8. fejezet

Üdv Emberek! Megérkezett az újabb fejezet, remélem örömötöket lelitek benne... jó hosszú lett, de hiába nem tudom magam lelőni, ha nekiállok, egyszerűen képtelen vagyok rövidebbet írni, hogy ez jó-e vagy nem, azt döntsétek el ti... jó lenne, ha hagynátok magatok után némi nyomot is, hogy jártatok erre...:D:D

Drágáim, köszönöm a komikat, amiket írtatok, mindig meghatódom, hogy végül ennyire szeretitek Diot, Niant, Ottaviot, és Dianát is... remélem a mostani fejezetet is épp ennyire fogjátok szeretni, én imádtam írni:)

Jó olvasást...

csók, mimi:P

Róma… most…

 

  Nian egy pillanatra elképedt a lány hirtelen hevességén, de aztán megadta magát a rohamnak. Készséggel válaszolt – ugyanolyan szenvedéllyel és ugyanazzal a tűzzel, amit Diotól kapott. Álmában sem hitte, hogy majd ilyen fogadtatásban részesül, de nem is akart most ezzel törődni. Elég volt jelen pillanatban, hogy Dio száját az övén érezhette. Agyára homály kúszott, a kezéből kihullott a kutya póráza, majd a lány dereka köré fonódott, hogy szorosan tarthassa, nagyon szorosan. Szemét behunyta, és csak falta a másikat, mint egy régóta éhező vándor, aki talán végre hazaért. Érezte azt a semmivel össze nem hasonlítható bizsergést, ahogy a vágy hullámokban végigszaladt a gerince mentén, felborzolta mindenét, hogy aztán megállapodva felolvassza a szívébe költözött jeges hideget. Elég volt egy csók ahhoz, hogy újra élő embernek érezze magát. Elég volt annyi, csak hogy megérezze a lány kutató nyelvét a szájában, és ez elégnek tűnt ahhoz, hogy újra érezhesse az össze nem hasonlítható, csábító ízt, ami Dio sajátja volt. Egyik kezével még mindig szorosan tartotta a lány derekát, míg a másik óvatosan felkúszott a hátán. Érezni akarta a puszta, csupasz bőrét a tenyerén, tudni akarta, hogy még ugyanúgy megborzong - e a lány az érintésére, ahogy rég. Hirtelen minden rendben volt a világban. Nem telt el hat hónap, nem múlt el annyi megszámlálhatatlan nap és átvirrasztott éjszaka, nem volt semmi egyéb, csupán a meztelen vágy.

  Nian lassan, nagyon lassan simította feljebb a másik kezét is, míg végül mindkét tenyerébe foghatta a lány arcát. Egy pillanatra elszakadt Dio szájától, majd ahogy észrevette a vágytól elködösült jégkék szempárt – amiben most a tűz forrón hideg lángokkal táncolt –, újra lecsapott a csóktól duzzadt ajkakra. Csak falták, szaggatták, tépték egymást. Majd olyan gyorsan váltottak át valami egészen másba, hogy szinte elképzelhetetlen volt. Ami az előbb még vad tüzű, csupasz szenvedély volt, mostanra gyengédséggé vált. Puha, forrón lüktető csókká, lágy simítássá, mély sóhajjá. A férfi nem akarta elhinni, mégsem tudott felébredni. Azt akarta, hogy többé ne kelljen gondolkodnia, hogy örökké így állhassanak, hogy az elmúlt időszakot meg nem történtté tehessék.

  De minden pillanatnak egyszer vége szakad. Tarthat akár örökkévalóságig, akár egy gondolatnyi ideig. Az idő furcsa fogalom… a pillanat elszaladhat, de hosszúra is nyúlhat. Az ember küzdhet ellene, de megállítani nem tudja. Meg nem értheti, csupán élhet vele; nem zabolázhatja, csak használhatja. De épp addig áll az ember oldalán, ameddig az időnek úgy tartja kedve. Játszik velünk, kicselez, soha nem azt adja, amit kívánunk. Pont, ahogy most sem.

  Dio ködlő agyába éktelen csörömpölés, fújás, hörgés, nyávogás és még valami kúszott be kíméletlenül felébresztve csodás álmából - ugatás.

  Egyetlen pillanat kellett csak ahhoz, hogy az előbb még oly hihetetlen, csodás álomnak hitt érzések porrá hulljanak. Már tudta, hogy nem álom volt. Már érezte, hogy amit vágyképek hadának hitt, mind megtörtént. Ott állt az ajtóban, és még mindig Nian tartotta karjaiba. Mintha egy jeges vízzel teli vödörrel zúdították volna le, Dio úgy ugrott hátra. Tágra nyílt tekintetében ott csillogtak még az imént átéltek, de mellette a hitetlenkedés is felütötte fejét. Ahogy Nian lépett egyet felé – arcát gátlástalan vigyorral –, Dio úgy lépett egyet hátra. Fejét kétségbeesetten csóválta, még önmagának sem akarta bevallani, mit tett. Rémülten vette észre, ahogy Nian kinyújtja felé a kezét, hogy megérinthesse. Nem akarta beengedni az emlékeket, nem akarta elhinni, ami történt.

  – Nem… – suttogta.

  – Gyönyörűm! – mondta Nian és lépett még egyet a lány felé. Nem tudta tűrtőztetni magát, nem tudta leállítani a kezeit. Újra meg akarta érinteni, újra meg akarta csókolni, újra érezni akarta a bőrét a tenyere alatt. Akarta őt, erősen, mélyen, ösztönösen.

  – Nem! – csattant a lány.

  Nian újra felé fordult, de akkor a hangzavar forrása elért hozzájuk.

  Szfinx jött rohanvást, fújva, köpködve, magával rántva valami anyagot, mögötte pedig ott vágtázott Maximus lelkesen lihegve, vigyorogva, hogy végre játszótársra lelt. Szfinx nem tétovázott, az elképedt emberekre vetette magát, és egyenesen Nian ölében kötött ki. Hatalmasra tágult szemeivel, összeszűkült pupillával, fújtatva fordult a kiskutya felé. Maximus befékezett, nehogy elkaszáljon még valamit, majd csaholva rontott gazdájára. Mindenáron el akarta érni a macskát. Olyan érdekes volt, annyira izgató, olyan furcsa szaggal, mégis ellenállhatatlanul vonzva őt.

  Komikus kép volt, ahogy a két elképedt ember a pillanat töredékébe fagyva, szinte megkövülten mered a felfordulásra. Mintha egy film kivágott, kimerevített kockái lettek volna. A férfi, ölében a felháborodott macska; vele szemben – alig egy lépésnyire – a tátott szájjal bámuló lány hitetlenkedve; majd a vidáman felspannolt kiskutya, aki alig várja, hogy újabb izgalmakba vethesse magát. Külső szemlélőként valóban az lett volna, de a két érintett személy mindennek érezte, csak komikusnak nem. Össze voltak zavarodva, még mindig félig a csók által keltett hullámok között lubickoltak, míg a csatatér körülöttük zavartalanul folytatódott.

  – Diodora! – csattant egy aggodalmas hang a háttérből. – Mi folyik itt? Mi… mi történt?

  Nian először azt hitte, csak a füle vagy az agya játszik vele gúnyos, furcsa játékot, de aztán a szeme is bekapcsolódott a csalásba, amikor megpillantotta a még mindig sóbálvánnyá változott lány mögött a férfit. A pillanat most hamar vágtatott el mellette, alig tudta követni, de végül hátára ülve tépte ki magát a káprázat adta révületből. Értetlenül nézte a feléjük siető, alulöltözött férfit, és a düh hirtelen úgy szakította ketté a vágy puha fátylát, hogy szinte fájdalmat okozott.

  Dio úgy érezte, egyszerre történik minden; mintha kívülálló lett volna, úgy szemlélte a dolgokat. Egyszerre látta a Szfinx és a kiskutya harcát, az elképedt arcú Niant, majd az újonnan érkező Ottaviot. Úgy tépte ki magát a még mindig őt tartó karok közül, mintha ezen múlt volna az élete.

  – Mit keresel te itt? – kérdezte felháborodottan Niantól.

  – A kérdés, kis cicám, nem ez, hanem, hogy ez az alak mit keres itt hajnalban? – kérdezett vissza Nian maró gúnnyal a hangjában. Nem akarta tudomásul venni, hogy Ottavion csak egy sebtiben felrángatott nadrág van, az alatt valószínűleg a nagy semmivel.

  – Azt kérdeztem, mit keresel itt? – emelte fel a hangját a lány, és lassan, tagoltan ejtett ki minden egyes szót.

  – Válaszolj, az Isten áldjon meg! Mit műveltél te ezzel az alakkal? – üvöltötte már Nian. Homlokán és a nyakán árulkodón kidagadtak az erek; érezte, rögvest gutaütést kap, ha nem kap azonnal választ. Közben a macska újra fújni kezdett a kutyára, még nagyobb káoszt okozva ezzel az amúgy sem egyszerű helyzetben. Nian nem tudta tovább tartani Szfinxet, leejtette az öléből, mire a kutya-macska vadászat újra kezdetét vette.

  – Azonnal állítsd meg ezt a fenevadat! – kiabálta Dio.

  – Maximus! – csattant Nian hangja, de vajmi foganatja volt a dolognak, a kiskutya mintha megsüketült volna. Csak a vadászat vad öröme hajtotta, űzte Szfinx felé.

  – Dio, talán be kéne jönnötök az ajtóból, nem? – szólt közbe Ottavio. Úgy tűnt, érzékelte a két, egymással szemben álló között pattogó szikrákat, nem is kellett látnia a szemükben cikázó villámokat.

  – Jobb lenne, ha ebbe nem szólnál bele! – mordult fel Nian. – Különben is, te pap vagy! Ottavio, hogy a francba tehetted ezt! És pont vele? – mutatott a lányra. - Undorodom tőletek! - Éktelenül dühös volt és csalódott. Dühös, hogy azt hitte, minden megváltozott, hogy újra reménykedhetett, és csalódott, mert nem hitte, hogy Dio továbblépett volna, főleg nem Ottavioval. Ismerték egymást, bár nem túl jól. Tudta, hogy jóban van a lánnyal, de álmában sem gondolta volna, hogy Ottavio képes lesz erre. Legszívesebben elrohant volna, hogy elbujdosson. De nem akarta megadni az örömöt ennek a pojáca papnak, hogy futni lássa.

  – Nian, félreérted… – kezdte Ottavio, de nem tudta befejezni, egyrészt mert Nian nem hagyta, másrészt, mert a kutya-macska küzdelem hadszíntere újra közöttük volt.

  – Nian! Azonnal csinálj valamit ezzel a fenevaddal! – sikította Dio. Úgy érezte, szétrobban a feje. Kitépte magát a még mindig őt szorongató Nian kezéből és bevágtázott a szobába. Hallotta, ahogy a többiek is utána mennek, de nem bírt rájuk nézni. Égett az arca a gondolatra, vajon Nian mit gondolhat róla és Ottavioról. Nem akarta elhinni, hogyan csöppenhetett ebbe a slamasztikába.

  – Ha megbocsátotok, felöltöznék – mentegetőzött Ottavio.

  – Felesleges, már láttunk mindent – fanyalgott Nian.

  – Nian, ne hülyéskedj! – nevetett fel Ottavio, és talán még élvezte is valahol a dolgot.

  Dio és Nian újra farkasszemet néztek egymással. Niannak szinte csorgott a nyála, ahogy végignézett a lány lenge kis hálóöltözetén, ami láttatni engedte minden egyes tökéletes porcikáját. A lány vadul nézett rá, nem szólalt meg, csak ellenségesen, dacosan felvetett fejjel állta a férfi pillantását. Nem akart megszólalni, nem akarta tudomásul venni, hogy itt van, hogy betört az életébe, a lakásába, végül nem akart emlékezni rá, hogy megcsókolta őt. Azt akarta, hogy felejtse el végre, felejtse el, eszébe se jusson a férfi csókja, hogy milyen finom volt, hogy hogyan tartotta a karjaiban, hogy szinte izzott, csakhogy újra érezhesse őt. Nem akart emlékezni arra sem, hogy ő volt az, aki megcsókolta.

  Nem vette észre, hogy Nian már nem rá figyel, hanem valamit matat az asztalánál, a laptop körül.

  Egyetlen másodperc elég volt a lánynak, hogy rájöjjön, mit tanulmányoz oly bőszen, lángoló tekintettel a férfi. A tekercseket. Istenem – kapott levegő után Dio, ahogy észrevette Nian vádló, értetlen arckifejezését –, a fordítás és az eredeti, elcsent tekercs!

 

Pompeii… akkor

 

  Valaha egyszer, azt kérdezték tőlem, hogy szerettem–e a harcot. Akkor nem tudtam rá válaszolni, ma már viszont igen. Szerettem az izgalmat, ahogy a vér áramlani kezdett a testemben. Szerettem hallani a kardok, a tőrök csengését, mintha csak egy nekem írt dallamot játszottak volna. Amit csak az én fülem hallott dalnak. Szerettem az összesimuló acél furcsa, fémes illatát. Elképzelhető, csak az én orrom érezte illatnak a fém tüzes forgácsának kisüléseit. Talán, nem tudhatom. De én éreztem. Lehetséges, hogy nem szeretet volt ez, hanem maga az élet. Ez volt az életem. A harc. Ezzel keltem, ezzel feküdtem, minden gondolatom e körül forgott, amikor nem harcoltam akkor is. Féltem és szerettem is egyszerre.

  Akkor, amikor már nem rabszolga voltam, hanem újra szabad nő, még akkor is harcoltam. Hogy mikor láttam először, ahogy gladiátorok harcoltak? Nem tudom, talán tíz éves lehettem, lehet kicsit több, vagy kevesebb.

  Tisztán emlékszem arra a napra. Akkor láttam őt – Eywindet – először, először, de nem utoljára. Verus–szal titkon lopóztam ki a házunkból, nem akartam anyám tanításait hallgatni, így azt tettettem, hogy fáj a hasam. Rutilia persze rögtön keresztüllátott rajtam, bár nem árult el volna semmiért. Anyám csak intett egyet kegyesen, úgy gondoltam, ő sem akart jobban velem lenni, mint én vele.

  Verus már izgatottan várt rám, titokban. Nem barátkozhattam a szolgákkal, nem érintkezhettem velük, ha az anyám vagy - az istenek ne adják - az apám megtudta volna, hogy a legjobb barátom a rabszolga Verus, őt is és engem is megkorbácsolt volna.

  – Már azt hittem, soha nem érsz ide! – kiáltott izgatottan.

  – Mire ez a nagy sietség? – kérdeztem leereszkedőn. Tudatni akartam, hogy én vagyok az úr lánya, én vagyok a gazda. De Verus fel sem vette, én pedig már el is feledteztem beképzelt viselkedésemről, ahogy meghallottam, mire készül.

  – Megérkeztek a gladiátorok! – magyarázta olyan izgalommal csillogó szemmel, hogy engem is rögtön elkapott a vágy, hogy láthassam őket.

  – Na és? – adtam a közömböst!

  – Diana! Muszáj megnéznünk őket! A leghíresebb gladiátorok érkeztek az ünnepre. Nem akarod megnézni őket? Félelmetesek és hatalmasak!

  – Nem tudom… mi olyan érdekes bennük? – kérdeztem, mert nem akartam, hogy tudja, majd megveszek azért, hogy ott lehessek én is.

  – Hogy mi? Hogy mi? Akárcsak a legendás harcosok, Diana, mint Odüsszeusz vagy Achilleus vagy Hector, ők is olyanok! Soha többé nem láthatjuk a leghíresebb gladiátorokat, akiket Róma a hátán hordott, csakis most! – hadonászott és kezével, arcával is izgatottan mutatta, hogy milyenek, mekkorák.

  – De hogyan jutunk ki? – kérdeztem, már megadva magam. – Ha rájönnek, elevenen nyúznak meg minket – mondtam, de máris éreztem a kaland ízét a számban.

  – Bízd csak rám! Egy szolgálót észre sem vesznek!

  – De én nem vagyok szolgáló! – horkantam felháborodottan. – Még… – vigyorgott önelégülten, mind a tíz évének magabiztos tudatában Verus.

  – Hogy képzeled! – hápogtam. Barátok voltunk, mégis tudtam, hogy különbség van közöttünk.

  – Ne légy mérges, de valamit ki kellett találnom, hogy ne vegyenek rólad tudomást! – magyarázta békítő hangon. – Nagyon feltűnő vagy. Fehérebb a bőröd és a hajad sem olyan, mint másé. Nem mehetsz így ki! Rögtön észrevesznek. Érted már, miért? – nézett rám a nagy, barna szemeivel.  

Kedveltem őt, ő volt az egyetlen barátom. Verus pont olyan volt, mint a nagy többség – olajosan barna bőre, hullámos sötét haja és hatalmas, szurokfekete szemei voltak. Akárhányszor csak ránéztem, melegség árasztott el. Valahogy a lényéből fakadt. Úgy gondolom, Verus kicsit idősebb lehetett nálam, de mivel senkinek nem tartották számon a születését, így nem tudnám megmondani. Ráadásul ő szolga volt, még ha szabad szolga is, akkor is egy senki volt hozzám képest. Ezt már akkor, gyermekként a belém verték, hogy a szolgálókkal nem barátkozunk. Verus mégis kivétel volt. Bár jól titkoltam barátságunkat, mégis sokan tudtak róla. Még gyermek voltam, de már értettem bizonyos felnőtt dolgokat. Éreztem, hogy nem tenne jót, ha nyilvánosan mutatkoznék vele. Mégsem tudtam magam távol tartani tőle. Minden izgalmas volt, amit kitalált, minden gyerekes csínyben benne voltam, ha magával vitt. Talán ő volt az én bátyám, az igaziak helyett, akik azt sem tudták, hogy nézek ki igazán.

  – Rendben, legyen! De nem akarok koszos, mocskos rabszolgaruhát! – replikáztam és toppantottam a lábammal egyet.

  – Ígérem, a legjobb tunikát hozom neked, amit még lehet. De azt te is beláthatod, hogy ebben – mutatott az arannyal átszőtt, csodaszép, vörös anyagú tunikára, ami rajtam volt – nem jöhetsz! Elég lesz a hajadat elrejteni.

  – Mi a baj a hajammal? – kérdeztem dühösen. Kezdett elmenni a kedvem az egész kalandtól. Ha ilyen nagy előkészületeket igényel, nem is biztos, hogy megéri a sok munka, hogy megnézzem azokat a harcosokat. De aztán belegondoltam, hogy végül csak Verus láthatja őket, és a szívem összefacsarodott az irigységtől és a vágyakozástól. Ránéztem a hosszú, befont copfra, ami a mellkasomat verdeste és megértettem, hogy Verusnak igaza lehet. Vöröses hajam szinte rikított a Nap tűző fényén. El kellett rejtenem, nehogy kitűnjek a többi közember közül. Pompeiiben amúgy is ritka volt a világosabb haj, de az enyémhez foghatót még nem láttak., valahol a szőke és anyám vöröse között lehetett, akárcsak a lemenő Nap fényének izzása – legalábbis Rutilia mindig ezt mondta, én pedig hittem neki.

  – Jól van – egyeztem bele ebbe is. Menni akartam.

  – Várj meg itt! – mutatott a szolgálók szállása felé Verus, én pedig gyorsan besurrantam az árnyékos átrium hűvösére. Féltem, nehogy anyám észrevegyen, mert akkor biztos büntetésre számíthattam volna. De az izgalom már oly nagyon belém költözött, hogy megremegett a gyomrom, ha rágondoltam, mi vár rám.

  Szerencsére nem kellett sokat ácsorognom, mégis nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire Verus visszaért. Idegesen toporogtam, a szám szélét harapdáltam, szemeim csak úgy cikáztak, várva, mikor bukom le, hogy nem a fekhelyemen pihenek, ahogy mindenki tudta. Hiába voltam gyermek, kötelezettségeim már nekem is voltak Atyám szeretett velem büszkélkedni, bár egyebet mit sem tudott rólam, csak a külsőmet dicsérhette. Anyám még mindig ridegen bánt velem, de megszoktam, nem számított. Néha, ha megláttam Verust az anyjával, ahogy megöleli őt, ahogy óvón megfeddi egy–egy csintalansága miatt, még az után is elkapott a vágyakozás. Bárcsak az én anyámnak is fontos lennék annyira, hogy megszidjon. De nem. Neki csak az számított, kihez fog majd férjhez adni, fogalmam sem volt mit is jelent ez pontosan, de szerettem volna a kedvében járni, így az esetek többségében tettem, amit kértek tőlem. De voltak pillanatok, amikor – ahogy Rutilia mondta sokszor – kibújt belőlem az ördögfióka, és sehogyan sem tudtam megátalkodott természetemnek gátat szabni – ezt is Rutilia szokta mondani rám, megátalkodott. Ahogy eszembe jutott elmosolyogtam magam. Ő volt az egyetlen felnőtt, aki szeretett engem. Tudtam, ha ő velem van, nincs szükségem anyára.

  Míg vártam, a kis faunt nézegettem rejtekhelyemről. Még mindig szerettem. Pont odaláttam a belső udvarra, de nem akartam most odamenni hozzá, pedig vonzott. Csak egy kicsit szerettem volna végigsimítani csodás táncos lábain, hogy elképzelhessem, ahogy a csak az általunk hallott zeneszóra megmozdul kis teste. Már épp indultam volna, amikor valaki elkapta a kezem.

  – Hova mész? Nem meg mondtam, hogy maradj? – sziszegte Verus egy halom anyagkupac alól.

  – Én csak… – dadogtam. Mégis hogyan mondhattam volna el, hogy csak a faunhoz mentem volna, csak egy kicsit.

  – Mindegy, öltözz gyorsan, a kovács itt járt, kisurranhatunk, amikor megy el! – sürgetett.

  Nehéz volt egyedül öltöznöm, kicsit lassabban is ment, de végül sikerült magamra öltenem a büdös tunikát, amit Verus hozott nekem.

  – Fúj, ez büdös és durva! – nyafogtam. – Hogy vagy képest ezt odadni nekem, hogy vegyem fel?

  – Akarsz jönni vagy sem?

  – Megyek – húztam be a nyakam, nem akartam maradni. Még mit nem!

  – Akkor igyekezz, nem várhatunk napestig!

  Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz meglógnunk. Verus elrendezgette a tunikát rajtam, csupa rongy volt, de végül igaza lett. A kutya nem figyelt fel ránk. Hajamat gondosan a kendő alá tűrte, így azzal sem volt gond. Saruimat le kellett cserélnem egy kemény bocskorra, ami törte a lábam, de muszáj volt, hogy a szolga képe teljes legyen.

  Egyvalamire nem számítottam csak; a fertőre, ami Pompeii utcáit belengte. Mindenütt bűz, trágya és szemét. Rothadó zöldségek és gyümölcsök maradéka, az utcákon marakodó kutyák és orrfacsaró szagok kavalkádja. Nem véletlen alakították ki az utcákat olyanra, amilyenek voltak. A szennyvizet is itt vezették el a házakból, így minden ide folyt. Azért, hogy mégse térdig trágyába mászkáljanak az emberek – most értettem csak meg igazán, miért kellett nekünk mindig gyaloghintóval utazni –, hatalmas köveket fektettek az utakra le. Ezek segítségével lehetett az egyik magasabb járdáról átmenni a másikra, mert az útra magára nem volt szerencsés lelépni.

  Orromat facsarta a büdösség, de mentem rendületlenül Verus után. Úgy láttam, ő pontosan tudta, merre haladunk, míg én elvesztem a kis sikátorok útvesztőjében. Ritkán adódott, hogy kimehettem a városba, de akkor is csak vagy a piacig vagy a fórumra, vagy a templomig mehettem anyámmal bemutatni az áldozatot.

  Minden olyan izgalmas volt, hogy még azt sem bántam, hogy éreztem, ahogy a lukas sarumba befolyt az utca mocska.

  – Messze van még, Verus? – lihegtem, ahogy sietve lépkedtünk a határozott cél felé.

  – Nem, mindjárt az arénánál leszünk – felelte izgatottan. – Pont a gladiátorok szállása és a gyakorló tér mellett fogunk kilyukadni, majd csak figyeld meg!

  – Fáj a lábam! – nyöszörögtem.

  – Már csak pár méter és ott vagyunk, bírd ki!

  – És akkor ott lesznek azok a nagy harcosok? – kérdeztem álmélkodva, még mindig nem tudtam elhinni, hogy láthatom őket. Egy magamfajta lánynak nem engedték volna meg, hogy olyan alantas dolgot nézzen, mint a gladiátorok gyakorlása. Tudtuk Verussal, hogy a bemutatóra sehogyan sem tudnánk bejutni, így meg kellett elégednünk ennyivel is.

  – Igen, és még több is! Majd meglátod, na gyere, siessünk, mindjárt ott vagyunk! Látod azt a sarkot? – mutatott előre, és valóban, a sarok után egy kerítés húzódott végig – Az már az lesz!

  Lihegve érkeztünk meg, de ahogy odaértünk, a szánk is tátva maradt a látványtól. Félig meghúzva magunkat lopakodtunk közelebb, és izgatottságunkban levegőt is elfelejtettünk venni.

  Hatalmas férfiak voltak a gyakorlótéren, bekerítve. Tudtam, hogy a többségük rabszolga, mégis olyan csodálatosnak tűntek, hogy csak bámulni tudtam őket.

  – Gyere, menjünk közelebb! – rántottam meg Verus karját.

  – Nem lehet, Diana, nem szabad – ellenkezett, de én nem hallgattam rá.

  Egyre közelebb és közelebb lopóztam. Csodálva néztem, ahogy a fakardok egymásnak feszülnek, és a gladiátorok izmai megdagadnak erőlködésükben. Voltak, akik harcot imitáltak; voltak, akik csak magukban gyakoroltak, mintha egy megadott mozdulatsort hajtottak volna végre. Aztán voltak, akik birkóztak – csodálatos volt, elképesztő. Éreztem az emberek izzadságának kipárolgását, mégsem találtam visszataszítónak. Marcona, hatalmas férfiak voltak, lenge egy szál tunikában. Gyermeki szemem csak itta az izgalmas látványt.

  Szinte a kerítésre tapadva figyeltem, ahogy pár segéd tisztogatja az éles acél fegyvereket. Kardokat, tőröket, lándzsákat. Volt, aki egy hálót javítgatott; volt aki a trákok által használt rövid élű kardot élesítette.

  – Nézd – suttogta Verus – azok ott trákok! Félelmetes harcosok, jó lovasok!

  – És azok? – mutattam a mellettük lévőkre. Valahogy másnak tűntek. Hajuk világosabb volt, bár éppoly marcona férfiak voltak, mint a többiek, mégis kicsit másoknak tűntek. A kosz alatt a bőrük is fehérebb volt, majdnem, mint az enyém.

  – Azok? – töprengett Verus. – Talán germánok, nem tudom.

  – Germánok? Azok kik? – kérdeztem. Még soha nem hallottam felőlük, de máris olyan érdekesnek tűntek, mint még soha semmi azelőtt. Szemeim itták látványukat, majd megakadtak egyikkőjükön.

  A fiú magas volt, sovány, vézna; mégis erőt sugárzott magából. Olvadt méz szemeit egyenesen rám szegezte, amitől bennem szorult a levegő, mégsem tudtam másfelé nézni. Mint egy prédájára leső vad, úgy nézett mereven, én pedig meg sem bírtam moccanni a pillantása súlya alatt. Tekintetét a szemembe fúrta, és nem engedett másfelé nézni. Arcának vonásai lágyak voltak, mégis egyértelműen látszott, hogy fiú. Büszke tartással és egy enyhe – talán önkéntelen – félmosollyal az ajkán tartott fogva oly messziről is. Hosszú, rengeteg szőke haja a vállát verdeste és épp úgy volt összefogva, ahogy az enyém a kendő alatt. Nem volt túl kirívó a többiek közül, mégis a tartása – ahogy állt ott, kezében egy acél pengével - valami fenségesen hatott.

  Hallottam, ahogy Verus szólongat, de nem tudtam rá figyelni. Ártatlan, gyermeki lelkemmel éreztem, hogy ez a fiú oly közel állhatna hozzám, mint még soha senki. Idegen volt, mégis ismerős.

  De nem volt időm tovább csodálni a látványt, mert hirtelen elszabadult a pokol…