6. fejezet

Üdv újra itt kedveseim... a fejezet ismét előbb jött - köszönet Nikita gyors javításáért -, mivel a hétévégén nem leszek. Illetve leszek, csak nem gépközelben:P Remélem élvezeteteket lelitek a részben:D Friss és ropogós! Jó olvasást!

csók: mimi

Róma...ma...

 

  Dio fáradtan és összetörten mocorgott félálomban, nem fért el rendesen, kitekeredve próbált elhelyezkedni, de valami puha mindig úgy mozdult, ahogyan ő is.

  - Szfinx! – nyöszörögte. – Teljesen kitúrsz, menj odébb! De erre a macska csak annyit tett, hogy még jobban kinyújtózott, így elfoglalva szinte az egész ágyat. Dionak meg csak a negyede maradt, hogy ott kuporogjon.

  - Jaj, nem lehet igaz! Veled nem lehet normálisan aludni! Miért nem elég neked, ha a fél ágy a tiéd? – morogta beragadt szemekkel, így nem láthatta, ahogy Szfinx odakúszik hozzá, csak azt érezte, amikor egy puha mancs óvatosan megérintette az arcát

  - Szóval? Most akkor ki hízelkedik? Hm? – motyogta Dio, amikor megérezte a simogatást az arcán. Nem lehetett ellenállni. Hiába nem aludt pár óránál többet, a szokás nagy úr, és Szfinx éhes volt. Természetesen. Nagy nehezen - még mindig félig csukott szemmel - felkelt az ágyból és elbotorkált a konyháig. Nehezen ugyan, de sikerült elsőre megtalálni a macskakaját. Amilyen gyorsan csak tudta, belerakta Szfinx kerámia tálkájába és már ment is vissza aludni.

  Elmúlt dél, amikor a telefon csörgésére újra felébredt. Csukott szemmel tapogatta ki, merre lehet a csörgés forrása.

  - Igen? - Próbált úgy beleszólni a telefonba, mint aki nem most ébredt fel, de hiába köszörülte meg a torkát, azon mégis csak hallani lehetett az álom maradékát.

  - Halló! – szólt bele megint, de a telefon süket volt. Már majdnem megörült, hogy mégsem csörgött, amikor meghallotta, hogy még mindig csöng valami. Az ajtócsengő.

  - Jaj, ne! Ki lehet az ilyenkor? – ránézett az órára és felszisszent, amikor látta, mennyi az idő.

  - Egy pillanat! Megyek! - kiáltott ki. Amilyen gyorsan csak tudott, berohant a fürdőszobába, meglocsolta arcát egy kis hideg vízzel, kiöblítette a száját, mert fogmosásra nem nagyon volt már idő és felkapta magára a köntösét. Amit amúgy soha nem hordott, csak valamiért az a képzete volt, hogy egy valamire való nőnek kell lennie egy köntösének. De lám, most mégis hasznát vehette.

  - Már itt is vagyok! – szólt ki az ajtón. Elfordította a zárban a kulcsot és kikukucskált. Meglepve látta látogatóját az ajtaja előtt. Ugyan nagyon jóban voltak, sőt, elég közel álltak egymáshoz, mégsem számított most a látogatására.

  - Ottavio! – kiáltott meglepetten, majd szélesre tárta az ajtót – Hát te?

  - Ciao bella! – lépett beljebb a férfi, majd egy cuppanós csókot nyomott a lány arcára. – Szép vagy ma reggel! – közölte vidáman és bemasírozott az ajtón maga mögött hagyva a meglepett Diot.

  - Mit keresel itt? Történt valami? – kérdezte feszengve a férfit Dio. Már elég rég ismerték egymást, de még mindig zavarba jött tökéletes arcvonásaitól. Állandóan feszélyezve érezte magát, mert mindig csak bámulta volna. Az meg egy idő után elég kellemetlen tud lenni. Most is, mint mindig, a férfi úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. Fekete zakó, alatta fekete ing és ugyancsak éjsötét nadrág. És maga a férfi is fekete volt. Olajosan kreol bőre; csillogó, fekete szemei és hullámos, koromszín haja megtette a maga hatását minden nőnemű lényre. Nem beszélve szabályos, telt ajkairól; szép ívű arccsontjáról és tökéletesen egyenes orráról. A hab a tortán pedig a termete volt. Fantasztikusan atletikus test párosult ehhez a csodás archoz. Dio azon kapta magát, hogy újra bámulja. Gyorsan megrázta kicsit a fejét, majd követte Ottaviot.

  - Mi járatban? – kérdezte újra, csak, hogy mondjon valamit.

  - Mondtam már, hogy milyen szép vagy ma reggel? – kérdezte kuncogva a férfi, mert pontosan tudta, milyen hatást vált ezzel ki.

  - Ottavio! Ez tisztességtelen. Nem viselkedhetsz így!

  - Miért lenne az? - kérdezte kajánul. – Csak az igazat mondom, bella.

  - Nem beszélhetsz a nőkkel ezen a hangon, és nem hívhatod őket szépségemnek, mert ez nem ér! Főleg nem kora reggel... – morogta a lány szemrehányóan. – És főleg nem neked! – tette még hozzá. – Na jó, nem kora reggel, mert dél van, de akkor is! Tudod, hogy igazam van.

  - Ezt most nem értem. Miért ne mondhatnám rád, hogy szép vagy? Amikor ez az igazság? – kérdezett vissza értetlenül a férfi és látszott rajta, hogy valóban nem érti a problémát.

  - Azért Ottavio, mert te pap vagy! Az Istenért! Jaj, ne haragudj! Ezt nem kellett volna. De értsd meg, hát nem látod magad?

  - Drágám, nem kell minduntalan azon izgulnod, hogy a jelenlétemben milyen szavakat használsz! És igenis, miért ne mondhatnám, hogy szép vagy! Azért, mert pap vagyok? Ugyan már, Diodora! Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen vaskalapos vagy! Ne stresszel magad ilyen csekélységek miatt! – dobta le magát az egyik kényelmes fotelbe, és úgy vizsgálta a lányt, mintha tanulmányt akarna készíteni róla.

  - Miért csinálod ezt velem? Ottavio, tudod, hogy zavarba hozol ezzel a nézéssel! – szusszantotta Dio, de legbelül örült a férfi szavainak, még akkor is, ha ő egy katolikus pap volt, és jelenleg Rómában tartózkodtak, a szent városban.

  - Látom, hosszú volt az éjszaka…- vigyorgott fesztelenül Ottavio, és élvezettel szemlélte a még mindig köntösben flangáló lányt. Szerette húzni, szerette kicsit megbotránkoztatni, és úgy általában szerette őt. Persze nem úgy, mint egy férfi szeretne egy asszonyt, de minden emberi szeretetével Dio mellett állt. Azt akarta, hogy boldog legyen, és elégedett, pont, mint őt. De az elmúlt időszakban a lány hiába bizonygatta az ellenkezőjét, ő pontosan tudta, hogy nem az. Egyáltalán nem. Régóta ismerték egymást, talán még az egyetem kezdete óta. Ő már akkor tudta, hogy Istennek szenteli az életét, amikor Dioval egy szemináriumra jártak az ókeresztény kurzuson. Rögtön megfogta a lányban szunnyadó energia és a fény, amit magából árasztott. Egy ideig azt hitte, azt képzelte, talán ez a szerelem, de rá kellett jönnie, hogy nem. Ez a szeretet volt, ami azóta is kitartott. Most örült, hogy végre, olyan sok idő után, ismét egy városban lehetnek, még így is, hogy Dio boldogtalan. De Ottavio reménykedett, nem, bízott benne, hogy az idő begyógyítja Dio sebeit, akármennyire ily mélyek azok.

  Tudta, ki okozta ezeket a sebeket, de nem hibáztatta Niant. Ugyan nem ismerték egymást túl jól, de Diot ismerte, és még emlékezett arra is, ahogyan a lány mesterien kuszálja össze az életének amúgy is bonyolult szövetét. Nian pedig majd ugyanolyan sokrétű lélek volt, ha nem jobban, mint Dio. Ezért Ottavio cseppet sem csodálkozott azon, amikor ezek ketten szinte felperzselték maguk körül a világot, és azon sem, amikor magukat pusztították el ezek a lángok.

  De még mindig reménykedett, hogy Dio élete rendeződik. Azt ő sem tudta, hogy Niannal, avagy nélküle, de bízott benne, hogy így lesz. Csak egy kis idő és elfoglaltság kell – mondogatta magában.

  Ahogy nézte őt, Dio egyre azon morfondírozott, vajon Ottavio tudja-e, rájötte- e arra, hogy ő mit művelt. Szinte remegett az idegességtől és a bűntudattól. Nem bírt hazudni. Talán ez volt élete egyik legnagyobb hibája, hogy soha nem volt képes tisztességesen hazudni. Sok minden könnyebb lehetett volna. Igen. De így… Meg kéne már tanulni!

Kedves mosolyt varázsolt az arcára és ő is lehuppant a kanapéra, várva az ítéletet, amikor is kiderül Ottavio jöttének célja. Csak a Nagy Ég tudhatja, mi lakik a férfi fejében, amikor így elgondolkodva, elnéző mosollyal szemléli.

  - Minek köszönhetem a látogatásodat? – Nem bírta tovább, muszáj volt megkérdeznie. Talán így elárulja, hogy kész idegroncs a papirusz miatt, de nem tudja magában tartani, egyszerűen nem megy, képtelen!

  Ottavio még egy pillanatig csendben elgondolkodva nézte a lányt, mielőtt válaszolt volna.

  - Akadt egy kis probléma a könyvtárban. Gondoltam szólok, hogy ma nem tudsz bemenni…

  - Tényleg? – Dio alig ismert a hangjára. Mintha egy fuldokló utolsó hörgő levegővételének egyik sípoló hangja lett volna. De tartotta magát. Maga sem tudta miért, de egyelőre nem akarta elárulni a titkot, még nem.

  - És… arra gondoltam, hogy lenne-e kedved velem tölteni a mai napot! – vigyorgott a férfi, akárcsak egy gaz csábító, de Dio ismerte őt. Tudta, hogy tervez valamit.

- Khm… - köszörülte meg a torkát, mielőtt válaszolhatott volna –, nem is tudom. Mit terveztél?

  - Egy kis kirándulás?

  - Mi? Hova? Most? – nyikkant a lány. Minden vágya az volt, hogy egyedül maradhasson a papirusztöredékekkel. De nem mondhatta. Valamit sürgősen ki kell találnia, hogy ne is legyen túl feltűnő, de hihető is legyen.

  - Mikor máskor! Ugyan már, kislány! Nem rabollak el és viszlek a barlangomba! Mire vársz? – nevetett a férfi.

  - Nem is tudom – kezdte Dio, és aztán, csak hogy húzza az időt, kibökte. - Nian felhívott…

  - Ó…- Frappáns válasz, gondolta magában Ottavio, de nem tudott többet kinyögni. – Jó rég nem beszéltetek már, ugye? Most hogyhogy?

  - Fél éve, két hete és három napja, ha pontosak akarunk lenni; ennyi ideje nem beszéltünk, nem láttam, nem hallottam róla – hajtotta le a fejét a karjára Dio és azon gondolkozott, vajon miért hozta ezt most fel Ottavionak? Talán azért, mert valakivel muszáj beszélni róla, nem bírja örökké magában tartani. Érezte, ahogy a keserűség marja, marcangolja belülről, és legszívesebben odabújt volna a férfi erős, védelmet nyújtó karjaiba. De nem tette. – Mi a baj velem, Ottavio? Mindent elrontok!

  - Bella, ugyan már… - kelt fel a fotelből a férfi és odaguggolt Dio mellé. A kezébe fogta a kezét és úgy simogatta. Majd kicsit meglökte, hogy ő is odaférjen, azután lehuppant, szorosan a lány mellé, és nem törődve az ellenállásával, a karjaiba húzta. – Nincs veled semmi baj, bella, te nem vagy hibás. És ő sem – mondta gyorsan, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – Mindketten olyan makacsok és keményfejűek vagytok, csak mentek a saját fejetek után, így nem csoda, hogy rendre elszúrjátok. Soha nem álltok meg gondolkodni, csak mentek, meneteltek és megsértődtök, ha valamelyiktek elszúrja – nevetett csendesen.

  - Te most kinek az oldalán állsz? – nézett Dio a férfire felháborodással. – Én itt kiöntöm neked a lelkem, te meg… Hiányzik London, Ottavio. Imádok itt lenni, de hiányzik.

  - Aha, értem, szóval honvágyad van, és hiányzik London… - kuncogott sötéten.

- Mit „aházól”, igenis hiányzik! Szeretem azt a város!

- Bella, neked nem London hiányzik, hanem Nian. Vedd már észre!

  - Nem! – nyöszörögte a lány. Az nem lehet, nem! Már olyan sok időt kibírt nélküle, és olyan jól megvolt. Erre, mi történik? Felhívja! Az az átkozott csirkefogó, felhívta. – Felhívott – szaladt ki a száján.

  - Tényleg? Mintha mondtad volna – somolygott Ottavio. De nem akarta bántani Diot. Csak szerette volna, ha végre kiadja magából a bánatot, ami körbelengte, mióta visszatért Rómába.

  Látszólag minden rendben volt vele, ugyanúgy nézett ki – leszámítva a rövidre nyírt haját –, minden ugyanolyan volt. Kedves, mosolygós, vidám lány. Aki nem ismerte, az azt hihette volna, hogy: lám, ilyen egy igazán vidám élet. De Ottavio ismerte őt, és látta a szemében azt a mély, tátongó űrt, amit a fájdalom vájt ilyen mélyre. Nem tudta, mi történt, és nem is az ő tiszte volt ezt kideríteni, de segíteni akart. És máshogy nem tudott, csak úgy, ha felpiszkálja a lányt. Ismerte, tudta, csak akkor lép ki a kis tornyából, ha elég óvatlanná válik a dühtől…

  - Ottavio, te most szívatsz engem, ugye? – nézett rá bosszúsan a lány. – Tudom, hogy mondtam már…

  - Oké, és mit akart?

  - Szfinxszel beszélni – morogta Dio, és érezte, ahogy a düh egyre jobban és jobban felkúszik az emléktől, először a nyakán, majd elérve az agyát, szinte robbant. - Mégis mit gondolt? Ha? Mit, hogy majd örömkönnyeket hullajtok, hogy méltóztatott felvenni azt a rohadt telefont és tárcsázni a számomat? És mindezt miért? Na? – kérdezte már fennhangon, észre sem vette, hogy közben felállt, és nagyokat gesztikulálva hadonászik. – Szfinx miatt!

  - Nem hiszem, hogy csak miatta… - mondta Ottavio, és figyelmesen nézte közben a lányt. Sejtette, hogy van még valami más is a háttérben, de azt akarta, hogy ő mondja el.

  - Az az átkozott…

  - Nian… Ne mondd, hogy átkozott, nem szeretem! – kuncogott sötéten Ottavio.

  - Jó, legyen, ahogy akarod, Nian… megfelel, így?

  - Igen, mondd tovább!

  - Szóval az az átk… Nian, segítséget kért! – kiáltott fel kétségbeesetten. Olyan nehéz volt kinyögnie, hogy végül nem tudott uralkodni magán, és muszáj volt kiabálnia magából. Tudta, miért olyan nehéz kimondania. Mert segíteni akart. Mert azt akarta, hogy odamehessen. Mert fel akart ülni az első gépre, hogy Londonba utazhasson, mert vissza akart menni. De nem! Nem teheti. Az már nem az ő élete.

  - Nahát! – Ottavio csak ennyit mondott, de ennyi elég is volt, hogy Dioban felmenjen még jobban a pumpa.

  - Tudhattam volna! Te is csak férfi vagy! Nincs igazam? – támadt rá Dio.

  - Nyugodj le Bella, és mondd el, hogy mit akart Nian! – kérte őt Ottavio, de Dionál már lehullott a vörös lepel, nem látott, nem hallott, csak a szeme előtt táncoló vérszínű lepedőt érzékelte. Támadnia kellett.

  - Te csak ne bellázz itt nekem, ne hívj szépségemnek, és főleg ne nyugtatgass, mert felképellek! Ugyanolyan vagy, mint Nian! Nem hiszem el, basszus, basszus… és még tőled akartam tanácsot kérni?

  - Diodora, fejezd be, mert elpattan egy ér a fejedben, és akkor mehetünk a kórházba! – felelt csendesen Ottavio. Tudta pontosan, mi a baja a lánynak. De azt akarta, hogy ő maga is tudja. Nem számított, hogy rajta tölti ki a mérgét.

  - Fejezd már be! Nem vagy poénos, Atyám! – köpte gúnyosan. – Olyan jól elvoltam, érted? Erre most mit csinál? Felhív, és azt akarja, hogy segítsek. Hát nem! A franc essen belé, és minden férfiba, nem segítek! Mi vagyok én? Irgalmas szamaritánus?

  - Ez jó – nevetett fel Ottavio. Szerette a lány humorát, de ideje volt visszavenni a tempóból, és azt akarta, hogy kicsit kiszellőzzön a feje. – Oké, öltözz, elmegyünk!

  - Nem.

  - De, ha mondom! Ne akard, hogy én vetkőztesselek, megteszem, meg én…- fenyegette a lányt, és már indult is.

  - Állj meg ott, ahol vagy! Útállak!

  - Tudom, de igyekezz, mert mindjárt délután! Atyám, hogy lehet eddig aludni? – kérdezte tetetetett felháborodással a hangjában. Még hallotta, ahogy Dio duzzogva, dúlva-fúlva, füstölögve panaszkodik Szfinxnek.

  - Soha ne bízz egy férfiben sem, érted? Ó, basszus, pont neked mondom. Hiszen te is az vagy, és Nian a kebelbarátod. Áruló!

  - Bella, igyekezz már! – kiáltott oda neki Ottavio.

  - Hagyj, megyek már! Igyekezzek, csak igyekezzek, mi? – dohogott a lány, de közben elkészült. Kisminkelte magát; a fülébe beakasztott egy hatalmas korongot,(;) színes, kis miniruhát vett fel – csakazért is; a haját összeborzolta, hogy úgy tűnjön, épp az ágyból szállt ki, majd álmos tekintettel bevonult.

  Élvezettel nézte, ahogy Ottavionak a padlón köt ki az álla. Talán mégsem lesz ez a nap olyan pocsék, mint gondolta.

 

London… ma...

 

  Nian egész álló nap idegroncs volt. Nem értette, miért kiabál a technikusaival, holott szerencsétlenek meg sem érdemelték. De nem tehetett mást. Szinte remegett az idegességtől. Hiába határozta el magában, hogy jól fogja magát érezni, hát ez nem jött össze. Sőt, csak pocsékabb lett minden.

  - Nian! – kiáltott rá immár másodszor a társa, Kristina. – Nian, az Istenit, állítsd már le magad, nézz körül, mindenki remeg már tőled, ha arra jársz! Mi a fene bajod van?

  - Mi lenne? Semmi, csak nem bírom, ha lustul a nép, és minket meg hajt a határidő. Ennyi csupán, de ahogy látom, a díszes társaságnak nem érdeke, hogy tisztességesen feltárjuk a villát!

  - Ugyan már! Ezt te sem hiszed komolyan!

  - Nem? Akkor mivel magyarázod, hogy Gabe és Katie ott smárolnak a hátsó szelvényben, és hogy Scott meg épp most cseszte el a padló bontását? Na? Erre felelj, régészek gyöngye, Kris!

  - Mi történt, hogy ilyen parás vagy? – kérdezte a nő együtt érzőn.

  - Nem történt semmi, és senki – mordult Nian. De abban a pillanatban tudta, mekkorát hibázott, amikor a senki szót kiejtette a száján. Hogy az a… - gondolta. – Hát nem bírom befogni a számat?

  - Aha, szóval senki… - mondta a nő mindentudón. – Mesélj!

  - Nincs mit mesélnem! – vágta rá Nian egyből, de érezte, hogy nem fogja Kris szurkálódásait megúszni. Megvolt a módszere: addig gyötörte, amíg ki nem tálalt. Az anyja lehetett volna, és szerette, de most nem akart vele beszélni arról, amitől - vagy akitől - ilyen állapotba került.

  - Utoljára fél éve voltál ilyen idegbeteg…- célzott az asszony és talált, süllyedt.

  - Mi a fenéről beszélsz?

  - Tudod te, de látom, most nem lehet veled társalogni, így megyek… vár a meló.

  - Helyes, már így is sok volt belőled – morgott Nian.

  - Ugyan már, csak morogsz, tudom én! Na de menj, és tedd helyre Scottot, mert tényleg elbontja a padlószintet.

  - Az istenit! – nézett az említett felé Nian. És valóban, az új fiú épp nagy buzgón a kétezer éves padlót bontotta, amit ők úgy igyekeztek megőrizni. – Scott! – kiáltott Nian. – Azonnal tedd le, ami a kezedben van!

  - Valami baj van? – kérdezte a fiú, és rémülten dobta el a bontó szerszámokat, a kis spaklit és az ecsetet. Nem értette, mi történt, neki azt mondták, bontsa ki a padlót. Nem tűnt túl nehéznek. Akkor most mi történt? Első éves volt az egyetemen, és megőrült, hogy régész lehessen. Kapóra jött az alkalom, hogy önkéntesként dolgozhatott ezen az ásatáson. Kicsit tartott ugyan Niantól, de tisztelte őt, nagy szaktekintély volt, és az ő ajánlólevele sokat ért. Most hát, gondolkodás nélkül csinálta, amit a főnök mondott.

  Nian csak nézte a fiút, és próbált magára türelmet erőszakolni. Nehéz volt, de végül sikerült. Az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy közben eleredt az eső. Ugyan csak szitált, de épp elég volt ahhoz, hogy nehézkessé tegye a munkát. A rétegek összefolytak, a föld színeit nem lehetett így megkülönböztetni, ráadásul a papír is elázott, amikor dokumentálni akartak egy - egy újabb objektumot, vagy réteget. De nem számított, semmi nem számított, csakis az ásatás és a villa.

  Szerette elképzelni, hogyan élhettek itt régen; szerette látni maga előtt azokat az embereket, akik hajdanán éltek. Imádta a munkáját, még ha néha nehéz is volt, még ha néha idegesítő kezdőkkel kellett bajlódnia, még azt is szerette. Elkötelezett volt, és ezt ki is mutatta egy-egy munkája során. Jobban kedvelte a terepet az unalmas, irodai munkánál, a halála volt, ha jelentéseket kellett írnia, de előadást megint csak szeretett tartani. Természetes tehetsége volt ahhoz, hogyan nyissa meg a múltat az embereknek.

  De jelenleg más gondja is volt, mint ezen morfondírozni. Scott. Nyurga, kazalszőke hajjal, szeplős ábrázattal most épp kétségbeesve nézett mentorára.

  - Nian, nem tudom, ne haragudj, valamit rosszul csináltam? – kérdezte megszeppenve.

Abban a pillanatban, ahogy Nian a fiúra nézett, elszállt minden mérge. És a tanár lépett elő.

  - Nem, dehogy. Semmi baj, gyere, elmagyarázom, hogyan bontunk padlószintet, oké? – Scott sóhajtott egyet megkönnyebbülve, majd ő is leguggolt Nian mellé. Közben mosolygott, ahogy észrevette, hogy a főnök újdonsült kutyája, Max épp egy ki tudja, mikori csonton rágódik. De látszólag senkit nem zavart a kis eb rosszalkodása, ezért Scott sem szólt semmit, csak figyelt erősen.

  - Na, szóval, a lényeg, hogy meg tudd különböztetni a sima földet a padló -, vagy járószinttől. Ebben a helységben nem fogsz találni kőpadlózatot, mert valószínű egy kamrának használták… - kezdte Nian, és letérdelt a fiú mellé. Igazán ilyenkor érezte magát elemében, ha koszos lett a ruhája a földtől, ha a körme alá kétezer éves piszok került, és ha megérezte a spaklijának koccanását egy leleten.

  Módszeresen tisztította meg a bontás környékét, közben végig magyarázta, mit miért csinál. Elmondta, hogyan láthatja meg Scott a barna talajon a változásokat, mit jelent egy-egy folt, hogyan kell az útközben előkerülő tárgyakat a helyükön hagyni, és megtisztítani a ráragadt földtől, és végül, amikor mindent kitakarítottak, megmutatta neki, hogyan dokumentálják a feltárt területet.

  - Oké, akkor hozd a milliméterpapírt, és kezdhetjük!

Ő maga is meglepődött, hogy kisimult munka közben. Végül egész jókedve támad, eléggé jó ahhoz, hogy elmenjen a többiekkel munka után egy kocsmába és lazítsanak kicsit.

  De ahogy elhagyta az ásatás területét, újra beléhasított a gondolat - Dio.

  Abban a pillanatban döntött, még szinte levegőt sem vett, ahogy csikorogva megfordult a kocsijával, és az ellenkező irányba indult. Koszosan, az egész napos munka után, de nem számított, ahogy az sem, ahogy Max szinte kérdőn nézett gazdájára a hirtelen irányváltás miatt. Semmi nem számított, már döntött. Megy. Arra, amerre a lány volt, Olaszország felé.

  Róma felé.