9. fejezet és B.Ú.É.K. :)

Hálló, hálló.... Először is Mea Culpa, mea maxima culpa, hogy nem volt új rész, de meghalt a netem, majd egy hétre :/ tegnapelőtt lett újra, és úgy voltam vele, akkor már kivárom a szilvesztert :P Igen, gonosz vagyok... :P 

Szóval itt az új rész, friss és ropogós, most íródott, csakis a ti kedvetekért. Azt azért gondoltam nem árt tudni, hogy a Galdiátor VALÓBAN a TI kedvetekért íródik, mert az eleje már igencsak rég pihengetett a gépemen, szóval jó lenne némi visszajelzést is látni, hogy elnyeri-e a tetszéseteket, avagy nem:) De mivel nem erőszak a disznótor... rátok bízom :P

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a 8. fejezethez írt komikat... lányok, mi lenne velem nélkületek, a ti lelkesedésetek nélkül? Nem tudom... KÖSZI:) És Nikitának, hogy szinte mindig ugrásra készen áll, hogy az újabb fejezet kikerüljön... az ő javítása nélkül biztosan nem itt tartanánk :P Csók, Niki...:D:D

Nah, ha már így számbavettem és szinte Oscar átadót meghazudtoló köszönömöt regéletem, nem marad már hátra, mint itt is BOLDOGSÁGOS, VIDÁM, ÚJ ESZTENDŐT kívánjak. Ne feledjétek: Mindenre képesek vagytok, csak merjetek nagyot álmodni...:D:D

Én most ezt az álmomat - A Gladiátort - osztom meg veletek... Remélem, jövőre is velem tartotok, és Dioval, és Niannal, és Ottavioval, és Dianával és Eywinddel és Verussal...:D:D

Csók, mindenkinek, jó olvasát: mimi:P

Pompei... Akkor...

   Először azt sem tudtam, mi történik. Csak annyit érzékeltem, hogy körülöttem felbolydult a világ. De hiába történt minden olyan gyorsan, nekem mégis, mintha egy örökkévalóság lett volna. Még mindig Őt néztem. Gyermek voltam csupán, de mégis valamit megéreztem benne, valami különlegest. Tudom, butaság, de azt képzeltem, mintha hangok nélkül beszélt volna hozzám.

  Körülöttünk minden a feje tetejére állt és úgy tűnt, csak mi ketten vagyunk a világnak egy csendes zugában. A furcsa, méz szemű fiú és én. Olyannak láttam, mint egy oroszlánt. Igaz, hogy még növő félben lévőt, de határozottan az volt a benyomásom, hogy azokra a fenséges fenevadakra hasonlít, amiket az elmúlt nyáron véletlenül pillantottam meg, ahogy a ketrecüket róják. Már akkor is csodáltam őket. Gyönyörűek voltak. De a legfenségesebb az egyik hím oroszlán volt. Még nem fejlődött ki teljesen a sörénye, épphogy a nyakán és a gerince tövén lehetett látni, mégis olyan erő sugárzott belőle, hogy megborzongtam látványára. Szerettem nézni őket, vonzottak és féltem is tőlük egyszerre. Rutilia meg is kapta a magáét, amikor kiderült, hogy miket mutogatott nekem. Anyám éktelen haragra gerjedt, hogy milyen alantas helyre vitt engem. Én voltam a hibás, hogy kiderül, mert ahogy hazaértünk, botor módon azonnal szaladtam elújságolni, mit láttam. Soha többé nem mehettem megnézni őket. Hiányoztak. De nem felejtettem el a nagyvad tekintetét, ahogy rám szegezte állhatatos azt, szinte belém fúrva magát. Emlékszem, csak álltam ott és bámultam. Megbabonázva, éppúgy ahogy most is.

  A tekintete, a fiú pillantása is ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem, mint annak idején az oroszlán pillantása. Elveszve fúrtam szemeim az övébe, és nem törődtem a körülöttem kialakult felfordulással.

  Aztán mindennek vége lett. Engem meglökött valaki és elestem. Riadtan kezdtem kutatni Verus után, de nem találtam semerre. Rémület töltött el, féltem, hogy elveszek. Verus sehol nem volt. Mindenki futkosott fel és alá. Arra néztem, amerre a fiút láttam, de már ő sem volt ott. Kezdtem azt hinni, csak álmodtam, az egészet. Közben számomra is kiderült, mi okozta a káoszt. Pár gladiátor – akik rabszolgák lehettek – úgy gondolta, íme a lehető legjobb pillanat a szökésre. Fegyvert ragadva őrizőik ellen fordultak. Akkor még nem tudtam, hogy ez milyen hiábavalóság és mekkora bolondság, nem tudhattam, miért csak fakardokkal gyakorlatozhatnak a gladiátorok, csak annyit érzékeltem az egészből, hogy minden felbolydult. Mindenki vadul üvöltözött, a pengék egymásnak feszültek, fémes hangjuk akárcsak egy fegyverbe bújtatott dallam. A szökésnek még azelőtt vége szakadt, hogy egyáltalán rájöhettem volna, mi történt. A lázadók vérben fürödve hevertek a porban. Nem tudtam levenni összeroncsolt testükről a szemem. A látvány olyan erősen belém ivódott, hogy azt hittem, soha nem leszek képes elfelejteni.

  De nem volt elég, hogy a rabszolgák fellázadtak, a felfordulásban pár ló megijedhetett, mert hirtelen – hogy még nagyobb legyen a káosz – lódobogás hallatszott.

  Az egyik mutatványos gladiátor – amelyik épp a lovakkal gyakorlatozott – elveszítette uralmát az állatai felett, és a lovak fejvesztve menekültek, amerre csak láttak. Feldöntve, felrúgva mindent maguk körül. Félelmetesen, dübörögve vágtáztak épp felém.

  Nem tudtam mozdulni, a lábaim a földbe gyökereztek. Olyan szépek voltak, ahogy a megannyi éjsötét paripa épp felém vágtatott. A patájuk által felvert por közül úgy rúgtak ki, mint maguk az éjszaka követei.

  Szám néma sikolyra nyílt, de nem jött ki hang a torkomon. Kiáltani, sikítani akartam, de nem ment. Egyszerre csodáltam őket és rettegtem tőlük.

  – Verus… – tátogtam némán, levegő után kapva. De kis barátom nem volt ott, hogy megmenthessen. Így csak álltam és vártam, hogy vége legyen. Még csodálkozni is volt időm, hogy milyen gyönyörűek a lovak, ahogy felém vágtáznak.

  De újra minden felgyorsult, ahogy egy hirtelen lökést éreztem. Elveszítettem az egyensúlyomat és elestem. Nem értettem, mi történik, de már észrevettem a rengeteg, fejvesztve menekülő embert is. Verus nem volt közöttük. Istennőm, hol lehet!? Mi lesz velem? Hogy jutok haza? Nem volt időm ezen elmélázni, mert az ismeretlen erő – ami feltaszított – újra megragadott. Nem láttam semmi mást, csak az oly ismerős szempárt. Az oroszlánét. Egy pillanatra összezavarodtam, majd rájöttem, hogy a fiú volt az, aki elrántott a lovak elől. Újra megállt a világ körülöttünk, újra csak őt tudtam nézni. Csak a szemét, csak a szőke, rengeteg haját, ahogy minden mozdulatára megcsillant rajta a napfény.

  – Gyere! – noszogatott és felém nyújtotta a kezét.

  – Segíts! – suttogtam neki, mert még mindig nehezen jött ki hang a torkomon.

  – El kell innen mennünk, a lovakat még nem fogták be. Előbb–utóbb újra itt kötnek ki – kuncogott, mintha valami tréfát hallott volna. Furcsa volt hallani a hangját.

  Valahogy máshogy beszélt, mint mi. Talán kissé vontatottabb volt a beszéde, mégis a füleim itták minden szavát. Később, sokkal később elgondolkoztam ezen az első találkozáson. Talán már akkor is éreztem valamit iránta, nem tudhatom. Lehet csak a mélységes bizalom hajtott akkor felé, talán valami más. De akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, öröktől fogva ismerem őt. Még a nevét sem tudtam, semmit sem róla, mégis ismertem már. Ismertem nyurga termetét; hosszú karjait; vékony, ám már izmos lábait; hosszú, vállát verdeső haját. Igen, tudtam, milyen érzés lenne, ha hozzáérnék – vastag és durvaszálú, mégis, puha és selymes. És ismertem arcának minden vonását. Az arisztokratikus, finom vonásokat, arcéleket, orrot, szájat és a szemét. Mintha beszélt volna hozzám az az oroszlántekintet …

  - Hallasz? – kérdezte tőlem, sokadjára valószínű - Megsérültél? – tette fel az újabb kérdést. – Jól vagy?

  – Öhm… – nyögtem. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Butának éreztem magam. Butának, csúnyának és koszosnak. Ezek a piszkos ruhák, és ez a büdös anyag! Istennőm! Így kell mutatkoznom!

  – Valami baj van? – nézett rám. – Érted, amit mondok?

  – Igen. Ne haragudj, csak megijedtem! – hazudtam a lehető legrosszabbul.

  – Ne félj, tőlem nem kell félned! – mondta olyan meggyőzően, hogy hittem neki. De hogyan is mondhattam volna el, hogy nem tőle ijedtem meg, még csak nem is a vadul vágtázó lovaktól, hanem magamtól. Attól az érzéstől, amit az én gyermeki szívemből már most kiváltott.

  – Én nem… nem félek tőled! – vetettem fel a fejem és álltam a pillantását. Dacosan néztem vele farkasszemet, és kissé feldühödtem, ahogy láttam a kis gunyoros szikkrákat az olvadt méz szemében.

  – Pedig még mindig ugyanott csücsülsz – mutatott rá a nyilvánvalóra. – Kihez tartozol? Gyere, elkísérlek! Itt nem maradhatsz!

  – Én nem tartozom senkihez! – csattantam és – fittyet hányva a kinyújtott kezére – felálltam. Összeszedtem mind a tíz évem büszkeségét, és felvetett fejjel néztem rá. Meg akartam mutatni az arcátlannak, hogy Diana Luciával nem lehet így bánni. – Az apám… – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert elkapta a kezem és odébb vonszolt.

  – Hé, mit csinálsz? – kiáltottam fel és megvetettem a lábam.

  – Elviszlek innen. Mondtam, hogy nem maradhatsz itt! Mégis, hogy gondoltad, hogy egyedül bámészkodhatsz? – kérdezte, de talán nem is várt rá választ, mert csak beszélt és beszélt, még csak rám sem nézett.

  – Nem vagyok egyedül – motyogtam.

  – Nem elég, hogy majdnem agyontapostak a lovak, még engem is megbüntetnek, ha kiderül, hogy kijöttem a gladiátorok szállásáról – dohogott tovább a fiú.

  – Miért, nem jöhetsz ki? – csodálkoztam. Már el is felejtettem, hogy haragszom rá, olyan érdekes volt.

  – Nem – morogta. – Én csak egy csereáru vagyok, egy rabszolgánál is kevesebb – mondta lassan és megtorpant, hogy rám nézhessen.

  – Mi az, hogy csereáru? – kérdeztem ártatlanul.

  – Nem számít! Mondd a gazdád nevét, és hazajuttatlak! – terelte el a témát.

  – Már mondtam, hogy nincs gazdám! – toppantottam a lábammal. Mire ő halkan felkuncogott.

  – Micsoda kis felfuvalkodott jószág vagy te! – nevetett. – És mégis, hogy higgyem el?

  – Úgy, hogy én mondom! Én Diana Lucia vagyok! Az apám a főtanács tagja. Szenátor! – húztam ki magam minden előkelőségem tudatával.

  – Persze, én meg herceg vagyok, az apám meg egy törzsfő – nevetett, de hangjában volt valami furcsa él.

  – Ha akarlak, meg is korbácsoltathatlak! – jelentettem ki, majd farkasszemet nézve vele hosszan álltam rezzenéstelen pillantását. Újra elvarázsolt. Kijelentésem dacára mégsem láttam tekintetében rosszallást, csak némi hitetlenkedést és gunyorosságot.

  – Parancsolj velem, kisasszony! – hajolt meg mélyen előttem, de hangjából tökéletesen hallani lehetett a vidámságot. Nem érettem, sem őt, sem a jókedvének okát.

  – Mi a neved? – kérdeztem és egy csöppet sem aggódtam már amiatt, hogy netalán nem találnék haza. Vagy esetleg Verus engem keres, vagy hogy kiderül, meglógtam otthonról. Nem. Mindent elfelejtettem, olyan nagyon elbűvölt az új kaland lehetősége emellett a titokzatos, idegen fiú mellett.

  – Eywind, szolgálatodra – hajolt ismét meg mélyen, de láttam, ahogy felém pillant közben. Mosolyognom kellett. Lám, mégis tudja, hogyan kell viselkedni egy hozzám hasonló, előkelő hölggyel.

  – Furcsa egy név, soha nem hallottam hasonlót – mondtam töprengve. Még csak elképzelni sem tudtam, hogy honnan jöhetett, de, a hangzása, mintha zene csendült volna valahol egy erdő mélyén. Titokzatos utazást ígért a neve, nem tudtam megmagyarázni, mégis az egész bensőmben éreztem.

  – Talán azért nem, mert nem a ti vidéketekről származom – szolgált magyarázattal.

  – Hanem?

  – Egyezzünk meg valamiben… – nézett rám furcsán.

  – Miben? – gyanakodtam, pedig ha tudta volna, hogy már most szinte mindenhova követtem volna, csak hogy hallassam, ahogy elregéli kalandjait.

  – Te elmondod, merre kell mennünk, és hazakísérlek. Én pedig elmondom, honnan jöttem – nézett rám komolyan. Nem értettem, miért olyan fontos neki, hogy hazajuttasson.

  – Miért? – kérdeztem. – Miért fontos neked, hogy hazajussak?

  – Talán, mert van, aki szeretne hazajutni, de ez nem is olyan egyszerű neki. Nem akarom, hogy te is így járj… – mondta, de egy szót sem értettem beszédéből.

  – Nem tudom, merre kell menni – hajtottam le a fejem szégyenkezve. – Nekem nem lett volna szabad eljönnöm otthonról. Verus tudta az utat.

  – Verus? És ő hol van? – kérdezte és körülnézett, mintha valahol ott lebzselne Verus mellettünk. Ahogy én is követtem pillantását rájöttem, hogy észrevétlenül eltávolodtunk a felfordulás színhelyéről.

  – Nem tudom. Elveszítettük egymást, amikor kitört a zűrzavar. Azt sem tudom, látom–e valaha. Mégis, mi történt? Miért volt ez az egész? – Nem értettem, hogyan, vagy miért.

  – Pár bolond azt hihette, megszökhet – magyarázta Eywind.

  – Honnan?

  – Hát, vak vagy, vagy ennyire nem látsz a szemedtől? – horkantott fel.

  – Nem vagyok sem vak, sem bolond!

  – Mégis annak látszol. Nem tudod, hogy a gladiátorok nagy többsége rabszolga? – tette fel az agyszerű, ám annál bonyolultabb kérdést.

  – Te is az vagy?

  – Nem. Én nem.

  – Akkor? Ha nem vagy rabszolga, akkor mi vagy? – kérdeztem. Egyre jobban izgatott a titokzatossága.

  – Nem számít.

  – Azt mondtad, mesélsz! – durcáskodtam.

  – Csak azt mondtam, hogy ha te elmondod, merre laksz, és is elmondom, honnan származom. De mivel ez nem sikerült… – Nem fejezte be, csak pimaszul vállat vont.

  – Ez nem ér!

  – Ugyan már! Ki mondta neked, hogy mindig minden tisztességes? Jegyezd meg, kislány; az élet csalfa, és légy mindig résen, mert soha nem tudhatod, mikor szúrnak hátba.

  – Olyan furcsán beszélsz. Nem értem egy szavad sem – motyogtam.

  – Nem is baj – nevetett. – Akkor legalább apád nevét mondd és keresünk valakit, aki ismeri. Nem kóborolhatsz itt egyedül. Nem biztonságos! Különben is, egy ilyen kislánynak semmi keresnivalója nem lett volna arra! Mégis, hogyan gondoltad ezt? – mondta még.

  – Már nem vagyok kislány! – csattantam.

  – Nem? – kérdezte csúfondárosan. – Mégis, mennyi lehetsz? Kilenc? Tíz?

  – Tíz! – mondtam büszkén.

  – Igaz, tényleg nem vagy kislány! – nevetett.

  – Te sem vagy felnőtt harcos! Gyerek vagy még! – replikáztam.

  – Tizennégy vagyok! Már majdnem férfi! – komolyodott el.

  Nem láttam olyan öregnek. Szerettem volna azt hinni, ő is olyan, mint én. De nem hasonlítottunk semmiben sem egymásra. Lassan bandukoltunk egymás mellett, eszembe sem jutott, vajon mit kap, ha nem találják a helyén. Annyit már én is tudtam a világ rendjéről, hogy mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. Ez alól senki nem volt kivétel. Sem én, sem Eywind.

  Épp egy keresztúthoz érkeztünk, messziről már látni lehetett a fórumot, mikor erős karokat éreztem a derekam köré fonódni. Nem értettem, mi történik. Elbizonytalanodva nézte fel rá – most vettem csak észre mennyivel magasabb nálam –, mire csak egy újabb gunyoros mosolyt kaptam válaszul. Majd hirtelen elemelkedtem a talajról, és nagy lendülettel kötöttem ki a másik oldalon. Akkor vettem csak észre, hogy bizony attól mentett meg Eywind karja, hogy az amúgy is csupa lyuk cipőm ismét telemenjen az utca mocskával.

  – Köszönöm – motyogtam.

  – Részemről a szerencse – vigyorgott. – Ha már itt tartunk, elárulhatnál nekem valamit – mondta és tovább vezetett az úton. Hogy merre, fogalmam sem volt. Akkor még nem tudhattam, hogy ez soha nem fog megváltozni. A tájékozódó képességem örökké ilyen szörnyen rossz fog maradni.

  – Mit?

  – Ha valóban az vagy, akinek állítod magad… – kezdte, de nem engedtem befejezni.

  – Igenis az vagyok!

  – Nyugalom! Szóval, ha tényleg te vagy annak a neves szenátornak a leánya… akkor mégis, hogyan lehetséges, hogy egy szál szakadt tunikában tévelyegsz Pompeii mocskában?

  – Verus ötlete volt – magyaráztam.

  - Verus? Hát ő meg kicsoda? Nem úgy hangzik a neve, mint valami előkelőségnek - mondta és nagy ámulatomra felhúzta az egyik szemöldökét.

  - Ő a barátom! - vágtam rá rögtön.

  - Egy szolgálóval barátkozol? - nézett rám kétkedőn, mire kihúztam magam.

  - Igen, és? Neked meg mi közöd hozzá? - kiáltottam, mire csak egy kuncogást kaptam válaszul. - És különben is miatta tudtam eljönni. Mindent ő talált ki, az ő érdeme! - mondtam nagy büszkén.

  – Mégis mi? Az tán, hogy szolgálónak öltözz? – hitetlenkedett.

  – Igen, különben nem tudtunk volna kiszökni. Anyám így is szíjat hasít a hátamból, ha megtudja, mi történt.

  – Minek akartatok egyáltalán kiszökni?

  – Látni akartuk a harcosokat. Herculest és Odusszeust és Achilleust – magyaráztam, majd elmeséltem neki mindent, hogyan szöktem ki a szolga fiával, aki a barátom volt, hogy megleshessük a gyakorlatozó gladiátorokat.

  – Szóval szökevény vagy te is – nevetett fel hirtelen. – Még nem láttam hozzád hasonló kis mitugrász kölyköt, az biztos!

  – Én nem vagyok mitugrász! Diana vagyok! És nem vagyok kölyök sem!

  – Rendben, Diana – mosolygott még mindig. Szerettem, ahogy kimondta a nevem, idegen dallammal a hangjában, mégis oly ismerősen, hogy nekem is rá kellett mosolyognom. – Szóval, hogy is hívják Diana atyját?

  – Claudius Lucius – vágtam rá rögtön.

  – Jól van, maradj, ahol vagy, én pedig megkérdezek pár ember, tudják–e, merre laktok! Ne mozdulj!

  – Itt várok… nem mozdulok – ígértem. – De még nem mondtad el, honnan jöttél? – szóltam utána.

  – Micsoda kíváncsi perszóna vagy! Rendben, majd elmondom… – nevetett.

  Néztem, ahogy távolodik, egyenes tartását, büszke járását. Kicsit elgyönyörködtem benne, azon gondolkodtam, felénk miért nincsenek ilyen fiúk. A bátyáim miért nem tudnak ilyen kedvesek, gondoskodók lenni? Miért kell egy idegennek jobbnak lennie hozzám, mint a saját testvéreimnek? De aztán rá kellett jönnöm, hogy nem látom Eywindet idegennek. Hiába csak pár órája láttam először. Valami hozzákötött, valami megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy mellette legyek. Biztonságban voltam vele, mégsem kezelt tárgyként, nem látszott rajta, hogy bosszantaná, hogy lány vagyok, vagy a sok kérdésem, nem úgy, mint a bátyáimat. Élveztem, ahogy rám pillant azzal a csodaszép, ragadozó szemeivel, és tetszett, hogy mosolyt láttam bennük mindig, amikor csak rám néztek.

  Nem tudom, meddig vártam, de hirtelen olyan fáradt lettem, hogy le kellett ülnöm. Karjaimat összekulcsoltam a térdeim körül, majd a fejemet ráhajtottam. Most jött rajtam ki az egész napos fáradság, az izgalom és az ijedelem. Lassan elnyomott az álom. Még félálomban hallottam, ahogy valaki a nevemen szólított. Nem értettem, mi történik; nem tudtam, miért; ki lehetett az. Fáradt voltam, aludni akartam.

  – Diana! – hallottam újra az aggodalmas hangot, de nem volt erőm felelni, aztán egy újabb hang keveredett az előző kellemes, simogató mellé. Egy sokkal sürgetőbb, idegesebb hang...