18. fejezet

Drágáim!

Ezer bocsánat, hogy újfent késtem, de mentségemre legyen mondva, most nem én voltam a hunyó. Nem volt netem, négy napig...aztt hittem, tegnapra már oké lesz minden, de végül nem úgy alakult. Ezért csúszott megint a fejezet.

De most már minden rendben, a fejezet itt van, remélem tetszeni fog!

Újfent millió köszönet a komikért, régieknek és újaknak egyaránt:):):) És természetesen LauraL-nak, és Nikitának a javításért, mint mindig, nélkülük nem ez lenne a Gladiátor:)

Wááá és nagyon örülök, hogy tetszett nektek a kis rögtönzött töri órám, akkor ezentúl is, ha lesz alkalom élek a lehetőséggel, és boldogítalak benneteket:P

Ne feledjétek, a Facebookon mindig van valmai finomság nektek, csak lájkoolni kell:P:P:P

Szóval, nincs más hátra, mint előre: Hess olvasni!!!

Csóók, mimi:):):)

Pompei...Akkor...

  Azt hittem, itt a vége, azt hittem, már minden rossz megtörténhetett velem, ami lehetséges, de tévedtem. Oly sokszor tévedtem az életben és ez csak a kezdete volt mindennek.

  Megfagyva, némaságba burkolózva álltam a helyemen, és még mindig nem ért el hozzám semmi a távoli mulatságból. Mindenki minket ünnepelt, de egyáltalán nem vettem észre. Nem érzékeltem a körülöttem lévő világot. Egyfajta zsibbadtság vett erőt rajtam, mintha lemerültem volna a medencében lévő vízbe, és csak tompán jutnának el a hangok hozzám. Tétován néztem körbe, de nem láthattam tisztán, ami körül vett. Még mindig egy levegőbuborékban lebegtem, mintha nem is velem történtek volna a dolgok.  

  Nem mertem gondolkodni, nem akartam tudomásul venni semmit, ami az imént történt. Nem és nem akartam. Csak végre hagytak volna elfutni, futni, rohanni bele a messzeségbe, ahol nem érnek utol a családom hideg ujjai és nem kapaszkodnak belém ragacsosan. Csak végre hagytak volna békén! Legszívesebben levegővé váltam volna, arra vágytam, hogy csak egyszerűen megszűnjek létezni. Bárcsak meg sem születtem volna! Bárcsak akkor, régen Eywind magával vitt volna, bárcsak elfutottam volna még a mai este előtt! Bárcsak…bárcsak…bárcsak…

  – Lássuk akkor a menyasszonyt! – tapsolt egyet a császár mire felkaptam a fejem.

  Abban a pillanatban mintha felébredtem volna, mintha a rémálom amibe csöppentem még valóságosabb lett volna. Rémülten néztem körbe, az egész díszes társaság újra körénk gyűlt, mire Néro kíváncsi, mohó tekintettel várakozva tekintett hol rám, hol Titusra.

  Tudtam, ó, hogyne tudtam volna mi fog történni! De soha nem gondoltam, hogy valaha nekem is részem lesz benne. És most mégis.

  – Biztosíthatlak Caesar, a lányom makulátlan – mosolygott az anyám. Egy pillanatig azt hittem megakadályozza, de az ábrándjaim hiú, csalóka képzetnek bizonyultak.

  – Hogyne, hogyne, Calpurnia, drága, de azért ha nem bánod, szeretnénk erről magunk is meggyőződni. Vagy talán rejtegetni valótok van? – kérdezte nyájasan Néro.

  – Nem, dehogy! – rázta fejét anyám ijedten és már lépett is mellém.

  – Akkor lássuk hát! – csapta össze újfent a tenyerét a Caesar.

  Ahogy anyám mellém lépett és hozzám ért; megremegtem egy pillanatra, de aztán valami felébredt bennem. Talán a büszkeség, talán az akarat, talán csak a vágy, hogy ne lássanak vesztesnek, vagy az élni akarás mindent felülíró parancsa volt az ami arra késztetett, hogy makacsul felvessem a fejem, és végignézzek mindenkin.

  Nem számítottam rá, hogy ha rájuk nézek, zavarba jönnek, nem gondoltam, ha nyíltan a szemükbe bámulok, egyik is elfordul, mégis éreztem egyfajta zavart, férfiakon, nőkön egyaránt. Eltoltam anyám kezét a fibulámtól és én magam kapcsoltam ki a ruhámat tartó díszes tűt. Hagytam, hadd csússzon le rólam, felfedve mezítelen testemet az éhes farkas horda tekintetének.

  Nem néztem le, makacsul, mereven bámultam az emberek – a barátaink – arcába, és néztem a mohó tekintetüket, ahogy szinte felfaltak egyetlen pillantásukkal. Láttam a vágyat fellobbanni nők és férfiak szemében is, mégis álltam pillantásuk tüzét. Hiába akartam elfutni, megsemmisülni, egyenes derékkal, kihúzva magam, rezzenéstelen arccal álltam a tekintetük kereszttüzében.

  Tudtam mit néznek, tudtam milyen a testem; izmos és karcsú – hála a rengeteg edzésnek –, ruganyos és bársonyos. Apró, kerek melleim keményen meredtek előre, részint a rám irányuló figyelem miatt, részint az enyhe fuvallatnak köszönhetően, ami a teremben áramlott körülöttünk. Csak álltam, és hagytam, hogy a mezítelen testemet mustrálják, pillantásukkal szinte tapogassák a hosszú, izmos combjaimat, végigsimítsanak tekintetükkel a vádlimon, szemeikkel kóstolgassák kerek fenekem, felfalják csípőmet, megízleljék a hasamat, majd elidőzzenek melleim halmánál.

  Nem mozdultam, csak álltam és vártam, hogy vége legyen. Minden egyes arcot mélyen az elmémbe véstem, hogy később is emlékezhessek kéjsóvár fizimiskájukra. Amikor már azt hittem eleget láttak, szemükkel mindent felfaltak ami belőlem maradt, akkor lépett mellém maga a császár, Néro.

  – Gyermekem, valóban igazak voltak a híresztelések – hajolt hozzám egyre közelebb, mintha csak meg akarna szaglászni. És valóban. Orrát végigjáratta meztelen kulcscsontomon, szuszogva kóstolgatta a bőröm illatát. Majd legnagyobb rémületemre hozzám ért.

  Először csak kövérkés ujjával érintett meg – nem mozdultam, akárcsak egy szobor mozdulatlan maradtam –, majd egyre közelebb araszolt hozzám, mígnem már oly annyira hozzám préselte magát, hogy azt hittem belém akar bújni. Azt hiszem, ha mertem volna, megborzongtam volna, de nem lehetett. Megfogadtam – még akkor régen, gyermekfejjel, amikor Calpurnia rajtakapott és megpálcázott –, hogy soha, soha többé nem láthatja rajtam senki, mit érzek. Ha fáj, azt kiváltképp nem! Egyedül Verus, Rutilia és egyszer rég, Eywind volt, aki igazán a bensőmbe, a lelkembe láthatott. Senki más.

  És ahogy rég, most sem engedtem meg magamnak, hogy az arcomra kiüljenek az érzelmek. Szoborrá váltam az éhező ragadozók előtt. Fagyott jégcsappá, büszke, erős és elveszett lánnyá. De amennyire kizártam őket, úgy zártam be, úgy börtönöztem be magam, hogy szinte már nem is érzékeltem semmit. Éppúgy nem éreztem a mozdulat ridegségét, ahogy Néro felemeli az egyik mellemet, hogy aztán elengedje és hagyja lehullani, mintha csak egy állat lennék. Azt hiszem, akkor nem is voltam ennél több. Az apám büszkén mutogatott, az anyám némán állt és várta, hogy teszik mustrára a lányát, és a vőlegényem, igen Titus pedig vigyorogva legeltette rajtam a szemét, büszkén, égő, tulajdonosi pillantással mérve végig.

  – Nekem túl nőies, lehetne kicsit fiúsabb is, de megteszi – jelentette ki Néro elégedetten. Még egyszer végigsimított az oldalamon, megcsippentette a mellbimbómat, majd hangos kacagással megtapsolt. Akkor tudtam, hogy végre vége.

  – Imperator, örülünk, hogy leányunk megelégedésedre szolgált, és méltónak találod, hogy közeli barátod nője legyen – hajolt meg apám, majd csettintett egyet és az illatos bor újra folyni kezdett, ahogy szolgák sereglettek be az ajtókon megint.

  Ugyanolyan lassan, telve büszkeséggel kezdtem el visszahúzni a ruhámat, mint, ahogy levetettem, de egy kéz megállított.

  – Hagyd kedvesem! – fogta le kezemet Titus keze. – Ne fossz meg minket látványodtól!

  – Nem hiszem, hogy ennél többet kívánnál látni – morogtam, de megvillantottam egy halvány mosolyt is.

  – Azt te csak hiszed, hogy nem kívánok többet! – kuncogott sötéten, mire a hátamon végigszaladt egy jeges csók.

  – Mit szeretnél hát, mit tegyek, itt vessem magam hanyatt a díszes társaság előtt? – kérdeztem és éreztem, ahogy hangomba egy cseppnyi gúny is vegyült.

  – Tetszik, hogy így felvágták a nyelved, de vigyázz, meddig mész el – halkult el a hangja, és vált egyre hidegebbé és hidegebbé. – Amit a szüleid megengedtek, nem biztos, hogy én is.

  – Ahogy kívánod – hajtottam meg a fejem, miközben azt kívántam; nyelné el az alvilág összes kénköves bugyra.

  – Miért érzem úgy, hogy miközben minden szavad udvarias és az alkalomhoz méltó, mégsem kívánsz nekem semmi jót?

  – Miért kérdezel tőlem ilyeneket? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre. – Ha megbocsátasz, most elvonulnék! – biccentettem, majd ellépkedtem előtte királyi tartással, meztelenül.

  Mire a szobámba értem, mindenem remegett. Reméltem, hogy mára vége a meglepetéseknek. Semmi mást nem akartam, csak végre egyedül maradni, és elfelejteni ezt az egészet. Nem is értem, miért nem jutott eszembe, hogy lassan itt az ideje, hogy férjet válasszanak nekem. Hiszem elmúltam már tizenöt éves, és az ismerős lányok ennyi idősen mind férjhez mentek már, csak én voltam még hajadon. De annyira a múltban éltem, annyira vágytam valami után, ami már nem jöhetett vissza, és ami talán meg sem történt, hogy nem vettem észre a jeleket.

  Kerestem magamban annak nyomait, hogy mássá váltam volna attól a pillanattól, amikor az életemet egy idegen férfihoz kötötték, de nem találtam semmit. Csak én nem éreztem, hogy valami megmásíthatatlan történt, vagy tényleg így volt? Nem tudhattam.

  Fáradt voltam, végtelenül fáradt. Arra vágytam, hogy aludhassak végre, hogy elhagyhassam ezt a furcsa, űzött világot, amit nem éreztem magaménak. Hiába nőttem itt fel, hiába tűnt úgy, hogy ide tartozom, idegen voltam a saját világomban. Elveszettnek éreztem magam, és nem tudtam hol vezet a kiút. Nem tudtam vezet–e innen ki valami, egyszerűen csapdába estem, a saját életem ejtett rabul és innen nem volt menekvés.

  Minden eddigi harcom, törekvésem, minden egyes hazug napom hiábavalónak tűnt a mostani helyzethez képest. Mégsem tudtam feladni. Egyszerűen hiányzott belőlem a feladás képessége, az, hogy csak úgy lehajtsam a fejem, és megadjam magam annak a lehetőségnek, hogy úgy játszanak velem, mint egy ronggyal. Pedig nem voltam bolond; tudtam, hogy milyen a világ, tudtam, hogy az a szó; szabadság, nem létezik. Legalábbis a magamfajta lánynak biztosan nem. Talán egy férfinek, talán az apámnak, vagy valamelyik bátyámnak igen. De nekem? Nekem biztosan nem. Az én életemben mindent a körülöttem élő férfiak irányítottak. Amíg leány voltam, addig az apám és a bátyáim, majd a férjem. A férjem… Titus Aulus Bassus.

  Mindent megtettem volna, hogy visszafordíthassam az időt, hogy valahogy megakadályozzam, ami megtörtént, hogy valahogy elkerülhessem az elkerülhetetlent. De képtelen voltam rá. Ha józanul gondolkodtam rá kellett jönnöm, hogy ez mindvégig egy eltervezett dolog volt, hogy a szüleim – nevetnem kellett erre a szóra, szülők –, már rég eltervezték ezt a házasságot. Az apám erre tartogatott, mint egy szép nagyra nőtt kancát, akár egy állatot. Nem értettem miért fáj ez ennyire, miért csalódom újra és újra. Egyszerűen el kellett volna fogadnom, hogy ez lett a sorsom.

  Nem!

  – Diana, gyermekem! – csoszogott be Rutilia, egyik kezében finom anyagot, a másiban olajat hozott . Észrevettem, ahogy a szemeit törölgeti, de nem mert rám nézni. Lehajtott fejjel jött oda hozzám, majd szorosan, nagyon szorosan megölelte a még most is mezítelen testem.

  – Ó, Rutilia! – bújtam szorosan hozzá. Olyan jó érzés volt beleolvadni a nagy, meleg puha testbe. Olyan biztonságos! Újra kisgyermeknek éreztem magam, akit Rutilia mindentől meg tud védeni, akinek nincs félnivalója, ha a dajkája ott van vele.

  Szorosan behunytam a szemem, és azt képzeltem újra piciny vagyok, nem számít semmi, csak az, hogy Rutilia itt van velem.

  – Ne haragudj, csillagom, nem mondhattam el neked – szipogta, majd még jobban, erősebben szorított magához és ringatni kezdett, mint egy kisbabát. Jó volt, nagyon jó. Ellazultam, elbágyadtam, hagytam, hadd ringasson. – A Domina megnyúzott volna, és még nem is volt biztos. Én mindvégig reménykedtem…

  – Te tudtad? – szakadt ki a tüdőmből a kérdés, mintha a legbensőm szakadt volna ketté.

  – Bocsáss meg, kislányom, nem lehetett – sírt. Tényleg sírt. Ő már tudott valamit rég, amit magában kellett tartania. Micsoda gyötrelem lehetett neki, hogy nem mondhatta el nekem!

  – Nem a te hibád Rutilia, nem a tiéd. – Most én voltam az, aki őt vigasztalta. Egymásból merítettünk erőt, és valami azt súgta még sok–sok erőre lesz szükségem, ha túl akarom élni.

  – Igyekeznünk kell, a Domina meghagyta, hogy mielőtt vége a mulatságnak, légy készen – hajtotta le a fejét és ismét nem nézett a szemembe. Rosszat sejtettem, de nem tudtam megfejteni, mi történhetett már megint. Egyszerűen annyira fáradt voltam, hogy talán még azt sem vettem volna észre, ami a szememet is kibökte volna.

  – Hova sietnénk? – nevettem fel keserűen. Már úgyis megtörtént, nem? Mire ez a nagy kapkodás?

  – Gyere, hadd mosdassalak le, aztán finom illatos olajjal is bekenlek, jó? – mosolygott széles, kedves szájával, de a szeme olyan végtelenül szomorú volt, hogy a szívem összefacsarodott.

  – Rendben – adtam meg magam, és kibontakoztam az ölelésből. Úgy gondoltam, ha ő így jobban érzi magát, hogy megfüröszt és bekeni a bőröm, akkor nem gátolom meg. Pedig egyetlen porcikám sem kívánta a hosszadalmas procedurát, mégis örömet akartam okozni ezzel Rutiliának, hogy nem ellenkezem. – De siessünk, nagyon fáradt vagyok, szeretnék lepihenni – mondtam még.

  – Ó, kislányom! Az istenek áldjanak meg, Diana! – ölelt még egyszer magához.

  Nem is tartott olyan sokáig az egész, mint hittem. Rutilia rutinos mozdulatokkal végezte a mosdatást és aztán az olajozást is. Minden porcikámat bekente friss, illatos olajjal. Mindegyik alkalomra más és más illattal kevert olajat használtunk, most épp citrus és méz illatú volt, amit Rutilia a bőrömbe dörzsölt. Dús, buja zamatot hagyva maga után az egész valóm illatozott. Szinte elringatott, mégis felizgatott az aroma, ami már az egész szobát belengte. Elbódított, az orromba kúszott, a bőröm alá kukucskált, beletemette magát a hajamba, majd elvarázsolt.

  Kótyagosan hanyatlottam az ágyamra, érthetetlen vágy illatát húzva magam után hagytam, hogy az ismeretlen érzés elringasson. Mosollyal az ajkamon adtam volna át magam az édes álomnak, amikor egy kéz tapogatva végigkúszott a meztelen lábamon, majd megállt a combom hajlatánál.

  A szemeim kipattantak, vadul kutattam, mi történik, és ugyanazzal a mozdulattal kúsztam fel az ágy végébe.

  – Drágám, erre vártam, mióta csak megpillantottalak – súgta egy hang a fülembe, mire megborzongtam.

  – Ne… – nyöszörögtem, még mindig alig voltam magamnál. Az agyam egy rejtett szegletében sikítozva üvöltött egy hang, hogy meneküljek, de a lábaim nem engedelmeskedtek.

  Az agyam túl kótyagos volt, mintha berúgtam volna. Annyira voltam csak magamnál, hogy rájöjjek, Rutilia valami mást is kevert az illatos olajba, nem csak mézet és citromot. Ne értettem miért tette, mit akart ezzel, de féltem, hogy mi történik. Abban reménykedtem, csak álmodom, ez csak egy rossz álom, de ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Titus arcát egász közel az enyémhez.

  – Ne félj, minden rendben. Apád tudja, hogy hozzád jöttem, áldását adta ránk, a frigyünkre, így nyugodtan megtehetjük – duruzsolta, de nem akartam hallani egyetlen szavát sem.

  – Rutilia…mindjárt… mindjárt… – nehezen forgott a nyelvem, így újra neki kellett futnom a mondatnak – Rutilia mindjárt visszajön – csak sikerült végre és büszke voltam magamra.

  – Nem, drágám, nem jön. A vén banya észre sem vette, hogy kicseréltem az olajos üvegcsét – nevetett szárazon. – Meglátod sokkal jobb lesz így, mintha magadnál lennél teljesen.

  – Hagyj, menj, kérlek! – Megpróbáltam eltolni tolakodó ujjait, de karomból az erő éppúgy elszökött, mint elmémből a világos gondolatok.

  – Diana, ha hadakozol csak rossz lesz. Fogadj szépen szót, és meglátod még kellemes is lehet, aztán megtanítom neked, hogyan élvezd! – suttogta, majd megcsókolt. Nyelve erőszakosan tört utat magának. Próbáltam összeszorítani a számat, de nem sikerült, így ráharaptam a nyelvére.

  – Micsoda szórakozás lesz betörni téged! – kacagott, majd újra lecsapott rám.

  Most nem tudtam mit tenni, levegőt is alig bírtam venni, oly hevesen nyomult előre. Éreztem a rengeteg elfogyasztott bor ízét a szájában, és hányingerem támadt. De semmi egyébre nem voltam képes, mint a nyöszörgésre, amit ő csak bátorításnak vett.

  Nem kellett vetkőztetnie, hiszen nem volt rajtam ruha, csupaszon hevertem a takarók között. A mécsesek világítottak, furcsa árnyékokat vetve a festett falakra. Az freskókon lévő alakok elmozdultak és csodálkozva vettem észre, hogy mosolyognak, hogy épp ugyanazt csinálják, amit Titus velem tett. Bámulva szemléltem a különös jelenetet, meg sem lepődtem rajta, mégis egy alak a többi közül kitűnt…

  Szőke volt, magas és ragadozó szemeit az enyémekbe fúrta. Megborzongtam, ahogy az agyamba villant a neve; Eywind. Szerettem volna felé kinyúlni, de csak Titust érinthettem meg. Hiába nyújtóztam Eywind messze volt tőlem, Titus pedig már rajtam feküdt. Kezei mintha polipok csápjai lettek volna, mindenütt ott voltak. A derekamon, a melleimen, a combomon, a csípőmön, a fenekemen. Mindenütt. Nem szabadulhattam tőle, de már nem is volt fontos, csak láthassam Eywindet. Szemeimet mereven a jelenésen tartottam, nehogy eltűnjön egy óvatlan pillanatban és hagytam, Titus hadd tegyen velem, amit csak akart.

  Néztem Eywind szemeit, ahogy közeledett felém, és már nem számított, hogy közben fáj, amit Titus tesz, hogy fájnak a mozdulatai, a simításai, a markolása. Nem számított, hogy utáltam a testét magamon, hogy nem kaptam levegőt, hogy csak feküdtem, mint egy fadarab, miközben ő a mellemet harapta épp. Csak ő számított, már nem létezett Titus, már nem ő feküdt rajtam, már nem ő simogatott, már nem ő érintett.

  Homályosan tudtam, hogy menekülök, az elmém csúf játékot űz velem, de boldogan adtam át magam az álomnak, hogy valahogy túléljem az éjszakát.

  Már vele voltam, már Eywind volt velem, az álom itt volt, ő itt volt…


  Erős kezek simítanak végig az oldalamon, megborzongok. Nem fázom, forróság önt el. Kinyitom a szemem és egy mélységes, tüzes, borostyán sárga szemekbe pillantok. Ő az. Végre ő. Kiszabadítom a kezem – eddig valami leszorította, nem is értem mi lehetett –, és hozzáérek az arcához. Még látom rajta a gyermeki vonásokat, de már tudom férfi ő.

  Végigtapogatom és élvezem, ahogy a borosta csiklandozza az ujjaim hegyét. Vad lángokkal szalad végig rajtam a tűz, kacéran érint meg, nyaldossa a bőröm, ahogy Eywind szája bebarangolja a testem. A nyakam hajlatánál kezdi, majd lejjebb halad, már a kulcscsontomnál tart, amikor érzem, hogy ő is megremeg. Megsimogatom a hátát – észre sem vettem eddig, hogy már ő is mezítelen– csupasz bőre alatt az izmok táncolva kelnek életre az érintésemre. Boldogan elmosolyodom erre és felhúzom magamhoz egy csókra. Édes, méz ízű az ajka. Nyelve bebarangolja a szám minden hajlatát, nyelvemmel kergetőzve kel éltre az élvezet. Többet akarok, még többet és még többet. Egyre vadabbul csókol és meglepődni sincs időm, hogy tartom vele a ritmust. Mintha öröktől fogva tudnánk mit, és hogyan kell csinálni, olyan természetes minden. Majd elszakad tőlem, de hagyom, hadd barangoljon tovább.

  Kezei a testemen vándorolnak, bebújnak minden hajlatba, cirógatnak, becézgetnek, feltüzelnek. Nem hagynak megpihenni, csak űznek, hajtanak előre valami ismeretlen vidékre. A testem már verítékben úszik, de olyan jó érzés a tűzben lubickolni, hogy nem akarom elengedni. A lábaim önkéntelenül mozdulnak, ahogy Eywind teste mind közelebb és közelebb jön hozzám. Érzem, hogy mindenem tüzel, mindenem készen áll, de ő még mindig csak csókol és simogat. Olyan helyekre kirándul a keze, az ujjai, amit még én magam sem érintettem soha. Felsikoltok, mert nem bírom magamban tartani az öröm vad érzését. Lábaimmal szorosan magamhoz láncolom, érzem, ahogy a szíve vadul mennydörög a mellkasában. Szeme aranyfényű lángokban ég, ahogy belefúrja az enyémekbe. Nem látok mást, csak színtiszta örömet és boldogságot benne.

  Tenyerem a karját markolja, az izmok ugrálnak alatta. Érzem milyen nehéz neki tartóztatni magát, mégis vad örömtáncot járnak körmeim az oldalán, amikor rám nehezedik. Lábaim szorítják, szorítják erősen, el nem engedve, utat nyitva neki. Egy pillanatra megáll, lélegzetet sem vesz, a pillanat megtorpan, csönd van, csak hangos zihálásunk hallatszik. Rám néz újra, majd belém fúrja magát. Felkiáltok, de nem csak a fájdalomtól. Előbb kap el a tűz örvénye, minthogy a kín, ami ért, belém marjon úgy igazán. Majd már csak azt veszem észre, hogy vadul hajtjuk egymást a csillagos égig, feljebb, csak feljebb és amikor már azt hiszem, nincs tovább ott a megváltás…


  Fájt… Mindenem fájt. A kín égette a testemet, nem tudtam mozdulni. Mereven, összetörten feküdtem egy idegen test alatt, ami rám nehezedett. Borgőzös levegő érte az arcomat és egyszeriben nem értettem mi történt. Éreztem, ahogy a szemem sarkából kicsordul egy kósza könnycsepp, majd még egy és még egy. De nem moccantam. Csak feküdtem, megfosztva mindentől, meztelenül, összetörten.

  Mi történt? Hová lettem? Mivé lettem? Mi történt? De hiába kérdezgettem, választ nem kaptam senkitől. Nem voltam buta, tudtam mit tett velem Titus. Igen. Titus volt az, aki horkolva nyomott bele az ágyba, hogy mozdulni is képtelen voltam. Meg akartam halni. Csak egyszerűen meg akartam semmisülni. Azt szerettem volna, ha hagynak végre meghalni…

  De nem! Nem engedhettem, hogy megtörjek, valami felébredt bennem; élni akartam, most talán még jobban mint eddig. Az élet újra és újra fellobbant bennem, nem engedve, hogy megadjam magam a halált akaró csábításnak. Harcosnak születtem, harcoltam hát. Most újra harcoltam, magamért.

  Óvatosan legördítettem magamról a holt súlyt, Titus meg sem moccant. Aludt, mint akit agyonütöttek. Körül sem néztem, nem gondolkodtam, csak összekaptam pár rongyot, magamra húztam az egyik tunikámat, stólát tekertem magam köré, majd mint a szél, kisurrantam.

  Az éjszaka csendes volt, sehol egy tivornya hangja, sehol egy síró csecsemő, egy ugató kutya. Mintha minden halott lett volna. Megértettem, egyedül vagyok ezen a világon, senki nincs velem.

  Kisurrantam a kerítésen, az alvó őrök nem láttak, nem hallottak semmit, és csak futottam és futottam. Csak futottam…