15. fejezet

Hálló Kedveseim! Hát, nem hittem, hogy sikerül ma még hoznom az új részt, mert nagyon megcsúsztam, DE itt is van. Oly annyira friss és ropogós, hogy még ki sem hült a javítás után...:)

Nagyon köszönöm a komikat, imádni való, hogy ennyire lelkesek vagytok!! Szeretem olvasni őket és ti is tudjátok mennyi erőt és ihletet adnak, úgyhogy remélem most is tetszeni fog neketek a rész..:)

A Facebookos oldalon is örömmel venném ha minél többőtökkel találkoznék, bár biztosan ott vagytok, csak én nem ismerlek meg benneteket ezért úgy gondoltam JÁTÉKOT hirdetek. Három részlet, három különböző történetből, és amelyik a leingkább tetszetős és amelyik a legtönn pipát kapja annak elárulom a címét és kiegészítem egy hosszabb részlettel... na?? Mit szóltok?? Itt meg is nézhetitek. (katt rá).

Nikita talált egy jó ki zenét ehhez a részhez, úgyhogy meleg szívvel ajánlom mindenkinek, borzongató, az egyik kedvenc filmemből van. A címe:The Fountain ( A Forrás) Darren Aronofsky filmje, azé akit most Oscarra jelöltek a fekete Hattyúért. Hűűű ez volt a reklám helye:P Szóval hallgassátok, olvassátok szeretettel:)

Zene (katt rá)

Csóók, mimi:P

Róma...Nápoly... ma...

  Nagyon messziről hallotta meg Ottavio hangját, de ahogy az emlékek közé tolakodott kedvesen aggódva, hirtelen rántotta őt ki az átélt képek közül, éppúgy, miként a fuldoklót az életmentő. Először nem tudta, mi történt, majd meglátta Nian arcát, és minden újra világossá vált előtte. Érezte a szívében az igazságot, hogy Nian is pontosan ugyanarra gondolt az elmúlt percekben, mint ő. Nem volt benne biztos, hogy mit kéne most éreznie, mert legbelül egy lángocska elkezdte felmelegíteni lelkének hideg, halottnak vélt darabkáit. Talán egyszer majd újra olyan forróság fog lobogni benne, hogy összetört valósága ismét egésszé és eggyé válik. Dio most értette csak meg, hogy hiábavaló volt messzire menekülnie, a fájdalmat – aminek megszületésért önmaga is felelős volt – nem hagyhatta maga mögött. Rájött, hogy nem dughatja örökké a fejét a homokba, nem tehet úgy, mintha az érzelmei, a félelmei nem léteznének.

  Nian abban a pillanatban tudta, mire gondol a lány, ahogy meglátta megsebzett pillantását, ahogy észrevette elakadó lélegzetét. Tudta, mert akárhányszor meglátta ő is a kocsiját, eszébe jutott az a régi este. Sokszor gondolt arra, hogy el kéne adnia az autót, mégsem tudta, képtelen lett volna elviselni a tudatot, hogy más üljön oda, ahol egyszer ő és Dio boldogok voltak. Birtokolni akarta az emlékeit, úgy gondolta, így talán valamit megtarthat magának belőlük. Szinte érezte a lány forróságát, és ha akarta volna, újra ízleni tudta volna az ízét is, olyan élénken élt benne az a csók. Az volt az első igazi csókjuk – mosolyodott el az emlékre, és arra, hogy milyen érzés volt akkor a lányhoz érni. Alig tudta akkor megfékezni magát, annyira akarta őt. Az akarat mindig is jelen volt a kapcsolatukban, ez irányította őket - akarták a másikat, olyan erősen, hogy tönkrementek bele. De mégis, az a csók ott, akkor este mindennek a kezdete volt, és valaminek a vége. Az ártatlanságnak, a játéknak, a másik könnyedségének. Onnantól kezdve minden véresen komollyá vált.

  Emlékezett rá, hogy milyen finom volt a lány akkor, fiatal és bohó. Ő pedig azt hitte, övé a világ, mégis remegett, hogy Dio az övé lehessen. Buták voltak, őrültek, és mégis, ez volt a lehető legtermészetesebb dolog a világon. Nian abban a pillanatban tudta, hogy valami lesz egyszer közöttük, amikor Awen – a húga – még gyerekkorukban bemutatta őt neki. Persze akkor nem szerelem volt ez, csupán érdeklődés egy gyerek iránt, aztán csiklandozó vágyakozás, majd perzselő tűzzel égető szenvedély, végül, mikor már nem tudott érte tenni - szerelem.

  Ottavio hangjára mindketten összerezzentek, majd tekintetük összekapcsolódott, mintha így akarták volna közölni a másikkal, hogy értik, tudják, mi zajlódott le az imént.

Mintha egy különösen intim pillanatot akartak volna megosztani egymással, olyan bensőséges volt az időnek azon töredéke, mikor egymás szemébe néztek. Mindketten engedték, hogy egy kis időre lehulljon az álarc, és csak a csupaszon maradt érzelmeik villanjanak fel a másiknak. De ahogy jött, úgy múlt el a perc, és a maszkok újra a helyükre kerültek, az arcok újra bezárultak, a tekintetek újra elrebbentek a másiktól. Egyedül maradtak a hidegben, egyedül az együttlétben.

  Fájó volt belegondolni, hogy Nian ott van, mégsem mehet oda hozzá, nem bújhat az ölébe, nem csókolhat a nyakába úgy, mint rég. Dionak összeszorult a torka, ahogy megfogalmazódott benne a vágy, csak gyengédséget szeretett volna, csak egy ölelést, csak egy pillanatra meghosszabbítani a bensőségességet, amit az imént átélt. Mást nem akart. De tudta, nem lehet. Már nem.

  – Diodora! – szólt újra Ottavio.

Nem értette, mi zajlódott le az imént, mégis tisztán érezte a vibrálást a két ember között. Fájt értük a szíve, de nem tehetett semmit. Legszívesebben összeütötte volna a fejüket, de nem ért volna el sokat ennél a két csökönyös példánynál.

  – Ne haragudj, mit is mondtál? – fordult felé Dio, és tisztán látszott rajta, hogy fogalma sincs, Ottavio kérdezett–e valamit.

  – Még semmit – dünnyögte Ottavio, miözben már a csomagokat pakolták az autóba.

  – Akkor? – nézett rá a lány értetlenül, de Nian közbevágott.

  – Ki hol akar ülni?

  – Én hátra ülök – mondta rögtön Dio, nem bízott magában, nem akart oda ülni, ugyan oda, ahol az emlékei voltak. Nem. – Szfinx úgyis hisztizni fog, szóval jobb, ha mellette vagyok – vont még vállat, és lezártnak tekintette a témát.

  – Rendben, ahogy akarod – bólintott Nian, és a szemén pontosan látni lehetett, hogy mi zajlódik le benne. Egyrészt csalódott volt, másrészt végtelenül megkönnyebbült. Furcsa, különös, összekuszált érzelmek gombolyagai kavarogtak a lelkében. Ő nem akarta megfejteni, nem akarta legyűrni, csak várt, amíg kissé lecsillapodik benne a vihar. Nem nézett a lányra, csak gyorsan betette Maximust a hátsó ülésre, bekötötte, akár egy gyereket, majd ő is bepattant a volán mögé – jobb oldalra.

  – Végre! – sóhajtott Ottavio. – Nem nekem kell hátul nyomorognom! – vigyorgott. – Bella, el nem tudod képzelni, milyen jót tettél velem!

  – Akkor élvezd ki, padre, mert ahogy én a kisasszonyt ismerem, nem sokáig fogja kibírni, hogy ne dirigáljon, és azt hátulról nem lehet – kuncogott sötéten Nian.

  – Majd meglátjuk – húzta fel erre az orrát Dio. Mindig is utálta, ha rajta köszörülték a nyelvüket, és ez a két díszpinty már amúgy is gyanússá kezdett válni, főleg, hogy Nian nem ugrik állandóan Ottavio torkának. Különös – gondolta magában. Jó lesz ezekre odafigyelni! De meg is köszönhette volna Niannak a figyelemelterelést, mert a görcs a torkában kezdett oldódni.

  Mire kijutottak Rómából, már túl voltak egy veszekedésen és egy nehézkes fegyverszüneten is. Nian jól sejtette, Dio nehezen viselte, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogyan azt ő kitalálta, és mivel jelen esetben két férfi ült elől, őt kihagyták mindenből. Legalábbis sértett önérzete ezt kiabálta, egyenesen bele az arcába.

  – Mennyi az út Nápolyig? – kérdezte Nian valószínű Ottaviót, de természetesen Dio válaszolt.

  Előredugta a fejét a két ülés közé, rövid haja csiklandozta Nian csupasz bőrét, ahogy a szél meglebbentette azt. Nian összeszorította a fogát, de nem szólt, csak elnyomott egy halk sóhajjal vegyes káromkodást.

  – Miért érdekel? – kérdezte Dio ártatlanul.

  – Mert csak – morogta a férfi, mire Ottavio nagy bölcsen hallgatott.

  – Olyan száznyolcvan kilométer, azt hiszem – gondolkodott Dio hangosan. – Ha autópályán megyünk, annál nincs több.

  – Mennyi az mérföldben? Tudod, hogy utálom, amikor nincs viszonyítási pontom – morrant Nian és meglepődött, milyen nyűgős a hangja. Tudni akarta, hogy mennyi ideig kell a kínzást elviselnie, amíg Dio kényére-kedvére izgatja, hol az illatával, hol a hajának cirógató érzésével, hol csak azzal, ahogy a visszapillantó tükörből ránéz. Elege volt. Pihenni akart, csak lefeküdni és aludni. A korábbi pikírt jókedve ahogy jött, úgy el is múlt.

  – Jellemző – fanyalgott a lány –, angol vagy, így azt gondolod, már nem is kell ismerned Európa más rendszereit.

  – Mi vagyunk A civilizáció! Nem is értem, hogy nem alkalmazkodtak hozzánk – csóválta a fejét Nian félig komolyan, félig viccelődve.

  – Száztíz…

  – Mi? – nézett hátra Nian.

  – Mérföld – jött balról, Ottavio csukott szemhéja alól kilesve adta meg a választ.

  – Áruló – dünnyögte Dio és hátravetette magát, majd már nem törődött az elől ülőkkel.

  Délnek vették az irányt, Nápoly felé. A nap lemenőben volt, mindent meleg, aranyfénybe burkolt. A levegő gazdagon dús illatával eltöltötte érzékeiket, ahogy a leengedett ablakokon keresztülszáguldozott az autón. Dio lehunyt szemmel ült, és élvezte a nyugalmat. Többet nem szólalt meg, most csak a részesévé akart válni; ahogy a szél keresztüláramlik rajta, ahogy kifúj belőle minden feszültséget. Az alkony leszálltával az este édesen és csendben lopózott közéjük. Az autópályán szerencsére nem voltak sokan, így jó tempóban haladtak. Ahogy egyre sötétebb lett, Dio úgy érezte, mintha a csillagos ég takarná be őket puha takarójával. Megnyugtató volt a vidék csendessége, az elsuhanó fekete tájba bele belevillanó élet lüktetése, ahogy egy–egy település száguldott el mellettük. Dio szerette ezt az érzést, megnyugodott tőle, és ellazult.

  Orrát csiklandozta a beáramló, édesen fanyar, karcos, buja aromájú levegő csintalan cirógatása. Elmosolyodott, ahogy arra gondolat, Niannak is hasonló illata van, de abban a pillanatban ki is pattant a szeme, amikor rájött, hogy ez már rég nem az éjszaka zamata, sokkal inkább Niané, amit az első ablakon beáramló esti szél fújt hozzá. Összehúzta a szemöldökét, mégis nagyot szippantott az belőle. Ezzel a levegővel az orrában aludt el. Kimerítette a mai nap, és az érzelmei felbolydult méhkasa hatására teste felmondta a szolgálatot. Az autó monotonitása elringatta, elcsitította a benne zajló háborút.

  Nian tudta, mikor aludt el a lány, hallotta a szuszogásából, látta teste tartásából. Egész végig mereven, ugrásra készen ült a helyén, most viszont elernyedt, átadta magát az álom pihenő vonzásának. Úgy tűnt neki, egy élet óta úton van, és mind messzebb kerül a valóságtól, Londontól, az ásatástól.

  Eszébe jutott a tekercs, és ahogy Dio lefordította, amit tett – ahogy kihozta a levéltárból az anyagot – nagyon nehéz lesz megmagyarázni, de a férfi tudta, hogy Diotól messze áll a törvénytelenség. Nem hitte, hogy szándékosan cselekedett így, de meg kellett vele értetnie, hogy ez így nem jó. Ottavionak tudnia kell róla, máshogy az erőfeszítése, hogy lefordítsa, hogy valami újat adjon a tudománynak, semmivé foszlik. Elhatározta, hogy megtesz mindent, hogy ne így legyen.

  Mire Nápolyba értek, Ottavio is horkolt, pedig igazán nem tartott annyi ideig az út, hogy végül mindenki húzza a lóbőrt, de Niannak jólesett, hogy egyedül lehetett és át tudta gondolni, mit és hogyan csináljon. Úgy érezte, nem hagyhatja Diora a döntést, mert akkor addig–addig halogatná, mígnem késő lesz. Még induláskor elkérte Ottaviotól a szállás címét, ami ugyan neki nem mondott sokat, de hála az isteneknek és a gondviselő technikának, a GPS szépen csengő hangon elvezényelte őt a célhoz.

  – Ébresztő – dörmögte Nian elváltoztatott hangon, mikor megállította a kocsit.

  – Mi van? Hol vagyunk? – nyöszörgött Dio, mire Niannak egy mosoly szalad az arcára. Mindig is nehezen tért vissza a lány a valóságba; újabb régi emléket csalt Nian gondolataiba a kép, ahogy Dio félálomban tapogatózva nyúl felé.

   

  A hajnal nedvesen és hidegen csókolja meg a hálózsákból kibukkanó csupasz bőrüket. Nem tudni, hogyan, de egy másik test is hozzápréselődik. Ha jól emlékszik, éjjel még egyedül feküdt le, most meg valaki szorosan próbál egyre közelebb simulni hozzá, mintha belé akarna olvadni, csupán a teste köré tekeredett hálózsák akadályozza ebben. Érzi, ahogy a karja már elzsibbadt, a lány feje épp rajta nyugszik, hosszú, szőkés–vöröses haja az arcát cirógatja, a harmat nedvessé varázsolja. A fiú próbálna megmozdulni, de akkor a lány még közelebb araszol hozzá. Kétségbeesik, nem tudja, mit tegyen, az érzékelés hirtelen mintha erősebbé válna, kiéleződne a karcsú, fiatal test hatására. Felébresztené a lányt, de rájön, hogy élvezi a közelségét. Így legalább még örömét lelheti benne, amiben ébren soha. Szabadon lévő kezével kisimítja a lány arcából a tincseket, és hálát ad mindennek, hogy a többiek ebből semmit nem vesznek észre. Még soha nem volt hozzá ilyen közel, ennyire szorosan a teste. Egy gondolat szalad végig rajta - így maradhatnának...legalább az örökkévalóságig. De a végtelen megfoghatatlan egy ilyen fiatal életnek, így a fiú csak pár pillanatot kér még, mielőtt felébresztené a lányt. Titkon hozzáér a harmatcsókolta bőréhez, mélyet szippant az illatából, és nagyot sóhajt. Elég!


  – Nian, sajnálom, de csak egy lakosztályt kaptunk, ezért is hála a Vatikán jóságának – magyarázkodott Ottavio Niannak a recepción. – Tegnap még úgy tudtuk, csak ketten jövünk, és a lakosztályhoz két hálószoba tartozik, így megfelelt.

  – Nyugi, padre, engem nem zavar – krákogott Nian, mert mindúntalan Dio álomittas illata járt az eszében.

  – De engem nagyon is zavar! – replikázott a lány.

  – Ez van – mentegetőzött Ottavio, de titkon remélte, így talán egy lépéssel közelebb kerülnek a megoldáshoz. – Lehet a tiéd természetesen az egyik háló, rendben?

  – Természetesen – gúnyolódott a lány.

  Nagy nehezen megegyeztek, ki hol aludjon. Maximus és Szfinx miatt – legalábbis Dio szerint – mindenképp külön szoba kellett volna, de mindkét férfi meg volt győződve arról, hogy így is megfelel. Nem vacakoltak vacsorával, kipakolással, csak ledobták a dolgaikat, és ki–ki ment a maga ágyába.

  Reggel Dio kipihenten és tettre készen ébredt. Mintha a levegő is azt sugallná, hogy az új nap új lehetőségeket adhat. Szfinx szokásához híven most is elfoglalta – keresztbe – az ágyat, így a lánynak csak egy kis helye maradt az amúgy kétszemélyes franciaágyon. Hagyta, hogy Szfinx még lustálkodjon, és csendben kiaraszolt a két szobát elválasztó nappaliban.

  Ottavio és Nian nagyban susmorogtak valami fölött, amikor a lány belépett. Mindketten, mint akiket rajtakaptak valami turpisságon, szétrebbentek. Dio nem értette, mire ez nagy sietség, majd megakadt a szeme a saját írásán és egy szón…

   

  Pompei…


  Pompei ugyanolyan maradt, mint volt - kívül csillogó, belül rothadó város. Nyüzsgő, zajos, zsúfolt város, ahol az emberek és állatok ürüléke az utcára folyik ki, és ahol az előkelő, nagyhatalmú asszonyok csak gyaloghintóval járnak. Ugyanaz a város maradt, ahol a férfiaknak nem kellett titkolniuk, ha a bordélyházba tartottak, vagy az asszonyoknak, ha épp egy hímringyóval akarták tejben-vajban fürösztött, habtestüket kényeztetni. Mégis , nekem megváltozott, üresebb lett, fakóbb, már most halottabb. Mintha én magam is megváltoztam volna. Keményebb lettem, magányosabb, ugyanakkor erősebb. Csak magam voltam, leszámítva azt a pár barátot, testvért, akik az elmúlt időszakban befogadtak maguk közé. Bár nekik csak Diana voltam. Semmi több. Nem tudták, honnan származom, nem számított nekik, ki vagyok, csak az, hogy közülük való vagyok. Jó volt végre úgy tartozni valahova, hogy nem kérdeztek, nem követeltek, és főként, nem bántottak. De mindezzel együtt valami mégis ürességet hagyott maga után. Pontosabb nem valami, hanem valaki.

  Eywind minden pillanatban hiányzott az elmúlt négy év alatt. Végig attól rettegtem, hogy az arca, az emléke elhalványul majd, és nem marad más utána, csak egy homályos, csalóka, megfoghatatlan foszlány.

  Akárhányszor gladiátorok érkeztek Pompeibe, mindig újjáéledt bennem a remény, hogy visszatér. De persze nem jött, hiszen hogyan is jöhetett volna, amikor ő nem is tartozott igazán közéjük. Ő a saját népének hercege volt, és mostanra már biztosan uralkodóvá vált. Hiányzott, oly nagyon, hogy szinte éreztem a fizikai fájdalmat, az űrt, amit maga után hagyott.

  Csakis a saját makacsságom miatt – és azért, hogy az emlékét megtarthassam – szöktem ki újra és újra Verussal gyakorlatozni az Aréna eldugott szegletébe. Féltünk, hogy egyszer rajtakapnak minket, de mindig sikerült elkerülni, hogy észrevegyék, miben sántikáltun . Egyedül Rutilia tudta az igazat, hogy hova megyünk. Az ő mindent tudó szemei elől képtelenség volt elbújni, de ő volt az egyetlen – Veruson kívül –, akiben megbíztam.

  Már majdnem olyan magas voltam, mint az anyám, Calpurnia Domina, az úrnő. Egyre jobban hasonlítottam rá; külsőleg. A hajam ugyan még mindig világosabb vörös volt, mint az övé, a szemem is inkább szürke, mint az a jeges kék, de ránézésre az anyám lánya voltam. Azt hiszem, valahol büszke lehetett rám, mert az elmúlt időkben bár ugyanolyan hideg volt, mégis érezhetően megváltozott irányomba. Ez valószínű annak volt köszönhető, hogy kívülről én lettem a megtestesült római hajadon, a tökéletes gyermek és az engedelmes leány. Senki nem tudta - Rutilián és Veruson kívül - hogy ki is vagyok én igazán. Hazudtam mindenkinek, játszottam, hogy szabadabb lehessek. Ez volt az én egyetlen lehetőségem, esélyem. Pontosan ezért nem tudtam benne bízni, nem vágytam már a szeretetére, nem akartam mást, csak a szabadságomat. Csak azt, hogy elmehessek innen, és megtalálhassam az én oroszlánomat. Örökké emlékezni fogok Eywind ragadozó szemeire, ahogy akkor először engem pásztázott, mereven, rezzenéstelenül.

  – Diana! – ragadt ki az emlékezésből anyám hangja, mire nagyot sóhajtottam. Késésben voltam. Az új barátaim vártak rám, csak rám a szertartással, nem késhettem. Tudtam, hogy Verus kint toporog a kerítés előtt, ő már biztosan kiszökött. Gyorsan elrejtettem a nyakamban függő medaliont a tunikám alá, majd nyugodt, derűs kifejezést erőltettem arcomra, és az anyám felé fordultam.

  – Anyám, mit óhajtasz? – kérdeztem szemlesütve, nehogy kiolvashassa tekintetemből a türelmetlenséget. Mindig is híres volt hideg, könyörtelen. észjárásáról. Ellenségei félték, a szövetségesei csodálták ezért az adottságáért. Én csak tartottam tőle, nehogy megneszelje a kis kirándulásaimat. Már attól is éktelen haragra gerjedt volna, ha megtudja, harcolni járok Verussal, de ha még a többit tudná, hogy kik közé tartozom immár, nem bocsátana meg soha.

  – Leányom, Diana! – ült le az ágyamra, és elgondolkodón nézett rám. – Felnőtt lettél, és csodaszép – mondta elgondolkodva, majd kezével végigsimított az arcomon. Megmerevedtem az érintésére, de nem húzódtam el. Valaha mit meg nem adtam volna egy ilyen simogatásért, de mára nem jelentett semmit.

Nem értettem, hova akar kilyukadni, de vártam. Igaz, türelmetlenül és szinte toporzékolva, de kénytelen voltam várni.

  – Atyád, Claudius, ma vacsorát ad. Azt akarja, hogy legyél jelen.

  – Tessék? De hát miért? – döbbentem meg, és el is felejtettem, hogy anyámmal így nem lehet beszélni. Összevonta csodás, mélyvörös szemöldökét, és gyanakodva tekintett rám.

  – Az téged ne érdekeljen, lányom, ha itt az ideje, megtudod! Atyád azt akarja, hogy a legszebb tunikádat vedd fel, azt az arany selymet, és ne beszélj! – intett anyám, majd ahogy jött, úgy el is ment. Az ajtóból még visszanézett, és egy pillanatra azt hittem, elfátyolosodott a tekintete, de ahogy ránéztem, újra a hideg közönyt véltem felfedezni. Semmi nem változott. Semmi.

  Ahogy megbizonyosodtam arról, hogy távozott, sietve kapkodtam le magamról a csodaszép, keletről származó kelméket, majd egy sokkal szerényebb, fakó barna tunikába bújtam. Hajamat összefontam, hogy ne legyen annyira feltűnő, és kiosontam a szobám előtt lévő árnyékos árkádok alá. Ahogy végigsiettem a peristyliumon, rögtön tervezgetni kezdtem, hogyan tudnám a mai délutánba belesűríteni az összes teendőmet úgy, hogy mindenki jól járjon. Nem akartam lemondani a gyakorlatozásról, de mindenképp rövidebbre kellett vennünk, ha oda akartunk érni új barátaink esti ünnepére, amit értem, miattam tartottak. De nem tehettem meg, hogy elkéssek az apám vacsorájáról, így sietnem kellett. Bele sem mertem gondolni, mit tenne, ha tudná, mit művelek, hova és kikkel járok.

  – Végre, hogy itt vagy! – zúdult rám Verus szemrehányása. Ő nem sokat nőtt, legalább egy fejjel alacsonyabb volt, mint én, olajosan barna bőréből intelligensen csillogtak ki hatalmas, szénfekete szemei. Már nemcsak a szolgám, a barátom volt, hanem sokkal több. A testvérem is.

  – Calpurnia bejött hozzám – kezdtem bele a magyarázkodásba. – Előbb haza kell érnünk ma – mondtam, majd elmeséltem, miért állt be változás a terveinkbe. Nem tetszett neki, ahogy alakult a helyzet, de nem volt mit tenni.

  – Forduljunk vissza, Diana! – állt meg hirtelen. – Nem kockáztathatsz!

  – Tudom, de menni akarok – torpantam meg én is tanácstalanul. Már égett a tenyerem, hogy újra a fa kardokat foghassa; az izmaim összerándultak, mert már két napja nem tudunk gyakorlatozni; a lelkem pedig vágyott új családom felé. Menni akartam.

  – Diana, ha az apád rájön, megöl téged – nézett rám nagyon komolyan. – Ha csak egy kicsit is késel, addig nem nyugszik, míg ki nem deríti, hol voltál. Nem lehetsz könnyelmű!

  – Mit tegyek, Verus? – kérdeztem kétségbeesve, és éreztem, ahogy a szemeim ellepik a könnyek.

  – Halasszuk el a mai ünnepet, üzenek Elivel Josephusnak, hogy máskor kell megtenni a beavatásodat. Ma nem lehet. Kérlek, Diana, kélek… – nézett rám újra esdeklőn, várakozva. Igaza volt, tudtam.

  – Rendben – sóhajtottam nagyot. – Szólj Elinek, hogy ma nem tudnunk menni! De nem akarom, hogy megtudják, miért nem. Nem szerezhetnek tudomást az igazi életemről.

  – Diana, már nem ez az igazi életed – mondta komolyan, állhatatosan.

  – Igen, igazad van – mosolyodtam el, és óvatosan megérintettem a tunikám alatt lapuló lánc mindegyikét - az egyik Eywind medvekarma, amit azóta hordok; és egy másik, ami nem olyan rég került mellé. Az én életem már nem itt van, az én valóságom már nem ez. – Na, gyerünk, gyakoroljunk, aztán tegyük meg, amit az Úr parancsol! – céloztam az apám kívánságára.

  Izzadtan, koszosan és talán még büdösen is, de boldogan térünk haza. Lihegve, vidáman szaladtunk be a szobámba. Senki nem botránkozott meg azon, hogy Verus is ott van. Azt csinálhattam volna vele, amit csak akarok, a lényeg az volt, hogy ne kerüljön a ház falain kívülre. De persze, Verus és köztem nem volt semmiféle testiség. Az egyetlen csók, amit kaptam, Eywindől kaptam. Annyira hiányzott, hogy a szívem összeszorult.

  Még volt időnk bőven, így ahogy lemosdottunk, úgy döntöttem, lepihenek kicsit.

  – Rutilia majd ébreszt, én meg addig kint várok, rendben? – lépett ki az ajtón Verus.

  – Maradhatsz is, ha akarsz – motyogtam álmosan.

  – Tudom – mosolygott szépívű szájával, és arca újra kisfiús lett. – De inkább kint leülök, és elvégzem a gyakorlatokat, amiket Josephus adott. – Aludj, Rutilia kelt téged!

  Ledobtam magamról a ruhákat, észre sem vettem, hogy az egyik nyaklánc is lekerült a nyakamról, és a ruhák tetején landolt. Ahogy lehunytam a szemem, tudtam, hogy álmodom. Csak az álmaim maradtak nekem vele. Az álmaimban ott volt, velem volt, fogta a kezem és újra megcsókolt. Eleinte csak arra vágytam, láthassam őt álmomban, de ahogy az idő múlt, az én vágyaim is úgy változtak. Nem voltam ártatlan gyermek többé, pontosan jól tudtam, mi, hogyan zajlik férfi és nő között. Láttam már ilyet. És az a gyermeki csók, amit Eywind adott, felébresztett bennem valamit, ami mélyen szunnyadt a testemben.


  Itt van, újra itt van – sóhajtom, mert hang nem éri torkomat. Olyan boldogság árad el bennem, hogy alig kapok levegőt. Az arénában vagyunk mindketten. Nem tudom, hogy került ide, de nem is számít. Csak az a fontos, hogy velem van.

  – Eywind! – suttogom. – Hát visszajöttél!

  – Mindig megtalállak, hercegnő, hát már elfelejtetted? – kuncog sötéten azzal a gyönyörű nevetésével.

  Az öröm túlcsordul bennem, ahogy a karjai közé húz egy ölelésre. Magasabb, erősebb, mégis ő maga az. Csak nézem őt, és nem tudok betelni a látványával. Ugyanazzal az éhes ragadozó tekintettel figyel mereven, és érzem, ahogy megváltozik valami. Közelebb lép, majd hozzám hajol, és végre újra érzem a csókját, éppúgy, ahogy rég. De ez most mégis más. Tudom, hogy álmodom, és egy pillanatra elszomorít, végtelen fájdalom szorít a markába, de aztán újra öröm gyúl bennem, ahogy elhiszem a csókját. Nem számít, hogy álmodom, nem fontos, hogy nem valóság, nekem az, most az. Boldogan simulok az ölelésébe, nem érzem, hogy egyre szorosabban ölel, csak azt, ahogy a szája kalandozva járja be az enyémet. A tűz felperzsel, ahogy Eywind rám talál, ahogy az erős keze megérinti csupasz bőrömet. Mindent megadnék, hogy így maradhassak, hogy csak nézhessem őt, hogy csak érezhessem. Most ez a valóság, ő a legvalódibb, legigazabb lény a világon, és én. Ketten vagyunk, ketten... és mégis egyedül. Újra megcsókol, bennem pedig a tűzlabda óriásivá duzzad és felrobban, csodás, színes kavalkáddal ég, forrong, soha nem csitul…


  – Mi ez itt? – Egy erős férfihangra ébredtem, és még mindig félálomban nyitogattam a szemem, mikor megéreztem a fájdalmat…