29. fejezet

Khmmm... azt hihetitek csoda történhetett nálam. De nem! Vége a lazsálásnak, a szabadságnak. Itt az új fejezet. És rájöttem, hogy amíg nem fejezem be a Gladiátort, addig nem tudok új regénybe fogni, és bizony kaparássza már az új történet az agyamat. Úgyhogy össze kell kapnom magam. Ráadásul van két olyan regényem, amit elkezdtem, és azokat is folytatnom kell. Szóval mindenképp fel kell tápászkodnom a punnyadságból:)

És, hogy kicsit kiengeszteljelek benneteket, íme egy új történet kezdete. A csillagok Lánya - Álom Útján -t itt éritek el. http://csillagoklanya.blogspot.com/ Ezt folyamatosan fogom frissíteni, már készen van, csak javítani kell, bár azzal lesz elég munka. De szerencsére Nikita és LauraL mint mindig most is mellettem állnak. És nem utolsósorban lesz nektek egy meglepetésünk is, de erről még nem beszélhetek, majd mindent a maga idejében.

De most olvassátok, élvezzétek, remélem nem felejtettem még el írni. Néha magamnak ez a félelmem, de igyekszem bebizonyítani, hogy még megy...

Akkor hát, nincs más hátra, mint előre: hess, olvasni!

Csóók, mimi:)

Róma... ma...

Már rég meg kellett volna érkezniük – töprengett magában Dio, még mindig a zárkában várva legjobb barátnőjét és Ottaviot. Elképzelni sem tudta mi tarthat ennyi ideig, kezdte magát úgy érezni, mint aki az őrület határán áll. Nian ott volt mellette, túl szorosan, túl közel, érezte a belőle áradó forróságot, nem bírt kitérni előle. Egyelőre nem akart gondolkodni, sem érezni. Tépelődött már magában ezer és ezer alkalommal, hogy mitévő legyen, de döntésre éppúgy nem jutott akkor sem és most sem. Nem mert a férfira nézni, az után a felperzselt csók után meg pláne nem. Leginkább azt kívánta, legyen már vége ennek az átkozott utazásnak és térjenek vissza a nyugalmas, unalmas, szürke mindennapokba, különben nem biztos, hogy tudja sokáig türtőztetni magát. Egy darabig már járkált fel–alá, majd fújtatva megállt.

– Legalább tennél úgy, mintha egy cseppet nyomasztana a helyzet! – csattant a férfi felé, aki csak állt, az egyik lábát térben felhúzva a falnak dőlve és Diot tanulmányozta, éppúgy, ahogy egy oroszlán tenné. Mozdulatlanul, rezzenetlen, mereven.

Nian tudta, hogy ezzel kibillenti Diot a ráerőszakolt közönyből. Már azt is sikerként könyvelte el magában, hogy egyáltalán még megy neki a provokáció. Nagyon nehezen türtőztette magát, de úgy vélte, nem adhatja fel, most már nem. Így is totálisan hülyét csinált magából, ezek után már úgyis mindegy, ezért vagy így, vagy úgy, de el fog dőlni kettejük sorsa.

– Szerinted mi lesz Dianával? – kérdezett inkább vissza elterelve a szót.

– Hogy? – Igen, ez az – veregette magát vállon magában Nian, ahogy látta, Dio megtorpan egy pillanatra és összezavarodik a hirtelen témaváltástól.

– A tekercs, az írás, tudod – segített. – Azon gondolkodtam, ha eredeti, és valódi a szöveg…

– Az! – vágta rá határozottan Dio. – Biztosan eredeti a szöveg.

– Szóval, ha – ismétlem – ha eredeti, akkor ez egy óriási fogás és nem ártana kicsit jobban körbejárni a lehetőségeket. Nem mellesleg érdekel is a történet – vont vállat még kicsit provokálva még inkább a lányt.

– Mondtam már, hogy eredeti! Miért nem hallgatsz rám? – kérdezte a lány Niantól immár teljesen rá figyelve. – Ennyire még képes vagyok!

– Nem benned kételkedem, de azt te is tudod, hogy nem adhatjuk csak úgy nyílvánosságra.

– Nem is akarom! Nem tudnám megmagyarázni, hogyan került hozzám – rázta a fejét Dio, miközben csak úgy repkedtek a kis tincsek az arca körül. – Ne bámulj, utálom! – morogta, majd elfordult Niantól.

– Meg kellene vizsgálnod azt a papiruszt, ami nálam van. Szerintem ugyanaz a két szöveg. Nem tudom, melyik lehet az eredeti, de ha igazam van, akkor máris megoldódott a problémád. Feldolgozhatod, neked adom – vont vállat Nian, mintha bizony ez valóban olyan egyszerű lenne.

– Miért vagy velem ilyen kedves hirtelen? – gyanakodott Dio.

– Kedves? Dehogy, félreérted. Az, ha te feldolgozod és publikálod, az nekem is jó. Mégiscsak az én ásatásom, az én kutatásom, nem? Elsődlegesen rám kell hivatkoznod.

– Szóval ez pusztán szakmai…

– Miért, mi mást vártál? – kérdezte Nian nagy, ártatlan tekintettel. De magában már dörzsölte a kezét, hogy még mindig ismeri Dio gyengéit és most a lány szépen belesétált a csapdájába.

– Még meggondolom, de nem megyek Londonba, ne tehetem.

– Sajnálom, e nélkül nem megoldható. Nekem vissza kell mennem; a napokban biztosan. Sőt minél előbb, annál jobb. Nem maradhatok sokkal tovább, már így is viszket a tenyerem, ha arra gondolok, hogy nélkülem megy az ásatás – sóhajtott Nian és egy kis türelmetlenség vegyült a hangjába.

– Hiányzik? – kérdezte Dio, mert pontosan tudta, milyen az, ha megfosztják az embert attól, amit a legjobban szeret, és Nian az ásást szerette a legjobban. Mindennél jobban. Talán ez fájt a lánynak a leginkább, még magának sem vallotta be, mennyire.

– Igen – túrt türelmetlenül a hajába Nian és ellökte magát a faltól. Most ő kezdett el járkálni le és fel.

– Nem kellett volna idejönnöd! – sóhajtott a lány nagyot, mire Nian megtorpant és egyenesen ránézett. Egy darabig még fürkészte, talán a kényelmetlenség határáig űzte a tekintetével, majd vállat vont és tovább rótta céltalan útját.

– Nem megyek Londonba – jelentette ki határozottan újra Dio,a válasz erre, csak egy újabb vállrándítás volt. – Hallod, amit mondtam?

– Persze, nem vagyok süket. – Nian szinte oda sem figyelt Diora, azaz csak ezt mutatta. Kezdtek kifogyni a kezéből a kártyalapok és ő mindenáron azt akarta, hogy a lány visszatérjen vele.

– Most mi van, nem beszélsz velem? – Dioban kezdett felmenni a pumpa, fáradt volt, elcsigázott, az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, Nian pedig itt játszik vele.

– Már miért ne beszélnék veled? – vont ismételten vállat Nian, amire Dioban robbant a bomba.

– Állj le! Nem hallod, azt mondtam, fejezd be! Elegem van! – kiabálta. – Én csak haza akarok menni, és elfelejteni mindent. Aludni és nem gondolkodni. Miért kell neked megnehezítened mindig mindent? – Nian nem válaszolt, csak fél szemmel sanídtott a lányra, majd tovább körözött. – Nian, az istenért! Figyelnél rám?

– Persze, mondd, figyelek! – bólogatott Nian és várta a következő rohamot.

– Nian Lewin! – lépett közelebb Dio és egyre közelebb.

– Igen? Most mérges vagy?

– Nem, nem vagyok! – üvöltötte a lány. Nagyon ritkán borult ki ennyire, da ha átszakadt a gát, Isten irgalmazzon minden élőlénynek, mert ő nem fog.

– Diodora Montague és Nian Lewin; elmehetnek! – hangzott az egyik őrszobás hangja, mire mindketten felkapták a fejüket.

– Csak utánad, szépségem!

– Ezért még számolunk – morogta Dio, mire Nian elnyomott magában egy mosolyt. Tudta, hogy majdnem nyert ügye van. Dio nem képes kontrollálni magát, ha kellően felhúzzák, és most nagyon mérges. Majdhogynem fütyörészve lépett a lány után a szabadságba vezető cella ajtón át.

Az őrszobán ott várt rájuk Ottavio, mint egy őrangyal és hű társa, Awen mint egy színes pillangó. Dionak mosolyognia kellett Ottavio gunyoros és Awen bosszantóan csintalan arckifejezésén. De meg kellett tartania a dühös látszatot.

– A Signorénak és a Signorának eltűntek az iratai és minden értéke. Kérem, Atyám igazolja őket, aztán mehetnek is – magyarázta az egyik rendőr, mire Ottavio igazolva a két szakadt barátját, némi papírmunka után és pár hátba veregetéssel megfűszerezve és kacsintással kísérve az útjukra bocsátották őket.

Nian morcos volt, mert Dio úgy tűnt, lehigadt, és idegesítette, hogy Awen folyton a papon legeltette a szemét, amit látszólag Ottavio szintén érzett és észrevett. Az egész társaságból Awennek volt egyedül jó kedve.

Egy álom volt, ezt magyarázta magának Dio, míg tartott az út visszafelé; előbb Capriról Nápolyba, majd vissza Rómába. Nem beszélgettek sokat, a meghitt, közvetlen viszony, ami kezdett kialakulni közöttük nyomtalanul tűnt el. Csak egyfajta feszültség lebegett körülöttük, ami megkötötte őket, és szinte megfojtotta mindkettőjüket.

Immár négyen zsúfolódtak a kocsiba és a két állat. Kész cirkuszi kocsiként száguldottak vissza a fővárosba, egyedül Awen nem adta meg magát a rosszkedvnek. Még Ottavio is meglehetősen csendben és morózusan hallgatta a lány fáradhatatlan csevegését.

Már csak arra ocsúdtak, hogy Rómában vannak ismét. Dio kipakolta a táskáját és Szfinxet az autóból, majd szó nélkül elkezdett a lakása felé menni. De valaki hirtelen elkapta a karját és szinte visszaperdítette.

– Várj!

– Nian! – sóhajtott Dio fáradtan. – Mi van már megint?

– Nem mehetsz csak így el! Mi lesz a tekerccsel? Mi lesz velünk?

– Velünk? Semmi. A tekereccsel? Nem tudom. Nian, kérlek, gondolkodnom kell!

– Gondold át, Dio. A szöveg publikálásának joga a tiéd. Csak be kell fejezned. A te tekercsed a végéhez közelít, már csak pár lap van felfűzve, de lehet, ami Londonban van, hosszabb. Ráadásul ezt nem hozhatod nyílvánosságra, én meg nem maradhatok, nem is akarok! – Nian kezdett lemondani mindenről, utolsó kétségbeesésében bármit megadott volna, hogy Dio vele tartson. – Gondold át. – Végül megadta magát, és lemondóan sóhajtott. – Rendben, nem foglak tovább zaklatni. Nem fogok nyomulni, nem kérek tőled semmit. A kapcsolatunk pusztán szakmai lesz. De ne hagyd, hogy a büszkeséged és a makacsságod tönkretegye az életedet. Ha jönni akarsz, estig Ottavionál megtalálsz. Vigyázz magadra, Diodora.

Donak megsajdult a szíve, Nian nem szokta a teljes nevén szólítani, csak ha nagyon mérges, vagy ha nagyon komoly. És most az utóbbi volt a helyzet. Nem akarta ő, hogy így legyen, de nem tehetett a saját természete ellen. Mindig is csökönyös volt, és még ha ő maga el is veszett, soha nem tudott megalkudni, még a saját boldogságáért sem.

– Nian! Miért…? – kérdezte, de nem fejezte be a kérdést, mert Nian visszafordult és egy lépéssel Dio mellett termett. Nem szólt egy szót sem, csak erősen megragadta a tarkóját és keményen szájon csókolta, majd ugyanúgy szó nélkül otthagyta a meglepett lányt.

– Holnap találkozunk – intett Ottavio, majd Niannal az oldalán elporzott.

– Na, és mit csinálunk ma? – kérdezte Awen. – Talán mesélhetnél a helyes Atyáról! Mindent tudni akarok róla!

– Awen, ő katolikus pap, nem gondolhatsz rá úgy! – nevetett Dio. – Na, gyere, pakoljunk fel, aztán mondd el, mit keresel Rómában, illetve Nápolyban, vagy már nem is tudom követni, hol!

– Rendben, akkor az Atyánál tartottunk – huppant le Awen Dio kanapéjára, kezében egy tejszínhabos tejeskávéval. Miután felpakoltak, és úgy ahogy Dio mindent elrendezett és a sértődött Szfinxet is kiengesztelte, végre volt egy kis nyugalma, hogy csak magára gondoljon. De majdnem elfeledkezett Awenről. Így, kicsit elodázhatta a kínos témát, amit át kellett volna rágnia minden oldalról; Niant.

– Már mondtam, Ottavio, pap – ült le Awen mellé Dio is. – Nem hinném, hogy ilyeneken kellene gondolkodnod. Az tény, hogy nagyon jóképű, de ő Istennek ajánlotta az életét, tartsd ezt tiszteletben.

– Hű, az anyját, de szépen mondtad! – kacagott Awen.

– Awen, ez nem játék. Vele nem szórakozhatsz csak úgy, mint a többiekkel! – csattant Dio. Túl fáradt volt, és túlságosan kavarogtak benne az érzelmek ahhoz, hogy józanul tudjon ítélni és észrevegye, hogy Awen csak a bolondját járatja vele.

– És ki mondta, hogy játéknak veszem? – kacsintott csintalanul és hátrarázta rengeteg haját, miközben fülében az ezüst fülbevalók csilingeltek.

– Awen, kérlek!

– Jaj, Dio, kérlek! – utánozta a lány Dio hangját és tettetett felháborodással szemlélte barátnőjét. De nem bírta sokáig, kacagásban tört ki. – Jól van, hát nem látod, hogy csak ugrattalak? Olyan viccesen néztél ki, hogy nem tudtam megállni. Bár tény, ami tény, az Atya valóban eszméletlenül dögös – kacsintott csintalanul.

– Á, Awen! – kiáltott nevetve Dio. – Tudhattam volna, soha nem változol!

– Na igen, a jó öreg Awen, de még én is tudok ám meglepetéssel szolgálni. Rendben békén hagyom az Atyát, ha elmesélsz mindent, ami a bátyámmal történt. – Awen maga sem értette mi az a a hirtelen jött kis szorítás, ami a szíve körül játszott, amikor arra gondolt, többé nem ugrathatja Ottaviot, és ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy valami volt a papban, ami nem hagyta nyugodni. Nem olyan elvetemült ő, hogy egy papot akarjon miden áron elcsábítani, de Ottavio úgy vonzotta, mint kolibrit az édes nektár. Juj, ez de nyáltenger – gondolta gúnyosan magában, de tovább morfondírozott. Nem tudta kiverni a fejéből azt a vibrálást, amit érzett. És tudta, hogy Ottavio is érezte, ha pap, ha nem. – Szóval? – tért vissza az ábrándozásból –, elmondod?

– Csak a szokásos – dünnyögte Dio. – Tudod, Nian megjelenik, én meg elveszítem a józan eszemet. De nem változott semmi.

– Szerintem nagyon is változott. Legalábbis, ami a bátyámat illeti. Már nem az a jókedvű, sármos srác, aki volt. Sokkal többször van rossz kedve mint jó.

– Nehogy már ez is az én hibám legyen!

– Nem, nem azt mondom, a te hibád, sokkal inkább mindkettőtöké. Mert egyikőtök sem tud túllépni. Már évek óta egy helyben toporogtok. Engedd el, Dio! Csak engedd el!

– Azt hittem, már rég ezt tettem, de kiderült ugye, hogy tévedtem – fintorgott a lány. Be kellett vallania magának, hogy Niannal koránt sincs mindennek vége, nincs lezárva semmi. Lehetett ennek örülni, vagy épp bosszankodni miatta, de figyelmen kívül hagyni semmiképp. – Most akkor mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten.

– A kérdés, hogy mit akarsz? Akarod őt? Ha igen, harcolj érte, ha nem, hagyd, hogy el tudjon menni – simogatta meg Awen a barátnője kezét. Szerette mindkettőt, de fájt látnia, hogy így bántják egymást minduntalan.

– Nem tudom, mit akarok. Félek, félek, hogy annyira fogok kötődni hozz, hogy elveszítem önmagam. Félek, rettegek ettől. Nem akarok függni tőle, mert belehalok, ha elhagy!

– Már miért hagyna el? Bolond lány!

– Mert a férfiak, mind ezt teszik a nőkkel – dünnyögte Dio, bár már jó ideje ő maga sem volt erről teljesen meggyőződve. Az anyja mindig ezt mondta neki, és ő úgy nőtt fel, hogy ezt szem előtt tartotta, és ennek rendelte alá szinte az egész életét.

– Mióta is ismered a bátyámat?

– Régóta, mintha mindig is ismertem volna.

– És becsapott egyszer is?

– Nem, de ez nem jelenti azt, hogy egyszer ne tenné meg – vont vállat vonakodva Dio.

– Anyám, te nő! És lehet, hogy az égből egy hullócsillag épp ránk pottyan. Jézus! Neked ezek érvek?

– Miért nem azok? Nem kockáztathatok! Ha újból belemegyek ebbe, elveszítem a szabadságomat, hiszen mindenem hozzá lesz kötve, és ha engedem, hogy újra szeressem, akkor nem tudok majd védekezni.

– Össze–vissza beszélsz, a felét sem értem, annak, amit mondasz. De egyre még válaszolj. Jó volt vele? – Awen olyan figyelmesen nézett Diora, mintha el akarná kapni a legkisebb rezdülését is, mielőtt megint valami kifogást keresne. – Ne gondolkodj, csak válaszolj.

– Igen… de…

– Nincs semmi de. Szóval jó volt vele! És tényleg a tengerparton csináltátok? Anyám, ha láthattam volna!

– Fúj, te kis erkölcstelen! – nevetett Dio. Örült, hogy a vészterhes hangulatnak vége.

– Miért, ami jó, azt meg kell beszülni. Apropó, tudtad, hogy a te papodnak, milyen feszes a hátsója?

– Ezt meg honnan tudod? Mit titkolsz előlem, ki vele! – vágott Dio Awenhez egy puha díszpárnát.

– Én? Semmit! Tudod jól, hogy nem szokásom a titkolózás. De ami tény, az tény. Az Atya ördögien jó pasi. Istenem, ha nem lenne pap! – nevetett fel Awen, és valahol valóban így is gondolta. – Mihez fogsz kezdeni? Elmész Londonba?

– Nem tudom. El kéne, nem? De ha elmennék, az olyan lenne, mintha megadtam volna magam. Nem tudom, olyan zavaros minden!

– Hát, te tudod, de szerintem nem lenne szabad kihagynod ezt a lehetőséget. Én nem értek ezekhez az ókori cuccokhoz, de elég érdekesnek ígérkezik, nem. És tékozlás lenne csak ezért kihagyni egy ehhez fogható felfedezést, csak mert nem mersz Nian közelében tartózkodni – vonogatta nagy ártatlanul vállát Awen.

– Mi az, hogy nem merek? – förmedt rá Dio. – Nem merek? Te megőrültél, már miért ne mernék?

– Nem is tudom… talán attól tartasz, ha a közeledben van, nem tudsz neki ellenállni. Én megértem, hiszen mindig is így volt ez köztetek, nem? Szóval ne aggódj, szerintem Nian is megérti majd.

– Mit ért meg?

– Hát azt, hogy… áh, felejtsük el. Igazad van. Felesleges, nem éri meg – legyintett Awen és indult volna.

– Ácsi, ácsi… most szépen befejezed, amit elkezdtél. Mit fog Nian megérteni? – kérdezte villámló szemekkel Dio.

– Ó, az? Tudod, csak arra gondoltam, hogy ismer téged, és tudni fogja, ha nem mész, hogy igazából félsz, hogy újra a közelében legyél, mert ,mind tudjuk mi fog akkor történni. Szerintem nincs semmi gond. Megérti majd. Csak kicsit sajnálni fogja azt az írást. De ha beszélsz vele, talán …

– Mi az, hogy mind tudjuk? – kiabált Dio. Leragadt a korábbi mondatnál és a többit már nem is hallotta.

– Csak azt akartam mondani, hogy, hogy… – dadogott Awen.

– Igen?

– Jaj, Dio. Én nem akarlak bántani, de egyszerűen ha egy helyen vagytok, izzik körülötetek a levegő. Még most is, ahogy jöttünk visszafelé, érted?

– Mit? Ezzel azt akarod mondani, hogy nem bírok a véremmel, és ahogy meglátom Niant ráugrom, mint egy feltüzelt tini a mozibálványára? – kérdezte vészjósló hidegen.

– Öö, nem, dehogy.

– De! ezt akartad mondani! Szóval egy nimfomán vagyok! Na, majd meglátjuk. Csomagolj!

Nian egyhuzamban vezette le az utat Róma és London között. A szeme véreres volt és fájt a feje mire Londonba ért. Dio nem telefonált, nem jelentkezett, még csak nem is vette fel a telefont. Hát jó –, gondolta, de fájt az elutasítás. Bízott benne, hogy majd meggondolja magát, de nem várhatott tovább. A terepen kellett lennie. A föld kincsei a tudás várt rá. És neki bizsergett mindene, ahogy arra gondolt, hogy másnap már ott lehet a feltáráson. Bele sem mert gondolni mi mindenről maradt le.

Maximus édesdeden aludt mellette a kocsi ülésen, és Nian arra gondolt, hogy legszívesebben ő maga is mellégömbölyödne, hogy elfelejtse minden baját. Félkézzel megsimogatta kis gubancos buksiját, majd ahogy elérte a város határát, megkönnyebbült. Végre hazaért. Bár már majdnem este volt, a szürkületben is jól felismerhetők voltak London körvonalai. Bizsergett a vágytól, hogy újra nekivágjon az ismeretlennek, hogy még több tudást csikarjon ki a föld mélyéből, hogy elvegye, magához ölelje a régieket. Tisztelte és szerette a múltat. Talán ez volt a legnagyobb hibája, túlságosan a múltban élt. De már úgyis mindegy, nem igaz? Amiért Rómába ment, annak már vége, már nem számít. élhet úgy, ahogy ezentúl a kedve tartja.

Egy darabig még parkoló hely után keresgélt, majd végül – majd háromszori fordulás után, mikor már kezdett iszonyatosan ideges leni –, talált egy helyet a lakásához elég közel. Kipakolta a holmijait, a kutyát, majd fáradt tagjait felvonszolta a lépcsőn, és csak akkor vette észre, hogy a szíve a torkában dobog, mikor, az ajtót nyitva találta.

Letette a csomagokat, a kutyát csendre intette, majd óvatosan beljebb lopózott. Mindenhol égett a villany. Ruhák szanaszét hevertek, mintha bomba robbant volna. Nesztelenül lopakodott beljebb, majd hirtelen megpördült, mikor a fürdőből szitkozódás hangjai szűrődtek ki. Minden izma megfeszül, készen a támadásra, vagy épp a védekezésre, de mikor meglátta, leesett az álla.

– Hát te? – hápogta. Azt hitte a fáradság játszik vele szörnyű rút tréfát. – Mit keresel itt, egyáltalán hogy jutottál be?

– Ha jól emlékszem, ez még mindig az én lakásom is, úgyhogy kulccsal – válaszolta a kéretlen látogató.

– Aha – nyögte ki a férfi, majd szó nélkül elvonult aludni. Abban bízott, ha kipiheni magát ez a bizarr látomás is elfoszlik majd.