11. fejezet

Tataam...és itt is a következő rész. Remélem örömötök lelitek benne én nagyon szerettem írni. Jó lenne, ha megosztanátok velem, hogy mit gondoltok a történetről, Dianáról, Eywindről, Dioról, Nianról és persze Ottavioról is. Vagy bármiről, a korszakról. Hogy szeretitek-e a kort, ismeritek-e a rómaiakat, láttatok-e már gladiátorokat, igazából, láttátok-e, ahogy két penge egymásnak feszül? Én láttam... majd egyszer elmesélem, talán itt... a történetben:):):)

Nnah, ennyi elég is volt belőlem, jöjjön hát a fejezet:) 

Jó olvasást...csók, mimi:)

Pompei... akkor...

  Minden más lett. Minden megváltozott, és legfőképp én. Azon a nyáron felnőtt lettem végérvényesen. Búcsút mondtam az ártatlan gyermeknek, és üdvözöltem a felnőttet. Kívülről tökéletes voltam, de csak én magam tudtam igazán, hogy az, akit eddig láttak, már nem ugyanaz, mint akit most. Engedelmes és jó gyermek lettem, látszólag. Nem beszéltem, nem tiltakoztam, nem ellenkeztem semmi miatt. Tökéletes kis hercegnő lehettem volna, ha igaz lett volna a látszat. Maga a megtestesült római leány. Anyám meg volt győződve, hogy helyesen cselekedett. Talán így is volt. Nem tudhatom, mi történt volna, ha nem teszi, amit tett. Senki nem vette észre, hogy a bensőm változott. Megkeményedett, határozottabb lett, pontosan tudta mi a célja. Kívülről csak egy gyermek voltam, angyali arccal, szemeiben gyermeki csillogással, csalafinta mosollyal ajkán. De legbelül én, én voltam igazán. Végre tudtam mit akarok, végre nem voltak kétségeim, nem maradtak megválaszolatlan kérdéseim. Egyetlen éjszaka alatt eldőlt, hogy a sorsom fonalának fonata merre fog tartani. Talán már előttem megfonták azt, talán én magam voltam, aki alakította. Így volt. Így kellett lennie.

  Akartam az életet és akartam a szabadságot, amire vágytam. Nem egyszerűen csak vágyakoztam utána, hanem minden porcikámmal akartam, és képes lettem volna minden szabályt és szokást keresztülhágni miatta. Most lehet, azt gondolod, hogy Diana csak egy gyermek volt. Akkor hát hogyan lehetséges, hogy mindennek tudatában is volt? Tudtam, mit akarok. Egyszerű volt, mégis a világ legbonyolultabbja. A szabadság olyasvalakinek, mint én, ritka adomány volt. Hiába születtem előkelőnek, hiába volt az apám a szenátus tagja, az anyám hiába volt messze földön híres a szépségéről; én csak egy gyermek voltam, egy lány. Nem számítottam, nem jelentettem senkinek semmit. Csak egyvalakinek. Csakis neki. Már akkor is. Ő ott volt velem, nem tágított. Addig, ameddig csak lehetett, ameddig csak engedték, velem volt, és én már akkor szerettem ezért. És azért, amiért nekem adta a legféltettebb kincsét, a szabadság érzésének megismerését, holott ő maga nem volt az.

  Azon a nyáron egyszerre voltam rab és szabad. Boldog és szomorú, elveszett és akit megtaláltak. Azon a nyáron kezdődött az életem. Az életem, ami csodássá vált és egyben szörnyűvé is a döntéseim okozta végzetemben.

  Már rutinom volt abban, hogyan szökjek ki a kapun. Verus kívül várt rám, ahol rosszalló pillantással nyomta rögtön kezembe a durva vászon tunikát. Hamarjában magamra kapkodtam, majd a fejemre húztam a rongyos stóla egy darabját. De még előtte kicsit összekócoltam a hajam, hogy még véletlenül se tűnjön fel senkinek ragyogása, fényessége.

  – Diana, nem lenne szabad ezt tenned – morogta szemlesütve. Szegény, nem tehetett mást, kénytelen volt követni engem, hiszen ő maga tényleg szolga volt.

  – Verus, Verus, kedves barátom – mosolyogtam angyalian. – Most elmegyünk, ugyanúgy, ahogy mindig. És nem jön rá senki, ugyanúgy, ahogy eddig sem. 

  – Egyszer újra le fogunk bukni, és akkor nem kegyelmez nekünk a Domina – nyafogott Verus. Érdekesnek tartottam, hogy noha majd egyidősek voltunk, sőt talán ő még valamivel idősebb is lehetett nálam, mégis én voltam az öregebb, a felnőttebb közülünk. Ő gyermek maradt, míg én nem.

  – Az anyám, hidd el, nem fog rájönni semmire! Azt látja, amit akar. Egy engedelmes, jó gyermeket. És én az is vagyok, akkor, amikor annak kell lennem – nevettem gúnyosan. Igen, már ezt is tudtam. Megismertem a gúny hatalmát. – Ne félj már annyira! Már számtalanszor megtettük ezt az utat, nem?

  – De – mondta beletörődőn.

  – Na látod, akkor mire várunk? Igyekezzünk, mert elkésünk! – fogtam kézen, és ahogy volt, húztam magam után. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy minél hamarabb úti célunkhoz érjünk. Alig vártam, hogy újra és újra ott lehessek.

  Már úgy közlekedtem Pompei koszos utcáin, mint egy utcagyerek. Mindent megismertem, az összes sikátorban jártam, nem zavartak a koldusok, a bűz és az ürülék sem. A marakodó kutyákat gyorsan kikerültük, és határozottan mentünk a célunk felé, egyenesen arra, amerre Ő várt minket. Nem volt többé otthonom, nem számított már Diana, sem az istennő, sem a ház kis faunja. Csakis arra vágytam, hogy mehessek végre, hogy az út elinduljon velem, hogy hozzá vigyen. Igen, azon a nyáron minden eldőlt, az életem szövetét fonó Párkák már beleszőtték az új mintákat sorsomba. Elképzeltem, ahogy Nona, Decuma és Morta ülnek a szövőszékük mellett, és csak szőnek és szőnek, közben figyelik az életet, ami kezük munkájának gyümölcse.

  Lihegve érkeztünk az aréna mellé, ahol már várt minket Eywind. Megtorpantam, ahogy megpillantottam őt, újra és újra ahhoz a nagymacskához hasonlítottam, akit még rég láttam. Nevetett, amikor ezt elmondtam neki, mindig nevetett azzal a kissé gunyoros nevetésével, amit úgy szerettem. Nevetett, de tudtam, hogy nem rajtam mulat, és ez megmelengette a szívem. Én már akkor tudtam, amit más talán még csak sejteni sem mert.

  – Hercegnő! – hajolt meg előttem viccesen. Mindig eljátszotta ezt, én pedig mérges voltam rá, hogy kigúnyol, pedig nem tette.

  – Eywind! – nevettem. Elfelejtettem, hogy szöknöm kellett, és elfelejtettem, hogy ki vagyok. Vele csak Diana voltam, sehol nem volt már a kislány, aki istennő akart lenni, és sehol nem volt a dacos gyermek, aki ellenáll a szülei követelésének, és szabad akar lenni. Csak Diana voltam, és ő csak Eywind. Holott legbelül tudtam, hogy ez annál sokkal bonyolultabb, minthogy azt megértsem, mégis most csak Diana voltam. Tudtam nevetni minden bolondságon, még azon is, hogy Eywind már megint meghajolt előttem.

  – Már mondtam százszor, hogy ne hajolgass nekem! – toppantottam a lábammal. – Nem szeretem! Azt akarom, hogy ne kezelj másnak, mint ami vagyok.

  – De, hát pont ezt teszem, nem? – kérdezte csalafinta mosollyal a szája szögletében. – Igazam van, Verus? – nézett most rá. Kis barátom csak pislogott egyikkőnkről a másikunkra, és nem tudta eldönteni, kinek adjon igazat. Én szigorúan bámultam vissza rá, mégis nekem is mosolyoghatnékom volt a helyzet képtelenségén.

  – Én… én… – dadogott Verus – nem tudom.

  – Ugyan már, Verus, ne makogj, felelj! – csattantam.

  – Diana, miért teszitek mindig ezt velem? Én kedvelem mindkettőtöket, de nem mondhatom Eywindre, hogy nincs igaza, és neked sem, hogy neked van – tárta szét kezeit –, mit tegyek hát?

  – Gyáva – kuncogta Eywind. – Rendben, készen állsz? – nézett rám.

  – Igen, kezdhetjük!

  – Akkor, mire várunk, gyerünk! – csapta össze a két kezét. Szerettem nézni, amikor ilyen izgatott volt. Szinte vibrált, gyönyörű haja összefonva lobogott a hátán, szemében táncolt a nyughatatlan tenni akarás kis lángja. Elnéztem volna akár örökké.

  Emlékszem, egyszer megkérdeztem, miért engedik meg neki, hogy hosszúra növessze a haját, ha egyszer a gladiátorok között él és közéjük tartozik. Egy darabig csak talányosan nézett azzal a kifürkészhetetlen tekintetével, majd egy idő után válaszolt a fel nem tett kérdésemre is.

  – Emlékszel, amikor először találkoztunk? – kérdezte, mire én bólintottam, és meglóbáltam a lábam az aréna egyik lelátóján, amin ücsörögtünk. Nem látott minket senki kívülről, mi viszont rögtön észrevettük volna, ha valaki arra tartott volna. Tökéletes búvóhelynek tűnt.

  – És arra is, amit mondtam?

  – Arra gondolsz, hogy nem rabszolga vagy, hanem annál sokkal roszabb? – kérdeztem vissza.

  – Okos kislány – bólintott, mire összeráncoltam az orrom.

  – Nem vagyok kislány! – duzzogtam.

  – Dehogynem – nevetett –, de nem baj, így is kedvellek.

  – Tényleg?

  – Hát persze, Hercegnő – mosolygott a szemembe. – Szóval, akkor arra is emlékszel, hogy mit meséltem, honnan jöttem, hogy nem innen származom…

  – Igen, emlékszem.

  – Azért engedik, hogy hosszúra nőljön a hajam, mert ahonnan én jövök, ott ez a rangomat mutatja és azt, hogy harcosok leszármazottja vagyok, hogy én magam is harcos vagyok.

  – Miért, honnan jössz?

  – Germániából – mondta halkan. Emlékeztem rá régebbről, hogy valahol északon van egy ilyen hely, és vad, kegyetlen népek lakják. De akárhogyan is néztem Eywindet, nem láttam kegyetlennek. Nem tudtam annak látni.

  – És miért nem mész vissza abba a Germániába? – kérdeztem ártatlanul. Nem értettem, hogyan nem vágyik vissza, mi tartja itt. – Nem szeretnél hazamenni?

  – Mindennél jobban – sóhajtott –, de nem lehet, nem tehetem.

  – Miért?

  – Azért, mert én vagyok a béke záloga. Apám a népem feje, mondhatni uralkodója, mint nálatok a Cézár, bár nincs akkora befolyása, sem területe. Odaadott engem a rómaiaknak, hogy itt nevelkedjek, és a rómaiak nekik adták egyik fiukat, hogy az náluk nevelkedjen. Túsz vagyok, és ő is az. Nem mehetek haza addig, míg nem hívnak – hajtotta le a fejét.

  Egy pillanatra lehullott róla a nemtörődöm álarc, amitől mindig kissé pökhendinek tűnt, és könnyednek. Most, mint egy öregember ült mellettem, végtelen tapasztalattal a szemében. Nem tudtam mást tenni, máshogy vigasztalni, csak a vállára hajtottam a fejem, és óvatosan megfogtam a kezét.

  – Soha, soha nem mehetsz haza? – kérdeztem suttogva.

  – Nem tudom – vont vállat –, most a kiképzésemet tartják. Azért élek a gladiátorok között, mert ők a legjobb harcosok, így tőlük kell megtanulnom mindent. A testőreim vigyáznak rám, hogy ne essék bántódásom, hiszen az én bőröm drága pénz lenne Rómának. Mégis rosszabb a sorom, mint egy rabszolgának. Semmi vagyok a népem nélkül, az erdők nélkül, a hitem nélkül – mondta csendesen. Szomorú voltam, miatta és magam miatt is. Szerettem volna meg nem történtté tenni a fájdalmát, de nem tehettem semmit.

  – Ha nem hoztak volna ide, nem menthettél volna ki onnan – intettem a fejemmel a gyakorlótér felé -, és nem találkoztunk volna soha.

  – Hát, nem. Talán mégis van ebben valami jó is – vont vállat, és szinte lerázta magáról a bánatot. Felpattant, és újra az a fiú volt, akit megismertem.

  Azóta sok mindent elmesélt magáról. Az erdeiről, a fák között lakó tündérekről, manókról, erdei emberekről és a nagy, harcos istenükről. Én pedig mindig ittam minden szavát. Verus néha közbekotyogott valami új istenről, aki a szegények mellé állt, de nem törődtünk vele. Csak hallgattam Eywindet, ahogy mesélt.

  – Diana, mi lesz már? Meddig ábrándozol? – integetett az arcom előtt Eywind, mire felocsúdtam.

  – Oh, ne haragudj, csak elgondolkoztam! Kezdhetjük! – pattantam fel.

  – Rendben. Akkor készen álltok? – kérdezte, mire mindketten - Verus és én is - bólintottunk, hogy igen. – Verus, most te támadsz, és Diana védekezik! – adta ki Eywind az utasításokat.

  – Nem! Én akarok támadni! - ellenkeztem, de Eywind szigorú tekintete láttán meghátráltam. Mindig ezt csinálta, elég volt csak rám néznie, és nem hisztiztem tovább. Ezt senki nem tudta elérni nálam, csak ő. – Rendben, Verus támad, és én védekezek – adtam be a derekam. Mire Verus nagy lendülettel, ahogy azt Eywind tanította nekünk, támadni készült. Nem figyeltem semmire, csak a kezemben lévő két trák gladiusra – igaz, fából voltak, de azt képzeltem igaziak. A rövid kardok fa súlya lehúzta a karom, mégis egyenletesen tartottam őket. Nem néztem Eywindre, nem láttam mást, csak Verust – az ellenséget.

  Így ment ez már hónapok óta, amikor csak tudtunk, eljöttünk – kiszöktünk – Eywindhez gyakorolni. Azt mondta, akármilyen csenevész lány vagyok is, mégsem élhetek úgy, hogy nem tudom magam megvédeni, és lám, először is mi történt?

  – Diana, meghalhattál volna – mondta akkor. – Nem lehet, hogy csak éldegélj, mint a többi lusta római népség, a férfiak gondjaira bízva az életed. Mi lesz, ha egyszer meg kell magad védeni, mit teszel? – kérdezte feldúltan.

  – Megkérem az apám, a bátyáim, hogy védjenek meg, vagy a férjemet! – válaszoltam rögtön, hiszen ez volt a természetes számomra. Egy római nő nem alacsonyodott le odáig, hogy fegyvert fogjon a kezébe. Ezt csak a barbár asszonyok tették. – Én nem vagyok holmi kelta vadember, aki mocsokban harcol! – toppantottam a lábammal.

  – Akkor halj csak meg a gőgöddel együtt! – felelte Eywind, majd fogta magát és otthagyott egyedül. Nem engedhettem, hogy ott hagyjon, így meg sem gondoltam, amit mondok, máris utána szaladtam.

  – Várj, Eywind, várj meg! – lihegtem – Rendben! Harcolok, csak ne hagyj itt! Olyan barbár nő akarok én is lenni, aki kardokkal és lándzsákkal harcol! Kérlek, mutasd meg!

  – Nem tudom… – tanakodott, mire megint megijedtem. – Te római vagy, nincs szükséged rám.

  – Nem! Nem! Én akarom, tényleg! Ki tudja, mi történik, talán a kelták lerohanják Rómát, és akkor nekem is harcolnom kell! Légy szíves, segíts megtanulnom, hogyan védjem meg magam! – kértem, és ahogy rám nézett, tudtam, hogy győztem.

  Így kezdődött, azóta - hónapok óta - gyakoroltunk. És élveztem, nagyon meglepődtem, de élveztem minden egyes pillanatát a harcnak. És jól csináltam, láttam Eywind elismerő arcán, és szegény Verus sérülésein, és persze a sajátjaimon is. Pedig nehéz volt, mocskos volt és büdös. Minden egyes alkalommal fájt mindenem, és izzadt voltam. Az arcomról patakokba folyt a víz, és a por rászállt, de soha nem voltam még olyan boldog, mint azokban az időkben.

  De a Párkák más végzetet szántak nekem. Nem maradhatott így örökké, nem lebeghettem idilli kis világomban Eywinddel és Verussal. Vége kellett, hogy legyen.

  Egy tavaszi vagy már kora nyári napon ugyanúgy szöktem ki, mint korábban mindig. Megnőttem, lábaim izmosak lettek a sok futástól és a gyakorlástól. Magasabb voltam már, mint Verus. Kezem, lábam kissé esetlen volt ugyan, de nem zavart. Hosszú hajam ugyanúgy elrejtettem, mint máskor, és már futottam is. Meg sem kottyant az út, végig szaladtam, könnyedén az úton, egészen az aréna faláig, ahol Eywind a szokásostól eltérően nem várt ránk. Nem ijedtem meg, arra gondoltam, biztosan nem tudott kijönni a gladiátorok szállásáról.

  – Várunk – mondtam Verusnak, aki ugyanúgy megizmosodott a kéretlen edzéstől, mint én.

  – És, ha nem jön?

  – Jönni fog!

  Vártunk, sokáig, de nem jött. Egyre türelmetlenebb lettem, és egyre jobban féltem. Vajon mi történt? Miért nem jött el? Már majdnem sötétedett, és nekünk lassan mennünk kellett, mikor szó szerint berobban Eywind. Azonnal láttam, hogy valami baj van, nagy baj.

  – Mi történt? – rohantam oda hozzá.

  – Sajnálom, én annyira sajnálom – mondta és nem nézett a szemembe. Nem értettem semmit.

  – De mégis mit? – értetlenkedtem.

  – Nem találkozhatunk többé – motyogta. Először azt hittem, nem hallom jól, de aztán rám nézett, és megértettem, hogy csakugyan azt mondta, amit hallottam.

  – Ne…

  – Diana, az apám… meghalt, én vagyok a törzs főnöke ezentúl. Hazahívtak. Azonnal indulunk. A küldönc nemrég érkezett – mondta szomorúan, és a hangjából lemondás csendült.

  – De hát, ilyen hamar? – Nem akartam hinni, hogy elveszítem. Nem!

  – Már hónapok óta halott. Csak messze voltam, és nem értek el hozzám hamarabb. Értsd meg! Herceg vagyok, nem tehetek mást – suttogta és közelebb lépett hozzám. Óvatosan leemelte a hajamról a stólát, hogy a hajam vadul loboghasson az enyhe szélben. Behunytam a szemem és hagytam, hogy ujjai között keresztülfolyjon a hajam tömege.

  – Mi lesz velem? – kérdeztem sírva.

  – Megleszel, ne félj! Erős vagy, szép vagy és római vagy! Majd megnősz, nem leszel ilyen kis vakarcs… – nevetett reszelősen, amitől újra elszorult a torkom, és a könnyek újra utat törtek maguknak, amiket Eywind egyik ujjával óvatosan követett végig az arcomon. Mélyen megmozdult bennem valami. Nem értettem, csak éreztem, hogy nem mehet el nélkülem, nem lehet, hogy úgy éljek ezek után, mintha nem is létezett volna!

  – Nem! Azt akarom, hogy maradj!

  – Gyönyörű felnőtt lány leszel, és akkor férjhez adnak egy előkelő rómaihoz – folytatta gyengéden. – Gyermekeid lesznek, és nem is fogsz emlékezni egy vad, barbár germán fiúra.

  A szívem összefacsarodott a gondolatra, hogy valaha is elfelejthetem. Nem, az nem történhet meg!

  – Nem vagy barbár és vad – nyöszörögtem. – Még nem tanítottál meg mindent! Ha meghalok, miattad lesz! – támadtam rá.

  – Mindent tudsz, amit taníthattam – nevetett keserűen. – Többet is.

  – Rendben – szusszantam, és a döntés olyan hamar megszületett bennem, hogy meg sem lepődtem. – Megyek veled!

  – Ugyan már, Diana! – simított végig az arcomon, tenyerének nyomán lángra lobbant a bőröm, és halvány pír futott végig rajta. Nem láttam mást, csak a mosolyt az arcán, csak a szemét, ami most is, mint legelőször, olvadt mézként ragyogott rám. – Ne légy csacsi! Neked itt a helyed!

  – Nem, megyek veled!

  – Ha el is jönnél, azt hiszed, messzire jutnánk? – kérdezte lemondóan. Talán már neki is eszébe jutott, hogy nem hagy itt – futott át rajtam a remény halvány ölelése. – Apád azonnal a nyomodban lenne, és lándzsára tűznék a fejem, hogy elraboltalak.

  – De, ha megmondanám, hogy én akartam menni? – kérdeztem hamis reménnyel, gyerekes hittel.

  – Istenem, gyermek vagy még! – sóhajtott, majd egyetlen lépéssel még közelebb lépett, kinyújtotta a másik kezét és szorosan magához húzott. Csak ölelt, én meg úgy kapaszkodtam belé, mintha ezen múlott volna az életem. Azt hiszem, így is volt akkor. – Hiányozni fogsz, Hercegnő, nagyon.

  Nem tudtam válaszolni, csak zokogtam. Újra gyerek lettem, gyenge és védtelen. Megfosztottak az egyetlen jótól, ami az életemben volt.

  – Nem akarom, hogy elmenj! – sírtam.

  – Én sem. De muszáj – suttogta a hajamba. – Soha nem hittem, hogy valaha ebben a pokolban akarok maradni. Végül ez lett a legszebb hely, ami lehetett. De mennem kell, nem maradhatok. Az én istenem óvjon, Hercegnő – lépett hátrébb.

  Megértettem, hogy itt a vége. Csak néztem rá, minden vonását próbáltam magamba inni, örökre megőrizni. A haját, amire ha rásütött a Nap, aranylón csillant; a szemét, azt a ragadozó-veszélyesen gyönyörű szempárt; az erős arccsontját; a kissé ferde orrát – elmosolyodtam könnyeimen keresztül, amikor vakmerően végighúztam ujjaimat rajta –; az ajkait, ahogy szomorúan mosolyognak rám; a széles, erős állát, amibe egyszer mérgembe beleöklöztem, és amitől csak nekem fájt a kezem. A hangját is el akartam raktározni, ahogy kissé karcosan és gúnyosan mond valamit. Nem bírtam elviselni az elválást. Az életem volt már akkor. Úgy érzetem, nem létezem nélküle, mintha a Nap nem sütne már többé. Örök árnyékban kell már élnem.

  – Megtalállak! – mondtam hirtelen. – Ha nagy leszek, ha felnőtt leszek, nagy hatalmú Domina leszek, és megtalállak. Elmegyek Germániába, és harcolsz velem újra, úgy mint eddig. Megtalállak! – mondtam szenvedélyesen, mire újra megölelt, majd kivette a nyakából féltve őrzött talizmánját és az én nyakamba akasztotta.

  – Ez a karom az én erdeimben élő medve karma. Eddig engem őrzött, mostantól téged fog – mondta ünnepélyesen. – Azt akarom, hogy légy olyan erős, mint ez a medve, azt akarom, hogy légy olyan állhatatos és légy olyan bölcs is, mint ez a medve. Az ereje immár a tiéd! – suttogta reszelős hangon, mire megborzongtam. Majd a pillanat tört része alatt odahajolt, és egy forró csókot nyomott összeszorított, könnyektől sós számra - és elment.

  Még percekig álltam ott némán, égő ajkaimra szorítva az öklöm, várva, hátha visszafordul és nevetve közli, hogy csak viccelt, és ez is csak egy újabb próba volt azok közül, amiket eddig kitalált. De nem fordult vissza, nem nézett vissza, egyenes háttal ment, mígnem elnyelte a sötétség. Egyedül maradtam.



Róma… ma…


  – Hogy kerül ez hozzád? – kérdezte Nian vádlón Diotól, és a kezébe vette a papiruszról készített fotók másolatát.

  – Meg tudom magyarázni – védekezett Dio. Tudta, annyira tudta, hogy egyszer le fog bukni, de hogy így, arra nem számított.

  – Nem értem, ezek azok a tekercsek, amiket én találtam, legalábbis a fordítás erről tanúskodik, de ez sokkal jobb állapotban van, mint az enyém. Az alig olvasható, de ez itt… – nézett tanácstalanul, értetlenül Diora a férfi. Teljesen összezavarodott, nem erre számított.

  – Nem tartozom neked magyarázattal! – csattant a lány. Most értette csak meg, hogy Nian szinte betolakodott a lakásába, és ő meg tűrte szó nélkül. Legszívesebben elsüllyedt volna, ha a fogadtatására gondolt. – Különben is, mit keresel itt?

  – Nem hívtál vissza – mondta Nian egyszerűen, majd megrántotta a vállát.

  – És ezért eljöttél Rómába? Eszednél vagy? – hápogott a lány.

  – Ugyan már, Kislány, ne mondd, hogy nem örültél! – nevetett a férfi és a lány mellé lépett.

  – Ne közelíts, mert sikítok! – emelte fel a kezét Dio figyelmeztetően.

  – Ó, sikíts csak nyugodtan! – kuncogott Nian. Kezdte mégis élvezni a kis párbeszédüket. – Nincs senki, aki segítene rajtad – mondta és lépett egyet még közelebb.

  – Nian, nem akarok játszani, menj el!

  – Nem, amíg meg nem magyarázod, mi folyik itt – makacsolta meg magát Nian. Dio tudta, mi történik ilyenkor. A férfi olyanná vált, mint egy öszvér, ha megkötötte magát, addig nem mozdult egy tapodtat sem, míg meg nem kapta, amit akart. – Egy; mit keresett itt a pojáca, csuhás barátod? Kettő; mi ez a tekercsekkel? És három; azért örülsz egy kicsit nekem, ugye, szépségem?

  – Hagyd abba! Tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod – célzott Dio Nian győztes vigyorgására. – És a vadállatodat meg fékezd meg, mert Szfinx nem áll jót magáért! – mutatott a tényre Dio, miszerint a macska és a kiskutya épp újabb csatába bonyolódtak.

  Nian nagy sóhajjal lépett el a lány mellől, hogy a kutyust – nézete szerint – megmentse a macskától, majd már kezében Maximussal fordult a lány felé. De úgy tűnt, egyikőjük sem gondolt arra, hogy összeütköznek, és Niannak már nemcsak a kutyát kellett tartania, hanem a lányt is. Dio vesztére belenézett a férfi szürkés szemébe, és ugyan már nem foghatta az álomra tettét, mégis, újra elveszett.