20. fejezet

Hálló, hálló!

Úgy gondoltam visszatérünk a vasárnaponkénti frissítésre, mivel mostantól már újra úgy dolgozom, hogy minden nap. Ezért nekem és szerintem nektek is jobb lesz így:)

Nem is nagyon vacakolom el az időt, köszönöm a komikat, remélem a mostani rész is megelégedésetekre szolgál majd. Örülnék, ha bátrabban és többen írnátok, hogy mit gondoltok, én csak várok...

De a lényeg! Hess... Olvasni:):):)

csóók, mimi:)

Nápoly...ma...

  A lány csak csodálkozott; önmaga oldottságán és a férfi játékosságán is. Fogalma sem volt mi üthetett belé, hiszen majdnem az egész napja azzal telt, hogy Ottavioval kínosan hallgattak arról, ami pont a legfontosabb lett volna. És ettől meglehetősen rosszul érezte magát. Nem akart vele rosszban lenni, nem élte volna túl, ha Ottavio elitéli vagy megharagszik rá. De pontosan tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem elég csak egy bocsánatkérés, hiszen amit tett, túlment minden határon. Szomorúan gondolt arra, hogy Ottavio nem akart vele beszélni erről a témáról; időt kért. Dio megértette ezt, de fájt neki. Mindent elrontott! Mindent tönkretesz – sírta belül egy szomorú, kétségbeesett hang. Jóvá kell tennie! Mindent. Ottavio nem érdemli, hogy így kijátsszák – gondolta savanyúan magában. És Nian? Vele mi legyen? Kezdett megbolondulni a rengeteg megválaszolatlan kérdéstől, és a sok bizonytalanságtól. Egyfelől megnyugtató volt, hogy Nian végül megjelent, mint derült égből a villámcsapás, de nyugtalanító, és idegesítő is. Mit akarhatott most?

  A gondolatok százfelé csapongtak benne, mint megannyi szárnyas kis élőlény, ami menekülni akarna, ha nem lenne béklyóval leláncolva egy elme zegzugos ösvényeire. Elképzelése sem volt mire fel ez a lazaság Nian részéről, de annyira elfáradt, hogy hagyta magát az árral sodródni. Valószínűleg meg fogja bánni – morogta magában, de jelen pillanatban minden jobb volt, mint egyedül a hotelszobában.

  – Hova megyünk? – kérdezte Niant.

  – Aki kíváncsi… satöbbi, satöbbi – vigyorgott a férfi.

  Úgy tűnt az ő kedvét semmi nem árnyékolhatja be. Dio kedvtelve nézegette magas, nyúlánk testét, szálas végtagjait, kicsit hosszúra nőtt haját – amit a szél most meg–meg lebbentett –, szakadt farmerbe bújtatott formás fenekét, szép hátát. Nem értette… De mégis. Pontosan tudta miért legelteti a szemét, miért issza szinte minden mozdulatát, miért akarja magába vésni minden egyes porcikáját. Emlékeket gyűjtött. Emlékeket azokra az időkre, amikor majd újra egyedül marad, mert így lesz – bizonygatta magának minduntalan, amikor a keze önálló életre kelt, és meg akarta érinteni Nian testét, a hajával akart volna fogócskát játszani, vagy megérezni a borostája szúrását az ő csupasz bőrén.

  – Ottavio nem akar velem beszélni – sóhajtott nagyot Dio. El kellett valakinek mondania, muszáj volt. – Legalábbis arról nem. Mit tegyek? – kérdezte kétségbeesetten, és alig vette észre, hogy a Nian megtorpant és fürkészve nézi őt.

  – Ez csak valami tévedés lehet! – hitetlenkedett Nian. – Te tanácsot kérsz tőlem? Ezt valahova fel kell jegyeznem, hogy el ne felejtsem!

  – Nian, ne hülyéskedj! Komolyan kérdeztem! – Dio nem értett mi ebben a rendkívüli, hiszen régen is meg szokták beszélni a dolgokat, vagy nem?

  – Kiscsillag, én komolyan veszem a szerepemet. De engedd meg kérlek, hogy egy kicsit elmerüljek ebben a megtiszteltetésben.

  – Te most gúnyolódsz velem?! – kérdezte Dio gyanakodva. Sehogyan sem értette mi ütött Nianba.

  – Nem, dehogy. Hagyjuk inkább! – vonult vissza Nian. Úgy döntött felesleges megmagyaráznia a lánynak, hogy általában soha nem engedte, hogy beleszóljanak a dolgaiba, mindig ő maga és csakis ő dönthetett. Nagyon ritkán fordult elő, hogy tanácsot kért volna.

  – Ne! Ne hagyjuk! – torpant meg Dio.

  – Ugyan már! Nem számít! Gyere, érezzük jól magunkat… na! Ne kéresd magad! – húzta Nian Diot, amikor látta, hogy az megvetette a lábát és nem hajlandó egy tapodtat sem mozdulni.

Dio egy pillanatra elgondolkodott, aztán mégis ment Nian után. Végeredményben mindig ez volt – tanakodott magában. Állandóan nyúzták, szaggatták egymást, aztán mégis ment vele, bárhova. Ráadásul most nem akart veszekedni. Régebben élvezte a szócsatákat, a vitatkozásokat, még a perszelően tüzes veszekedéseket is. De belefáradt. Egész egyszerűen úgy érezte, elfáradt. Halálosan. Torkig van mindennel. Semmi mást nem akart, csak egy konfliktusoktól mentes délutánt, Niannal.

  Egy pillanatig még hezitált, majd tett egy bizonytalan lépést Nian felé. A férfi csak figyelte, mintha minden vonását magába akarta volna inni, de nem noszogatta tovább. Úgy volt vele, Dionak kell döntenie. Hiába. Nem tehetett semmit. Csak várt és magában mosolyogva nyugtázta, hogy végül a lány beadta a derekát.

  Nem tervelt ki előre semmit, abban a pillanatban döntött, ahogy meghallotta Dio évődő hangját. Olyan rég vágyott már erre a hangra, hogy egy pillanatra újra a régmúltban találta magát, amikor még minden elkezdődött, amikor még bátrak voltak, amikor még…

  Zene... andalító, bőr alá kúszó zeneszó… A tábortűz lobogva, nagy lángokkal táncolva ég, felforrósítja az amúgy is forró levegőt. Nian nézi a lányt, ahogy a zene ütemére ringatja magát. Tudja, hogy nem kéne, mégsem képes levenni szemét a fiatal testtől. Az éjszaka balzsamos levegője megrészegíti, végigsimogatja, akárcsak egy karcsú, női kéz lenne. Mintha Dioé lenne. Nian behunyja a szemét. Tudja, nem kéne kívánnia a táncoló lányt. De hiába. Mintha egy másik akaratnak engedelmeskedne, nem tudja zárva tartani kíváncsi, áruló szemeit. Issza a látványt, titkos vágyakat ébresztve fel benne. Tudja, akarja őt. Mindent elsöprő, égető, pusztító akarattal.

  A lány… A lány, ősi ösztönnel érzi, hogyan és mit műveljen a testével, hogy megőrjítse a nem messze ülő férfit. Sokszor eljátszották már ezt a játékot, de ez azelőtt volt. AZ előtt. Mostanra minden megváltozott, már nem játék semmi sem többé, mégis a nyári levegő, és a tűz melege felperzseli a lány vérét is. Érzi ahogy forr, bugyog az ereiben, ahogy szinte száguldozik, vad lovak módjára vágtázik, minden szívdobbanásával űzve őt Nian felé. Már nem fél. Többé nem tart semmitől, tudja, győzött. Azon az estén ő lett a győztes, mégis mindketten nyertek.

  A zene bekúszik a bőre alá, csókolózva olvad össze forrongó vérével, hogy vad vágyként szülessen meg benne. A vágyakozás nevetve hívja a lányt, csábítva csalogatja, táncolva kéri; tartson vele az őrült kalandra. És a lány dalolva mond igent, nem kérdez, nem vár választ, csak behunyt szemmel vakon, lobogó hajjal rohan a végzete felé. A vére tüzel, a bőre lángol, az arca ég a vágyakozástól, pedig Nian még mindig csak egyhelyben ül. De a szemében égő lobogás megperzseli a lányt.

  A lány… mindig csak ő…Nevetve lép közelebb Nianhoz csábítva, a tánc öröme felé hívja, és ő nem tud ellenállni. Hiszen mikor tudott valaha is? Nem számít, abban a pillanatban semmi nem számít, az agyát elönti a vad öröm, ahogy nézi a kedvest. Már rájött, ebből nincs kiút. De nem is akar kilépni, már nem. A kezét Dio keze felé nyújtja és megborzong, ahogy végigcikázik rajta a női bőr forrósága. Sokan vannak, még sincs ott senki. Egyedül vannak, az ő kis világukban.

  A két test összesimul, a zene összefonja őket, nem ereszti, puha karokkal szorosan tarja az emberpárt. És ők elveszve egymásban, a zenében feloldódnak, eltűnnek, míg végül a kettőből csak egy marad…

  – Nian! Nian, hallasz? – lépett Dio a férfi elé, nem értette hova bambult el, de az arcára kiülő idült, bárgyú mosolytól neki is nevethetnékje támadt.

  – Mi? – kapta fel a fejét Nian. – Bocs, khm… – Úgy tűnt a beszéd még nem ment olyan jól az emlékek után, hiába próbált visszatalálni az ösvényre, még mindig ott csengett a fülében a zeneszó, még mindig érezte a testéhez simuló test körvonalait, és még midig ott ringott lágyan a tűz tengerében. Ó, a fenébe is! – káromkodott Nian, benne van a csávában rendesen. Tudta, már akkor, ott, régen is tudta, hogy kész, vége van. Neki többé nincs önálló akarata. De hogy így meggárgyul, arra nem számított. Neki lőttek – nyugtázta savanyúan. Nincs mit tenni, csak sodródni az árral…

  – Nian, mi a baj? – Dio aggodalmas hangja újból utat talált a tudatához, de nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy újra és újra megégesse AZ a tűz. Ezért – rá nem jellemző módon – terelt.

  – Miért nem tűzünk el innen? – nézett kérdőn a lányra, és elégedetten látta, hogy a másik nem ért semmit.

  – Hogy mi?

  – Gyere, elmegyünk!

  – De hová? Nian, mi folyik itt? Ottavió a szállodában vár minket, és ott van Szfinx és Maximus is – akadékoskodott Dio.

  – Nyugi, kislány! Nem elrabollak, csak egy kicsit kiszellőztetjük a fejünket! – nevetett Nian. Bár a nevetése nem volt a legőszintébb, de ez ellen nem tehetett semmit.

  – Hova megyünk? Ne csináld! Nian, tudod, hogy utálom a meglepetéseket – duzzogott a lány. Kezdte megbánni, hogy belement ebbe az őrültségbe.

  – Most mit akadékoskodsz? Nem örökre tűnünk el, csak egy estére – húzta maga után Nian Diot. – Megtennéd, egyetlen estére, hogy nem duzzogsz, hanem jópofát vágsz hozzá?

  – Nem tudom… miért kéne nekem ezt megtennem neked? – Újra az az incselkedő hang, mire Nian hátán végig futott a jóleső, karcos borzongás. Magában meg is jegyezte, hogy rég vágyott már erre, de hangosan biztosan még kínzó vasakkal sem tudták volna kicsikarni belőle ennek bevallását.

  – Mire ez a hangulatváltozás? – kérdezte gyanakvóan.

  – Mi lenne? – Nian utálta, ha kérdésre kérdéssel válaszoltak. Dio pedig pontosan tudta ezt, ezért meglehetősen gyakran alkalmazta is.

  – Ahh, oké, te győztél! – tette fel a kezét Nian. – Nem is akarom tudni, csak menjünk már!

  – Rendben! – egyezett bele a lány egyszerre.

  – Isten az égben! Elsőre igent mondott! Ezt valahova fel kell írnom! – bohóckodott Nian.

  – Rendben, elég, még meggondolhatom magam! – játszott Dio is. Nem zavarta, hogy Nian kinevette, élvezte hallani a nevetését. Rég volt már, hogy hallhatta.

  – Akkor… készen állsz? – kérdezte Nian, immár a kikötőben.

  Dio észre sem vette, hogy már ott járnak, igaz, nem volt túl messze a vártól. Visszanézett és élvezettel látta, ahogy az öreg - ámbár örökké fiatal - matróna testes falai a lemenő nap fényében fürdenek.

  Nian nem hagyott egy percnyi pihenőt sem, egyenesen az egyik utasszállító hajó felé tartott. Dio nem kérdezett, csak elővette a telefonját, és sms–hez készült.

  Nian megbolondult… stopp…Elrabolt… Stopp… Remélem túlélem… stopp…Adnál enni az állatoknak?... stopp… Ne haragudj… stopp… szeretlek… stopp… Dio… stopp… ui: ne haragudj, tudom, hogy beszélnünk kellene, annyira sajnálom! Holnap rendezünk mindent, ugye? Nem bírom elviselni, ha nem beszélsz velem! Ottavio, kérlek…

  Nian figyelte mit csinál a lány, megvette a jegyeket, és még mindig kezénél fogva felhúzta a hajóra maga után.

  A hajó nagy kürtszóval indult útnak, és Dio már csak arra ocsúdott, hogy elhagyták a kikötőt. Szerencsére Ottavio legalább az sms-re válaszolt. Talán nincs minden veszve – gondolta a lány. De mégsem tudta levenni a szemét a városról, a Castello Nuovo-ról, ahogy a lemenő nap megfürösztötte aranyló sugaraival, bevonta az ódon görög gyarmatvárost. Csodálta, hogy ezer és ezer évre visszamenőleg éltek itt emberek. De mégis újra és újra Nianon állapodott meg a tekintete. Nem mentek be, kint maradtak a fedélzeten. A hajukat fújta a szél, a sirályok rikoltoztak és a férfi elgondolkodva nézte a tengert. Dio magányosnak látta, és ettől elfacsarodott a szíve. Ennek ellenére úgy érezte, nem tehet semmit.

  Észrevette, hogy lefogyott, mégis azt kívánta bárcsak semmi akadálya ne lenne annak, hogy csak úgy odamenjen hozzá, és átkarolja. Nem is volt semmi, csak ő maga. És ez több volt bármilyen akadálynál, egy béklyó volt, egy csapda, ahová önmagát taszította; pont fél éve. Elfordította a fejét, a korlátra támaszkodott, és ő is a tengert kezdte nézni. Nem tudta hova mennek, de jelen pillanatban nem is számított. Annyira szerette volna, ha mindent maga mögött hagyhatna, csak egy kis időre!

  És akkor rájött valamire. Miért ne tehetné meg? De nem, nem lehet! – tépelődött. Majd megszólalt egy másik, galád kis hangocska, és a fülébe súgta: – Gyerünk, mire vársz? Ez nem is valóság, mintha csak álmodnád, ha visszatértek, minden megy ugyanúgy, ahogy eddig. Most megtehetnéd, menj oda hozzá! Aztán egy szigorúbb, összeszedettebb hang is belépett a vitába, mintha Dionak nem lenne semmi beleszólása. – Mégis mit gondoltál? Csak úgy sutba dobjon mindent, amit elért ez alatt a hat hónap alatt? Térj már észre, kisszívem! Ő egy felelős, felnőtt nő! Nem holmi csitri, akit az érzései hajtanak!

Dio csak kapkodta a fejét, majd végül megelégelte az idegesítő hangokat.

  – Elég! – kiáltotta, mire Nian összerezzent mellette.

  – Mi történt? – kérdezte értetlenül. Attól félt Dio most fogja meggondolni magát.

  – Semmi, csak két idegesítő Diodora van a fejemben, és egyfolytában duruzsolnak – horkantott a lány.

  – Aha – vágott nagyon értelmes, tudományos arcot Nian. – És mit mondanak?

  – Az egyik, hogy vágjak sutba minden önérzetet és ugorjak rád – mondta Dio, de közben nem nézett Nianra, annyira azért nem érezte magát bátornak.

  – Aha… – Nian nem volt képes mást kinyögni újfent a frappáns kis szócskát választotta válaszadásnak. Mindenre számított, de erre nem.

  – A másik pedig lehordott mindennek, hogy egyáltalán eszembe jutott. Azaz, nem is nekem, hanem a hangnak – magyarázta Dio az összefüggéseket. – Szerinted ez már kóros?

  – Khm… - köszörülte meg Nian a torkát cseppet zavarban az előbbiektől - nem tudom. Lehet. De ne aggódj, gondodat viseljük – tért vissza Nian hangja a humorával együtt.

  – Ti? Pontosan kit értesz ez alatt?

  – Hát, természetesen Maximust, Szfinxszet és jómagamat! – vágta magát vigyázba a férfi.

  – Még meggondolom – húzta el a száját Dio – nem tudom…

  – Angyalom, egy ilyen ajánlatot visszautasítani… sssssz… ez fájt!

  – Bolond! – nevetett Dio és hirtelen már nem is kellett egyik hang sem, hogy tudja, mit csináljon.

  Elengedte magát. Nem döntött sehogyan sem, hagyta magát sodorni az árral. Nem gondolkodott - végre nem -, csak élvezte a szél fújását, a tenger sós illatát, a sirályok rikoltozását és Nian társaságát. Nem akart messzemenő következtetéseket levonni, nem gyártott elméleteket, és nem képzelte el mi lesz holnap. Csak a pillanatnak élt, csakis a jelen számított. Nem érdekelte, hogy mi lesz a régi írással, Diana valahová a távolba veszett, éppúgy, ahogy Ottavio és a gondjaik is.

  Nian nézte a lányt, és meg mert volna esküdni, hogy egyszerre kisimult. Az apró kis aggódó ráncok - amik a homlokát tarkították -, egyszeriben megszűntek, és ismét az a kislány lett, aki volt. Aki halálra idegesítette, amikor Awennel – Nian húgával – mindenféle csínyt kieszelve, őt az őrületbe kergették. Jó volt így látni őt. Nézte a lányt, aki nővé érett a szeme láttára, akit már akkor szeretett, amikor még azt sem tudta mit jelent szerelmesnek lenni. Makacs boszorkány. Nézte, és nem mert mozdulni, nehogy megtörje a pillanat varázsát.

  Azt hitte, nem tetszik neki a lenyírt haja, amikor először meglátta. Azt hitte, Dio direkt csinálta – ami valószínűleg így is volt – azt hitte, ezzel fájdalmat akart okozni. Persze, sajnálta a lány fenékig érő haját, de ahogy most nézte, rá kellett jönnie, tetszik neki. Ahogy ott állt mellette, ahogy a nyakából kifújta egy kósza, játékos szellőlány egy fürtöt, hogy a szél úrfival táncra perdülve játékba hívja, nagyot kellett nyelnie, nehogy az ajkát arra a helyre szorítsa, ahol egy kis anyajegy épp felé kacsingatott. De mégis az illata késztette újra és újra arra, hogy nagyot nyeljen, mégsem mozdult. Nem mert. Életében először félt.

  Rettegett, hogy elront valamit, hogy butaságot csinál, hogy őrültségbe hajszolja magát és Diot is. De mindennek ellenére boldog volt a pillanatnyi béke miatt.

  A napot épp elnyelte a tenger habjai - felfalva őt, megölve, hogy az éjszaka átvehesse a helyét -, mikor kikötöttek Caprin. A kikötőben megannyi hatalmas hajó között elveszve, magányosan, mégis együtt ringatózott megannyi színes halászcsónak. A szerpentines utcák a fehér házainak falairól még vissza-vissza tükröződött a halott nap utolsó sugarainak lenyomata, hogy még egyet táncolhassanak, mielőtt a fekete éjszaka örök színeivel átveszi a helyüket. A sziget zöld volt, rikítózöld, most mégis arany fényben fürdött egy pillanatra, mielőtt az utolsó fénysugár is el nem köszönt a világosságtól.

  – Te Caprira hoztál? – kiáltott a lány, mikor rájött hol kötöttek ki. Szemében a csalafinta boldogság kis lángocskái gyúltak ki a vad örömre, ahogy felfogta hova érkeztek.

  – Igen – mosolygott Nian. – Caprira.

  – Köszönöm! – mondta Dio leplezetlen örömmel, majd egyszerűen csak odahajolt Nianhoz és egy puszit nyomott az arcára. Hihetetlennek tartotta, hogy már ez az érintés is elég volt ahhoz, hogy a lábai remegjenek, de nem törődött vele. Caprin vannak! Caprin! Álmai szigetén.

  Kislány korában, amikor Awennel álmodoztak, a térképre bökve választották ki Caprit. Azt gondolták ott fog valóra válni minden kívánságuk, minden álmuk. A képek, amiket találtak a szigetről mesébe illően elvarázsolt helynek tűnt két, angol kislánynak. Csodák birodalmának, ahol a habokból hableányok bukkannak ki, és ahol a tengerészek igazgyöngyöt gyűjtenek. Járt már Caprin, de Niannal még nem. Újra gyermeknek érezte magát, újra úgy érezte; itt bármi megtörténhet. Egy pillanatra újra boldog volt. Egy pillanatra ismét gyermek volt, és egy percre végre minden ugyan olyan volt, mint rég. Csak egy percig tartott, de így volt. Abban a percben maradéktalanul boldog volt.

  Felszabadultan és mosolyogva járták végig a kikötőt, bolondozva, kézen fogva nézegették a kirakatokat. Vettek buta szuveníreket és fagyit ettek, mint a gyereket élvezték a szabadságot. Dio meglátott egy csipkéből készült napernyőt és nem tudott ellenállni, meg kellett kapnia. De Nian nem engedte, csak annyit kért, hadd vegye meg ő. Engesztelésként, amiért megzavarta a lány kutatását. Dio pedig nem tudott nemet mondani, igazság szerint nem is akart. Hiszen újra kislány volt, akinek az álmai a szigeten teljesülhetnek. És mi más lett volna egy kislány álma, mint a boldogság, és a herceg, fehér lovon? Dionak akkor és most Nian volt a hercege.

  – Vacsi? – kérdezte Dio. – Éhen halok!

  – Már épp akartam javasolni, hogy nem ártana a testnek is adni valamit, mert a szemnek már adtunk, hiszen megvettük a fél szigetet! – morgott Nian, de cseppet sem bánta, hogy neki kell cipelnie a megannyi szatyrot. Hősnek érezte magát, hogy képes nyafogás és morgás nélkül elviselni a vásárlás kínszenvedését.

  – Ez tetszik! – mutatott Nian az egyik kis vendéglőre.

  Nem volt sem nagy, sem kihívó. Szedett vetett asztalait és székeit az utcára pakolták ki, mivel maga a belső helyég olyan kicsiny volt, hogy pár asztalnál nem fért volna el benne több. Nian mégis egyenesen ide vezette Diot.

  A vacsora isteni volt. Szárított paradicsomból készült szósz, tésztával, hajszálvékony nyers, füstölt sonka, szalámi, padlizsán, friss kenyér, sajtok, olívabogyó és zamatos bor. Mire végeztek, alig tudtak mozogni. A vendéglő tulajdonosai egy idős házaspár, akik szeretettel és közvetlenül szolgálták fel az étkeket, amiket Dioék választottak. Igazság szerint nem tudták eldönteni, mit ennének, és megkérték az idős urat, hogy abból hozzon, amit ők maguk is esznek. Így kaptak minden jóból, ami magának a házigazdáknak a vacsorája is lett volna. És így csöppentek bele egy családi vacsorába, ahova később megérkezett a házaspár gyerekei és unokái is. Dio és Nian szabadkozott volna, hogy nem akarnak zavarni, de a tulajdonosok annyira megörültek az idegeneknek, akik nem az étlapról kínált pizzákat, vagy tésztaféléket kérték, hogy meghívták őket magukhoz.

  Szerették volna marasztalni őket éjszakára is - mondván, van bőven helyük, aludjanak a szigeten -, de Dio kedvesen elhárította az ajánlatot. Nem akart Niannal éjszakázni. Az egy dolog, hogy boldognak érezte magát vele ezen az estén, de nem merte megkockáztatni, hogy mi történne, ha maradnának. Nem. Menni kellett!

  – Vigyenek az útra egy kis harapnivalót! – mondta Giancarlo és máris intett a feleségének, aki egy kosárkába pakolt minden földi jót.

  – Ó, nem szeretnénk kellemetlenséget okozni, és igazán nem szükséges, nem hosszú az út! – szabadkozott Dio. Sehogyan sem értette, hogy vad idegen emberek hogyan lehetnek hozzájuk ilyen kedvesek.

  – Ugyan már, kedveském! – kiáltotta Simonetta – Giancarlo felesége – miközben még ezt azt beletett a kosárba – nem engedhetjük el magukat csak így. És már családtagok, hiszen velünk, a családunkkal vacsoráztak. Engedjék meg, kérem!

  Mire elbúcsúztak, megígérték, hogy még visszatérnek, Dio akarata ellenére is könnyeket törölt le az arcáról. Nem értette, mitől lett ilyen érzékeny. Ha csak nem a bornak köszönhető – gondolta.

Jó pár perc és méter kellett, míg a domboldalban lévő vendéglő családtól elértek a kikötőig, már szinte éjszaka volt. A hajók aludni tértek, a hatalmas kompok a dokkokban várták a reggelt, a halászhajók csendben ringatóztak a hullámok ölelő karjaiban.

  – Hol a hajónk? – kérdezte Dio.

  – Nem tudom… – nézett jobbra, balra Nian is. Kicsit megijedt, de közel sem annyira, mint a mellette lévő lány. – Aligha nem Nápolyban – mondta végül.

  – Hogy mi? – kiáltotta Dio, és menten tovafoszlott minden kellemes pillanat. – Nápolyban?!

  – Úgy nézem, itt ragadtunk…

Szóval, újabb töri óra:) ma úgy gondoltam mivel már másodszor esik szó Nápoly egyik nevezetességéről, a Castello Nuovoról mesélnék kicsit. 

A Castel Nuovo (nevének jelentése Új Vár), ismertebb nevén Maschio Angioino (Anjou-erőd) Nápoly leghíresebb építménye, a város jelképe.  Az új relatív, hiszen a XIII. században épült és az anjou királyok székhelyéül is szolgált. Ami első látásra szembeötlik az a reneszánsz kapuzat, ami Európa egyik legszebb ilyen alkotása. Domborművén a király bevonulását láthatjuk, míg a négy sarkában az erény négy allegorikus megmintázását, középen pedig Mihály arkangyalt. A vár egy része ma is látogatható. A múzeumi szerepén kívül itt ülésezik a városi tanács. A vár előtti tér erről kapta a nevét Piazza Municipio.

Francia építészek vezetésével az építkezés 1279-ben kezdődött és három évvel később fejeződött be. Számos történelmi esemény színhelye volt, például: V. Celesztin pápa a vár csarnokában mondott le 1294. december 13-án. Tizenegy nappal később itt választották pápává VIII. Bonifácot, aki azonnal Rómába költözött az Anjouk hatalmától való félelmében.

Anjou Róbert király uralkodása alatt a várat kibővítették és továbbdíszítették. Az olasz művészet egyik fontos központja lett. És tudtátok, hogy 1347-ben I. (Nagy) Lajos magyar király hadai kifosztották és csak I. Johanna királynő uralkodása idején állították helyre? Az újjáépített vár ellenállt I. (Nagy) Lajos második hadjáratának.

A kápolnából 147 lépcsőfok vezet fel a Sala dei Baroniba illetve a sekrestyén keresztül megközelíthető a templom pincéje, az egykori várbörtön.

A Regényes kalandok- Facebook oldalon találtok képet a várról, és a városról:)

Remélem nem volt túl tudományos és egy kis érdekességet is találtatok benne:):):) A jövőheti viszontlátásig, csóók...