12. fejezet

Üdv újra itt! Megérkezett Dio, Nian és Ottavio remélem sokak örömére:) Én soha nem tudok különbséget tenni a szereplők között, mindegyiket ugyanúgy és másért szeretem. 

Remélem most is ugyanúgy tetszetni fog nektek a rész, ahogy eddig, bár csak sejtéseim vannak, hogy igen, vagy nem...:/ Jó lenne ha megosztanátok velem is mit gondoltok a történetről.

És ha már itt tartunk, felmerült egy ötlet, hogy talán lehetne egy facebookos klubbot csinálni a történetnek, ahova háttérinformációkat, kulisszatitkokat tehetnék fel. Akár a római korról, akár az ásatásokról, a régészek munkájáról (A Gladiátor történetének valós hátteréről, mert van ilyen:)), vagy a gldiátorok harcairól, (régi és mostani gladiátorokéról is). Mit szóltok, van hozzá kedvetek barangolni egyett a Gladiátorok között??

Köszönöm az eddigi hozzászólasaitokat és üdv az új látogatóknak is, örülök nektek.  Ha tetszik az oldal vigyétek hírül másoknak is, hátha valaki még kedvet kap az ókorban, gladiátorok közt kirándulni Dio és Nian kíésretében:)

Jó olvasát!

mimi:)

Róma... ma...

  Miért van az, hogy az ember lánya képes elgyengülni olyankor is, amikor erősnek kellene lennie? Miért van, hogy amikor már minden rendeződni látszik, beüt a krah - egy férfi személyében. Dio azon gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy Nian újra berobbant az életébe, és épp olyan, mintha az elmúlt hat hónap meg sem történt volna. Körülnézett a gondosan berendezett lakásában – igaz, hogy csak egy tetőtéri kis lakás, de neki mindent megért a függetlenség, amit jelentett. Mégis az orrában még mindig Nian illata tekergőzött, készen arra, hogy végképp elterítse agyának maradék, tiszta részét is. Hiába mondogatta magának, hogy nem jó ez így, a teste újra és újra elárulta őt.

  Pontosan látta magukat kívülről, ahogy ott áll Nian karjába simulva, megkövülve akárcsak egy szobor. Kényszeríteni akarta magát arra, hogy hátráljon, hogy megszakítsa az érintkezést, de valahol legbelül egy fájdalmasan üres és magányos érzés megállásra sarkallta. Hiába nem tetszett neki az ötlet, hiába nem akarta, nem tehetett ellene semmit. Szabadon lévő keze felemelkedett, és óvatosan a férfi arcára tette.

  Még most is megszédült az érzéstől, ahogy az egynapos borosta a tenyerét csiklandozta. Lehunyta a szemét, de még így sem tudta elhessegetni azokat az ábrándképeket, amiket csalfa tudata vetített neki, bombázva amúgy is megtépázott védelmi vonalát. Nem akarta látni az emlékképeket, ahogy Nian mellett fekszik meztelenül, nem akarta érezni a bőrén a száját, nem akarta tudni, hogy mi van a férfivel, egyáltalán nem akarat semmit sem, ami vele kapcsolatos. Mégis, mit tesz? Itt áll, és józan esze ellenére simogatja! Az már biztos, hogy nem teljesen beszámítható – fintorgott magában, mégsem volt képes levenni a kezét Nian arcáról. Pontosan tudta, milyen képet vághat most a férfi - galádul, győztesen vigyorog, mint a vadalma. Már érezte is a keze alatt meg–meg ránduló arcizmait, majd minden érzéke tótágast állt benne, és a gerince mentén egy kéjes borzongás kúszott végig, lustán, ráérősen, amikor Nian belecsókolt a tenyerébe.

  Megmerevedett, nem akarta az érzést, el szerette volna taszítani magától a vágy hullámait, de azok betemették, nem foghatta többé álomtól ködös elméjére esztelenségét.

  Miért van az, hogy amikor azt hiszi, erős és megingathatatlan, elég csak egy pillanat, és szélfútta kártyavárként omlik össze minden eddigi erőfeszítése. Miért kellett neki beleszeretnie annak idején Nianba? Miért nem volt elég, hogy a legjobb barátnője bátyja, miért nem maradhattak meg csak barátoknak? Miértek halmaza kerítette be és fonta körbe ragadós hálójával, hogy ne tudjon mozdulni sem. Pedig tudta, hogy nem kéne. Ismerte őt, mégsem bírt ellenállni neki. Marták, szaggatták egymást éveken át. Kísértették és bántották a másikat, mégsem tudtak meglenni egymás nélkül sokáig. Nagyot sóhajtott, és most nem bánta, hogy az emlékek újra feléledtek benne. Olyan szép volt akkor, minden könnyűnek tűnt, és vidámnak. Alig volt tizenhat–tizenhét éves, amikor elkezdett másként nézni Nianra, akkor még minden játékos volt. Csak incselkedtek egymással sokáig, csak játszottak, de mindvégig barátok maradtak. Ez az, ami a legjobban hiányzott Dionak, Nian barátsága. Régen, ha bajba került, nem gondolkodott, csak egyszerűen hívta őt, bármi volt, Nian mindig ott volt vele, mellette. De, azóta a hat hónappal ezelőtti veszekedés óta, még csak fel sem hívhatta – és ez volt, ami a leginkább bántotta. Annyira szerette volna elmondani neki, hogy mit talált. Az első reakciója Nian volt, mindig ő, hogy a fene essen belé!

  – Kicsim, alszol? – hallatszott a nevetős hang, amitől az áldott emlékezés keserédes burkából egy csapásra újra a valóság hideg talaján találta magát arccal a hűvös igazsággal szemben.

  – Hagyj! – morgott Dio és kitépte magát Nian biztonságot adó karjaiból. Nem számított, hogy egy pillanattal korábban még ő volt az, aki simogatta az arcát, nem. Csak, hogy végre megfelelő távolságra lehessen tőle, hogy végre tisztán tudjon gondolkodni. – Miért nem hagysz már végre békén?! – kiáltotta kétségbeesve, hogy Niannak összeszorult a szíve erre a hangra.

  Mi történt, hogy ez lett belőlük? Hol rontották el? Már nem tudnak beszélgetni sem csak úgy, mint két egyszerű ember? Nian pontosan tudta, hogy nem. Nem fog menni, hogy ők valaha szenvtelenül csak úgy elüldögéljenek egymás mellett érzelmek nélkül. Nézte a lányt, és egy pillanattal ezelőtt még gyönyörködött benne, még élvezte, ahogy lehunyt szemmel az ő arcát simogatja. De minden jónak vége szakad egyszer – vette tudomásul fancsali képpel, így alkalmazkodott Dio új hangulatához. Bár fogalma sem volt arról, mi zajlik a lányban, mégis érezte, hogy valami nincs rendben. Ráadásul a tekercsek is nála voltak, ami szinte a lehetetlenséggel volt egyenlő. Hiszen az ásatáson talált papirustz a restaurátorok még csak most kezdik el rendbe tenni, csak annyit tudtak, amit Nian elmondott a lánynak, csak annyi volt biztos, amit fényképeken küldött neki.

  De amit most látott, ezt a fordítást nem küldhette ő, ez nem lehet annak a tekercsnek a fordítása, mert az nem volt ennyire jó állapotban, mint ahogy ezeken a másolatokon lévő lapokon látszott. Mégis,elég volt egyetlen pillantás az első sorokra, hogy tudja, ez az ő tekercseinek szövege. Ezt biztos nem a fényképek alapján fordította Dio, mert az sok helyütt olvashatatlan volt. A másolatokon lévő lapok túl épek voltak ahhoz képest, amit ő tárt fel. De Nian biztos volt benne, hogy ez az ő tekercseinek fordítása.

  Nem volt ismeretlen, hogy egy ókori szöveget később többször is lemásoltak, így eljuthatott több helyre is, mégis annak a lehetősége, hogy Nian és Dio egymástól függetlenül ugyanazt a szöveget tartalmazó írást találja meg, borzongatóan izgalmas lehetőségnek tűnt.

  – Dio, ne csináld, nem akarok harcolni veled! – mondta Nian majdhogynem suttogva, és megfogta a lány kezét, amivel az előbb még őt simogatta. – Szükségem van rád!

  – Nem, Nian, nincs rám szükséged – mondta szomorúan Dio, és maga sem értette, miért ez a hirtelen bánatos hangulat. – Ami neked kell, az nem én vagyok!

Elég! Mondta magában a lány. Nem játszik tovább, nem akarja tudni, miért jött a férfi, elég, hogy itt van. Nem maradhat vele egy légtérben, nem bírja, fáj. Hát nem érti Nian, mennyire nehéz neki, ha csak látja őt?! És hol van már Ottavio? Miért nem jön segíteni neki?

  – Tévedsz, gyönyörűm… – lépett hozzá megint közelebb Nian. Dio emlékezett rá, régen mennyire szerette, ha így hívta. – csakis rád van szükségem. Vedd úgy, hogy kellesz nekem! – mosolygott öntelten. Dio legszívesebben letörölte volna a képéről ezt az önelégült vigyort, de nem tette. Nem engedheti meg, hogy így szétcsússzon. Szedd össze magad, Diadora, elvégre felnőtt nő vagy, aki a saját életét irányítja! Szembefordult Niannal, majd végre ránézett. Erősnek képzelte magát, akit semmi nem tántoríthat el. De nem számolt a férfi tekintetével. Basszus!

  – Gyorsan mondd, minek köszönhetem a látogatást, mert nem érek rá! Nem érünk rá! – javította ki magát Dio, ahogy meglátta az értetlen arccal belépő Ottaviot. Nem baj – gondolta – majd később megmagyarázza neki. – Sajnálom, hogy nem kínálhatlak meg semmivel, de sietünk.

  Nagyon büszke volt magára, hogy milyen jól kivágta magát, és még csak a hangja sem remegett, de legnagyobb meglepetésére Nian megint nem azt reagálta, amit várt.

  – Ugyan hova mennél ebben a göncben, kicsi lány? – kacagott hangosan. Dio meglepődve nézett végig magán, és elátkozta a pillanatot, amikor pizsama helyett csak egy szál bugyit és pántos felsőt vett magára.

  – Ne hívj így, tudod, hogy utálom! – morogta és érezte, ahogy a férfi legelésző tekintete nyomán lángba borul az arca. Átkozott fehér bőr! Hiába volt már jó ideje a mediterrán fővárosban, mégsem sikerült annyi színt varázsolnia magára, hogy az ilyen kellemetlenségeket elkerülje, mint a pirulás. – Fel kell öltöznöm – motyogta magában, azzal eliszkolt a hálószobája felé. Nian csak nézett utána és mosolygott. Rájött, hogy hat hónap ide vagy oda, a lány nem változott, és ő még mindig megőrül érte. Mind az öt ujjával beleszántott a hajába, és nagyon szeretett volna rágyújtani. De emlékeztette magát, hogy leszokott, így csak a száját rágta idegesen. Nem tudta megítélni, vajon milyen hangulatban lesz Dio mikor visszatér, de sok mindent meg kellett beszélniük.

  – Nian, megmagyaráznád, mi folyik itt? – kérdezte Ottavio, ahogy beljebb lépett, és az egyik kezében lévő bögre kávét a férfi felé nyújtotta. Az morogva fogadta el, mert sehogyan sem akaródzott elfogadnia, hogy Ottavio milyen otthonosan mozog a lány lakásában.

  – Nincs mit magyarázni ezen – dohogott Nian. Eszméletlenül féltékeny volt, legalább magának bevallhatta. – Itt vagyok, visszajöttem, szóval te mehetsz is – mosolygott hidegen és állta Ottavio szelíd, mosolygós, elnéző tekintetét.

  – Azt ugye tudod, hogy pap vagyok? – veregette hátba Ottavio Niant vidáman.

  – Persze, hogy tudom, ne nézz hülyének! – mordult Nian. – Mi köze ennek mindenhez?

  – És katolikus pap vagyok, Nian. Dio a barátom, szeretem őt, de mint embertársamat, érted?

  – Ja, persze, azért alszol nála! Ugyan már! – horkantott Nian, mire Ottavio hangosan felnevetett. – Most meg mi bajod?

  – Te féltékeny vagy, Atyám, egy papra! – kacagott.

  – Aha, nagyon vicces!

  – Tényleg az, nyugi haver, szabad a pálya. De nem bánthatod őt, érted? – komolyodott el hirtelen Ottavio.

  – Nem akarom bántani. Ő volt, aki elhagyott engem, és nem fordítva.

  – Igen, tudom. De Dionak szabadság kell, és össze van zavarodva, ne kösd pórázra, azzal csak még inkább menekülni akar.

  – Mik ezek a hirtelen jó tanácsok? Irgalmas szamaritánus lettél? – gúnyolódott Nian. Tulajdonképpen kedvelte ő Ottaviot, de nem bírta megállni, hogy ne húzza kicsit, amikor végre megnyugodott a lelke, hogy a másik nem vetélytárs. De még mindig mardosta a féltékenyég, ha csak belegondolt, hogy Ottavio ott lehet Dio közelében, ő bezzeg nem.

  – Csak tartsd észben, rendben? – nevetett Ottavio újra és arra gondolt, hogy ezek ketten megérdemelnék, ha össze lennének zárva egy kis időre, és csak egymásra számíthatnának. – Elmondod, mi folyik itt?

  – Azt szeretném, ha segítene nekem – intett Nian a szoba felé, amerre Dio eltűnt –, de nem tudom, hogy hajlandó-e rá – sóhajtott fel. – Van egy ásatásom Londonban, és valami nagyon izgalmasat találtunk. Egy tekercset egy első századi villa egyik helységében. Egy amforába rejtették, és csodák csodájára a tőzeg, ami az idő folyamán betemette, elég jó állapotban megőrizte – mesélte Nian. Ha munkáról volt szó, minden rendbe jött egy szempillantás alatt. Újra egy kutató lett, akinek a szenvedélye a munkája. – Azt akartam, hogy Dio fordítsa a tekercseket, mert tudtam, hogy imádja, mellesleg ő az egyik legjobb ebben. Küldtem neki képeket is, de nem hívott vissza, és amikor, én hívtam akkor sem volt hajlandó beszélni velem, ezért én jöttem.

  – Azt akarod mondani, hogy csak egy papirusz miatt utaztál ennyit? – hitetlenkedett Ottavio. Valóban, kissé valószerűtlennek tűnt most így visszagondolva, de Nian soha nem gondolkodott logikusan, ha a magánéletéről volt szó.

  – Ja, valahogy úgy… – mosolygott sötéten Nian.

  – És most mihez kezdesz?

  – Nem tudom, de Dio valamit titkol. Az előbb az asztalán egy fordítást találtam, ami kísértetiesen hasonlít az én irataimhoz, de ennek az eredetije sokkal jobb állapotban van. Nem mondja meg, honnan szerezte, nekem viszont tudnom kell – sóhajtott Nian.

  – Nekem nem szólt semmit, hogy min dolgozik – töprengett Ottavio. – Mi legyen, erőszakkal nem fogod tudni kihúzni belőle.

  – Te tényleg ismered, ugye? – nevetett Nian. Az igazat megvallva kedvelte a csuhást.

  – Valahogy úgy… – mondta Ottavio –, de azon gondolkodom, hogy mi lenne a megoldás.

  – Valahogy meg kell puhítanom őt!

  – Mennyi időd van? – kérdezte hirtelen Ottavio. Nian nem értette, de azért válaszolt.

  – Van időm, de nem végtelen. Nem hagyhatom ott hetekre az ásatást, de pár nap, egy hét nem számít, miért?

  – Pompeibe kell utaznom, újra szentelni egy ottani kápolnát, és mivel Dio szorosan együttműködik a doktorija alatt a Vatikánnal, ezért úgy gondoltuk, hogy eljön velem…

  – És? Mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Nian, de abban a pillanatban megvilágosodott. – Azt akarod, hogy tartsak veletek? De miért?

  – Dio szakterülete az ókeresztény időszak, ugye?

  – Igen…

  – Nos, én most egy ilyen kápolnát szentelek fel – kezdte Ottavio, de Nian közbevágott.

  – Pompeiben nincs ókeresztény kápolna!

  – Tévedés, van. Nemrég tárták fel, és egy EU–s pályázatnak köszönhetően restaurálták, most régi fényében fog pompázni, és Dio, mint tudjuk, megőrül mindenért, ami a kora kereszténységhez köthető. Felhasználja a kutatásában ezt az új kápolnát is, azt mondja, sok új dolgot deríthet ki ezzel kapcsolatban – mondta Ottavio önelégülten, mint aki nagyon jót mulat valamin. – Tehát, csak annyi a feladat, hogy elhitessük vele, miért jössz te is…

  – Aha, cseppet sem fog átlátni a szitán – morogta Nian, de egyre inkább tetszett az ötlet. Aztán eszébe jutott valami. – Várj egy pillanatot! Az előbb a fordításában láttam valamit, ami talán segíthet!

  Gyorsan még belesett a lány után a szoba felé, de megnyugodva hallotta a fürdőből csobogó vizet, azon már meg sem lepődött, hogy kiszáradt a torka, ahogy elképzelte maga előtt Diot a zuhany alatt. Erővel tépte ki magát az ábrándképek kusza filmkockái közül, majd a lány dolgozóasztalához lépett. Újra kezébe vette a fordítás szövegét és átfutotta. Jól emlékezett. Amit keresett, ott virított nem is egyszer. Pompei. Már meg is volt az indok, miért megy ő is.

  Már csak Dionak kell valahogy beadni, és kihúzni belőle, honnan szerezte a papirusz lapokat.

  – Oké, minden rendben, sínen vagyunk – vigyorgott Nian Ottaviora. – Nem lesz gond az indok, hogy miért megyek én is!

  – Ez nagyszerű, akkor ezt elintéztük! – néztek össze cinkosan, mint akik évek óta barátok. Hihetetlen, hogyan tud fordulni a kocka percek alatt.

  – Ottavio – kezdte Nian –, kösz, haver!

  – Nincs mit, csak aztán nehogy megbánjam – dünnyögte Ottavio. – Nem akarom, hogy Dionak rossz legyen, érted? Nem szeretem látni, ha boldogtalan, és most az. Ő nem látja be, de én tudom. Nem él igazán, a fény kihunyt a szeméből, azt akarom, hogy újra az a cserfes, szeleburdi, vidám lány legyen, akit megismertem.

  – Az én hibám…

  – Nem, mindkettőtök hibája – javította ki Ottavio Niant. – Most mennem kell, a hír közlését rád hagyom, ne haragudj, de már így is késésben vagyok!

  – Rendben, mikor indultatok volna?

  – Pár nap múlva, a hétvégén lesz a szentelés, de mehetünk előbb is. Kérlek, mondd meg Dionak, hogy üzenem, előbb kell mennünk, este indulunk, és a többi és a többi… rád bízom, hogyan magyarázod ki magad – vigyorgott szemtelenül Ottavio.

  Kedvelte Niant, és szerette Diot, de úgy látta, mindkettő csökönyös szamár, és ha lehet, miért ne próbáljon meg tenni valamit ennek a kettőnek az érdekében. Mert azt látta, hogy Dio mennyire nincs jól így, és Nian sem tűnt épp rózsásnak, ahogy beállított. Bár, ahogy ezek csókolták egymást, cseppet volt csak zavarba ejtő. Ottavio elgondolkodott, vajon ő is tudna-e így szeretni, vajon benne is megvan-e a szerelem, a szenvedély képessége? De tudta, hogy ő egykor Isten mellett döntött, mégsem gondolta volna a nagy főnökéről, hogy a szerelem érzését tilosnak tartaná. Sokat gondolkodott már ezen. Ő hitt abban, hogy Isten a saját maga hasonlatosságára és képére teremtette az embert. Tehát, ha az ember olyan, mint Isten, akkor a Főnök olyan, mint a teremtményei; tud szeretni, gyűlölni, van humorérzéke, és ami legfőbb, amiben hitt: törődött a teremtett lényeivel. Nem hitte, hogy Isten arra kárhoztatná, az emberiséget, hogy örök szeretetlenségben éljenek. De ő mégis úgy döntött, hogy a szerelmet felcseréli a szeretetre. Mindvégig úgy gondolta, hogy helyesen cselekedett, és elégedett volt. Tudta, hogy ez az ő élete és ő ezt választotta, soha nem bánta meg döntéseit. Boldog volt Istennel és az emberekkel. Mégis, ilyenkor, amikor meglátott egy ennyire összeillő párt, mint Niant és Diot, akaratlanul is elgondolkodott, vajon neki is létezik valahol egy másik fele? És ha igen, nem bűn-e magára hagyni? Elvenni tőle az esélyt a boldogságra? Nem tudhatta, így úgy volt vele, ezen nem kell sokat morfondíroznia, csak ha majd, ha egyáltalán valaha majd odakerül, majd foglalkozik ezzel is.

  Nian örült, hogy sikerült valami elfogadható tervet kieszelni, és magának be merte vallani, hogy Ottavioból soha nem nézte volna ki, hogy még kerítőt is játsszon. Várt, míg a lány elkészül, és várakozás közben – kutató lévén, nem bírt a kíváncsiságával – körbekémlelt.

  – Itt ül! – mondta a kiskutyának, akit meglehetősen elfárasztott a korai játék, így már alig állt a lábán. Nem zavartatta magát, nemhogy leült volna, már le is heveredett és hangos szuszogásba kezdett. Nian lehajolt hozzá, és szeretettel megsimogatta a füle tövét.

  Dio lakása pont olyan volt, mint ő maga. Kissé kaotikus, színes, szertelen. Telve szenvedéllyel. Nem látott sehol fényképeket, semmi olyan személyeset, ami arra utalhatott volna, hogy Dio túllépett rajta. Ennek gonosz módon örült, mégis valahol méllyen sajnálta, hogy eddig fajultak a dolgok. Épp a könyvespolc felé tartott, hogy megnézzen egy kis kékszínű, alig áttetsző üveg edénykét, amikor megcsapta az orrát az a semmivel össze nem téveszthető illat, ami csak a lányra volt jellemző.

  – Citrom és méz – szippantott nagyot Nian a levegőből – még mindig.

  – Hol van Ottavio? Még meg kell beszélnem vele egy–két dolgot! – hagyta figyelmen kívül a lány Nian beszólását.

  – A csuhás haverod? - szándékosan csinált úgy, mintha még mindig zabos lenne Ottaviora, nem akarta, hogy idő előtt Dio sejtsen valamit, és ha most hirtelen megkedvelné a papot, a lány biztosan kiszúrná, hogy valami sántít. - Elment, azt üzente, hamar visszajön, és estére készülj el, mert hamarabb indultok – mondta Nian meg sem fordulva. – Ja, és még azt is mondta, hogy az én kocsimmal megyünk – közölte még mintegy mellékesen, ártatlanul.

  – Ma? Hogyhogy? Hiszen csak… – a lány megakadt, és Nian pontosan tudta, hogy ez az a pillanat, amikor leesik neki, hogy mit is mondott. – Hogy mi van?

  – Jól hallottad – vont vállat Nian tettetett nemtörődömséggel –, együtt megyünk, csillagom!

  – Mégis, hogyan képzelted, hogy veled megyek? Szó sem lehet róla! Ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből! Nincs az az isten! – toppantott Dio, mint egy akaratos kisgyerek.

  – Nagyon egyszerű, tartozol némi magyarázattal - utalt a titokzatos papirusz lapokra, és pontosan tudta, hogy Dio értette a célzást -, és tudom, hogy történetesen oda mentek, ahova az ÉN tekercseim szövege is vinne. Pompeibe – mondta Nian és várta, mit lép a lány. – Nincs apelláta, ha te mész, megyek én is. Márpedig, te mész, ugye?

  Most fordult csak Dio felé, de Dio pontosan tudta, hogy mi folyik itt. Nian olyan volt, mint egy ragadozó, mindig is úgy viselkedett. Most is, ahogy a kis nappalijában körözött, akárha egy nagymacska lett volna, szinte félelmetes volt, ahogy az elfojtott indulatok kavarogtak benne. Dio nagyon is jól ismerte ezt az álcáját. A szenvtelenség álarca mögé bújt, de az érzelmei a felszín alatt fortyogtak. Tudta, hogy el kell neki mondania, hogyan tudta lefordítani a tekercsek tartalmát. Tudta, hogy itt az idő, de úgy okoskodott, hogy Nian még hálás is lehetne neki. Lényegében semmi köze a férfinek hozzá, hogy ő honnan szerezte az iratot! Nem köteles neki beszámolni minden tettéről. Csak egy bökkenő volt. Ő is és Nian is tudták nagyon jól, mivel járna, ha kitudódna, hogy mit tett. És ki fog derülni, nem titkolhatja örökké. A titkok mindig kiderülnek. A titkok alaptermészete, hogy nem maradhatnak titkok.

  Ránézett hát újra Nianra, egyenesen izzó, várakozó tekintetébe, majd úgy gondolta, ez itt Nian, tudnia kell… de félt. Félt, hogy a férfi csalódik benne, hogy elítéli, nem érti majd meg, miért tette, amit tett. Félt, hogy megveti majd, és rettegett, hogy mi lesz, ha kiderül a két tekercs tényleg ugyanazt a szöveget tartalmazza. Tudta, hogy most veszített.

  Közelebb lépett Nianhoz, ösztönében bízva nagy levegőt vett, bátorságot öntött magába és megszólalt.

  - Elmondok mindent - nézett egyenesen Nian szemeibe, majd nagyot sóhajtott, és végre tudta, hogy helyesen cselekszik, bármi lesz is a végredménye.

  - Hallgatlak...