10. fejezet

Sorry, sorry... mea culpa, nem tudok más bocsánatot, hogy kimaradt egy hét! Sajnos úgy alakult, hogy beteg lettem, és elég durva volt a helyzet és nehezen keveredtem vissza. De talán már minden oké:):):)

Remélem ettől függetlenül itt vagytok még, várjátok a részt és hangot is adtok majd tetszéseteknek, avagy nem tetszéseteknek. Most úgy nézem a következő részben már újra viszontláthatjátok Diot és Niant:)

Jó olvasást:)

csók: mimi...
 

Pompei...akkor

   Nem akartam mást, csak pihenni. Nem érdekelt, hogy ki szólongat, sem az, hogy haza kéne érnem. Elfáradtam, már nem számított a kaland sem. Hirtelen lett vége az izgalmas kirándulásnak.

  – Diana, ébredj, mennünk kell! – jött az újabb sürgetés, de tudtam kinyitni a szemem.

  – Nem. Hagyj! – motyogtam nyűgösen.

  – Nem maradhatsz az utcán, gyere, menjünk! Majd segítek. – Éreztem, ahogy egy kéz megérint, de még mindig nem tudtam kilépni a magam választotta kábulatból. Úgy voltam vele, ha nem reagálok, biztosan békén hagynak. Nem fogtam fel, hogy még mindig az utca mocskában üldögélek, csak a végtelen fáradságot éreztem.

  – Most mi legyen? – kérdezte az egyik hang. Valahonnan ismerős volt, de a valóság ködlő homályából nem tudtam kivenni, ki lehet az.

  – Nem tudom. Egyáltalán, te ki vagy? És mit keresel itt? – jött a másik, vádló kérdés. Valahonnan éreztem, hogy ezek ketten itt a fejem fölött vitatkoznak, de úgy okoskodtam, hogy majd megoldják ők maguk.

  – Nem az a kérdés, én ki vagyok, hanem hogy te? – kérdezett vissza az első hang. Milyen szép, milyen megnyugtató. Örökké elhallgatnám – gondoltam magamban, és talán még egy kis mosoly is átszaladt az arcomon.

  – Én Diana barátja vagyok! – Verus, sóhajtottam magamban. Hát megtalált. Fel akartam kiáltani örömömben, de nem ment. Mintha nyelvemre béklyót kötöttek volna, mintha a tudatomra ködlő lepel borult volna.

  – Aha, szóval te vagy a szolgáló, aki miatt ebbe a helyzetbe került – hallottam meg a gúnyos hangot, de még így is szerettem hallgatni, hogy szavaiból csöpögött a mérgezett gúny.

  – Mi közöd neked ehhez?! Egyáltalán mit keresel itt?

  – Verus, ugye? – kérdezett vissza, válaszra sem méltatva a másikat.

  – Igen…– morogta Verus. Szinte láttam magam előtt fancsali ábrázatát.

  – Kedves Verus! – Újra az a maró gúny. – Hol voltál te az elmúlt órákban? Hogy hagyhattad úrnődet így egyedül? Tudod te, mi jár ezért egy magadfajtának?

  – Én nem… –dadogta Verus – én nem akartam, de minden olyan hirtelen és gyorsan történ, elveszítettem őt – motyogta.

  – Nem lett volna szabad odavinned! Mégis mit képzeltél? Hogyan gondolhattátok, hogy egy olyan hely, mint a gladiátorok szállása, megfelelő hely a bámészkodásra?

  – Mi csak meg akartuk nézni a hősöket! – morgott Verus védekezően.

  – Persze! Felelőtlenek voltatok mindketten! Az a hely nem egy kislánynak való! – Fel akartam kiáltani, hogy nem vagyok kislány, de a hangom nem engedelmeskedett akaratomnak, így hallgattam.

  – Ő akarta!

  – Igen, és te meg ugrottál! – vádolta Verust a másik hang.

  – Mit érdekel ez téged? Egyáltalán, ki vagy, hogy beleszólj? – jött az ellentámadás Verustól.

  – Csak az, aki kimenekítette abból a cirkuszból. Meg is halhatott volna! – csattant fel. – Most pedig haza kell vinni őt. Nincs jól. Nézz rá!

  – Meg tudom oldani egyedül is – makacskodott Verus.

  – Mégis hogyan? Egymagad akarod elcipelni? Ahhoz is nyamvadt vagy, hogy egy botot felemelj – nevetett keserűen. – Mutasd az utat! – adta ki a parancsot, még csak el sem csodálkoztam, mitől ilyen határozott. Közben éreztem, ahogy karok nyúlnak alám és ragadnak meg erősen. Elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhatnak, csak mikor éreztem, hogy felemelnek. A fiú illata bekúszott az orromba, éreztem hogy kissé megremeg a súlyom alatt, és hallottam, ahogy az erőlködéstől nehezebben veszi a levegőt, és a szíve is hevesebben kezd el dobogni. Akaratlanul is belesimultam a karjába, olyan jó volt, olyan megnyugtató, mégis gyermeki szívemben valami megmozdult. Már tudtam, ki ő.

  Eywind. Hát visszajött értem! Újra és újra megmentett. Bódult félálomban boldog voltam, hogy vele lehettem. Még csak pár órája találkoztunk, mégis megbíztam benne, olybá tűnt, mintha öröktől fogva ismertem volna. Mintha a világon nem lett volna más, csak ő. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, de elfogadtam, nem volt miért harcolnom ellene. Nem is akartam, hiszen olyan jó volt. Hát miért harcoltam volna? Butaság!

  Tudtam, hogy már megyünk, mert Eywind halkan fújtatott, ahogy vitt, és érezhetően ringatóztam. Örökké így akartam maradni. Azt kívántam, soha, soha ne érkezzünk meg.

  Nem tudom, meddig tartott a kanyargós út hazáig, de nekem túl rövidnek tűnt. Egyszer csak megtorpantunk, és hallottam, ahogy Eywind a karjában velem nehezen veszi a levegőt. Biztosan nem lehetett egyszerű végig cipelnie, de megtette!

  – És most? – kérdezte Verustól, akadozva az erőlködéstől.

  – Várj itt! – mondta Verus halkan. – Meg kell bizonyosodnom róla, nehogy észrevegye valaki.

  – Csak siess! – adta ki a parancsot újra Eywind. Csodálkoztam, hogyan lehet rabszolga létére ilyen határozott, ilyen parancsoló. Mint, aki ahhoz van szokva, hogy mindenki az ő parancsait lesse. De hát – jutott eszembe – azt mondta, ő nem rabszolga, annál sokkal rosszabb. Mi lehetne annál is rosszabb – tűnődtem. De nem derült ki. És abban a pillanatban ez nem is volt fontos.

  Tudtam, hogy leültünk, mert szorító karjai szép lassan ernyedtek el. Ki akartam nyitni a szemem, látni akartam az arcát, újra bele akartam nézni abba a mézszínű tekintetbe, ami egyszer már magába szippantott, és azóta sem engedett szabadon. Talán én is rabszolga lettem, már akkor.

  De nem volt időm semmire, hirtelen erős karok ragadtak meg, és szinte kitéptek Eywind karjai közül. Nem akartam, nem engedhettem.

  – Ne… – nyöszörögtem, és próbáltam erősen belekapaszkodni.

  – Gyere, kincsem! – suttogta egy hang, Rutilia.

  – Nem akarok! – nyögtem hangosabban, és még jobban kapaszkodtam Eywindbe.

  – Köszönjük a szolgálatodat, fiú – mondta Rutilia, majd hallottam, ahogy az erszényes szütyőjéből elővarázsol egy érmét. – Ezt fogadd el, és ne beszélj erről senkinek! Most menj! Az istenek áldjanak!

  – Nem! Ne menj! – kiáltottam hirtelen, és belekapaszkodtam Eywind nyakába.

  – Nyugodj meg! – hallottam a hangját közvetlenül a fülem mellett. – Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. – Mintha mosolygott volna.

  – Most már mennünk kell, az Úrnő itthon van, nem lenne jó, ha kiderülne, hogy a kisasszony merre kószált – mondta Rutilia.

  – Vigyázzanak rá! – mondta komoly hangon Eywind, majd lefejtette kapaszkodó karjaimat a nyakából, és átadott Rutiliának.

  Varázsütésre kinyíltak a szemeim, és láttam. Tudtam, hogy a hátsó kapuknál vagyunk, észrevettem Rutilia aggódó arcát és láttam őt is. Végre. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, majd ránéztem. Egyenesen a szemeibe, amik most is ugyanúgy – szinte rezzenéstelenül – néztek vissza rám, majd észrevettem, hogy egy enyhe mosoly is végigszalad a fiatal arcon. Egy szánakozó, bánkódó, kissé szomorú mosoly. Hirtelen már nem is egy fiatal fiúnak tűnt, hanem egy sokat megélt férfinek. Megborzongtam a tekintetéből áradó fájdalom láttán, de amilyen hirtelen jött, úgy múlt el, és csak a már megszokott, kissé gúnyos arc nézett vissza rám.

  – Vigyázz magadra, hercegnő! Legközelebb nem biztos, hogy ott leszek, hogy kihúzzalak a csávából – mondta, majd szó nélkül megfordult és elmasírozott.

  Kiáltani akartam utána, hogy ne menjen, de nem volt hozzá erőm. Csak valami mélységes szomorúságot éreztem, ahogy végignéztem távozását. Arcomat belefúrtam dajkám mellkasába, és keserves sírásba kezdtem. Rutilia bizonyára azt hihette, hogy a megrázkódtatások miatt sírok, de csak én tudhattam, hogy az elveszett lehetőséget és egy barátot sirattam, hogy sokkalta több volt ez a pár óra, mint azt bárki is képzelte volna.

  Beteg lettem. Senki nem tudta, mi bajom, de belázasodtam, és több napig lebegtem szinte öntudatlanul. Az anyám éktelen haragra gerjedt, amikor kiderült a kis kalandom. Nem úsztam meg büntetés nélkül. Rutilia azt hitte, sikerül észrevétlen becsempésznie és megmosdatnia, de szerencsétlenségemre az este a szüleim fogadást tartottak, ahol megint csak velem akartak dicsekedni. Személyesen anyám jött a hálókamrám felé, hogy szóljon. Elég volt egyetlen pillantást vetnie kosztól mocskos lábamra, bűzlő ruhámra, hogy kitalálja, mi történt.

  – Hogy tehetted!? – kiáltotta felháborodottan. – Hát erre neveltelek? Így kell meghálálni, hogy tisztes családba, előkelőnek születtél? Hátba döfni a szüleidet, szégyent hozni atyád nevére? – suttogta jegesen. Talán még az is jobb lett volna, ha kiabál, de ez a hidegség, ami a hangjából sütött, megégetett. Nem mertem szólni, csak álltam előtte lehajtott fejjel.

  – Szolgálónak öltözve maskarázni? Ezt akarod, kisasszony? Hát, ha ez kell neked, megkaphatod! – csattant a hangja és valami a hátamon. Észre sem vettem, hogy már a kezében volt a nádpálca. Még soha nem kaptam ki, de láttam már, mit okoz, hiszen számtalanszor voltam szemtanúja, hogyan büntet anyám. Égető érzés futott végig a testemen, újra és újra, ahogy a nádpálca a hátamon csattant. Furcsamód nem sírtam, nem kiáltottam. Fel sem fogtam talán, mi történt, csak valami csodálkozással vegyes fájdalom lett úrrá rajtam, ahogy rájöttem, mit tett anyám. Úgy büntetett, ahogy a szolgákat szokta.

  – Asszonyom, kérem! – sikoltotta Rutilia. – Engem, engem büntessen!

  – A büntetés azé, aki a bűnt elkövette. Diana talán megtanulja, hol a helye a világban. Ha ő a szolgálókkal akar közösködni, ám legyen. Mostantól a szolgák szállásán lakik, az ő ételüket eszi, és az ő ruháikban fog járni, míg meg nem tanulja, mi a különbség előkelő és szolga között!

  – Asszonyom, ne…. – suttogta Rutilia –, esküszöm az istennő nevére, jobban fogok figyelni! A kisasszony nem fog többé elkószálni, nem engedem, hogy szolgákkal játsszon. Kérem, ne büntesse őt, nem az ő hibája, én nem figyeltem eléggé rá!

  – Rutilia, értékelem a hűségedet, de Dianának meg kell tanulnia, hogy nem elég kiváltságosnak születni, úgy is kell viselkedni. Nem szaladgálhat, mint valami koszos parasztgyerek. Ha az uram megtudja, ennél nagyobb büntetésben részesül. Örüljetek, hogy csak én jöttem rá a kis csínyre! De ettől még nem vonom vissza a szavam. Diana szolgálóként akart élni. Most megtudja, milyen az – válaszolta anyám hidegen, merev arccal. Nem láttam benne egy szikra együttérzést sem, csak talán amikor a szemembe nézett, lágyult valami a tekintetén. Talán ő is tudta, milyen érzés ez.

  – Gyermekem, most azt hiszed, rosszat teszek veled, de hidd el, ez csak a te javadat szolgálja! Meg kell tanulnod, hogy nem a vágyaink szabják meg a cselekedeteinket. Egyikőnk sem teheti azt, amit szeretne – mondta meglepően szomorú hangon, majd Rutiliához fordult. – Rutilia, vidd át Dianát a szolgáló szállására, és számolj be hogyléte felől. Én ma este kimentem az úrnál.

  Rutilia csendesen sírdogálva szedte össze kevéske holmimat, majd óvatosan felemelt és a karjaiban vitt át a szolgák szállására.

  Már arra sem emlékeztem teljesen, amikor megérkeztünk, de aztán minden feketeségbe borult előttem. Néha magamhoz tértem, de nem annyira, hogy ébren is lehessek. Egyszer mintha láttam volna azokat a ragadozó szemeket engem vizslatni, mintha éreztem volna az illatát is, de tudtam, hogy csak álom. Így hát újra és újra visszamenekültem az álmaim közé, ahol megint szabad lehettem. Akkor még nem tudhattam, hogy az egész életem ezzel fog telni. Hogy menekülök valami elől, és a szabadságot vágyom.

  De valami megváltozott bennem azon az estén. Hiába voltam még gyermek, az akarat ott munkálkodott bennem. Anyám elszámította magát. Azt hitte, ha megbüntet, ha így büntet, akkor majd újra az engedelmes kislány leszek. Tévedett. Nagyot tévedett. Azon a nyáron minden megváltozott. Tudtam, mit akarok, és tudtam, kivel akarok lenni, és kész voltam rá, hogy meg is valósítsam mindezt. Szaladtam az elkerülhetetlen sorsom elé, nem vártam rá, rohanva üdvözöltem. Azon a nyáron kezdődött minden…