19. fejezet

Tataam!!

És... végre, megérkezett! remélem kellően örömötöket lelitek benne, nem úgy mint múlt héten. :S Kicsit úgy éreztem sokkolt benneteket a történet egyes része. Sajnálom, de azt tudnotok kell, hogy amennyire lehet igyekszem a valósághoz hű maradni. Persze, lesznek kis csúsztatások, és áthallások, amik még véleményem szerint beleférnek, mert nem tudományos értekezést írok, hanem regényt, de mindamellett szeretném annyira közel tartani a hitelességhez, amenyirre még lehet anélkül, hogy unalmassá válna a tudománytól:) 

És, hogy miért került bele épp az előző részbe az a két momentum is, ami talán kicsit erős volt? Nos, úgy éreztem, kell valami katalizátor Dianának, hogy végre meg tudja lépni azokat a lépéseket, amik majd ahhoz vezetik őt, hogy azzá váljon, aminek a történet szerint kell; A vadászat istennőjévé, Gladiátorrá. 

Diana élete nem fenékig tejfel, még akkor sem, ha épp egy patricius lánya, kötelezettségei vannak a családjával szemben és nagyon magas az elvárás. Nos, ennek ő vagy nem is tud, de nem is nagyon akar megfelelni, ha már észrevettétek, és ennek következményei vannak... Egy olyan korban, mint az ókori Róma, sokkal keményebb törvények uralkodtak. Egy lánynak tennie kellett, amit követeltek tőle, és így Dianának tűrnie kellett ezeket a megaláztatásokat, ha tetszik nekünk, ha nem. És mint gondolom tudjátok a gladiátorok élete sem volt épp kéjutazás, szóval azt kell mondjam számíthattok még fájdalmas dolgokra, de azért lesznek szép pillanatok is Diana életében:)

De, hogy most meglegyen az öröm, Pixie bébi, Nian itt vár téged a fejezet második felében, szóval remélem kicsinosítottátok magatokat, már akik Nianra vágytak...:D

Ezúton is köszönöm újfent a komikat, pipákat:) Millió csók értük...:D Aki a nem tetszett pipát nyomta, megtisztelne azzal, hogy elmondja mi volt a baj? Mi nem tetszett neki?? Nem harapok ám... hehe

Még mielőtt utatokra bocsátanálak benneteket, LauraL-nak csók, és hála rebegés a javításért:D:D

Jaj, már megint kisregény lett!! A fejezet végén egy kis történelmi kitérő, ha érdekel benneteket majd:)

No, hess olvasni, elég volt belőlem:P

csóók, mimi:)

Pompei... akkor...

  Csak futottam és futottam… nem álltam meg sehol, nem pihentem, nem gondolkodtam. Ha megtettem volna, el kellett volna hinnem ami történt, és ezt még nem bírtam megtenni. Nem néztem hova tartok, fogalmam sem volt mi lesz majd velem, de nem számított, csak a menekülés és az, hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal. El akartam temeti, mélyre, nagyon mélyre, azt akartam, hogy váljon meg nem történté. Bár, ha őszinte akartam lenni egy pillanatra magamhoz, be kellett volna vallanom, hogy Titus semmi kivetnivalót nem tett, amit a társadalom és a szokás ne fogadott volna el. Az én hibám volt. Persze nem az, hogy akaratom ellenére tette, amit tett, hanem, hogy nem hittem el, velem is megtörténhet. Annyira egy másik világban éltem, azt hittem, hozzám nem juthatnak el a Római birodalom mindennapi életével járó dolgok. Azt hittem én kivétel leszek, azt hittem – gyermeki lélekkel, hiszékenységgel – akinek odaadtam a szívem, azé is maradhatok.

  Sírni támadt kedvem, ha belegondoltam, most már mindegy. Már soha, soha nem lehetek az övé. Örökre Titus Aulus Bassushoz tartozom, nem számít, hogy nem vett nőül. Az éjszakát elháltuk, már nincs visszaút. Hacsak el nem válik tőlem! Nem mertem belegondolni az életbe, ami várt volna rám. Nem bírtam elképzelni, így hát csak futottam, el a józan ész elől, és el a valóság kitekert, gúnyos arca elől.

  Nem tudtam hova menjek, nem tudtam mit csináljak, csak egy volt fontos; menekülni! Az életösztön, ami feltámadt bennem, üvöltötte, jajongva kérte, hogy menjek, szaladjak, minél messzebb a szüleim házától. Nem számított, hogy ez az életem végét jelenti, hogy ezzel számkivetett lettem, már csak az volt a fontos, hogy engedjek a bennem zakatoló sürgetésnek. Menni, menni… csak futni, minél messzebb…

  Mielőtt elértem volna a városkapukat, egy pillanatra megtorpantam. A józan ész hangja úgy rántott ki az önsajnálat sűrű mocsarából, mint egy pattanásig feszített íj húrja. Hirtelen, mintha egy valós hang kiáltott volna rám, hogy álljak meg, gondolkodjak, ne csak fejvesztve rohanjak. Vannak barátaim, vannak testvéreim, van hova mennem!

  Ahogy eszembe jutott a közösség, ahova tartozni szerettem volna, majdnem elsírtam magam. Hálát rebegtem mindennek, ami szent, az összes isteneknek, és az új istennek is; az én Istenemnek.

  Gyorsan körbenéztem – a fejemen szorosan a stólám anyaga, nehogy kilátszódjék ritka, szőkés–vörös hajam tündöklése – és próbáltam kitalálni, merre is kell fordulnom a kis utcákon, hogy Aemelia házához érjek.

  Kétségbeesve néztem az ismeretlen környéket, már a város szélén járhattam, amikor megtorpantam, így jórészt fogalmam sem volt merre lehetek, nemhogy Aemelia hol lakhat. Vettem egy mély levegőt, nyugalmat erőltettem magamra, mert éreztem, ahogy a pánik kemény marka a nyakamra szorul, hogy alig kapok már levegőt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy összeessek, hogy összeroppanjak. Erősnek kellett lennem, szabadnak kellett lennem. Meg kellett találnom azt, akiért a szívem fájt. El kellett jutnom oda, ahol az égig érő fák erővé sűrűsödnek, ahol a medvék hatalmas termetű férfiakká válnak, ahol egy szőke fiú, borostyán szemeivel a távolban kutatva engem keres.

  Az elhatározás olyan erősen kelt életre egy pillanat alatt, hogy hirtelen a levegő is megakadt a mellkasomban, majd a tudás aranyló, fényes melegséggel telítette el bizonysággal a testemet. Germániába kell mennem! Eywindhez kell mennem! Nem számít, hogy Titusé vagyok, nem rendelkezhet velem, az én életem az enyém, és én Eywindnek akarom adni!

  Mintha az életem mindvégig ebbe az irányba haladt volna, mintha minden hirtelen világossá vált volna. Már értettem mindent, mindennek a miértjét. Nem lehettem többé Diana Lucia, nem lehettem az, akinek a szüleim akarták, hogy legyek, nem lehettem tisztes római feleség. Én én voltam, és nem több, nem kevesebb. Tizenöt éves voltam, és egy bölcs lelkével a testemben értettem meg, mit üzen nekem a Sors, milyen fonalat fonnak a Párkák, hogyan szövik a képeket az életem szövetébe.

  Immár sokkal határozottabban néztem körbe. Meg kellett találnom Aemelia házát, ő segíthet nekem kijutni a városból, talán abban is segítségemre lenne, merre induljak Germániába. Egy dolgot biztosan tudtam; innen el kell tűnnöm minél hamarabb. Ha rájönnek és elkapnak, nekem végem. Az apám megbüntet, kitagad és odadob Tiusnak, bánjon velem kedvére. Nem engedhettem, hogy ez megtörténjen, szökevény lettem…

  – Aemelia! – kopogtam halkan. – Aemelia, Diana vagyok, kérlek nyiss ajtót!

  Végül nem is volt olyan nehéz megtalálnom a mesteremberek utcájában a házat, ahová Verussal oly sokat jártunk. Szerencsére nem tévelyedtem el olyan messzire vak rohanásom közepette, így észrevettem egy ismerős pontot, onnan pedig már gyerekjáték volt. Mintha egy láthatatlan erő kézen fogott volna és húzott volna magával a helyes irány felé. Pedig híresen rossz volt a tájékozódóképességem, mégis odataláltam Aemelia kis házához. Az ajtófélfára vésett kis halacska biztosított afelől, hogy jó helyen járok, mégsem nyitottak ajtót. Kezdtem kétségbeesni, de nem adtam fel. Megkerültem a házat, és hátul próbálkoztam.

  – Aemelia, Eli! – suttogtam hangosabban, mire kaparászást hallottam a hátsó ajtó felől.

  – Diana! – kukucskált ki Eli álmosan az ajtón.

  Nekik nem voltak szolgáik, csodálkoztam is amikor először itt jártam, hogy itt mindenki magát szolgálta ki. Ők pedig nevettek, ahogy meglátták értetlen arcomat. Aemelia azt mondta akkor, hogy senki ember fia nem szolgája a másiknak, mind a saját halhatatlanságunk szolgálói vagyunk. – Diana, mi történt? Gyere, gyere beljebb! – kiáltotta izgatottan, s már húzott is a félig nyílt ajtó mögé. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a mellkasomból, mikor óvó, ölelő karjai körülfonták reszkető testemet.

  – Ne haragudj, nem volt hová mennem! – kezdtem, de ujjait az ajkamra téve megállítottak a magyarázkodásban.

  – Nem kell mentegetőznöd, ide bármikor jöhetsz – mosolygott kedvesen.

  – Köszönöm, nem volt hova mennem… – folytattam, és újra éreztem, mintha földrengés lenne. A testem reszketni kezdett egyre jobban és jobban, majd már úgy tűnt, nem bírom a  tagjaimat összetartani, és csak remegtem és remegtem.

  – Diana, itt menedékre lelsz bármikor, hiszen már mondtuk, testvér vagy, segítünk – simogatott, de nem bírtam elviselni az érintést, bármily kedves is legyen az.

  – Igen, tudom, köszönöm – mondtam hálásan, de elhúzódtam érintő kezétől.

  – Gyere, menjünk beljebb, Eli készít egy kis harapnivalót – terelt mosolyogva beljebb Aemelia. Jólesett, hogy nem kérdezősködik, hogy csak úgy tesz, mintha mindennapos látogató lennék, holott tudtam, hogy sejti nem vagyok átlagos.

  – Köszönöm, inkább csak egy innivalóra lenne szükségem – mondtam, miközben azon törtem a fejem, hogyan kérhetném meg, juttassanak ki a városból. Nem akartam őket is bajba sodorni, de nem tudtam mást, aki segíthetne.

  – Persze, az is lesz, nyugodj meg – paskolta meg a kezem, de most nem ért hozzám jobban. Hálás voltam a tapintatáért.

  Beljebb mentünk, és mintha a béke szigetére értem volna. Az olajmécsesek fénye lágyan ringatózott, meleg fénnyel világította meg a szerényen festett házikó falait. Sehol nem volt a mi házunktól, a csodás freskóktól, a rengeteg szobortól, mégis otthonosabb volt, mint amit valaha tapasztaltam.

  – Kimerült vagy, pihenned kéne – jelent meg Eli, Aemelia férje egy zsidó kereskedő fia. Nem sokban különbözött a rómaiaktól, bár kicsit magasabb volt, és egy cseppnyit sötétebb volt a bőre, mint azoké, akik között élt, mutatva ezzel keleti származását. Sötét haja rakoncátlan tincsekben göndörödött a fején, nagy barna szeme nyíltan nézett rám, kedvesen.

  Emlékszem, mit mesélt hogyan ismerkedtek meg, hogyan adott kölcsönt Aemelia apjának Eli apja, és amikor nem tudta az visszafizetni, a lányát adta cserébe. De Eli rendes ember volt, Aemelia meg szerencsés, hogy vele hozta össze a sors. Végeredményben az ő sorsa ugyanaz volt, mint az enyém, csak az övé szebben végződött.

  – Hálás vagyok nektek, mégsem maradhatok. Ki kell jutnom, mielőtt felkel a város – mondtam félve, mert elképzeltem, mi fog történni, ha rájönnek, megszöktem. – Keresni fognak, felforgatják utánam egész Pompeit. El kell tűnnöm!

  – Rendben, segítünk! – jelentette ki határozottan Eli, és mellette Aemelia is bólogatott. Összeszorult a szívem a ki nem mondott hálától. Még csak kérnem sem kellett őket, mégis segítenek. Nem is tudják ki vagyok – hajtogattam magamban –, és mellém álltak.

  – Eli, Aemelia, gondoljátok meg, veszélybe kerülhettek! – kértem őket, pedig legszívesebben a nyakukba ugrottam volna a boldogságtól. Milyen kevés elég ahhoz, hogy az ember örömet érezzen – tűnődtem.

  – Ne aggódj, már mondtuk! – simogatta meg Eli az arcomat, mire összerándultam, de nem léptem hátrább. Nem akartam megbántani, ennek ellenére ő észrevette, mégsem szólt egy szót sem. – Segítünk, csak mondd el hová szeretnél eljutni, és megszervezzük!

  – Nem várhatok, nincs idő szervezésre! – néztem rájuk kétségbeesve, miközben  üvegpohárból kortyoltam az édes, üdítő bort, amit Aemelia adott az imént. – Csak juttassatok ki a városból, a többi már az én dolgom.

  – Diana, ugyan nem mondasz nekünk semmit, nem is erőltetünk, de nem engedhetünk így utadra! – mondta nyugodtan Aemelia és leültetett a fa asztal mellé. Csak hallgattam őket és ittam minden szavukat. Jót akartak. Így engedtem…

  – Rendben, mit javasoltok?

  – Neapolis mellett, a kialudt vulkánnál van egy kolóniánk, Josephus Flavius ott van, ott fogadja a tanítványokat. Talán ott menedékre lelhetnél… – gondolkodott hangosan Eli.

  – Minél előbb északra kell indulnom – ellenkeztem.

  – Csak addig, míg az utak biztonságossá nem válnak, csak amíg elül a keresésedre bevetett küzdelem heve. Menj oda Diana! Ott jó lesz neked! – Aemelia újbóli gyengéd unszolására nem tudtam mit mondani. Azt gondoltam csak megpihenek Josephusnál, csak egy kicsit, míg csillapodik a vihar, aztán útnak indulok Germánia, Eywind felé.

  – Köszönöm – sírtam el magam végre, már nem tudtam magamban tartani, mire Aemelia megölelt és szorosan tartott. De csak zokogtam. A fájdalom könnyei oly erősen törtek utat maguknak, hogy azt hittem beleroppanok, összetörök a súlyuk alatt. Aemelia szorosan tartott, nem engedett el, talán ott akkor, megmentett engem.

  Ölelése egy másik ölelést jutatott eszembe, amire még jobban sírni kezdtem. Tudtam, soha többé nem látom viszont Rutiliát, se Verust. Ők voltak a családom helyett a családom, most mégis egy szó, egy árva üzenet nélkül hagytam el őket. A lelkiismeret-furdalás égetett, majd szétszaggatott, de nem tehettem semmit. És ha elgondoltam, az apám mit tenne velük, ha kiderülne, tudják, hol vagyok, az életükkel is fizethetnének. Nem! Nem szabad soha megtudniuk.

  – Verusnak… nem… mondhatjátok… el, ha… nálatok… jár – mondtam gyorsan két csuklás között.

  – Nyugodj meg! Titkod a mi titkunk – nyugtatott Aemelia. – De most már készülnöd kell – tolt el magától, majd rám mosolygott. – Gyere velem, adok valami kevésbé feltűnő öltözéket, így nem hagyhatod el Pompeit, rögtön észrevesznek!

  Már jártam egyszer Neapolisban, mégsem tűnt ilyen hosszúnak akkor az út. Igaz most csak egy szamarunk és egy kordénk volt, azon zöldség és gyümölcs. Így hagytuk el – árusnak álcázva magunkat – a várost.

  A tengeren épp feljött a nap, dalolva keltette életre a világot. Egy pillanatra elnéztem, ahogy a meleg párából előbukkan tüzes, égő vörös korongja. Nem lágyan és rózsaszínen született újjá, hanem lángolón, erősen, telve élettel robbantotta ketté a sötétséget maga körül. Nem tétovázott, nem óvatoskodott, ahogy előbukkant a víz tükréből, ragyogó tündökléssel emelkedett ki a habokból. Nem volt benne megbánás, nem találtam a halál fájdalmát újjászületésében és ez erőt adott nekem is.

  Egész nap mentünk, nem siethettünk, ha nem akartunk feltűnést kelteni, bár az én lábaim szaladtak volna, újból futni akartak.

  Mire a barlangokhoz értünk már esteledett, langyosan hűvös este köszöntött ránk és a testvériség tanítványai. Csókkal üdvözöltek minket, és nagy örvendezéssel fogadták a taligán lévő finomságokat.

  – Myron! – kiáltott Eli. – Béke legyen veled, testvérem! Josephus merre van?

  – Épp tanít – mutatta az utat Myron, nem kérdezett, nem faggatott minket, holott biztosan látta, Eli és Aemelia nem egyedül jöttek.

  – Köszönjük.

  Ahogy beléptünk, meghallottuk Josephus Flavius szavait. Hangja zengett, erősen, magabiztosan, fényességet sugározva magával ragadt.

  – Mindenki önmagát válthatja meg, azáltal, hogy a világot megismeri, s végül önmagába jut vissza – mondta. – Jézus, a Mester ezt mondta: – folytatta. – Mi a Fényből jöttünk, onnan, arról a helyről, ahol a fény önmagától létrejön ... Ha azt kérdik: Micsoda Atyátok jele Bennetek? Mondjátok nekik: A mozgás és a nyugalom... Aki keres, ne hagyja abba a keresését, míg csak nem talál, és ha találni fog, zavarba jön majd, csodálkozni és a mindenségen uralkodni. [1]


  Nem szakítottuk félbe a tanítást, hallgattuk és álmélkodva ittuk minden szavát. Karizmatikus vonásaival, hangjával elvarázsolta hallgatóságát. Hallottam már róla, gyerekként még látta Őt. Látta Jézust. Ahogy beszélt, hirtelen már nem is tudtam miért menekülök, váratlanul úgy éreztem, hazaértem…



Pompei… ma…


  Niannak fájta a feje, ideges volt és türelmetlen. Előtte feküd annak a tekercsnek a másolata, amit Dio magával hozott az útra. Nem volt több szöveg lefordítva, és az ő latin tudása sem volt elegendő ahhoz, hogy minden rövidítést megértsen. Ugyan másokhoz képest elég jól értette az ókori nyelvet, mégis Dio volt közöttük az, aki valamiért mindig pontosan értette a latin minden csínját–bínját, mintha már úgy született volna.

  Tudta, hogy a lány dühös lesz majd, ha nélküle intézi a dolgokat, de nem akart arra várni, mikor szedi össze a bátorságát, hogy beszéljen végre Ottavioval. A csuhásnak tudnia kellett mindenről, hiszen Dio nemcsak a karrierjével játszott, hanem a tisztességével is. A törvényt is kihajította a lány az ablakon, amikor szó nélkül elhozta az iratokat. Nian megcsóválta a fejét, és megdörzsölte a kétnapos borostát az állán. Hallotta, ahogy serceg, de semmi kedve nem volt borotválkozni. Amúgy is minek? – kérdezte magától. Senki sem fogja mostanában megcsókolni, úgysem – fintorgott –, akkor meg?

  Töprengéséből a telefonja ciripelése szakította ki. Várta már a hívást, alig pár napja hagyta csak ott az ásatását, máris hiányzott neki.

  – Már azt hittem, soha nem jelentkeztek, vagy ötven üzenetet hagytam! – támadta le rögtön Nian a hívó félt.

  – Nyugi, nagyfiú! – nevetett Kris a túlsó oldalt, de nem zavartatta magát Nian zsörtölődésén, megszokta már az állandó hangulatváltozásait. Nian a szemében olyan volt, mint egy művész. Tele spontaneitással, energiával, hittel és tehetséggel. De mindezek mellé társultak még az állandó csapongásai is. Ha dolgozott - Kris tudta -, jobb nem szólni hozzá. Ezért most sem bántódott meg, hogy Nian a köszönés helyett rögtön ledorongolta. – Minden oké, te csak pihengess, főnök – kuncogott Kris, talán még élvezte is Nian horkantását, amivel válaszolt a nő mondandójára.

  – Kris, fejezd be, tudod, hogy imádok veled dolgozni, de nem vagyok most abban a hangulatban, hogy vevő legyek a hülyéskedésre! – morogta, de közben átsuhant egy kis mosolyféle az arcán. Ezért szeretett vele dolgozni, a nő tökéletesen tudta kezelni őt, és jól kiegészítették egymást. Ritka volt a szakmájában, hogy régészek ilyen jól kijöjjenek egymással. Nem voltak féltékenyek a másik sikerére, szimplán csak élvezték, hogy ugyanaz az szenvedélyük; történetesen a régészet. Ennyi, és a tökéletességre való törekvés elég is volt, hogy az idősebb nő egyenrangú partnerként tekintsen Nianra. – Inkább mesélj, hogy haladtok? Ugye, Scott nem kontárkodott bele valamibe megint? Kitekerem a nyakát, ha elcseszte!

  – Miért kell neked ilyen negatívnak lenned?

  – Csak mert ismerem…

  – Ugyan! – vágott közbe Kris kissé ingerültebben. – Adj neki egy lehetőséget, mindenki volt kezdő… Még te is, ha jól emlékszem.

  – Rendben, de figyelj oda rá, megígéred? Sok forog kockán, nem akarom, hogy valami balul süljön el. És tudod, ha nem vagyok ott, és nem látom hogyan zajlanak a dolgok, ideges leszek – dünnyögte Nian.

  – Minden a legnagyobb rendben! Scott különben egész ügyesen rajzol, tudtad?

  – Tényleg? Akkor adjatok neki metszetfalakat és felszínrajzokat is, hadd haladjunk! A rajzokkal úgyis mindig el vagyunk maradva! Te Kris…

  – Mondd! – kezdte Kristina, de már nem várta meg, hogy Nian mondjon is vallamit, rögtön elkezdett valaki másnak kiabálni, közben Nian mást nem tehetett, csak hallgatta. – Gabe… hagyd azt még ott, nem csináltam fotót! – Kris kiabáló hangja még Olaszországban is tisztán hallható volt, mire Nian ugyan elmosolyodott, de közben a fogát csikorgatta, ha elképzelte mi történt.

  Utálta, hogy távol kell lennie, de semmi pénzért nem hagyta volna most magára Diot. A végére kellett járnia ennek a tekercs ügynek. Ha ugyanarról a személyről szól a két irat, megütötték a főnyereményt. Ráadásul nem hagyhatta, hogy a lány egyedül birkózzon meg azzal, amit akaratlanul is tett. És végre úgy érezte, talán újra kaptak egy esélyt, nem akarta elpuskázni, de minden porcikája vágyott vissza az ásatása után is.

  Érezni akarta a nedves föld szagát, a bakancsára tapadó sár súlyát, a perzselő nap forróságát és az eufórikus örömet, amikor valami nem vártra bukkannak. Ráadásul be kellett vallania magának, hogy hiányoznak neki a zsörtölődések, az, hogy oda kellett figyelnie Gabe–re, mert ellenkező esetben az összes női bugyi valamelyik szelvényben landolt volna. És ha őszinte akart lenni, a tanítás öröme is hiányzott. De ami leginkább fájt neki, az Dio hiánya volt. Így tudta, maradnia kell, maradni akart, már nem tudta elengedni a lányt. Többet nem.

  – Kris! Kris… mi folyik ott? Mit művel Gabe? Én megfojtom, esküszöm! – nyögte Nian, ahogy elképzelte a fiút, ahogy épp megint valamelyik nyálcsorgató lánynak hősködik és épp tönkretesz valamit. – Kris! Az istenért! Hahó…

  – Oké, oké… – lihegett a nő – minden rendben, nincs miért aggódnod!

  – Nem úgy hallottam – morgott Nian. – Elmondod?

  – Oh, nyugi, semmi említésre méltó… de most mennem kell! - hadarta.

  – Kris, ne! Várj, figylej oda Gabre és a lányokra, rendben? - kiabálta Nian, mert hallotta, hogy Kris már búcsúzkodik...

  –Ne haragudj, tényleg mennem kell, valakinek dolgoznia is kell! – mondta pikírten a nő, és azzal se szó, se beszéd, bontotta a vonalat.

  Nian feje füstölt, de nem hívta vissza. Tudta, ha megtenné a füstből kitörés lenne, és ahhoz lehet, nem kéne telefon, hogy Kris meghallja az üvöltését. Még jó, hogy Nápolyban, ha egy ember az utcán vagy épp nyitott ablaknál egy szállodai lakosztályban üvöltözik, nem kelt akkora feltűnést, mint Angliában – bosszankodott sötéten, de megpróbálta lerázni magáról a feszültséget.

  Dio és a csuhás már lassan végez a megbeszélésével, így hamarosan várható a megjelenésük. Egyet azért nem értett Nian; a lánynak minek kellett Ottavioval mennie egy átkozott katolikus tárgyalásra? De aztán újra eszébe jutott az írás. A lánynak beszélnie kellett az Atyával, tisztáznia kellett a dolgokat, és ez csak rájuk tartozott. Nian megtette, amit tudott, a többi Dio dolga.

  Úgy beszélték meg, hogy a Castello Nuovo–nál találkoznak majd, így Niannak is bőven volt még lehetősége elkészülni és odaérni időben.

  Gyorsan összeszedte a tekercs másolatait, és biztonságos helyre tette – senkinek nem kell látnia –, majd elhagyta a közös lakosztályt és elindult a találkozóra.

  Szerette Nápolyt, a régi görög gyarmatot; Neapolist – ahogy az ókorban hívták. Imádta dekadens voltát, ahogy a csillogó paloták mellett ott figyelt mindenütt a nyomor, és mégis mintha mindenki milliószor nagyobb fokozaton égette volna élete gyertyájának kanócát, mint amit megszokott az ember.

  A Castello Nuovo úgy terpeszkedett Nápoly belvárosán, mint egy öreg matróna. Hatalmas, vastag, szürke falaival az erődítmény szinte élt. Négy tornyával tömören, keményen dacolt az idővel, mégis olybá tűnt, mint egy szeleburdi, kortalan kislány. Pedig az idő már megsimogatta falait, arcának ráncosnak kellett volna lennie, mégis a várkastély időtlenül uralta Nápoly öblét. Kacéran kacsingatott a járókelőkre, az őt néző emberekre, akik ugyan korról korra másnak tűntek, mégis ugyanazzal a csodálkozó áhítattal figyelték testének köveit, tornyainak erősségét, ágyúinak kevélységét. Mintha ő maga is állandóan változott volna a körülötte lévő emberekkel együtt, a száguldó korokkal együtt, változott, de változatlan maradt. Tűnődő, szilárd, magabiztos, ugyanakkor kacér.

  Nian szerette a város illatát is, ahogy a tenger összemosódik a város mocskával, ezzel olyan elegyet hozva létre, ami csakis Nápoly sajátja. Csakis erre a városra volt jellemző, hogy míg egyik utcában aranyfüsttől csillogott az épület belseje is, a mellette lévő piac kövein senkit nem zavart egy halott galamb teteme. Az emberek vidáman eszegettek, válogattak, csevegtek mellette.

  És szerette az emberek mozgását nézni, a beszédüket hallgatni, hogy a lányok úgy vonulnak keresztül az úton, mintha királynők lennének, és valóban azokká is válnak ezáltal. Mindegy volt, hogy sovány vagy kövér, a magabiztosságuk csábító volt. Nem számított, hogy miben vannak, királyi tartással mentek és elvárták, hogy úgy is kezeljék őket. A férfiak pedig úgy loholtak nyomukban, mint megannyi kis pudlikutya. Csodás látvány volt.

  – Hát te? Mit bámészkodsz? – szólította meg egy kacér hang, amit már oly régen nem hallott, hogy azt hitte már soha nem is fogja.

  – Ó, én… csak… figyelem, vajon melyik amazont válasszam. – Nian úgy gondolta egy kis játék jót tesz, és feszülten várta a választ.

  – Hm… azt hiszem, az a kis töltött galamb épp megfelelne az ízlésednek, nem? – ment bele a játékba a másik fél, mire Niannak a nevetés kaparni kezdte a torkát, de nem adta fel.

  – Melyik? Az, amelyiken fekete miniszoknya van? Vagy a másik, a rózsaszín nagyfenekű? – kérdezte vigyorogva és végre érezte, ahogy a feszültség elszáll a tagjaiból.

  – Nem is tudom – töprengett a másik –, esetleg mindkettő?

  – Hű, de adakozóak vagyunk ma! – nevetett Nian. – Nem is tudom, lehet sok lenne nekem a jóból!

  – Hát, te tudod…

  Nian érezte, ahogy közelebb jön hozzá a másik egy lépéssel. Behunyta a szemét, és titokban mélyet szippantott az illatából. Szerette; méz és citrom, megint. Megfordult, és egy kacéran csillogó jégkék szempárral találta magát szembe. Egy apró, pisze orral; fehér, aranypettyes bőrrel; kissé talán széles, telt ajkakkal és vadul repkedő, tépett, rövid aranyszínű hajjal.

  – Bár, ha jobban belegondolok, már tudom ki kell nekem… – mondta Nian mosolyogva, magabiztosan, mire Dio szemtelenül visszavigyorgott rá. Mindent megadott volna, ha most magához húzhatná és megcsókolhatná, de nem akarta elrontani ezt a pillanatot, így csak a szemével simogatta a lány arcát. Majd gondolt egyet, megfogta a kezét és magával húzta.

  – Hé, idegen! Hova visz?

  – Majd meglátod! Csak gyere!
  Dio pedig nem húzódzkodott tovább, egyszer az életben úgy gondolta elengedheti magát, ráadásul most minden olyan volt, mint rég. Így ment Niannal. Hirtelen úgy érezte, bármerre tart, követné, csak ne engedje el többé a kezét, csak fogja szorosan, és ő megy vele, bárhová...akárhová...

([1] Jézusnak, az élőnek titkos szavai, amelyeket az Iker Júdás Tamás följegyzett. A Holt tengeri tekercsekben...)

Szóval...

Gondoltam szólok pár szót Diana keresztény hitéről. Annyit gondolom tudtok, hogy voltak bizonyos időszakok a római császárkorban, amikor üldözték az ókeresztényeket. Mi épp Kr.u. 64-ben járunk, ugye ekkor látogatott el Néro császár Pompeibe, ez biztos. Nem sokkal később Róma felgyulladt, a "belváros" szinte porig égett, amit Néro nagyon frappánsan a keresztényekre fogott, tulajdonképp, rájuk kente az ő gyujtogatási hóbortját. 

De amiért ezt most felhoztam, az az, hogy kicsit meséljek nektek a kereszténységnek egy elfeledett ágáról, ami akkoriban nagyn népszerű volt, ám manapság szinte már nem is emlékszünk rá. A történet szerint Diana is ehhez az ághoz csatlakozott, ami nem más, mint a Gnoszticizmus. 

Az első században a kereszténység csak egy kis szektaként terjedt egyre messzebb a birodalomban, és rengeteg válfaja létezett. Ezek közül én a Gnoszticizmust választottam. Azért, mert a későbbi kanonizált egyházi iratok méltánytalanul mellőzték, másrészt szerintem nagyon érdekes kicsit/nagyon más szemszögből vizsgálni Jézust mint a megváltó szerepét. Biztos észrevettétek, hogy betettem egy idézetet is a szövegbe. Ezek valóban Jézus szavai, egy ilyen Gnosztikus evangéliumból valók, mint pl. a Holt tengeri tekercsek, amik merőben más képet adnak nekünk Jézusról és a tanítványairól, arról, hogy mit is tanított ő valójában. A gnoszticizmus is egy ilyen ága a kereszténységnek, ami az első században eléggé elterjedt volt, és kissé spirituálisabban kezeli magát Krisztust és a hitet is...

Pár szó magáról arról, mi is a Gnoszticizmus:

A szó töve, a gnózis görögül tudást jelent. A Gnózis, mint az igazi tudás tana, abból a vélekedésből indul ki, hogy létezik igazi tudás. Erre támaszkodnak meghatározásai, leírásai és magyarázatai.

A gnosztikus világnézet alapja az, illetve a különféle gnosztikus irányzatok abból indulnak ki, hogy

  1. Az igazság előbb létezett, mint minden más
  2. Minden emberben eleve benne van ez az eredendő igazság
  3. Aki ezen abszolút tudásra szomjazik, az belülről megtalálhatja.

A gnoszticizmus a kereszténységtől jelentősen, éppen az elvi alapjaiban eltérő spiritualitás. Mert míg a kereszténység az isteni Megváltó szükségességét vallja, addig a gnoszticizmus egy a sok, úgynevezett önmegváltó spiritualitás közül.

Az apokrif evangéliumok tanúsága szerint (vagy lásd például János leveleit a Bibliában) a kereszténység első évszázadaiban a gnosztikus eszmeiség meghatározó volt. Már az első században megjelentek a gnózis hívei. Elterjedt nézetek szerint részben ennek az eszmeáramlatnak a terjedése miatt kezdték kanonizálni a keresztény tantételeket. Más nézetek szerint pedig az eretneknek tartott Marcion által összeállított evangélium időben megelőzi a mai keresztény Bibliában megtalálható négy evangélium összeállítását, sőt, olyan nézetek is felmerültek, hogy Marcion és Márk evangéliuma azonos. A gnoszticizmus mozgalma a tökéletesség belső átélésére törekedett. Elsősorban a beállítottság volt gnosztikus: minden ember hivatott a belső tudásra, Isten közvetlen megtapasztalására - mondták. "Gnosztikus kereszténység" néven is emlegetik őket, de több ókeresztény szerző ellene ír.

Igazából semmi bizonyíték nincs arról, hogy Nápoly(Neapolis), Pompei környékén éltek volna keresztények, de úgy gondoltam, ez az írói szabadság, és odatelepítettem őket:) Viszont a Mithras kultusz és Izisz kultusza annál inkább dívott; és mivel a Mithrász és Izis kultusza is beolvadt a kereszténységbe úgy gondoltam; miért ne? Így lett Diana a gnoszticizmus egyik követőjévé, és így csatlakozott egy közösséghez... és hogy innen hogy vezet az út az Arénába? Remélem elkísértek minket és megtudjátok velem együtt!

Remélem élveztétek, és nem lettem túl tudományos...:) Csóók, mimi:D

ui: Ha szeretnétek bármiről bővebben, vagy kicsit többet hallani, így egy "törióra" keretében, csak szóljatok, bátran:):):)