13. fejezet

Üdv mindenkinek!

Újra eljött a vasánap és újra itt a következő fejezet Dio és Nian életéből.

Mint láthatjátok, elkészült a facebookos oldal és nemcsak a Gladiátornak, hanem másik történetek címei is ott virítanak. Ennek nagyon prózai oka van, úgy éreztem felesleges mindegyik történethez majd új oldalt nyitni, így egybevontam őket. Természetesen majd mindegyikből lesznek ízelítők és szó volt arról is, hogy ha egy-egy történet netalántán kiadóhoz kerülne - ami már megtörtént a Bársony Feketeséggel, igaz nem sokan olvastátok, de szeretném azt hinni, csak azért mert én nem is akartam akkor még nagyon reklámozni. A Bársony blogja már nem elérhető, pont ezért, de fogok részleteket közölni belőle ezen az oldalon, és ha tetszik nektek nagyon jól jönne a támogatásotok:) Majd meglátjuk, egyelőre induljon be a dolog.

Ezért arra kérnélek benneteket, akik itt jártok, hogy egy tetszik pipát (azaz lájkot :P) nyomjatok a hirdetés alatti kis fülecskére így is követve az oldalt. És ha még a saját üzenőfalatokra is kitennétek, vagy ajánlanátok ismerőseiteknek, nagyon hálás lennék :) Nyugodtan lehet A Gladiátor és egyéb állatfajták-hoz is írogatni, beszélgetni, vagy témát javasolni. Ha bármire kíváncsiak vagytok, akár a Gladiátorral, akár a másik történetekkel, velem kapcsolatban ne legyetek szégyenlősek, csak kérdezzetek:)

Szóval, már megint sokat dumáltam:P de még szeretném megköszönni a komikat, nagyon, nagyon szerettem őket olvasni, főleg, hogy találkoztam új nevekkel is, szóval köszönöm:). Iszonyatosan sok erőt adnak az íráshoz, főleg most, hogy kicsit-nagyon válságban vagyok. A kiskutyám nagyon beteg és félő, hogy már csak pár napot tölthet el velünk. Igaz, hogy már nagyon öreg, 15 éves, de nagyon nehéz nekem ez az időszak, még akkor is, ha nagyon sok szép évet töltöttünk el együtt és az embernek számítania kell erre is. Tudom, hogy nem szokás, de ezt a fejezetet szeretném neki ajánlani - Maya, kucikám:) ...

jó olvasást:) üdv mimi:)

Róma... ma...

Dio még így is nehezen szedte össze magát, hogy tudta, Nianban megbízhat, még akkor is, ha mellette éktelenül dühös lesz. Mégis, a szégyen mellett valami más is motoszkált a lányban. Talán a felfedezésének kisajátítása; talán az a tény, miszerint minden tudós a kutatása elején ösztönösen védi a maga „territóriumát”. Lehetséges, hogy ez volt az ok, de mindenesetre Dionak nehezére esett megszólalni. Azon gondolkodott, miért nem avatott be már valakit az elején? Miért nem szólt rögtön, amikor megtalálta a papiruszt? Nem tudni, igazán ő maga sem ismerte az okot, de megtörtént, elkövetett egy hibát, amit tudós nem követhet el; soha.

Ha visszapörgethette volna az időt – morfondírozott –, máshogy csinálta volna? Akkor megmutatja már ott a könyvtárban az illetékeseknek? Már nem lényeges kérdés, hiszen akkor, ott döntött, és úgy tűnik, ez meghatározza mostantól az egész hátralevő életét. De már nincs visszaút, ha akarná, sem tudná megváltoztatni, de nem is akarta volna.

Újra Nian várakozó arcára nézett, megpróbálta felmérni, milyen hangulatban van most a férfi, de semmit nem tudott leolvasni az arcáról, de ismerte őt annyira, hogy lássa, ez csak álarc.

– Szóval… – kezdte a lány kissé tétován. – Arra vagy kíváncsi, miért hasonlít a szöveg a te tekercsed tartalmára. – Nem kérdés volt Dio részéről, hanem kijelentés.

– Valahogy úgy – bólintott a férfi.

– Honnan veszed, hogy azonos a szövege? Hiszen csak az elején, pár sort sikerült lefordítani – terelt a lány, de Niant sem most kaparták le a falvédőről, nem verhette át.

– Nem lenne egyszerűbb, ha szépen belekezdenél? Nem kell a körítés. Ismersz, mitől félsz?

– Én nem félek – jelentette ki a lány, de a hangja kicsit megremegett. – Na jó, fogjuk rá, csöppet tartok a reakciódtól.

– Miért?

– Ez nem olyan egyszerű! – sóhajtott. – Nian, valami rosszat tettem.

– Ugyan már, Dio, mi rosszat csinálhattál volna? Paranoiás vagy, ahogy szoktál. Na, gyerünk, mondd el, aztán megkönnyebbülsz! – lépett közelebb hozzá a férfi, mire Dio egy lépést hátrált. Nian keserűen vette tudomásul, hogy úgy tűnik, a lány nem kér az ő közelségéből – legalábbis egyelőre.

Nian mindenre felkészült, csak arra nem, amit Dio ténylegesen közölt vele.

– Azok a papírok... – folytatta a lány.

– Igen? Dio, mondd el! Nincs miért titkolnod!

– Oké, szóval, a Vatikánban találtam őket, amikor ott kutattam. Egy teljesen eldugott részlegben egy régi könyv lapjai közé voltak beékelődve. És én… nem tudom, egyszerűen csak elhoztam – felelte akadozva, és lehorgasztotta a fejét. Nem mert Nianra nézni, nem akarta látni a hitetlenkedést és a döbbenetet az arcán.

– Mi az, hogy elhoztad? – kérdezte Nian kiéssé emeltebb hangon, mire a lány összerezzent.

– Nem is tudom, csak egyszerűen megtörtént és kész! Aztán elkezdtem fordítani, és már nem bírtam abbahagyni.

– Te kicsempésztél egy akár több ezer éves iratot a Vatikánból? – kérdezte hitetlenkedve Nian.

– Valahogy úgy.

– Istenem, megáll az ész! Az ártatlan, kicsi lány; a kutya nem nézné ki belőled! De mégis, mit akartál vele kezdeni? – Nian maga sem tudta, dühös legyen–e vagy büszke a lányra. Hol egyik érzés tört a felszínre, hol a másik. Nem hitte volna soha a lányról, hogy akárcsak hasonlóra is képes lenne, de azért legalább magának be kellett vallania, hogy izgató volt az elképzelés, hogy ilyesmire vetemedett. Viszont azt sem volt szabad szem elől tévesztenie, hogy ettől Dio még törvénybeütköző dolgot cselekedett.

– Nem tudom… egyszerűen csak megtörtént! Én sem gondolkodtam. Istenem, olyan hülye vagyok! – kiáltotta. – Mi lesz most? A karrieremnek lőttek, örülhetek, ha nem csuknak le!

– Nyugi, azért nem eszik ilyen forrón a kását – próbálta Nian nyugtatgatni, de vajmi kevés sikerrel.

– Te csak ne nyugtass engem! Inkább kiabálj, vagy valami! Ez nem normális, Nian, hogy csak itt állsz, mint egy idióta, és még vigyorogsz is! Ez nem játék, hát nem érted? – A lány már kiabált, majdhogynem toporzékolt, de Nian meg sem moccant. Látszólag valamin erősen törte a fejét. – Az Isten verjen meg, szólalj már meg!

– Mit akarsz? Mit mondjak? Hogy oltári nagy őrültséget csináltál? – kérdezte a lánytól, és most már valóban csöppet felemelte a hangját is. – Tessék, ha ettől jobban vagy, azt csináltad, hülyeséget!

– Köszi – morogta a lány –, de ettől még nem vagyunk előrébb.

– Nem, valóban nem, de valamit akkor is ki kell találnunk, különben neked lőttek, gyönyörűm!

– Miért segítesz? – kérdezte a lány hitetlenkedve. Egész egyszerűen nem értette, hogyan lehetséges, hogy Nian itt van, ráadásul még csak le sem hordta nagyon.

– Mondd el pontosan, hogyan történt, mit csináltál, satöbbi!

Miközben Dio mesélt, Nian fel–alá járkált a szobában és gondolkodott. Azon töprengett, hogyan fordítsák azt a saját hasznukra, ha már Dio ennyire megveszekedetten ostoba dolgot művelt. Az egyetlen lehetséges megoldást Ottavio jelentette. Ha őt meg tudják győzni, hogy csupán véletlen volt, akkor talán segíthet elsimítani a dolgokat.

– Ottavio tudja már? – kérdezte Nian.

– Jézus! Dehogy is! – kiáltott a lány. – Nem mertem elmondani még neki sem.

– Akkor el kell! Csak ő tudja elintézni, hogy ne zárjanak egy sötét cellába a római bűnözők közé – vigyorgott a férfi.

– Örülök, hogy ez számodra ennyire vicces, de nekem korántsem – duzzogott a lány.

– Na, ha ezt így megbeszéltük, meg is mutathatod, hol tartasz! Látni akarom az egész anyagot és összehasonlítani a miénkkel!

– Rendben, már úgyis mindegy, nem? – felelte Dio lemondóan.

– Hát, ami a műkincs-tolvajlást illeti, mindegy – ironizált sötéten Nian. Ilyenkor Dio legszívesebben kikaparta volna a szemét, de tudta, hova fajulnának a dolgok, így nem tette.

Egész délelőtt dolgoztak, pont, mint régen. Észre sem vették, mennyire jól tudnak együttműködni, ha épp nem a személyes sérelmeiket akarják levezetni a másikon. Dionak nem kellett külön elmagyaráznia a fordítás mikéntjét, egyáltalán, hogy miért, hogyan kezdett bele, sem pedig az egyes magyarázószövegek rövidítéseit. Nian olyan jól ismerte, akárcsak a tenyerét. És Niannak sem kellett felesleges köröket futnia, hogy megtalálják a kérdéseikre a választ. Elképedve vették szemügyre – immár ketten – az eredeti tekercseken lévő, alig olvasható szöveget, és a Dio által „kölcsönvett” papirusz lapok sokkal jobban kivehető szövegét. Hihetetlen, egyszersmind csodálatos felfedezés volt, ahogy összeállt az eddigi szöveg.

– Mindig is tudtuk, hogy voltak női gladiátorok, de ez a szöveg… – kezdett bele Nian – ez most mindent megváltoztat! El tudod képzelni, mi lesz, ha kiderül? Egyáltalán, van fogalmad, mekkora dolog ez?

– Hiába derül ki, Nian, senki nem fogja hitelesnek találni, hiszen a megtalálása sem volt az – mondta Dio szomorúan, és ez némiképp Nianban is alább hagyatta a lelkesedést.

– Épp ezért kell nekünk Ottavio segítsége!

– Nem értem, hogyan akarod, hogy segítsen?

– Majd mindent megtudsz a maga idejében. Most pakold el a cuccot, magunkkal visszük! – pattant fel Nian a lány mellől, és hirtelen sietőssé vált neki.

– Most meg hova mész?

– Maximust le kell vinnem sétálni. Van itt valahol olyan hely, ahova elvihetném? – indult Nian a kiskutya keresésére.

Mire megtalálta, a sejtései beigazolódni látszottak. Bocsánatkérőn nézett Diora, mert bizony az édes ebecskének sikerült kiválasztania a számára legmegfelelőbb fekhelyet; Dio ágyát. Hogy hogyan talált oda és ráadásul hogyan tudott felmászni rá, rejtély marad örökre, de ott volt. Ráadásul nem is egyedül. Szfinx nem messze tőle szunyókált közel sem olyan nagy nyugalomban, mint a kutyus, de legalábbis sértetlenül.

– Mi a fene… – hápogott a lány. – Nian, azonnal szedd le az ágyamról ezt a fenevadat!

– Hol látsz te itt vadállatot? – nevetett a férfi, és cseppet sem tagadta, hogy milyen jól szórakozik, ráadásul a lány ágyán ülhetett.

Érezte az illatát, mindenhonnan a méz és a citrom össze nem téveszthető illata kúszott az orrába, a bőre alá, csavarta, tekergette az érzékeit. Nem tehetett róla, de azt kívánta, bár ne viselne a lány ezen az illaton kívül semmi egyebet. Hiába sóhajtott nagyot, attól még rosszabbá vált a helyzet, az illat még inkább felerősödve támadta újra Nian érzékeit. Hogy megőrizze hidegvérét, kénytelen volt behunyni a szemét, de ez sem segített. Vakon az érzékek felerősödnek, és ami máskor nem volt igaz, most többszörösen is azzá vált.

– Jól ülsz ott? – hallotta meg Nian Dio hangját csukott szemein keresztül, és érezte, ahogy a hangjának bársonyossága végigkúszik a gerince mentén, felborzolva minden idegszálát.

Úgy döntött, nem harcol tovább, csak engedi, hogy az érzékei beterítsék. Az illat a bőre alatt mocorgott, besiklott minden hajlatába, megcirógatta régen elhagyott pontjait, a lány hangja úgy követte az illatfelhőt. Ment utána a kijárt úton, együtt, kézen fogva mozogtak, akárcsak egy kínzóan édes táncospár. Minden egyes lépésükkel kínozva ezzel az embert, akibe beleköltöztek, mégis ez az ember semmiért sem adta volna az érzést.

– Cshhh… – motyogta Nian, nem akarta elveszíteni az érzést. Néha álmában átélt hasonlót, de már olyan rég nem tapasztalhatta, hogy milyen érzés igazán hallani a lány hangját, ahogy így szólítja, hogy nem akarta, hogy bármi megzavarja ebbéli élvezetében. Azt nem fogta fel, hogy pont az élvezetének forrását némította ezzel el.

De aztán megérezte a tétova kezeket is a karján. És minden tótágast állt benne újra. Sehol nem volt már a hűvös, tárgyilagos Nian, a kissé cinikus férfi, a fájdalmat iróniával leplező, lelkes munkatárs. Csak a férfi volt, akit az a nő érintett meg, akit egyedül akart ezen a földön.

Dio csak nézte egy darabig a férfit, nem értette, mit csinálhat az ágyán ülve, behunyt szemekkel, de kétséget kizáróan örömét lelte benne, hogy ott láthatja. Bár be nem vallotta volna magának az istenért sem, mégsem zavarta ki onnan, sem őt, sem a kutyáját. Ha őszinte akart volna lenni magához – de csakis halkan suttogva ejtette ki a szavakat még maga előtt is –, meg kellett jegyeznie, hogy bizony édes a kiskutya. Soha nem tudott ellenállni egyetlen állatnak sem, mindig megsajnálta őket, éppúgy, ahogy most a kiskutyát is. Maximus – gondolta nevetve –; jellemző Nianra, hogy ilyen nevet ad a kutyájának. Még azt sem nagyon furcsállta, hogy Niannak lett egy kutyája. Illett hozzá a kissé kócos bundájával.

– Nian? – szólt Dio az ülő férfihez, de az még mindig úgy nézett ki, mint aki valamire nagyon figyel, csak épp nem kifelé, hanem valahova befelé. – Nian, alszol?

Nian nem válaszolt, így Dio mellé lépett, és finoman a kezére simította a sajátját. Igaz ugyan, hogy átkozta a pillanatot, amikor megérintette őt, mégis jólesett neki a meleg bőr tapintása. Elcsodálkozott, hogy mennyire nem változott semmi az eltelt hat hónap alatt. Ugyanaz az érzés megérinteni őt, mint akkor – tűnődött, miközben a férfi akárcsak egy szobor lenne, még mindig csukott szemmel ült előtte. Vajon mi baja lehet? – kérdezte magában a lány, de sehogyan sem tudott rá választ kapni. Viszont nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy újra megérintse Niant. Majd később gondolkodik, majd akkor lerendezi ezt magában, majd máskor hallgat az eszére, most csak végre érezni akart.

Újra megérintette, de nem számolt a következményekkel. Ahogy a keze Nianhoz ért, a bennük szunnyadó feszültség és vágy kirobbanni készült. Nem kellett neki több biztatás, hogy az oly gondosan elzárt, fortyogó üst végül kiboruljon. Úgy látszik, néha elég csak egyetlen érintés, egyetlen mozdulat, és a világ már nem úgy forog tovább, ahogy eddig. Elég egy pillangónak valahol meglebbentenie a szárnyait, és máshol hurrikán lesz. A pillangó szárnya most Dio finoman tapogatózó érintése volt, míg a hurrikán maga Nian.

A gondolatok szertefoszlottak, nem maradt más a csupasz vágynál, ahogy Nian szemei kipattantak, és a lányra vetette magát éppoly éhesen, vadul, mint nem is olyan régen. Dio még csak nem is tudta felmérni, akarj–e vagy sem, máris érezte a férfi kutakodó nyelvét a szájába nyomulni. Hangos sóhaj szakadt ki belőle, és tudta, oda minden mentsvára, minden akaratereje, minden elhatározása, amit hat hónapja hozott. Így visszagondolva meglehetősen ostoba, felesleges döntések halmaza volt, amit makacsul be is tartott eddig a pillanatig.

Be kellett vallania, hogy imádta, ahogy a férfi hozzányúl, ahogy egyszerre lágyan, mégis erősen érinti meg. Szorosan tapadt Nianhoz, becsukta a szemeit, nem akarta a külső valós világot, csak ezt, csak a most létezett. Legalábbis ezzel nyugtatta magát, miközben ő is éppolyan hevesen viszonozta a férfi csókját, mint ahogyan az elkezdte. Nem hallatszott más, csak a hevesen dobogó szívük és hangos levegővételeik sokasága. Diot már nem érdekelték holmi tekercsek, vagy ókori lány vagy a saját döntései. Végre azt érintheti, azt csókolhatja, akit mindig is akart.

– Ne… várj! – szólt Nian reszelős, mély karcos hangon. A szemeiben a vágy örvénylett, félő volt, hogy ha Dio sokáig nézi, végképp elveszik benne.

– Nem, akarom! – Niant nevetésre ösztönözte a Dio hangjából kiszűrődő gyerekes dac, de talán még képes megállni, talán még abba tudja hagyni. Minden porcikája az után üvöltött, hogy végre befejezzék, amit elkezdtek, de tudta, ha most enged, lehet, most élveznék mindketten, de a lány soha nem bocsátaná meg neki. Nem éretné meg, hogy ennek így kellett lennie, ő csak azt szajkózná, hogy Nian kihasználta a helyzetet.

– Jaj, gyönyörűm, ha te tudnád, én mennyire akarom, de nem lehet – húzódott el Diotól Nian nagy sóhajjal.

– Utállak! – nyögött Dio, de még közelebb húzta magához Niant. A nadrágjából kirángatta a könnyű, nyári ingjét, és végre valahára a hasán lévő apró, piheszerű szőrszálakkal játszadozhatott. Érezte, ahogy Nian egyre nehezebben veszi a levegőt, mire győzelemittas mosoly terült szét ajkain. – Akarlak! Most!

– Dio, nem – nyögte a férfi, és elhúzódott. Tett két lépést hátrafelé, hogy kellő távolságra legyenek egymástól, és nagy kortyokban itta az éltető levegőt. A baj csak az volt, hogy a levegővel együtt Dio illata is újra az orrába kúszott, de Nian nem engedte, hogy elkábítsa. – Maximus! Ébresztő, öreg, gyerünk! – szólt a kutyához, majd visszagyűrte az ingjét, és nagy léptekkel kiment a szobából.

– Nian, várj! – ment utána Dio. – Én… én… ne haragudj!

– Nincs miért haragudnom, de ez nem jó ötlet, te is tudod – sóhajtotta a férfi, és a homlokát az időközben odaérő Dioéhoz támasztotta.

– Sajnálom, mindent sajnálok! – nyöszörögte a lány.

Minden a feje tetejére állt, minden hirtelen olyan bonyolult lett és mégis annyira egyszerű, de mégsem tudott ellene tenni semmit. Dio érzelmei tótágast álltak, az eddigi élete újra romokban, és ismét ott van, ahonnan elmenekült hat hónapja. Kellett ez neki? Nem tudta rá a választ.

- Nian, ezt nem folytathatjuk így tovább, ez nem normális - nyögte kétségbeesetten.

- Tudom és hidd el én sem akartam ezt...vagyis igen, de nem így - túrt kétségbeesve a férfi a hajába.

- Nem mondom, hogy örülök neked - mondta, mire Nian elhúzta a száját - de tény, hogy itt vagy. Azt akarom, hogy próbáljuk meg a lehető legjobbat kihozni ebből, de csak szakmai szinten. Nem szeretném, ha még bonyolultabbá válna a helyzet, mint, ami. Meg tudod ezt tenni? - kérdezte Dio a férfit, aki elgondolkodva figyelte a lány minden rezdülését, miközben Dio még mindig azon gondolkodott, ő vajon képes lesz-e megtenni, hogy távol maradjon Niantól...