7. fejezet

És íme... az új rész. Remélhetőleg még nem ment el a kedvetek az olvasástól és élvezni figjátok a részt. Ha ingerenciát éreztek ne tartsátok vissza, írjatok... mivel fogalmam sincs szeretitek-e, tetszik-e egyáltalán a történetet ezért értékelném a visszajelzést, de persze, nem erőszak a disznótor (már ami az én disznótoromat illeti, amit tőletek kapnék..de ez van)... (és köszönöm annak a néhány embernek, akik mindig rendületlenül itt vannak, és írnak nekem:P csók...:)

Syro, köszönöm, hogy írtál az Álomvadászhoz, még úgy is, hogy már olvastad... Nem tudom, észrevettétek-e, de végül nem levettem a novellát, csak áttettem az "Álomvadász" fül alá. Syro a komidat bemásoltam alá, mert fogalmam sem volt, hogyan lehet az egészet áthelyezni, de mindenképp szerettem volna, ha ott van:) Így, a következő, befejező része is majd oda fog felkerülni.

Ennyi lett volna az előzetes... és jöjjön, az aminek jönnie kell! Friss és ropogós jó sok oldal:)

Jó olvasást:)

csók, mimi:P

Róma… ma…

  Fantasztikusra sikeredett végül a délután. Dio elképzelni sem tudta, hogy lehet nem tudós szemmel is nézni a várost. De Ottavio tett róla, hogy végül úgy láthassa Rómát, mint bármelyik másik turista. És ez határtalanul nagy élmény volt. Rá tudott csodálkozni minden kőre, minden emlékre, és élvezettel tudta elnyalni azt a hatalmas adag fagylaltot is, amit Ottavio vett neki a Piazza Naováról nyíló egyik kis utcácskában lévő fagyizóban. Még életében nem evett ekkora fagyit. Nem is nagyon szerette, de végül Ottavio meggyőzte és nem tűrt ellentmondást. Úgy vezette körbe a város szívében, mintha Dio vadidegen lenne, és nem úgy, mint egy tudóst, aki mindenről pontosan tudja, mit lát.

  - Gyere, eszünk valamit! – nyújtotta Ottavio Dio felé a kezét. A lány épp az egyik szökőkútban mosta le magáról a rácsöpögött fagyit. Végre olyan jókedve volt, mint már régen. Jó volt Ottavioval lenni, mintha a soha meg nem született bátyjával lett volna. Felszabadultan és minden gondtól mentesen. Nem gondolt Nianra, vagy a papiruszra, és semmi zavaró tényezőre sem.

  - Oké, mit szeretnél enni? – kérdezte mosolyogva, majd mintha megszállta volna a kisördög, a szeme sarkából a papra nézett, és elégedetten konstatálta, hogy épp nem figyel rá teljesen, így tökéletesen végre tudta hajtani a merényletet, amit hirtelen, gyerekes örömmel ötlött ki. Persze, nem volt ez hatalmas merénylet, csak a szokásos: szökőkút, víz, jó idő, bolond jókedv, aminek a következménye az lett, hogy Ottavio arra ocsúdott a nézelődésből, hogy a gyönyörű, fekete selyemingje csurom vizesen tapad a felsőtestére. Dio csak kacagott, megelégedve látta, ahogy a visszavágás huncut fénye felcsillan a férfi sötét szemében.

  - Na, megállj! Ezt érdemlem? Ha? – kiáltott fel Ottavio, és nagy léptekkel megindult a látszólag berezelt lány felé.

  - Én… én nem csináltam semmit! – magyarázta Dio, de alig bírta visszafojtani kitörni készülő vihogását.

  - Tényleg nem? Akkor hogy a fenébe lettem vizes? – lépett még eggyel közelebb Ottavio. Dio egyre csak hátrált, és nem látta, hogy már csak egy lépés választja el a víztől. Ottavio bezzeg annál inkább észrevette, de letörölte a feltörni készülő kárörvendő – paphoz igazán nem méltó – vigyort a képéről, nehogy a lány is megpillantsa. Tett még egy lépést Dio felé, majd még egyet. Nem törődött a kíváncsi bámészkodók hadával, sem a lány vigyorgásával. Jókedve volt, mert látta, hogy végre Dionak is az van. Szerethette volna másképpen is, ő nyitott volt rá, Isten iránti szeretete megengedte volna, ha az Úr úgy kívánta volna. De Ottavio boldog és elégedett volt a bőrében. Úgy érezte, pont erre a pályára született, nem hiányzott neki semmi. Sokan kételkedtek ebben, ha bizonygatta, de nem törődött a sóhajokkal és a megjegyzésekkel, miszerint mekkora pazarlás az emberi nemre nézve, hogy ő papnak állt. De ez volt a hivatása, az élete, nem akart mást, csakis ezt. Igen, szerette ezt a lányt itt maga előtt, de nem úgy, ahogy egy férfi szeret. Inkább valahogy úgy, ahogy egy testvér - feltétel nélkül, nem lanyhuló, egyenletes szeretettel. Azt akarta, hogy boldog legyen, és örült, hogy egy délután erejéig pont olyan volt a lány, mint annak előtte. Látta rajta, hogy nyeregben érzi magát, és még mindig nem vette észre, hogy a peremen táncol. Jót nevetett magában, ahogy elképzelte az arcát, amikor majd ő is épp olyan vizes lesz, mint a férfi.

  Dio nem értette Ottavio csillogó jókedvét. Mit vigyorog itt magában? – tette fel a kérdést először csak úgy magának, majd a férfinak is.

  - Csak ne örömködj, nyertem! – kacagott a lány. – Feladod? – kérdezte, és meg akart fordulni, hogy újabb adag vizet vegyen a tenyerébe, és újra Ottaviora zúdítsa azt. De a férfi már látta, amit ő még nem. Elég volt csak egy fél fordulatot tennie, hogy elveszítse az egyensúlyát és teljes testével a szökőkútba zuttyanjon.

  Hirtelen nem kapott levegőt, azt sem tudta, hol van, mi történt, csak a hangos hahotát hallotta valahonnan kívülről. Beletelt egy pár pillanatba, míg csak ott ücsörgött a hideg vízesés alatt, amíg felfogta, mi történt.

  Ez az alávaló ember kitervelte ezt! – dühöngött magában, majd újra végignézett magán, és kitört belőle is a hangos nevetés. Végre felszabadult, végre szabadon nevethetett. Minden ereje elhagyta, Ottavioért kellett nyújtania a kezét, hogy segítsen neki kikászálódni a szökőkútból.

  - Na, gyere, te ázott veréb! – nyúlt érte a férfi, de nem számított Dio erejére és elfelejtette, hogy milyen átkozottul alattomos tudott lenni, ha akart. Az ártatlan, szőke kislány; a mosolygós, gyermeki arc; a csillogó, őszinte, kék szemek - megtévesztették az embereket éppúgy, ahogy most Ottaviot is.

  - Segíts, nem érlek el! – nyújtózkodott Dio, de közben pontosan tudta, mit akar. Revansot!

  Ottavio persze nem számított rá, hogy a lány valamit forral ellene, még kicsit lelkiismeret-furdalása is volt amiatt, hogy így elbánt vele. De ahogy ez a gondolat megszületett a fejében, Dio máris megragadta a karját, és egy jó nagyot rántott rajta. A következő pillanatban Ottavio ott találta magát éppoly vizesen, ücsörögve a szökőkút belsejében, ahol az előbb csak Dio volt egyedül.

  - Ezt most miért? – hápogta a férfi.

  - Most kvittek vagyunk! – pattant fel édesen mosolyogva a lány, és kicsavarta a méregdrága, kis ruhájából a vizet, majd előkelőn kilibbent a szökőkútból. Ott vette csak észre, hogy bizony, az alig takaró, kis ruha most már annyit sem fed. Szorosan simult a testére, és mindenki őket bámulta. Nem tehetett ellene semmit. Megvonta a vállát, és nagy kegyesen kisegítette a férfit is a kútból.

  - Nem vagy semmi! Ugye tudod? – csóválta Ottavio a fejét nevetve. – Gyere, vedd ezt fel! – bújt ki a tavaszi zakójából, ami alatt a fekete selyeming ugyanolyan vizes volt, és már egyáltalán nem takart belőle sem semmit. Dio zavartan félrekapta a pillantását, mégis hogy nézne az ki, ha egy papot bámulna, de azért hálásan elfogadta az ugyancsak ázott kabátot.

  - Akkor? Eszünk? – nézett rá várakozón Ottavo, és – mint egy úriember – a karját nyújtotta a csupa víz, ázott lánynak. Viccesen néztek ki együtt. Mégis, az emberek nagy többsége álmélkodva, nézte őket. Kívülről úgy tűnhettek, mint egy pár, csak ők tudhatták, hogy ez a kapcsolat, ami rajtuk látszik, közel sem szerelem, annál talán egy sokkal erősebb kapocs; a szeretet az, ami összeköti őket.

  - Megőrültél? – nézett rá a lány csodálkozva. – Így? – mutatott végig magukon.

  - Nyugi… - ragadta meg a kezét Ottavio. – Giorgio tart otthon váltás ruhát. Menjünk, már vár minket, lefoglaltattam az asztalunkat!

  - Ne már! Ottavio, mégsem mehetünk végig fél Rómán csurom vizesen! – méltatlankodott Dio, de közben valahol a lelke mélyén igenis élvezte, hogy nem kell olyan felesleges dologgal törődnie, mint a vizes ruhája. Mint a gyermekek, gondtalanok lehettek. – Különben is, hova megyünk?

  - Majd meglátod, szeretni fogod! Na, ne kéresd magad bella! - nyomott egy gyors puszit Ottavio a lány arcára és vigyorognia kellett, ahogy Dio elpirult miatta.

- Nehogy röhögni merj! – nézett rá morcosan Dio, de már neki is felfelé kunkorodott a szája sarka.

- Én… dehogy! Soha! – esküdözött a férfi, és tényleg próbált nem nevetni a lány zavarán. Fel nem foghatta, mitől jön állandóan zavarba a jelenlétében!

  - Azért!

  Dio legnagyobb meglepetésére egy kis, eldugott étterembe mentek, nem messze a Colosseumtól, a Palatinus dombon. Igaz, hogy az odafelé vezető úton többen is megbámulták őket, de szerencsére a Piazza Navona és a Colosseum annyira nem volt messze egymástól, hogy ne lehessen elviselni a bámészkodókat. Bár Dio aztán ragaszkodott hozzá, hogy a Forumon keresztül menjenek, hiába csöpögött mindegyikőjük ruhájából a víz, nem számított.

  Ahogy megmászták a Capitoliumon a lépcsőket, Dio vidáman simogatta meg a farkast, ami alatt ott kuporgott Romulus és Remus.

  - Szeretem ezt a szobrot – motyogta Dio.

  - Nem is tudom, szerencsétlen farkas, most gondolj bele, két éktelen rossz kölyökkel – csóválta a fejét tetetett rosszallással Ottavio.

  - Én akkor is szeretem és kész! Valami megfoghatatlan, ősi szellem lengi körül, talán maga az idő, nem tudom, de vonz – cirógatta Dio épp a farkas pofáját, és meg mert volna esküdni, hogy az állat ráhunyorgott.

  - Tocsog a cipőd, nem kéne menni? – mutogatott Ottavio az említett darab felé, és nagyon mehetnékje támadt. – Azt hiszem, az előbb a gyomromat hallhattad, ahogy épp felzabálja magát az éhségtől – morgolódott.

  - Te is csak egy átlagos férfi vagy! – nevetett Dio. – Pont, mint a többi. Az anyádat is eladnád egy tál spagettiért.

  - Igenis éhes vagyok!

  - Jól van, kicsim, gyere, a mama vesz neked vacsit! – karolt bele a lány Ottavio morcos alakjába, és elkezdte vonszolni magával.

  Kicsit bánta, hogy már nem fért bele a napba a Colosseum, de mikor elhaladtak mellette, már épp zárták. Rengetegszer járt már benne, mégsem tudott soha betelni vele. Szerette hallgatni az ezer és ezer éves téglák és kövek zajait. Szinte látta maga előtt azt a rengeteg embert, ahogy épp őrjöngve szurkol egyik-egyik gladiátornak, vagy ahogy épp valamelyik másik halálát követeli zúgva. Szerette azt hinni, hogy érzi még a szagukat ott lent, a kacskaringós járatokban, hallja a vadállatok morgását és az emberek jajszavát. Imádta ezt a helyet, hiába volt véres a története, hiába halt meg benne több ezer emberi lény, ő mégis szerette, rajongva. Titokban végigsimított a kövein, ahogy elhaladtak mellette, és megfogadta magának, hogy egyik nap eljön ide. Egyedül. Hirtelen eszébe jutott a lány, akiről a papirusz írás szólt. Diána. Nem tudta miért, vagy hogyan, de az ő neve tolakodott be elméjének zugaiból.

  Pasta carbonarát ettek, és jófajta fehérbort ittak mellé. Giorgio fantasztikus vendéglátó volt, és maga a hely pedig valami álom. Kicsi, zsúfolt, tele régi plakátokkal és össze-vissza mindenféle használaton kívüli főzőalkalmatosságokkal. Edények, csorba poharak, tányérok hevertek kaotikusan mindenütt. A falak meleg terrakotta színben hívogatták a vendéget, és a pult fölött ott lógtak a szárított pármai sonkák garmadája. Dionak, ahogy beléptek, összefutott a szájában a nyál látványukra. Most jött csak rá, hogy nem evett semmit egész nap. Örömmel vetette rá magát az előételre, ami friss paradicsomból, kolbászból, szalámiból, puha sajtból, olívabogyókból, grillezett padlizsánból és sonkából állt. Isteni volt.

  - Úristen, de jól laktam! – dőlt hátra elégedetten, alig kapva levegőt Dio. És hálásan mosolygott az épp belépő Giorgiora.

  - Sinorina Diodora! Ízlett Giorgio főztje? – kérdezte vigyorogva, nagyokat gesztikulálva.

  - Giorgio, maga egy zseni! Minden fantastico volt. Grazie mille… - mondta Dio és lehúzta maga mellé az öregurat, hogy egy hatalmas, hálás csókot nyomjon a kopasz feje búbjára. Az öreg elpirult örömében, de egy tapodtat sem mozdult volna újdonsült bella senorinája mellől.

  Dio pedig hálás volt mindkét férfinek, hogy egész nap nem jutott eszébe sem a lopott papirusz, sem Nian…

   

Úton… London és Róma…ma…

  Nian nem aludt egész éjjel. Fáradt, nyűgős, és ideges volt. A kutya éhesen nyüszögött mellette, nem hagyta gondolkodni sem. Egyhuzamban vezetett le egész Franciaországon át, majd egy órás pihenőre megállt valahol az olasz határtól nem messze.

  Szeme kopogott az éhségtől, feje lüktetett az elmúl órák fáradságától, de még mindig hajtotta valami. Maga sem tudta, mi üthetett belé, hogy elindult, se szó se beszéd, de nem tudott volna visszafordulni. Nem is akart. Dühös volt. Magára és a lányra is. De főként Diora! Mert belehalt volna, ha visszahívja, nem? Ő csak szakmai segítséget szeretett volna a lánytól, semmi egyebet, hát már soha nem tudnak egymással normálisan viselkedni? Ő csak egy szívességet szeretett volna, de Dio, persze ő rögtön a szokásos módon cselekedett; menekült! Nian, pedig ő is csak azt tette, amit eddig, sutba dobott mindent és ész nélkül indult útnak. Csak kerüljön a keze közé az a csinos kis nyaka! Istenem! – gondolta magában, ha nagyon őszinte akart lenni magához, látni akarta. Igen. A fene megenné, iszonyatosan mérges volt rá, de akkor is látni akarta! Valószínű, a tekercsnek semmi köze nem volt ahhoz, hogy már egy egész éjszaka óta a kocsijában szenved, és csak nyomja a gázpedált monotonon. Az, hogy repülőre üljön, eszébe sem jutott. Csak, ha nagyon muszáj volt, akkor ült repülőre, akkor is csak úgy, hogy előtte beszedett egy marék nyugtatót, hogy kibírja az utat. Rémálomnak tartotta minden egyes repülőútját. És különben is, Max nem jöhetett volna vele, és mit csinált volna a kis jószággal?

  Magában előre vigyorgott gonoszul, ahogy elképzelte a lány elképedt arcát, amikor majd meglátja őt és a kutyát.

  - Na, haver, nagy útra indultunk, mi? – vakargatta meg a kiskutya álmos fejecskéjét. Még szerencse, hogy minden szükséges papírja megvolt a kutyának, így nem volt gond sehol sem. Igaz, a határokon már csak úgy átsuhantak, de ha belefutottak volna egy közúti ellenőrzésbe, akkor sem lett volna probléma. És az sem, hogy Maximus az első ülésen terpeszkedett, ugyanis minden óvintézkedést megtett Nian, hogy biztonságosan utazhasson. Max – éppúgy, ahogy az emberek – be volt kötve, így kényelmes és biztonságos is volt.

  - Legalább neked jó legyen, nem? – folytatta a férfi a megkezdett monológot. – Meglátod, kedvelni fogod Diot, de Szfinxszel vigyázz, nála ki kell érdemelni a tiszteletet. Szóval, azt tanácsolom, kisöreg, hogy hunyászkodj meg előtte. De azt hiszem, ez még odébb lesz, előbb be kell jutnunk a sárkány barlangjába – morogta.

Mikor megálltak, jól belakmároztak mindketten. Nian kicsit felfrissült, de így is fáradtnak érezte magát. Tudta, hogy meg kellene állnia, de nem akart. Attól félt, ha pihen, még meggondolja magát, és mégsem megy el Rómáig. Végül is, mit keres majd ott? Minek megy egyáltalán? Maga sem tudta a választ, csak ment és ment.

  A hajnal valahol Róma fölött érte, csodálatos volt, ahogy a sztrádáról látni lehetett a tájat. A dimbes-dombos olasz tájat. A párás pirkadat úgy lopakodott át a vidéken, mint egy óvatos tolvaj, aki a sötétet lopja el, és helyébe ajándékul a világosságot cseni az élőknek. Ezernyi színnel tündökölt az új nap virradata. Rózsaszínek és halvány sárgák, majd égő, tűz narancsok nyalábjai tarkították az ég vásznát. Nian eltűnődött, vajon melyik ókori istenség festhette be az ég üres vásznát ezernyi színnel, hogy az emberek csodálhassák minden nappal megújuló szépségét és tüneményét. Letekerte az ablakot és beengedte az új nap friss levegőjét. Nagyokat szippantott belőle, és maga sem tudta miért, de mosolygott.

  Már Róma határában jutott eszébe, hogy fogalma sincs, hol lakhat a lány. Hiába volt GPS-e mit sem számított, ha nem tudta, mire programozza be. Elővette a telefonját és tárcsázott.

  - Ki vagy és mit akarsz?! Ajánlom, hogy fontos legyen, különben… - szólt bele egy álmos hang. Nian csak egy percig káromkodott némán, hogy felébresztette a húgát, de aztán gyorsan belekezdett, mert Awen hajlamos volt, hogy hamar cselekedjék, ha valami nem úgy alakult, ahogy ő szerette volna. És Nian ismerte őt annyira, hogy tudja, minden szóba jöhet Awennél, csak épp a korai ébresztő nem, lévén, éjszakai bagolyként élt.

  - Hugi! – vágott közbe Nian, nehogy Awen letegye – Én vagyok!

  - Látom… - morogta a lány, mire Niannak vigyoroghatnékja támadt. – Minek köszönhetem, hogy ilyen nem embernek való időben zaklatsz? Megmondom anyuéknak, hogy nem hagysz békén – fenyegetőzött a lány, holott tudhatta volna, hogy ezzel Niannál semmire sem ment.

  - Dio címe kéne. – Nian nem teketóriázott, a leghamarabb le szerette volna zárni a témát, és még örült is annak, hogy húga álmos, így talán nem fog gyanút fogni és egyből kinyögi, csakhogy aludhasson tovább - nem jött össze.

  - Hogy mi? Minek az neked? – Abban a pillanatban, ahogy Awen meghallotta, hogy miért zargatta fel hajnalok hajnalán a bátyja, éktelen haragra gerjedt. – Ezért hívtál? Már azt hittem, ég a ház vagy kitört a háború és menekülni kell!

  - Awen, ne csináld, csak mondd meg szépen és alhatsz tovább!

  - Egy okot mondj, hogy miért ne csapjam rád a telefont! – Awen hangjából tisztán kiérezhető volt a fenyegetés.

  - Csak mondd már azt az átkozott címet! – Niannál kezdett elpattanni az a bizonyos cérna.

  - Megmondtam, ha megbántod, én kiheréllek, még ha a bátyám is vagy, emlékszel? – dühöngött a lány. Jól hallhatóan már teljesen ébren volt.

  - Nem érdekel a szentbeszéd, csak mondd, és már alhatsz is! – morogott Nian. Még emlékezett, mikor Awen rárontott, hogy hagyja békén a legjobb barátnőjét. De hát, Nian soha nem tudott ellenállni Dionak. Soha, már egész fiatal korukban sem, bár erősen próbálkozott, nem ment. Aztán hosszú időre elszakadtak, mindketten mentek a maguk útján, néha találkoztak, főleg Awen jóvoltából, de tartották a három lépés távolságot. „ Barátok” voltak, nagyon jó barátok, húzta el a száját Nian, ahogy eszébe jutott az a sok buli és a nyálcsorgató fajankó, akiket kénytelen volt elviselni, ahogy a húga és a „barátja” – Dio - körül sündörögtek. Aztán egyszer újra összesodorta őket a szél, és ők már nem akartak barátok maradni. Úgy estek egymásnak, mint két őrült, hevesen, szenvedélyesen és meggondolatlanul. Meg is lett az eredménye. Hat hónap, két hét és négy nap. Nélküle. Valamit mindig nagyon elrontottak. Nem volt jó, ha nem volt köztük semmi; az sem, ha barátok akartak lenni; és az sem működött, ha szerelmesek voltak egymásba. Ha nagyon őszinte akart lenni magához, világ életében szerelmes volt a lányba, de elszúrták, mindig.

  - Minek neked Dio címe? Ne zaklasd, hagyd végre ékén! – dunnyogta közben a lány. – Nian, miért jó az nektek, ha ölitek egymást? Úgyis csak az lenne belőle.

  - Ne érdekeljen, csak add meg a címet! – türelmetlenkedett Nian.

  - Mire fel ez a nagy sürgetés, ha?

  - Awen, itt dekkolok Róma szélén egy pihenőben, szóval ne táncolj az idegeimen, ha kérhetlek, csak mondd meg szépen a címet, oké?!

  - Te Rómában vagy? Mit keresel ott? Minek mentél, és mivel? Normális vagy? – hadarta egy szuszra a lány, ahhoz képest, hogy az előbb még alig volt ébren, most ezer százalékon pörgött.

  - Szerinted? Mit kereshetek Rómában? – mordult Nian a nyilvánvalóra.

  - Jesszus, bátyó! Neked elmentek otthonról! Repülőre ültél? – álmélkodott Awen, és mintha egy kis kuncogás is beszűrődött volna a telefonba.

  - Minek nézel te engem? Azért annyira nem őrültem meg! Kocsival vagyok, illetve vagyunk.

  - Kivel? – kérdezte Awen.

  - Nem mindegy? A kutyámmal, Maximussal – adott végül mégis választ Nian.

  - Neked van egy kutyád? Nian, tudsz még meglepetésekkel szolgálni, az biztos! És a kutyával akarsz Diohoz beállítani? Szfinx elevenen fogja felfalni – kuncogott már nyíltan Awen.

  - Mégsem hagyhattam otthon. Awen, mondod akkor?

  - Mit akarsz tőle? Már így is eleget bántottátok egymást, miért nem hagyod békén? – kérdezte Awen fáradtan.

  - Awen, mi lenne, ha nem akarnád beleütni a csinos nózidat mindenbe?

  - Akarod a címet vagy nem?

  - Basszus, Awen! Az idegeimen szánkázol! A segítségét akarom, van egy tekercsem, rajta római szöveggel, érted már? – mondta el a hivatalos verziót Nian. Próbálta magát is efelé sulykolni, de legbelül tudta, hogy ő csak simán látni akarja a lányt.

  - És ezért képes voltál ezer mérföldet autózni? – hitetlenkedett Awen.

  - Igen, képes! Ez egy nagyon fontos lelet, és csak ő tudja elolvasni.

  - Te és a hülye leleteid, meg ásatásaid! Mikor fogod már fel végre, hogy a jelenben kéne élned, nem a múltban!

  - Awen, eltérsz a tárgytól! Akkor… mondod a címet?

  - Hát, nem bánom… - sóhajtott nagyot a lány, majd bediktálta a Spanyol Lépcső melletti kis lakás címét Niannak. Titkon abban reménykedett, hogy ezek ketten kibékülnek, így vagy úgy. De elege volt, hogy ő az ütköző kettejük között, mind a kettőt szerette, de nem volt hajlandó többé falazni egyiknek sem. Úgy gondolta, nem árulta el a legjobb barátnőjét, hogy kifejezett kérése ellenére osztotta meg Niannal a hollétét.

  Nian gyorsan bepötyögte a címet és már indult is. Nem gondolkozott, csak ment, épp, mint amikor elindult.

Nagyon korán volt még, az egész város aludt, csak egy-két fuvaros szállította az áruját, és pár korán munkába siető ember lézengett. Így hamar odaért.

  Niannak szerencséje volt, csak két kört kellett tennie, hogy parkolóhelyet találjon. Kiszállt a kocsiból, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, belepillantott a visszapillantó tükörbe és elégedetlenül konstatálta, hogy úgy néz ki, mint a mosott rongy. Kétnapos borosta fedte arcát, már eléggé viszketett is, a haja szanaszét, a szeme vérágas, fáradt, a ruhája gyűrött. Szép – gondolta magában. Nem számít. Gyorsan Maxra kötötte a pórázt és a ház felé indult, aminek a tetőterében Dio még épp aludt.

   

Róma… ma…

  Dio nehezen aludt el, mint mostanában mindig. Csak Szfinx feküdt mellette, mégis úgy érezte, ez nem elég. Nappal nem vallotta volna be magának, de éjjel nem tudta letagadni, ilyenkor nem látta senki.

Először azt hitte, csak álmodik, amikor a csengő hangja bekúszott az álmai közé. De csak nem akarta abbahagyni. Átfordult a másik oldalára, majd a fejére rántotta a párnát, de még így is hallotta.

  - Nem igaz! Hajnal van! Mi van már? – morogta.

Szfinx méltatlankodva hunyorgott rá, és morcosan ment odébb.

  - Neked persze nem kell felkelni! – mondta bosszúsan Dio a macskának, aki nem nagyon törődött vele, csak a másik oldalára fordult, összegömbölyödött és aludt tovább.

  - Megyek! – motyogott a csengőnek.

  Kitámolygott az ajtóig, csak az egyik kis villanyt gyújtotta meg, még félig aludt úgy nyitott ajtót, és azt hitte, álmodik, amikor meglátta Niant a másik oldalon. És mivel azt hitte, nem is foglalkozott azzal, hogy mit tesz, hogy ésszerűtlenül cselekszik, bolond mód. Csak arra gondolt – lám az álmokban mégis minden lehetséges! Így, hát nem is törődött semmivel, csak odalépett a férfi elé, és szó nélkül megcsókolta őt.