyugodj meg, úgy sem lenne hova menned. Itt senki nem fél, hogy megszöknél – kuncogott. Egy szavát sem értettem, de úgy gondoltam, ha már ennyire erősködik, ám legyen. Úgyis elegem volt már a bezártságból, és Eywindet sem láttam még azon a napon. Az egész testem vibrált valamiféle visszafojtott várakozástól. Nagyon nehezemre esett már a várakozás. 

   – Na, menj már! Mire vársz még?

   – Jól van, jól… megyek. Csak ne sürgess, azt nem szeretem – morogtam.

   – Ahhoz képest, hogy azt hiszed rabszolga vagy, eléggé felvágták a nyelved.

   – Bocsáss meg, nem úgy értettem. A sok év beidegződése. – Elindultam közben, de megtorpantam mégis, és visszafordultam a doktor felé. – Serapio, mondd csak, nem hallottál semmi hírt, nem pletykálnak… – nem tudtam hogyan fogalmazzam meg a kérdésem, hiszen jó részt Eywind megfelelt már mindegyikre.

   – A társaidról? – kérdezte, szinte kitalálva gondolataimat. Én csak bólintottam, és figyeltem, ahogy elfelhősödik a szeme. – Ne akard tudni Diana. Ők már nem szenvednek többé. A császár pedig a maradéknak megkegyelmezett, ahogy hallottam. De akik veled voltak, mind halottak, sajnálom. Nem is lenne szabad erről tudnom, nemhogy beszélnem róla. Diana, ami volt, elmúlt. Nincs többé az az élet. Ebből kell megnyerned magadnak, amit tudsz. Ne sirasd a múltat, a meg nem élt életet, nézz előre, és gondolj csak a jövővel.

   – Nem tudok semmit a jövőről. Az én életem immár egy üres héj csupán.

   – Bízd magad a Hercegre, ő majd mindent elrendez, ne félj! – Tudtam, hogy Serapio vigasztalni akar, de úgy éreztem, megint csak eltakarja előlem a kilátást, homályba borítva a valóságot.

   – Önálló lény vagyok, nem kell mindent a Hercegednek elintéznie. Tudok magamról gondoskodni! – csattantam, és bár tudtam, hogy nem érdemli meg, mégis jól esett kiadnom magamból.

   – De nem itt, nem itt, Diana – mondta, majd csöndesen elosont.

   Csak álltam ott, mint akit leforráztak és bolondnak éreztem magam. Egy nevetséges bolondnak. Összeszedtem magam és lassú, megfontolt mozdulatokkal elindultam az ösvény felé. Magamban duzzogtam még egy kicsit, holott tudtam én, hogy felesleges az indulatom, nem tehetek ellene semmit. Éppúgy nem, ahogy azt sem tudtam, mi vár itt rám ezen a helyen. És ez a tehetetlenség volt az, ami teljesen megőrjített.

   Alig tettem pár lépést és elfáradtam, de nem torpantam meg, már lihegtem a megerőltetéstől, mire kiértem a nyitott kapun át. A falakon túl ott hullámzott a tenger. Nem is értem, hogy nem éreztem az illatát. Szinte mellbe vágott az ismerős íz, már-már a számban éreztem zamatát. A durva szemcsés homok belopakodott a sarumba, csikorogva, csiklandozta a talpamat, de csak mosolyogni volt kedvem az érzéstől. Ha behunytam a szemem, elhitethettem volna magammal, hogy szabad vagyok. Ahogy hallgattam a hullámok morajlását, ahogy a víz tarajos testével a part kemény homokját csókkal üdvözli, úgy éreztem én magam is hajlékony tengeroszloppá válok. 

   Egyre kijjebb merészkedtem és csodálkoztam, hogy valóban nem állított meg senki sem. Egyedül voltam azon a szakaszon, bár egy kanyar után mintha mozgást érzékeltem volna. Nem törődtem vele, csak mentem a víz felé. Ahogy a lábam besüllyedt a nedves homokba, és ahogy a langyos tenger belenyalt a talpam érzékeny hajlataiba, megszűnt a világ. Becsuktam a szemem, a karom kitártam és vártam. Talán arra, hogy a szél a hátára vegyen, talán csak egy ölelésre.

   Először csak a hasamon éreztem a forróságot, majd lejjebb az ölemben, azután az egész testem mintha a Vezúv lávájával csókolózott volna. Nem nyitottam ki a szemem, csak élveztem a meleget, a tüzet. Egyre forróbb és forróbb lett minden, ahogy egy test az enyémnek simult. A hátam csupasz mellkashoz ért a hasamon egy érdes tenyér pihent meg, a fülemben ott csiklandott a lávacsók lehelete.

   – Csak nem szárnyra kapni készülsz? – suttogta a fülembe az ismerős, kissé idegenül csengő hang.

   – Még az is lehet – válaszoltam incselkedve, még mindig csukott szemmel Eywindnek. Érdekes a kedélyem egy pillanat alatt váltott át mélabúból szárnyaló nevetéssé.

   – Sétálunk egyet? – simította meg kézfejével az arcom élét, miközben kérdezett. Nem kellett válaszolnom,  hogy tudja; bárhova követném..

   – Hova megyünk?

   – Meglepetés, bízol bennem? – torpant meg. Bólintottam és egy pillanatra visszanéztem a tengerre. Igen, a végtelenségig megbíztam benne. Nem kételkedtem, nem kérdeztem, a lényem részévé vált. Éppúgy nem kételkedtem benne, mint ahogy az érzelmeimben sem. Biztos voltam. Kőszikla. Nem kellett volna így lennie, hiszen gyermekként láttam őt utoljára, de a szívem mást súgott és tudtam, nem hazudik. Ő az, akire eddig vártam.

Nem kellett sokat mennünk – örültem is neki, mert a fáradtság éles fogaival belém mart.

   – Gyere, üljünk le egy percre, itt nem láthatnak meg – húzott magával Eywind. Ő is fáradt volt, látszott az arcán a gyűröttség. Felé nyúltam és le akartam törölni a fáradság nyomait a simításommal. Tenyerem nyomán forró folyam indult el, Eywind lehunyta a szemét és beletemette arcát a tenyerembe. Nem borotválkozott, a bőre aranyló, apró, kis szúrós szőrszálaktól volt terhes, de még ezt is szerettem benne. Még ha nem is ismertem igazán.

   – Olyan sok idő eltelt, mégis itt vagy bennem, hogy lehet ez? – vallottam be egy sóhajjal.

   – Van, ami változik, és van, ami örök. Mi mások vagyunk, de ami köztünk volt, az megmaradt.

   – Én ugyanaz vagyok – emeletem fel a fejem, és próbáltam a szemébe nézni. – Nézz rám, én ugyanaz vagyok.

   – De én nem – sóhajtott. – Én nem – mondta és lefejtette a kezem. Úgy éreztem megfosztottak valamitől, üresség szorított magához és a magány cirógatott meg.

   – Ismerlek – mondtam, holott tudtam, magamban tudtam, hogy ez nem lehet igaz.

   – Már nem ismerhetsz. Olyan dolgokat tettem, és teszek, amik miatt már nem lehetek ugyanaz. Az a fiatal fiú már nincs, az az Eywind már nem létezik. Már csak a Herceg van – köpte keserűn.

   Dühös lettem. Hova tűnt az ártatlan boldogság, amit akkor éreztem, amikor az előbb átkarolt? Miért kellett megölni a szavakkal, amik keserűen, ármánykodva buktak ki belőlünk?

   – Lehet, igazad van – húzódtam el. Fájt. – De tudom, hogy nekem is. Én látom azt az Eywindet, látom, és nem számít, hogy közben más lett. Mert Őt ismerem.

   – Tudod te mennyire sok idő telt el? – kérdezte csendesen.

   – Mit számít? – csattantam.

   – Sokat, nagyon is sokat. Te felnőtt lettél, én pedig…

   – Már nem kellek neked, nem akarsz engem. Csak játszottál velem, hiszen csak egy nevetséges kislány voltam, ugye? Soha nem is akartál engem! – Hirtelen úgy éreztem a világom darabokra hullik. Soha nem gondolt úgy rám, ahogy én rá. Micsoda buta dolog! Ábrándozni valakiről, egy álomképet felépíteni, ami aztán úgy omlik össze, mint lágy szellőben a szalmaszál kazal. Én balga! Hát ezért… ezért volt a sok titkolózás, a félrenézés. Nem akar engem, csak sajnált. Ő nem érzi azt, ha megérint, a világ helyrezökken, és mégis felégeti egy ismeretlen, heves, lángoló tűzfolyó. Ő nem vágyik minden percben megérinteni, nem kíván velem lenni. Milyen egy balga lány vagyok! – sirattam magamban az elszalasztott lehetőségeket.

   – Buta vagy… – Igen, ő is így gondolta, bolond voltam. – Látod, mondtam, hogy nem ismersz! – kuncogott, majd egy eltévedt pillanatra az ajkával a kibuggyant könnycseppem útját állta. Nem mertem pislogni, mereven néztem az aranyló szemeket, egy kósza hajtincsem elszabadult, ott cikázott köztünk, de egyikőnk sem törődött vele, csak néztük egymást. Csak néztük…

   A napok olyan gyorsan peregtek, hogy észre sem vettem és hetekké, ha nem hónapokká váltak szaladó lábaik alatt. Nem változott semmi, ha csak az nem, hogy egyre nyugtalanabbá váltam. A sebem szépen gyógyult, a testemet újra erősnek éreztem, de valami mégis megváltozott bennem. Nem tudtam a nyomára lelni, hiába is kerestem magamban a változást, mégis éreztem a hideg simítását, jeges leheletét nyakam hajlatában, mintha épp megcsókolni készülne. Az igazat megvallva nem volt tennivalóm, és emiatt mély ösvényt jártam már a hálókamrám padlójába. Nem tudtam mi lesz velem; Eywind nem beszélt, én meg nem kérdeztem. Örültem, ha együtt lehettem vele, így nem faggattam, vagy legalábbis igyekeztem nem türelmetlennek tűnni.

   De gyötört a bűntudat mégis. Igaztalannak hittem, hogy én íme, itt lógatom a lábam, miközben a társaimból már varjak lakmároznak, és ki tudja Verussal mi lett. Igyekeztem nem rágondolni, de nem ment. Minden pillanatban ott lapultak a rettenetes emlékek és csak arra vártak, mikor kúszhatnak elő alattomban, mikor nem figyelek eléggé, mikor hasíthatnak ki belőlem még egy darabot. Vártak, mikor hullok szét véglegesen.

   És mégis… kicsit boldog is voltam. Magamnak sem mertem bevallani, de így volt. minden porcikám érzett, éltem és éreztem. Mind kicsit jobban és jobban. Eywinddel ismerkedtünk, talán ez a legjobb szó. De a dominussal még mindig nem találkoztam, sőt, még csak nem is láttam. Néha rabszolgák szaladtak a „Hercegért” és neki azon nyomban mennie kellett. Még a pihenő alatt is akár, vagy az éjszaka közepén. Nem tudtam mire vélni, de nem tulajdonítottam ezeknek a sürgős ügyeknek túl nagy jelentőséget. Eywind ment, én pedig újra magányos maradtam. De a tudat… a tudat, hogy a közelemben van, mindenért kárpótolt. Mégis, ilyenkor valami megmagyarázhatatlan szomorúság vett erőt rajtam és nem mertem faggatózni. Talán sejtettem, ha megteszem, csak rosszabb lehet. A burok, amiben lebegtünk, hirtelen szűnik meg óvni minket, és újra szembe kell majd néznem a valósággal. Így hát nem faggatóztam, csak néztem, ahogy ilyenkor elfelhősödik a tekintete, a teste merevvé válik, a szája pengévé, az izmai keményekké, a szeme jéggé, kifejezéstelenné.

   – Megölöd őt! – Hirtelen nem értettem kinek szól a feddés, de ahogy a kemény marok a falnak nyomott, nem volt kétségem felől, hogy nekem szánta kemény szavait.

   – Nem értelek, miről beszélsz? – kaptam levegő után. Egy pillanatra nem tudtam ki lehet támadóm, de aztán ahogy a hidegnél is hidegebb kék szemekbe néztem rájöttem, csakis Fulco lehetett; Eywind egykori testőre.

   – Ó, dehogynem! Miattad fogja elveszíteni mindenét. Feláldozza magát – köpte, szavai szinte az arcomba fröcsögtek.

   – Miért mondasz nekem ilyeneket? – ráztam a fejem, próbáltam megérteni őt, de nem ment. Mi rosszat tettem én nekik? Semmit!

   – Nem tettem semmi rosszat – mondtam ki hangosan is.

   – Nem? – kacagott gúnyosan. – Nem? Még hogy semmi rosszat? Tudod te, hol van most Eywind? Na? Válaszolj, tudod?

   – A dominus hívatta – suttogtam, de belül a gyomromat félelmetes erő szorította marokra. A rettegés újra éledt bennem. Mit tettem?

   – Na persze, a dominus… Az ember azt gondolná, művelt római perszóna vagy – morogta, majd még közelebb lépett. – Csak hogy tudd, Eywind az életével játszik miattad…

   – Fulco! – csattant egy másik hang. – Engedd el!

   – Dianának tudnia kell, mit tesz Eywind a kedvéért – mondta Fulco, de már közel sem volt olyan ellenséges a hangja és a fellépése, inkább valamiféle feladás volt benne, amit sehogyan sem értettem.

   – Fulco – érintettem meg a karját, valahogy éreztem, hogy ezzel az érintéssel közelebb kerülhetek hozzá, mint bármely érveléssel. – Fulco, el kell mondanod! Nem vagyok már az az elkényeztetett római lány, aki annak idején voltam. Kérlek, Eywindnek nem eshet bántódása miattam.

   – Nyugodjon meg kisasszony a legkevésbé sem bántódik – röhögött egy harmadik. Szóval mindhárman megvoltak. Eywind, a Herceg testőrei, akik maradtak. Fulco, Wulf és Ansgor. Ők maradtak csak és még mindig elszántan védelmezik urukat. Hirtelen mérhetetlen szeretet járta át mindenem ez iránt a három marcona férfi iránt. Jóval idősebbek voltak nálam, mégis állták a viharokat és csak az lebegett a szemük előtt, hogy Eywindet megóvják. Még a szabadságot is feladták érte.

   – Hogy érted ezt? – kérdeztem, de csak kuncogott, míg másik két társa sötéten méregette. Egyikről a másikra néztem, de nem árultak el semmit.

   – Ansgor, befejezted, vagy én fogjam be a szádat! – Úgy tűnt Wulf a parancsnok. Csak kapkodtam a fejem, nem értettem semmit.

   – Csak nem akartam, hogy a kislány valamit is magára vegyen – vonogatta a vállát a nagydarab világosbarna hajú férfi. – Eywind pedig tud magára vigyázni, ha ő így döntött nem kérdőjelezhetjük meg – mondta most már Fulconak.

   – Tudom, de aggódom…

   – És ezért kellett ezt a lányt a falnak passzíroznod? He? – kérdezte Wulf. – Menj, eredj a dolgodra, még érted is küldethetnek! – Erre az utolsó mondatra mindhárman megrázkódtak. Újfent tehetetlennek éreztem magam.

   – Nincs nektek épp gyakorolni valótok? – morogta vissza Fulco.

   – Megnézhetem? – kérdeztem. Velük akartam maradni, mégha láthatóan nem is kedveltek.

   – Hát persze, Kislány! – kiáltott Ansgor vidáman. – Gyere, megmutatom, hogy harcolnak az igazi férfiak. Nem ám úgy anyámasszony katonája módon, mint ahogy te csapkodtál ott, bent az arénába. Br… Rossz volt nézni. Ki tanított, mi? Biztosan valami elvetemült római!

   – Ami azt illeti, Eywind – suttogtam.

   – Na, az a fiú is ahelyett, hogy már akkor a szemét legeltette volna, megmutathatta volna, hogyan nem esik ki a gladius a kezedből. Ej, ilyet! Bezzeg ha odahaza lennénk, adnék én neked olyat…

   – Mit, Ansgor? – kérdeztem vidáman. Valahogy mellette olyan más volt minden, sokkal könnyebb.

   – Akarod tudni, mi? Furcsa egy fehérnép vagy te, az bizonyos. Rendben, csak el ne árulj. Akarsz tanulni? – sandított rám különleges, fekete szemeivel, akár a varjú.

   – Igen, szeretnék!

   – Akkor nosza! Csapjunk a lovak közé! Fáj még valamid? – kérdezte, majd hozzátette rövid töprengést követően: – Nem számít, majd fog – vigyorgott és hangosan döcögött a saját, csak általa értett viccen.

   – Fulco miért ilyen mogorva? – tettem fel egy olyan kérdést, ami szerintem nem volt annyira kényes, hogy ne válaszolhasson rá. Mégis hosszú hallgatás és csak egy hümmögés volt a válasz először. – Ezt tőle kell megkérdezned. Én nem adhatok neked erre választ. Azt tudd, hogy Fulconak családja van otthon, akiket talán már soha nem lát viszont, mégis az életét adná a hercegünkért.

   – És nektek? Neked meg Wulfnak? – kíváncsiskodtam. Végre valaki, aki hajlandó volt válaszolni a kérdéseimre, ha nem is úgy, ahogy azt szerettem volna.

   – Nekünk? Nekünk csak ez a kölyök van, na meg Fulco!

     – Sajnálom...

     – Ne sajnáld, mi azt tesszük, amit Eywind mond. ez a dolgunk, ezért élünk, nekünk ő a vezérünk, óvjuk őt, vele vagyunk mindvégig, a halálig  – mondta. – Na, meg is érkeztünk. Ez itt a gyakorlótér. Most épp pihenő van. Már van annyi tekintélyünk, hogy a lanista megengedje nekünk a magán gyakorlatozást – magyarázta. – Lássuk, mit adjak neked… Mivel kezdenél?

   – Szeretem a gladiust – szúrtam közbe.

   – Na igen, azt láttam! – döcögött magában. – Akkor, az lesz, de előbb bemelegítés!

   Mire végeztünk, nem éreztem sem a karom, sem a testem. Mintha lebegtem volna. Ansgor kíméletlen volt és kegyetlenül meghajtott. De jólesően fáradtam el. Igaz, alig tudtam mozdulni és a germán még csak nem is lihegett közben, de a vérem pezsgett. Az izmaim kocsonyássá váltak, a kezem alig bírta a fából készült rövid kardot, mégis az arcomra megmagyarázhatatlan mosoly húzódott.

   – Annyira nem is vagy reménytelen – veregetett hátba Ansgor, mire izzadtan, és koszosan, de elnevettem magam.

   – Csak figyelj erősen, mert egy napon lebírlak! – biztattam. De lefagyott a mosoly az arcomról, ahogy megláttam a felénk taró haragos alakot.

   – Mit csináltok itt, Ansgor? – kiáltott dühösen Eywind. Teste csillogott az olajtól, csak egy alsó ágyékkötő volt rajta, kimerült és csapzott volt. nem tudtam elképzelni, hol járhatott.

   – Eywind! – léptem felé, de kitartotta a karját, így megtorpantam. Az egész alakja olyan merev volt, mintha egy idegen lenne. Nyoma sem volt annak, akit én ismertem. Mintha a létezés is fájna neki, mintha nem is élő ember volna, csak árnyéka önmagának. Úgy tűnt, annyira tartja magát, hogy nem engedheti, hogy hozzáérjek, mert ha megtenném, menten darabokra hullana. – Ansgor csak jót akart, kérlek, ne vitázz vele miattam!

   – Még nem vagy jól, nem bírnám elviselni, ha bajod esne. Világosan megmondtam nekik – intett testőrei felé –, hogy vigyázzanak rád, míg… nos, míg én magam nem tudok.

   – Mi folyik itt? Mindenki csak takargat valamit! Elegem van már ebből! – kiáltottam, de nem lehetett a ludus közepén veszekedni. A gladiátorok szállingózni kezdtek, megszűnt a viszonylagos magányunk.

   – Ne itt, ne most! Diana, kérlek, most nem tudok válaszolni – ragadott karon Eywind, de szorítása fájt, mégsem szisszentem fel. – Menjünk innen! Nem maradhatunk itt, menj, Hercegnő, majd felkereslek! – még megszorította a kezem egy pillanatra, majd Wulf gondjaira bízott.

   – Wulf, beszélj! Mi történik? Tudni akarom! Valami köze van hozzám, igazam van? – követelőztem, de Wulf hallgatott.

   – Sajnálom, nem mondhatok semmit. Ezt kettőtöknek kell megbeszélnetek. De ne aggódj, nem esik bántódása…

   – De Fulco…

   – Fulco csak fecseg, mint egy vénasszony! Most menj, pihenj és ne gondolj ezekkel. Hidd el, minden rendben, biztonságban vagy. Serapio! – kiáltott.

   – Hogy nézel ki, az istenekre, te lány! – sápítozott a doktor mikor a kiáltásra kilépett a gyengélkedőről. – Mit tettek veled ezek a barbárok?

   – Csak mozgott kicsit Ansgorral – morgott Wulf. – Itt hagyhatom, tudsz rá figyelni? – Úgy beszéltek a fejem fölött, mintha ott sem lennék.

   – Megállj! Én is itt vagyok! Ne a fejem felett tárgyaljatok! És igenis jól vagyok, csak kicsit elfáradtam – mondtam, de közben éreztem, hogy a lábaim alig tartanak már.

   – Persze, látom… – morgott Serapio. – Na, gyere, segítek!

   Az után a nap után a gyakorlatozások rendszeressé váltak Ansgor és köztem. Kezdtem megkedvelni a nagydarab, bárdolatlan férfit és az igazat megvallva Fulcot is. Értettem, hogy csak félti a hercegét, és talán ő még reméli, hogy nincs minden veszve, egyszer talán hazajutnak. A kisméretű, fából készült aréna már–már az otthonommá vált. Igaz, mindig csak olyankor volt szabad oda bemennem, ha a Felix ház gladiátorai már befejezték a gyakorlást. A dominus híres volt arról, hogy a legjobbakkal harcoltatott. Hivatalosan senki nem volt rabszolga nála, de ugyanígy egyikőjük sem volt szabad ember. Ahogy sem Eywind, sem a testőrei és én magam sem. Valahogy mindegyikőjüknek megtalálta a gyenge pontját, amivel megvehette lelküket. Így a rabszolgánál is mélyebb szolgaságba kerültek, mindezt önszántukból. Szörnyű sors volt ez egy rómainak is, de egy olyan nemzet fiának, aki a szabadsághoz szokott és a hatalom ízével született erre a világra, kész gyötrelem.

   Eywind mintha került volna, igazából nem mutatkoztak ennek konkrét jelei, mégis így hittem. Talán képzelgés volt, vagy csak egy kétségbeesett lány válaszkeresése, de nem tehettem ellene egyebet, mint vártam. Mindig vártam rá. Szánalmasnak is hihettem volna eme meddőnek tűnő várakozást, mégsem éreztem magam annak. Csak némi zavart  véltem magamon megfigyelni, nem tudtam hova tenni sem őt, sem magamat. Kerülgettük a másikat és egymást. Eywind nem nézett a szemembe, én pedig mindenáron ki akartam deríteni miért viselkedik így.

   – Wulf! – lihegtem Eywind testőrkapitányának. – Várj, kérlek! Hol a Herceg?

   – Sajnálom, Diana, nem ér rá. Hívatták – felelte, de nem nézett rám. Kezdett elegem lenni ebből a köntörfalazásból, így taktikát változtattam.

   – Rendben, csak érdeklődtem. Akkor hát… – tétováztam színlelve –, azt hiszem, ideje mennem. Nagyon kimerültem. Jó éjt!

   – Pihenj jól. Eywind meglátogat, amint teheti, meglásd – biztatott, de vajmi kevésre ment vele.

   Wulf nem ismert, ő csak az engedelmes mázt látta belőlem, azt az álarcot, amit anyám – Calpurnia asszony – oly erőteljesen belém nevelt, hogy szinte már a sajátommá vált. De csak szinte. Nagyon jól tudtam játszani és úgy tűnt ez a képességem megmaradt mindennek ellenére is.

   Megvártam, míg azt hiszi elmentem, de mikor ő maga is elindult, visszafordultam és csendben utána osontam. Nem lett volna szabad a gladiátorok szállására mennem, Serapio és Eywind is megesketett számtalanszor, hogy nagy ívben elkerülöm még a környékét is. Sőt mind Ansgor – akivel immár szinte barátokká, ha nem bajtársakká váltunk –, mind Fulco óva intett tőle. Wulfról nem is beszélve! De nem törődhettem most intelmeikkel, figyelmeztetéseikkel, csendben lopakodtam a testőrkapitány után. Tudtam, hogy nekik külön hálóhelyük van. Ők négyen, nem a többi gladiátorral egy szálláson voltak, hanem valamivel távolabb azoktól. Talán elővigyázatosság volt ez Felixtől a ház urától, vagy ki tudja, talán Flamma fundálta ki? Flamma a szíriai híres nevezetes gladiátor, aki egyben az oktató is volt a ludusban, szerette kifigurázni a germán harcosokat. Tény, hogy ők nem úgy és nem azokkal a fegyverekkel harcoltak, mint római társaik, de éppoly halálosak voltak, ha nem jobban. 

   Ahogy elosontam a sötétségbe borult cellák előtt, csak az apró mécsesek világította fénypászmák mutattak utat.

   Az árnyékok életre kelve sétáltak le a falakról, hogy önállóan elkezdhessék a sötétség adta ajándékéletüket élni. Hosszú, furcsa karok, vagy éppen tömpe lábak kacsáztak fel és alá a téglafalakon, amiket egymást szapuló, vagy éppen magukat dicsőítő felíratok tettek zsúfolttá. Ha hittem volna, hogy létezhetnek, megijedtem volna az árnyékok menetétől, de tudtam, csak a gladiátorok imádkoznak saját isteneikhez. Ki kántálva, ki énekelve, ki magában mormogva és ki–ki táncolva köszöntötte esti imádságban életének uralkodó istenségeit.

   Nem figyelhettem rájuk, és nem is nagyon érdekeltek. Lépteim olyan könnyűek voltak, akárcsak egy apró kis rágcsálóé. Ahogy a négy germán harcos cellájához értem megtorpantam. Nem tudtam mitévő legyek, mikor hangokat hallottam meg. Előbb azt hittem, talán csak képzelődöm, és már izgalmamban a kívánságom válik valóra. De hosszú idő óta először szerencsés voltam.

   – Meddig hagyjuk, hogy ezt tegye magával ez a kölyök? – morogta Fulco. Megismertem a hangját és szinte láttam magam előtt, ahogy fel–alá járkál.

   – Az ő elhatározása volt, mi pedig engedelmességgel tartozunk neki. Ne vond kétségbe a döntését! – Azt hiszem ez Wulf volt, bár a hangja reszelőssé vált a szavak alkotta súly alatt.

   – Nem értem mit kell ezen annyira keseregni? A fiú legalább gyakorol – hahotázott Ansgor, mire halványan elmosolyogtam magam.

   – Te megőrültél? Ez neked szórakozás? Az a fiú eladta magát – csattant Wulf. Nem értettem semmit. Hogyhogy eladta magát? Vajon mit jelent ez? Bele sem mertem gondolni.

   – Ha ez a lány nem került volna elő… – Fulco, igen az ő hangja, megint.

   – Akkor mi lenne, ha? Semmi, én mondom neked barátom, semmi. A domina akkor is megtalálta volna a módját, hogy Eywindet használja, és mi nem tehettünk volna akkor sem semmit, és most sem. Várunk, és vigyázunk rá, amennyire lehet – dörmögte Wulf.

   – Most is nála van, mi? – újra Fulco hangja hasította ketté a csendet, mire megborzongtam.

   – Nála, hogy a ragya rágná szét azt a csodás, romlott testét! Valami vacsorát ad…–sóhajtott Wulf. – És ugye tudjuk az mit jelent?

   – Miért nem szökünk meg? – harsant Ansgor.

   – Csendesebben, te vadbarom! – sziszegte Fulco. – Meghallhatják, aztán annyi nekünk. Nem szökdösünk, csak ha a herceg azt mondja. És amíg Eywind marad, mi is, megértetted?

   – Jól van na! Én csak… gondoltam, egyszerűbb lenne, mint nyavalyogni – dünnyögött Ansgor a maga mély, reszelős medvehangján.

   Nem hallgattam őket tovább, látnom kellett Eywindet. Tudnom kellett végre mit vállalt értem. A szívem hideg jégtömbé válva nehezített minden egye lépésemet. A főház, a Felixek palotája nem volt túl messze a gladiátoroktól, és az őrség sem állt a helyzet magaslatán. Szinte olyan simán jutottam be, hogy gyanakodni kezdtem, nem csapda–e.

   A konyháról csentem el egy tálcát, de megtorpantam, mikor megláttam miben kellene felszolgálnom a vacsorára való friss kagylót és halat. De nem hátrálhattam meg, így levetettem hát magamról a tunikám. Helyébe egy lenge, alig takaró, mindent láttató lenvászon anyagot öltöttem és erősítettem meg éppúgy, ahogy az a ház szolgálóin volt. A fél testem kilátszott alóla, a melleimet alig takarta, sehogyan sem tudtam úgy elrendezni, hogy ne maradjak csupaszon. Mezítelennek éreztem magam. Majdhogynem az is voltam. De már nem hátrálhattam , és nem is akartam. Kezemben a hatalmas tálcával léptem be a terembe, ahol meztelen testek hevertek és vonaglottak. Borgőzös leheletektől volt terhes a levegő, hangos kacagással és kiáltásokkal zavarták meg a hárfás játékát. Egymást kergető nők és férfiak játszottak obszcén játékokat egymással, és magukkal.

   Nem néztem senkire, ha elkapták a derekamat, finoman kicsusszantam ölelő, ragacsos karjaikból és mentem tovább, Eywindet keresve. Hányingerem volt, egy rég, mélyre temetett emlék Titussal a felszínre kívánkozott törni. De én mélyebbre száműztem minden próbálkozásnál. Remegtem és féltem, mi lesz, ha rajta kapnak. Vagy mi történik, ha egy nálam erősebb kar magához ránt, és testével betakar? Mit teszek, ha nem találom meg Eywindet? A kérdések ezrei ott cikáztak rémült agyam rengetegében, különböző képeket vetítve lelki szemeim elé. Mégis a látvány ami fogadott, minden képzelgésemet felülírta.

   Egy félreeső kis kamrában találtam meg egy asszonnyal és egy férfivel együtt. Azt hittem nem jól látom, amit látni véltem. Eywind térdeplő teste megfeszült, ahogy csupasz mellkashoz ért az éles kés és kicsordult az alátartó kupába a vére. Nem volt rajta sem ruha. Éppúgy meztelen volt, mint a másik kettő. Az asszony aranyló hajkoronája lebomlott, ahogy mohón lenyalta a kicsorduló vércseppet. Véres szájjal csókolta meg utána a még mindig térdelő Eywindet, miközben társa őt simogatta.

   Nem tudtam visszatartani sikolyomat, kezemből a tálca csörömpölve hullott alá. A nő felnézett egyenesen a szemembe, majd villant a tekintete és felegyenesedett. Teste, akár a faragott márványszobor; gyönyörű volt, mégis belül rothadt. Szemeiből a vágy kéjes lángjai lobogtak felém éhesen. Eywind ijedten, tágra nyílt szemekkel bámult rám, és csak némán kért, hogy fussak, de már képtelen voltam megmozdulni is. A nő rám nézett, szinte megbabonázott.

   – Már vártalak, kíváncsi voltam meddig rejteget a Herceg előlem – búgta mély, bársonyos hangján, amitől a hátamon felállt a szőr. – Gyere közelebb, Diana!

    Nem tehettem mást, léptem egyet...