27. fejezet

Hálló!

Huhh... hát már nem is mondok semmit!! A lényeg, itt van, és ezentúl megpróbálkozom a lehetetlennel, és nem késni ennyit. Most sem állt szándékomban, de történt velem egy hónapja valami, ami eléggé a padlóra tett, így semmihez nem volt sem kedvem, sem motivációm, így írni sem:( 

De ami fontos most, az az, hogy itt a fejezet és a java még csak ez után jön!! Szóval gatyákat felkötni, és irány olvasni!!

Róma... akkor...

   Egyre erősebb lettem, és egyre kíváncsibb. Legtöbb időt a gyengélkedőnek nevezett helyen Serapioval töltöttem, és csak remélni mertem, hogy Eywind eljön hozzám. A tehetetlenség szoros marokkal fojtogatott és ettől olyan dühössé váltam, mint még azelőtt soha. Hirtelen felejtettem el a krisztusi tanításokat, ha Eywindrőlő volt szó.

   Rá kellett jönnöm, hogy hiába hiszem, mégsem ismerem őt. Az, akit ismerni véltem, csak a képzeletemben létezett. Megrázó felfedezés volt, de éppoly izgalmas is megtapasztalni, felfedezni az új élményeket, megismerni őt az igaz valójában. 

   Nehezen lábadoztam, de legalább így elég idő adatott ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Kezdetekben még élveztem, de aztán már fogyni kezdett a türelmem. Eleinte azt hittem, csak kímélnek, azért hagynak magamra oly sokat, de be kellett látnom, hogy az első megérzéseim helytállóak voltak. Eywind titkolt előlem valamit. És éppúgy titkoltak a társai is. Ráadásul észrevettem, hogy neheztelnek rám. Az egész túl kusza volt. Mégis, ha kérdeztem őt, csak mosolygott elnézően, de olyankor soha nem nézett a szemembe. Nem tudott hazudni. Legalábbis azt hittem.

   – Serapio, mondd, hol vagyunk? – kérdeztem egyszer egy délután, mikor már elegem volt a csendből és nem lévén más, akihez szólhattam volna, Serapiot zaklattam kérdéseimmel.

   – Hát nem tudod? A Herceg nem mondta el neked? – nézett rám kérdőn és talán kissé gyanakvón is. Sólyom arcából fekete szemei figyelmesen vizslattak, majd sóhajtott egy nagyot és a távolba nézett.

   – Nem, nem tudom… – tódítottam, holott Eywind azért pár dolgot megosztott velem. De azt hittem Serapio majd beszédesebb lesz, tévedtem.

   – Miért nem mész és sétálsz egyet? – kérdezte. – A tenger ilyenkor nagyon kellemes tud lenni.

   – Nem értem… – makogtam. Hogyan mehetnék én csak úgy sétálni?

   – Ha kimész azon a kiskapun – mutatott oldalra –, épp a partra vezető ösvényre érsz.

   – De Serapio, én nem mehetek! – ráztam a fejem értetlenül.

   – Már miért ne mehetnél? Sokan szoktak a tenger mellett gyakorolni a ludusból. Nincs abban semmi rossz. Menj csak, szívj friss levegőt! Talán megnyugszik kissé a lelked – mosolygott rám. Majd segített felállnom.

   – Nem, én nem mehetek – torpantam meg ismét. – Én már nem vagyok szabad ember – néztem el a messzeségbe.

   – De rabszolga sem vagy többé. Nyugodj meg, úgy sem lenne hova menned. Itt senki nem fél, hogy megszöknél – kuncogott. Egy szavát sem értettem, de úgy gondoltam, ha már ennyire erősködik, ám legyen. Úgyis elegem volt már a bezártságból, és Eywindet sem láttam még azon a napon. Az egész testem vibrált valamiféle visszafojtott várakozástól. Nagyon nehezemre esett már a várakozás. 

   – Na, menj már! Mire vársz még?

   – Jól van, jól… megyek. Csak ne sürgess, azt nem szeretem – morogtam.

   – Ahhoz képest, hogy azt hiszed rabszolga vagy, eléggé felvágták a nyelved.

   – Bocsáss meg, nem úgy értettem. A sok év beidegződése. – Elindultam közben, de megtorpantam mégis, és visszafordultam a doktor felé. – Serapio, mondd csak, nem hallottál semmi hírt, nem pletykálnak… – nem tudtam hogyan fogalmazzam meg a kérdésem, hiszen jó részt Eywind megfelelt már mindegyikre.

   – A társaidról? – kérdezte, szinte kitalálva gondolataimat. Én csak bólintottam, és figyeltem, ahogy elfelhősödik a szeme. – Ne akard tudni Diana. Ők már nem szenvednek többé. A császár pedig a maradéknak megkegyelmezett, ahogy hallottam. De akik veled voltak, mind halottak, sajnálom. Nem is lenne szabad erről tudnom, nemhogy beszélnem róla. Diana, ami volt, elmúlt. Nincs többé az az élet. Ebből kell megnyerned magadnak, amit tudsz. Ne sirasd a múltat, a meg nem élt életet, nézz előre, és gondolj csak a jövővel.

   – Nem tudok semmit a jövőről. Az én életem immár egy üres héj csupán.

   – Bízd magad a Hercegre, ő majd mindent elrendez, ne félj! – Tudtam, hogy Serapio vigasztalni akar, de úgy éreztem, megint csak eltakarja előlem a kilátást, homályba borítva a valóságot.

   – Önálló lény vagyok, nem kell mindent a Hercegednek elintéznie. Tudok magamról gondoskodni! – csattantam, és bár tudtam, hogy nem érdemli meg, mégis jól esett kiadnom magamból.

   – De nem itt, nem itt, Diana – mondta, majd csöndesen elosont.

   Csak álltam ott, mint akit leforráztak és bolondnak éreztem magam. Egy nevetséges bolondnak. Összeszedtem magam és lassú, megfontolt mozdulatokkal elindultam az ösvény felé. Magamban duzzogtam még egy kicsit, holott tudtam én, hogy felesleges az indulatom, nem tehetek ellene semmit. Éppúgy nem, ahogy azt sem tudtam, mi vár itt rám ezen a helyen. És ez a tehetetlenség volt az, ami teljesen megőrjített.

   Alig tettem pár lépést és elfáradtam, de nem torpantam meg, már lihegtem a megerőltetéstől, mire kiértem a nyitott kapun át. A falakon túl ott hullámzott a tenger. Nem is értem, hogy nem éreztem az illatát. Szinte mellbe vágott az ismerős íz, már-már a számban éreztem zamatát. A durva szemcsés homok belopakodott a sarumba, csikorogva, csiklandozta a talpamat, de csak mosolyogni volt kedvem az érzéstől. Ha behunytam a szemem, elhitethettem volna magammal, hogy szabad vagyok. Ahogy hallgattam a hullámok morajlását, ahogy a víz tarajos testével a part kemény homokját csókkal üdvözli, úgy éreztem én magam is hajlékony tengeroszloppá válok. 

   Egyre kijjebb merészkedtem és csodálkoztam, hogy valóban nem állított meg senki sem. Egyedül voltam azon a szakaszon, bár egy kanyar után mintha mozgást érzékeltem volna. Nem törődtem vele, csak mentem a víz felé. Ahogy a lábam besüllyedt a nedves homokba, és ahogy a langyos tenger belenyalt a talpam érzékeny hajlataiba, megszűnt a világ. Becsuktam a szemem, a karom kitártam és vártam. Talán arra, hogy a szél a hátára vegyen, talán csak egy ölelésre.

   Először csak a hasamon éreztem a forróságot, majd lejjebb az ölemben, azután az egész testem mintha a Vezúv lávájával csókolózott volna. Nem nyitottam ki a szemem, csak élveztem a meleget, a tüzet. Egyre forróbb és forróbb lett minden, ahogy egy test az enyémnek simult. A hátam csupasz mellkashoz ért a hasamon egy érdes tenyér pihent meg, a fülemben ott csiklandott a lávacsók lehelete.

   – Csak nem szárnyra kapni készülsz? – suttogta a fülembe az ismerős, kissé idegenül csengő hang.

   – Még az is lehet – válaszoltam incselkedve, még mindig csukott szemmel Eywindnek. Érdekes a kedélyem egy pillanat alatt váltott át mélabúból szárnyaló nevetéssé.

   – Sétálunk egyet? – simította meg kézfejével az arcom élét, miközben kérdezett. Nem kellett válaszolnom,  hogy tudja; bárhova követném..

   – Hova megyünk?

   – Meglepetés, bízol bennem? – torpant meg. Bólintottam és egy pillanatra visszanéztem a tengerre. Igen, a végtelenségig megbíztam benne. Nem kételkedtem, nem kérdeztem, a lényem részévé vált. Éppúgy nem kételkedtem benne, mint ahogy az érzelmeimben sem. Biztos voltam. Kőszikla. Nem kellett volna így lennie, hiszen gyermekként láttam őt utoljára, de a szívem mást súgott és tudtam, nem hazudik. Ő az, akire eddig vártam.

Nem kellett sokat mennünk – örültem is neki, mert a fáradtság éles fogaival belém mart.

   – Gyere, üljünk le egy percre, itt nem láthatnak meg – húzott magával Eywind. Ő is fáradt volt, látszott az arcán a gyűröttség. Felé nyúltam és le akartam törölni a fáradság nyomait a simításommal. Tenyerem nyomán forró folyam indult el, Eywind lehunyta a szemét és beletemette arcát a tenyerembe. Nem borotválkozott, a bőre aranyló, apró, kis szúrós szőrszálaktól volt terhes, de még ezt is szerettem benne. Még ha nem is ismertem igazán.

   – Olyan sok idő eltelt, mégis itt vagy bennem, hogy lehet ez? – vallottam be egy sóhajjal.

   – Van, ami változik, és van, ami örök. Mi mások vagyunk, de ami köztünk volt, az megmaradt.

   – Én ugyanaz vagyok – emeletem fel a fejem, és próbáltam a szemébe nézni. – Nézz rám, én ugyanaz vagyok.

   – De én nem – sóhajtott. – Én nem – mondta és lefejtette a kezem. Úgy éreztem megfosztottak valamitől, üresség szorított magához és a magány cirógatott meg.

   – Ismerlek – mondtam, holott tudtam, magamban tudtam, hogy ez nem lehet igaz.

   – Már nem ismerhetsz. Olyan dolgokat tettem, és teszek, amik miatt már nem lehetek ugyanaz. Az a fiatal fiú már nincs, az az Eywind már nem létezik. Már csak a Herceg van – köpte keserűn.

   Dühös lettem. Hova tűnt az ártatlan boldogság, amit akkor éreztem, amikor az előbb átkarolt? Miért kellett megölni a szavakkal, amik keserűen, ármánykodva buktak ki belőlünk?

   – Lehet, igazad van – húzódtam el. Fájt. – De tudom, hogy nekem is. Én látom azt az Eywindet, látom, és nem számít, hogy közben más lett. Mert Őt ismerem.

   – Tudod te mennyire sok idő telt el? – kérdezte csendesen.

   – Mit számít? – csattantam.

   – Sokat, nagyon is sokat. Te felnőtt lettél, én pedig…

   – Már nem kellek neked, nem akarsz engem. Csak játszottál velem, hiszen csak egy nevetséges kislány voltam, ugye? Soha nem is akartál engem! – Hirtelen úgy éreztem a világom darabokra hullik. Soha nem gondolt úgy rám, ahogy én rá. Micsoda buta dolog! Ábrándozni valakiről, egy álomképet felépíteni, ami aztán úgy omlik össze, mint lágy szellőben a szalmaszál kazal. Én balga! Hát ezért… ezért volt a sok titkolózás, a félrenézés. Nem akar engem, csak sajnált. Ő nem érzi azt, ha megérint, a világ helyrezökken, és mégis felégeti egy ismeretlen, heves, lángoló tűzfolyó. Ő nem vágyik minden percben megérinteni, nem kíván velem lenni. Milyen egy balga lány vagyok! – sirattam magamban az elszalasztott lehetőségeket.

   – Buta vagy… – Igen, ő is így gondolta, bolond voltam. – Látod, mondtam, hogy nem ismersz! – kuncogott, majd egy eltévedt pillanatra az ajkával a kibuggyant könnycseppem útját állta. Nem mertem pislogni, mereven néztem az aranyló szemeket, egy kósza hajtincsem elszabadult, ott cikázott köztünk, de egyikőnk sem törődött vele, csak néztük egymást. Csak néztük…

   A napok olyan gyorsan peregtek, hogy észre sem vettem és hetekké, ha nem hónapokká váltak szaladó lábaik alatt. Nem változott semmi, ha csak az nem, hogy egyre nyugtalanabbá váltam. A sebem szépen gyógyult, a testemet újra erősnek éreztem, de valami mégis megváltozott bennem. Nem tudtam a nyomára lelni, hiába is kerestem magamban a változást, mégis éreztem a hideg simítását, jeges leheletét nyakam hajlatában, mintha épp megcsókolni készülne. Az igazat megvallva nem volt tennivalóm, és emiatt mély ösvényt jártam már a hálókamrám padlójába. Nem tudtam mi lesz velem; Eywind nem beszélt, én meg nem kérdeztem. Örültem, ha együtt lehettem vele, így nem faggattam, vagy legalábbis igyekeztem nem türelmetlennek tűnni.

   De gyötört a bűntudat mégis. Igaztalannak hittem, hogy én íme, itt lógatom a lábam, miközben a társaimból már varjak lakmároznak, és ki tudja Verussal mi lett. Igyekeztem nem rágondolni, de nem ment. Minden pillanatban ott lapultak a rettenetes emlékek és csak arra vártak, mikor kúszhatnak elő alattomban, mikor nem figyelek eléggé, mikor hasíthatnak ki belőlem még egy darabot. Vártak, mikor hullok szét véglegesen.

   És mégis… kicsit boldog is voltam. Magamnak sem mertem bevallani, de így volt. minden porcikám érzett, éltem és éreztem. Mind kicsit jobban és jobban. Eywinddel ismerkedtünk, talán ez a legjobb szó. De a dominussal még mindig nem találkoztam, sőt, még csak nem is láttam. Néha rabszolgák szaladtak a „Hercegért” és neki azon nyomban mennie kellett. Még a pihenő alatt is akár, vagy az éjszaka közepén. Nem tudtam mire vélni, de nem tulajdonítottam ezeknek a sürgős ügyeknek túl nagy jelentőséget. Eywind ment, én pedig újra magányos maradtam. De a tudat… a tudat, hogy a közelemben van, mindenért kárpótolt. Mégis, ilyenkor valami megmagyarázhatatlan szomorúság vett erőt rajtam és nem mertem faggatózni. Talán sejtettem, ha megteszem, csak rosszabb lehet. A burok, amiben lebegtünk, hirtelen szűnik meg óvni minket, és újra szembe kell majd néznem a valósággal. Így hát nem faggatóztam, csak néztem, ahogy ilyenkor elfelhősödik a tekintete, a teste merevvé válik, a szája pengévé, az izmai keményekké, a szeme jéggé, kifejezéstelenné.

   – Megölöd őt! – Hirtelen nem értettem kinek szól a feddés, de ahogy a kemény marok a falnak nyomott, nem volt kétségem felől, hogy nekem szánta kemény szavait.

   – Nem értelek, miről beszélsz? – kaptam levegő után. Egy pillanatra nem tudtam ki lehet támadóm, de aztán ahogy a hidegnél is hidegebb kék szemekbe néztem rájöttem, csakis Fulco lehetett; Eywind egykori testőre.

   – Ó, dehogynem! Miattad fogja elveszíteni mindenét. Feláldozza magát – köpte, szavai szinte az arcomba fröcsögtek.

   – Miért mondasz nekem ilyeneket? – ráztam a fejem, próbáltam megérteni őt, de nem ment. Mi rosszat tettem én nekik? Semmit!

   – Nem tettem semmi rosszat – mondtam ki hangosan is.

   – Nem? – kacagott gúnyosan. – Nem? Még hogy semmi rosszat? Tudod te, hol van most Eywind? Na? Válaszolj, tudod?

   – A dominus hívatta – suttogtam, de belül a gyomromat félelmetes erő szorította marokra. A rettegés újra éledt bennem. Mit tettem?

   – Na persze, a dominus… Az ember azt gondolná, művelt római perszóna vagy – morogta, majd még közelebb lépett. – Csak hogy tudd, Eywind az életével játszik miattad…

   – Fulco! – csattant egy másik hang. – Engedd el!

   – Dianának tudnia kell, mit tesz Eywind a kedvéért – mondta Fulco, de már közel sem volt olyan ellenséges a hangja és a fellépése, inkább valamiféle feladás volt benne, amit sehogyan sem értettem.

   – Fulco – érintettem meg a karját, valahogy éreztem, hogy ezzel az érintéssel közelebb kerülhetek hozzá, mint bármely érveléssel. – Fulco, el kell mondanod! Nem vagyok már az az elkényeztetett római lány, aki annak idején voltam. Kérlek, Eywindnek nem eshet bántódása miattam.

   – Nyugodjon meg kisasszony a legkevésbé sem bántódik – röhögött egy harmadik. Szóval mindhárman megvoltak. Eywind, a Herceg testőrei, akik maradtak. Fulco, Wulf és Ansgor. Ők maradtak csak és még mindig elszántan védelmezik urukat. Hirtelen mérhetetlen szeretet járta át mindenem ez iránt a három marcona férfi iránt. Jóval idősebbek voltak nálam, mégis állták a viharokat és csak az lebegett a szemük előtt, hogy Eywindet megóvják. Még a szabadságot is feladták érte.

   – Hogy érted ezt? – kérdeztem, de csak kuncogott, míg másik két társa sötéten méregette. Egyikről a másikra néztem, de nem árultak el semmit.

   – Ansgor, befejezted, vagy én fogjam be a szádat! – Úgy tűnt Wulf a parancsnok. Csak kapkodtam a fejem, nem értettem semmit.

   – Csak nem akartam, hogy a kislány valamit is magára vegyen – vonogatta a vállát a nagydarab világosbarna hajú férfi. – Eywind pedig tud magára vigyázni, ha ő így döntött nem kérdőjelezhetjük meg – mondta most már Fulconak.

   – Tudom, de aggódom…

   – És ezért kellett ezt a lányt a falnak passzíroznod? He? – kérdezte Wulf. – Menj, eredj a dolgodra, még érted is küldethetnek! – Erre az utolsó mondatra mindhárman megrázkódtak. Újfent tehetetlennek éreztem magam.

   – Nincs nektek épp gyakorolni valótok? – morogta vissza Fulco.

   – Megnézhetem? – kérdeztem. Velük akartam maradni, mégha láthatóan nem is kedveltek.

   – Hát persze, Kislány! – kiáltott Ansgor vidáman. – Gyere, megmutatom, hogy harcolnak az igazi férfiak. Nem ám úgy anyámasszony katonája módon, mint ahogy te csapkodtál ott, bent az arénába. Br… Rossz volt nézni. Ki tanított, mi? Biztosan valami elvetemült római!

   – Ami azt illeti, Eywind – suttogtam.

   – Na, az a fiú is ahelyett, hogy már akkor a szemét legeltette volna, megmutathatta volna, hogyan nem esik ki a gladius a kezedből. Ej, ilyet! Bezzeg ha odahaza lennénk, adnék én neked olyat…

   – Mit, Ansgor? – kérdeztem vidáman. Valahogy mellette olyan más volt minden, sokkal könnyebb.

   – Akarod tudni, mi? Furcsa egy fehérnép vagy te, az bizonyos. Rendben, csak el ne árulj. Akarsz tanulni? – sandított rám különleges, fekete szemeivel, akár a varjú.

   – Igen, szeretnék!

   – Akkor nosza! Csapjunk a lovak közé! Fáj még valamid? – kérdezte, majd hozzátette rövid töprengést követően: – Nem számít, majd fog – vigyorgott és hangosan döcögött a saját, csak általa értett viccen.

   – Fulco miért ilyen mogorva? – tettem fel egy olyan kérdést, ami szerintem nem volt annyira kényes, hogy ne válaszolhasson rá. Mégis hosszú hallgatás és csak egy hümmögés volt a válasz először. – Ezt tőle kell megkérdezned. Én nem adhatok neked erre választ. Azt tudd, hogy Fulconak családja van otthon, akiket talán már soha nem lát viszont, mégis az életét adná a hercegünkért.

   – És nektek? Neked meg Wulfnak? – kíváncsiskodtam. Végre valaki, aki hajlandó volt válaszolni a kérdéseimre, ha nem is úgy, ahogy azt szerettem volna.

   – Nekünk? Nekünk csak ez a kölyök van, na meg Fulco!

     – Sajnálom...

     – Ne sajnáld, mi azt tesszük, amit Eywind mond. ez a dolgunk, ezért élünk, nekünk ő a vezérünk, óvjuk őt, vele vagyunk mindvégig, a halálig  – mondta. – Na, meg is érkeztünk. Ez itt a gyakorlótér. Most épp pihenő van. Már van annyi tekintélyünk, hogy a lanista megengedje nekünk a magán gyakorlatozást – magyarázta. – Lássuk, mit adjak neked… Mivel kezdenél?

   – Szeretem a gladiust – szúrtam közbe.

   – Na igen, azt láttam! – döcögött magában. – Akkor, az lesz, de előbb bemelegítés!

   Mire végeztünk, nem éreztem sem a karom, sem a testem. Mintha lebegtem volna. Ansgor kíméletlen volt és kegyetlenül meghajtott. De jólesően fáradtam el. Igaz, alig tudtam mozdulni és a germán még csak nem is lihegett közben, de a vérem pezsgett. Az izmaim kocsonyássá váltak, a kezem alig bírta a fából készült rövid kardot, mégis az arcomra megmagyarázhatatlan mosoly húzódott.

   – Annyira nem is vagy reménytelen – veregetett hátba Ansgor, mire izzadtan, és koszosan, de elnevettem magam.

   – Csak figyelj erősen, mert egy napon lebírlak! – biztattam. De lefagyott a mosoly az arcomról, ahogy megláttam a felénk taró haragos alakot.

   – Mit csináltok itt, Ansgor? – kiáltott dühösen Eywind. Teste csillogott az olajtól, csak egy alsó ágyékkötő volt rajta, kimerült és csapzott volt. nem tudtam elképzelni, hol járhatott.

   – Eywind! – léptem felé, de kitartotta a karját, így megtorpantam. Az egész alakja olyan merev volt, mintha egy idegen lenne. Nyoma sem volt annak, akit én ismertem. Mintha a létezés is fájna neki, mintha nem is élő ember volna, csak árnyéka önmagának. Úgy tűnt, annyira tartja magát, hogy nem engedheti, hogy hozzáérjek, mert ha megtenném, menten darabokra hullana. – Ansgor csak jót akart, kérlek, ne vitázz vele miattam!

   – Még nem vagy jól, nem bírnám elviselni, ha bajod esne. Világosan megmondtam nekik – intett testőrei felé –, hogy vigyázzanak rád, míg… nos, míg én magam nem tudok.

   – Mi folyik itt? Mindenki csak takargat valamit! Elegem van már ebből! – kiáltottam, de nem lehetett a ludus közepén veszekedni. A gladiátorok szállingózni kezdtek, megszűnt a viszonylagos magányunk.

   – Ne itt, ne most! Diana, kérlek, most nem tudok válaszolni – ragadott karon Eywind, de szorítása fájt, mégsem szisszentem fel. – Menjünk innen! Nem maradhatunk itt, menj, Hercegnő, majd felkereslek! – még megszorította a kezem egy pillanatra, majd Wulf gondjaira bízott.

   – Wulf, beszélj! Mi történik? Tudni akarom! Valami köze van hozzám, igazam van? – követelőztem, de Wulf hallgatott.

   – Sajnálom, nem mondhatok semmit. Ezt kettőtöknek kell megbeszélnetek. De ne aggódj, nem esik bántódása…

   – De Fulco…

   – Fulco csak fecseg, mint egy vénasszony! Most menj, pihenj és ne gondolj ezekkel. Hidd el, minden rendben, biztonságban vagy. Serapio! – kiáltott.

   – Hogy nézel ki, az istenekre, te lány! – sápítozott a doktor mikor a kiáltásra kilépett a gyengélkedőről. – Mit tettek veled ezek a barbárok?

   – Csak mozgott kicsit Ansgorral – morgott Wulf. – Itt hagyhatom, tudsz rá figyelni? – Úgy beszéltek a fejem fölött, mintha ott sem lennék.

   – Megállj! Én is itt vagyok! Ne a fejem felett tárgyaljatok! És igenis jól vagyok, csak kicsit elfáradtam – mondtam, de közben éreztem, hogy a lábaim alig tartanak már.

   – Persze, látom… – morgott Serapio. – Na, gyere, segítek!

   Az után a nap után a gyakorlatozások rendszeressé váltak Ansgor és köztem. Kezdtem megkedvelni a nagydarab, bárdolatlan férfit és az igazat megvallva Fulcot is. Értettem, hogy csak félti a hercegét, és talán ő még reméli, hogy nincs minden veszve, egyszer talán hazajutnak. A kisméretű, fából készült aréna már–már az otthonommá vált. Igaz, mindig csak olyankor volt szabad oda bemennem, ha a Felix ház gladiátorai már befejezték a gyakorlást. A dominus híres volt arról, hogy a legjobbakkal harcoltatott. Hivatalosan senki nem volt rabszolga nála, de ugyanígy egyikőjük sem volt szabad ember. Ahogy sem Eywind, sem a testőrei és én magam sem. Valahogy mindegyikőjüknek megtalálta a gyenge pontját, amivel megvehette lelküket. Így a rabszolgánál is mélyebb szolgaságba kerültek, mindezt önszántukból. Szörnyű sors volt ez egy rómainak is, de egy olyan nemzet fiának, aki a szabadsághoz szokott és a hatalom ízével született erre a világra, kész gyötrelem.

   Eywind mintha került volna, igazából nem mutatkoztak ennek konkrét jelei, mégis így hittem. Talán képzelgés volt, vagy csak egy kétségbeesett lány válaszkeresése, de nem tehettem ellene egyebet, mint vártam. Mindig vártam rá. Szánalmasnak is hihettem volna eme meddőnek tűnő várakozást, mégsem éreztem magam annak. Csak némi zavart  véltem magamon megfigyelni, nem tudtam hova tenni sem őt, sem magamat. Kerülgettük a másikat és egymást. Eywind nem nézett a szemembe, én pedig mindenáron ki akartam deríteni miért viselkedik így.

   – Wulf! – lihegtem Eywind testőrkapitányának. – Várj, kérlek! Hol a Herceg?

   – Sajnálom, Diana, nem ér rá. Hívatták – felelte, de nem nézett rám. Kezdett elegem lenni ebből a köntörfalazásból, így taktikát változtattam.

   – Rendben, csak érdeklődtem. Akkor hát… – tétováztam színlelve –, azt hiszem, ideje mennem. Nagyon kimerültem. Jó éjt!

   – Pihenj jól. Eywind meglátogat, amint teheti, meglásd – biztatott, de vajmi kevésre ment vele.

   Wulf nem ismert, ő csak az engedelmes mázt látta belőlem, azt az álarcot, amit anyám – Calpurnia asszony – oly erőteljesen belém nevelt, hogy szinte már a sajátommá vált. De csak szinte. Nagyon jól tudtam játszani és úgy tűnt ez a képességem megmaradt mindennek ellenére is.

   Megvártam, míg azt hiszi elmentem, de mikor ő maga is elindult, visszafordultam és csendben utána osontam. Nem lett volna szabad a gladiátorok szállására mennem, Serapio és Eywind is megesketett számtalanszor, hogy nagy ívben elkerülöm még a környékét is. Sőt mind Ansgor – akivel immár szinte barátokká, ha nem bajtársakká váltunk –, mind Fulco óva intett tőle. Wulfról nem is beszélve! De nem törődhettem most intelmeikkel, figyelmeztetéseikkel, csendben lopakodtam a testőrkapitány után. Tudtam, hogy nekik külön hálóhelyük van. Ők négyen, nem a többi gladiátorral egy szálláson voltak, hanem valamivel távolabb azoktól. Talán elővigyázatosság volt ez Felixtől a ház urától, vagy ki tudja, talán Flamma fundálta ki? Flamma a szíriai híres nevezetes gladiátor, aki egyben az oktató is volt a ludusban, szerette kifigurázni a germán harcosokat. Tény, hogy ők nem úgy és nem azokkal a fegyverekkel harcoltak, mint római társaik, de éppoly halálosak voltak, ha nem jobban. 

   Ahogy elosontam a sötétségbe borult cellák előtt, csak az apró mécsesek világította fénypászmák mutattak utat.

   Az árnyékok életre kelve sétáltak le a falakról, hogy önállóan elkezdhessék a sötétség adta ajándékéletüket élni. Hosszú, furcsa karok, vagy éppen tömpe lábak kacsáztak fel és alá a téglafalakon, amiket egymást szapuló, vagy éppen magukat dicsőítő felíratok tettek zsúfolttá. Ha hittem volna, hogy létezhetnek, megijedtem volna az árnyékok menetétől, de tudtam, csak a gladiátorok imádkoznak saját isteneikhez. Ki kántálva, ki énekelve, ki magában mormogva és ki–ki táncolva köszöntötte esti imádságban életének uralkodó istenségeit.

   Nem figyelhettem rájuk, és nem is nagyon érdekeltek. Lépteim olyan könnyűek voltak, akárcsak egy apró kis rágcsálóé. Ahogy a négy germán harcos cellájához értem megtorpantam. Nem tudtam mitévő legyek, mikor hangokat hallottam meg. Előbb azt hittem, talán csak képzelődöm, és már izgalmamban a kívánságom válik valóra. De hosszú idő óta először szerencsés voltam.

   – Meddig hagyjuk, hogy ezt tegye magával ez a kölyök? – morogta Fulco. Megismertem a hangját és szinte láttam magam előtt, ahogy fel–alá járkál.

   – Az ő elhatározása volt, mi pedig engedelmességgel tartozunk neki. Ne vond kétségbe a döntését! – Azt hiszem ez Wulf volt, bár a hangja reszelőssé vált a szavak alkotta súly alatt.

   – Nem értem mit kell ezen annyira keseregni? A fiú legalább gyakorol – hahotázott Ansgor, mire halványan elmosolyogtam magam.

   – Te megőrültél? Ez neked szórakozás? Az a fiú eladta magát – csattant Wulf. Nem értettem semmit. Hogyhogy eladta magát? Vajon mit jelent ez? Bele sem mertem gondolni.

   – Ha ez a lány nem került volna elő… – Fulco, igen az ő hangja, megint.

   – Akkor mi lenne, ha? Semmi, én mondom neked barátom, semmi. A domina akkor is megtalálta volna a módját, hogy Eywindet használja, és mi nem tehettünk volna akkor sem semmit, és most sem. Várunk, és vigyázunk rá, amennyire lehet – dörmögte Wulf.

   – Most is nála van, mi? – újra Fulco hangja hasította ketté a csendet, mire megborzongtam.

   – Nála, hogy a ragya rágná szét azt a csodás, romlott testét! Valami vacsorát ad…–sóhajtott Wulf. – És ugye tudjuk az mit jelent?

   – Miért nem szökünk meg? – harsant Ansgor.

   – Csendesebben, te vadbarom! – sziszegte Fulco. – Meghallhatják, aztán annyi nekünk. Nem szökdösünk, csak ha a herceg azt mondja. És amíg Eywind marad, mi is, megértetted?

   – Jól van na! Én csak… gondoltam, egyszerűbb lenne, mint nyavalyogni – dünnyögött Ansgor a maga mély, reszelős medvehangján.

   Nem hallgattam őket tovább, látnom kellett Eywindet. Tudnom kellett végre mit vállalt értem. A szívem hideg jégtömbé válva nehezített minden egye lépésemet. A főház, a Felixek palotája nem volt túl messze a gladiátoroktól, és az őrség sem állt a helyzet magaslatán. Szinte olyan simán jutottam be, hogy gyanakodni kezdtem, nem csapda–e.

   A konyháról csentem el egy tálcát, de megtorpantam, mikor megláttam miben kellene felszolgálnom a vacsorára való friss kagylót és halat. De nem hátrálhattam meg, így levetettem hát magamról a tunikám. Helyébe egy lenge, alig takaró, mindent láttató lenvászon anyagot öltöttem és erősítettem meg éppúgy, ahogy az a ház szolgálóin volt. A fél testem kilátszott alóla, a melleimet alig takarta, sehogyan sem tudtam úgy elrendezni, hogy ne maradjak csupaszon. Mezítelennek éreztem magam. Majdhogynem az is voltam. De már nem hátrálhattam , és nem is akartam. Kezemben a hatalmas tálcával léptem be a terembe, ahol meztelen testek hevertek és vonaglottak. Borgőzös leheletektől volt terhes a levegő, hangos kacagással és kiáltásokkal zavarták meg a hárfás játékát. Egymást kergető nők és férfiak játszottak obszcén játékokat egymással, és magukkal.

   Nem néztem senkire, ha elkapták a derekamat, finoman kicsusszantam ölelő, ragacsos karjaikból és mentem tovább, Eywindet keresve. Hányingerem volt, egy rég, mélyre temetett emlék Titussal a felszínre kívánkozott törni. De én mélyebbre száműztem minden próbálkozásnál. Remegtem és féltem, mi lesz, ha rajta kapnak. Vagy mi történik, ha egy nálam erősebb kar magához ránt, és testével betakar? Mit teszek, ha nem találom meg Eywindet? A kérdések ezrei ott cikáztak rémült agyam rengetegében, különböző képeket vetítve lelki szemeim elé. Mégis a látvány ami fogadott, minden képzelgésemet felülírta.

   Egy félreeső kis kamrában találtam meg egy asszonnyal és egy férfivel együtt. Azt hittem nem jól látom, amit látni véltem. Eywind térdeplő teste megfeszült, ahogy csupasz mellkashoz ért az éles kés és kicsordult az alátartó kupába a vére. Nem volt rajta sem ruha. Éppúgy meztelen volt, mint a másik kettő. Az asszony aranyló hajkoronája lebomlott, ahogy mohón lenyalta a kicsorduló vércseppet. Véres szájjal csókolta meg utána a még mindig térdelő Eywindet, miközben társa őt simogatta.

   Nem tudtam visszatartani sikolyomat, kezemből a tálca csörömpölve hullott alá. A nő felnézett egyenesen a szemembe, majd villant a tekintete és felegyenesedett. Teste, akár a faragott márványszobor; gyönyörű volt, mégis belül rothadt. Szemeiből a vágy kéjes lángjai lobogtak felém éhesen. Eywind ijedten, tágra nyílt szemekkel bámult rám, és csak némán kért, hogy fussak, de már képtelen voltam megmozdulni is. A nő rám nézett, szinte megbabonázott.

   – Már vártalak, kíváncsi voltam meddig rejteget a Herceg előlem – búgta mély, bársonyos hangján, amitől a hátamon felállt a szőr. – Gyere közelebb, Diana!

    Nem tehettem mást, léptem egyet...