25. fejezet

Halló...halló:)

Igen, jól látjátok!! Végre, valahára :) Íme, megérkezett, remélem vártátok már! És kárpótol benneteket a sok időért a fejezet hosszúsága:) Nem volt könnyű megírnom, mert mindig nehéz belebújni a szenvedés bőrébe..., de mindig azzal a reménnyel teszem, hogy lesznek még szebb és boldogabb napok is, amik rá várnak:)
Remélem, tetszeni fog nektek, vagy ha nem, azt is megírjátok ;) Jó lenne, ha nyomot hagynátok magatok után. Láthatjátok, hogyan kezdődik igazán el Diana útja, milyen kövekkel lesz kirakva ez az ösvény, és egy újabb lépés afelé, hogy végül az akkori Londiniumban lássuk őt.
Többet nem is mondok... irány a múlt, és Diana:)

Hess olvasni!
Csóók, mimi:)


Róma... akkor...

Soha nem hittem, hogy így fogok majd Rómába eljutni. Rabként, megvetett halálraítéltként. Magára az útra alig emlékeszem, csak arra, hogy mennyire végtelenül hosszúnak tűnt. Rémülten és rettegve vártuk, hogy hova visznek minket, nem beszélgettünk, csak hallgattunk összeláncolt kézzel, csöppnyi helyre bezsúfolva mindannyian. Azt hiszem, akkor, ott még fel sem fogtam igazán, mi vár majd rám. Talán jobb is volt ez így, mert ha tudtam volna, lehetséges, hogy megfutamodom, és inkább mégis a halált vágyom, mint az életet.

De makacs és konok voltam. Valami bennem élni akart. Az eszem az új hitet próbálta követni, beletörődni a megváltoztathatatlannak tűnőbe, de a szívem… a szívem mást diktált. Minden dobbanásával az élet felé lökött, neki nem számított, hogy az ész azt mondja: halál, halál, halál. Minden racionalitást nélkülözött az érzés, hogy élnem kell. Én próbáltam, tényleg próbáltam, akartam a halál puha érintését. Még akkor is, ha belül rettegtem az elmúlástól, egy akartam lenni a testvéreimmel. Egy az életben és azután is. Éppoly bátor akartam lenni, mint ők, akik szüntelenül mosolyogva várták a továbblépést. De én remegtem. A lábaim futottak volna, a szívem őrülten vert, a levegő a tüdőmbe fortyogott. Ugrásra készen vártam. Fogalmam sem volt mire, vagy kire, de még akkor is vártam, amikor összekötött kézzel, megtépett ruhában, mocskosan, büdösen, minden méltóságtól megfosztva az arénába löktek minket. Még nem léptem ki, nem tudtam. A többiek mind előttem tolongtak, szemüket elvakította a nap fénye.

A homok még tiszta és csillogó volt a napfényben, aranylóan tündökölt, mintha nem is arra várt volna, hogy megannyi ember vérét feligya, mint egy éhes, mohó szörnyeteg. Csodálkoztam, hogyan lehet ennyire puha és szépnek tűnő valami, ami aztán majd vértől és szennytől válik sárrá.

– Mozogjatok! – lökött rajtam nagyot az egyik őr. Röhögve nézte bukdácsolásomat, majd megelégelvén, hogy nem halad a sor elég gyorsan korbácsával végighúzott – csak úgy találomra – párunk hátán, vállán. A fájdalom égető volt, bár korántsem fájt annyira, mint maga a megaláztatás. – Mit bámulsz? – hajolt egészen közel hozzám, hogy éreztem bűzös leheletét. Undorító volt, nincs rá jobb szó. A gyomrom háborgott, de mégsem fordítottam el az arcom. Álltam, dacosan tekintetét, gúnyos vigyorát. Csak álltam, és nem szóltam. Ennyi még megmaradt nekem. Eddigi életem nagy részét úgy töltöttem, hogy arra neveltek úr vagyok. Nem tehettem róla, de nem tudtam másként viselkedni, mint amit a neveltetésem diktált. Ez az ember a régi világomban a közelembe sem jöhetett volna. Akartam, hogy tudja, még ÉN vagyok.

– Miért vacakoltok? Már várják őket! A császár is megérkezik nemsokára, nem várakoztathatjuk meg – lépett közelebb hozzánk egy másik őr. Ő sem tűnt másnak, mégis, ahogy a szemébe néztem, valamit láttam benne. Talán szánalmat, talán egy kis sajnálatot egy elvesztegetett élet után, nem tudhatom.

– Ez itt azt hiszi, hogy egy Úrnő! – röhögött hangosan az első majd kiköpött és csak épphogy nem talált el, mégsem mozdultam meg. – Na, lódulj! – Megfogta a hajam, és a csuklójára tekerte. Amúgy is nagyon nehezen tudtam menni, a lábamra kötött béklyó miatt, de most így, hogy még a hajamat is egészen szorosan tartotta, sehogyan sem ment.

Az arcom hozzáért a bőr csuklópántjához és kitekeredett testtel alig tudtam lépést tartani a marcona őrrel.

– Hagyd már! – csattant az előző hangja. – Nem látod, hogy alig bír menni?

– Mit érdekel az téged, már úgyis mindegy neki! Ha tetszik, miért nem azelőtt húztad fel magadra, mielőtt még a vadak elé vetették volna? – morogott az engem szorongató foglár.

– Mégis, mit képzelsz, kivel beszélsz, katona? Takarodj! – üvöltötte hirtelen a másik őr. – Két hétig te fogod a gladiátorok szarát és mocskát pucolni!

– Na de uram!

– Érdekes, hogy most rögtön tudod, hogyan kell a felettesedhez szólni. Máskor talán előbb gondolkodj! Te pedig – mutatott rám – Lódulj!

– Bocsáss meg, nem láttam, hogy te vagy az, kapitány – hajtott fejet az elöljárójának az őr.

Nem tudtam levenni a szemem róla. Mintha két lélek lakozna ebben az emberben. De nem volt időm ezen töprengeni, mert hirtelen a retropodiumból kilépve a szemem elvakította a napfény. Hirtelen döbbentem rá, hogy ugyanazon a folyosón hoztak minket a vesztőhelyre, mint amin a gladiátorokat is. Már láttam, hogy körben ott állnak, csak ránk várva. Némelyikük arcát sisak fedte, kezükben fegyver, testüket páncél és bőr takarta. Ránk vártak, rám vártak.

Megremegtem, a szívem hatalmasat dobbant. A szám kiszáradt, nagyot nyeltem, de a félelem fojtogatott. El akartam szaladni, mint azon az éjjelen. De már nem lehetett. A szemem ide-oda cikázott, támogatást keresve a többiek bátornak vélt tekintetéből. De az ő szemükben csak a megadást találtam. Tudtam, hogy nekem is ezt kéne éreznem. Bátran, szembenézni az elkerülhetetlennel. Nagyot sóhajtottam, és vártam. Elhatároztam, nem harcolok. Lelkemnek, tiltakozó fényesen tündöklő akarata az lett volna, hogy sikítva tiltakozzak minden ellen, hogy üvöltve kiabáljam világgá fájdalmam, hogy kezemben érezhessek végre valami fegyvert, hogy megvédhessem magam. De nem lehetett.

Reszkető sóhaj szakadt ki belőlem, beleremegett talán az ég is. Felnéztem a tündöklő kékségre és sírhatnékom támadt. Siratni akartam a meg nem élt életet, az át nem élt szerelmet, a meg nem talált boldogságot és az elérhetetlen szabadságot. Egy hangocska Eywind után nyüszített, de már hiába volt minden. A vége felé közelítettem rövidke életemnek, úgy, hogy soha nem is élhettem igazán. Megadóan meghajtottam a fejem és még mielőtt újra meglöktek volna, magam léptem beljebb. Íme hát; az oroszlán barlangja – gondoltam. Az érzelmek csak úgy kavarogtak bennem, mint megannyi kígyó a bensőmben. Tekeregve, sziszegve, hízelegve, sikamlósan, puhán és erősen kötöttek béklyójukba. Fulladoztam.

A harsonák megszólaltak, a tömeg őrjöngeni kezdett én pedig még mindig összekötözött kézzel vártam, mi fog történni. Csodálkoztam, hogy honnan van még bennem kíváncsiság.

Egyre közelebb araszoltunk társaimmal egymáshoz, míg végül az aréna közepén tolongtunk mindannyian. Már meg sem lepődhettem azon, hogy nem volt ott mindenki. Nem tudhattam, hogy azok, akik hiányoztak, vajon már halottak voltak akkor vagy majd csak utánunk lesznek azok? Úgy húszan lehettünk. Észrevettem Aemeliát, de Elit nem. Láttam több ismerős arcot, de Verust sehol nem találtam. Kicsit örültem, abban reménykedtem, hogy talán ő megmenekülhetett. Még mindig reménykedtem. Valami hatalmas csodában, hogy talán álmodom. De az álom rémálom szerű ébredést hozott, hiszen ez maga volt a valóság. Az én életem. Ennyi volt, itt ér hát véget. Halk, duruzsoló, megnyugtató hangot hallottam. Társaim imáját, együtt mondák, remegő hangon, de szilárdan. Kutató tekintetem megtalálta Aemeliát, szemében nem volt más, csak a szeretet és a vak hit. Könnyek leptél el arcomat, ahogy belegondoltam, az én hibám minden. Ha én nem hozzájuk menekülök, ha eltűnök minél hamarabb, ők most élhetnének és nem arra várnának, hogy kínok között haljanak szörnyű halált. Miattam.

– Aemelia, bocsássatok meg! – könyörögtem könnyek között, és bilincsbe zárt kezeimmel megpróbáltam őt elérni.

– Nincs miért megbocsátanunk, Diana. Emlékezz; nincs halál! – mondta nyugodtnak szánt hangon, de én ismertem őt, félt. Remegett és rettegett, mégsem hibáztatott. – A mi utunk ez volt. Nem ellenkezhetünk és nem kell félnünk, hiszen újra élni fogunk – mosolygott rám.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?

– Hogyhogy te nem vagy benne az? Figyelj, Diana – vont közelebb magához, amennyire összekötözött kezei engedték –, nem vagyunk egyedül és az itteni létünk csupán egy pillanat a nagy egészhez képest. És, hogy az kicsit előbb ért véget, mit számít? Itt csak megpihentünk, az ÉLET vár ránk!

– Aemelia, én félek! – sírtam hangtalanul, könnyek nélkül.

– Ne félj! Nem vagy egyedül, mi itt vagyunk neked, és Ő is. Hidd kedvesem, mindennek értelme van, minden rendben így.

– De én nem akarok meghalni! – éledt újjá bennem a dac, az élet apró lángocskája, amit úgy hittem kialudt már. De üdvözölve fogadtam hangját, örömmel kaptam utána, csak tartottam szorosan a melegséget, amit az élni akarás bennem hagyott.

– Hát, nem érted? Nem halhatsz meg! Mindannyian élni fogunk! – Olyan határozott volt a hangja, hogy megrémültem, talán megtébolyodott félelmében. De szemei tiszták voltak ragyogóak. Haja vadul szállt a feltámadó szélben. Bátorítóan megszorította a kezem és rám mosolygott. – Ne félj! Nem szabad félned!

– Igaza van a lánynak Aemelia – csattant egy elkeseredett hang mögülem. – Ha ő nincs, mi szabadok lennénk!

– Így igaz! – jött a következő és a következő.

– Miatta kell meghalnunk, az ő hibája!

Az előbb még oly biztonságosnak és oltalmazónak hitt tömeg hirtelen jéghideggé vált. Mindenhonnan ellenséges tekintetekkel találtam magam szemben, mindannyian engem vádoltak. Kimondva, vagy kimondatlanul. Fájt, de tudtam, igazuk van.

– Hagyjátok! – parancsolta Aemelia. – Hagyjátok békén!

– Igazuk van Aemelia – hajtottam le a fejem. – Az én hibám. Titus csak példát akart statuálni veletek.

– Nem. Titus mindenképp elhurcolt volna minket – ingatta a fejét Aemelia. – Ő… – kezdte, de nem tudta befejezni, mert hirtelen fegyvercsörgés és páncélok csilingelése töltötte meg az arénát.

Istenek és Krisztusom, hát elkezdődött!

Egyre közelebb nyomultunk egymáshoz, míg már tapodtat sem tudtunk mozdulni. Egymás hegyén-hátán tolongtunk és a gladiátorok csak úgy köröztek körülöttünk, mint megannyi éhes keselyű.

Majd megálltak, körénk gyűrűt vonva. Remegtem a félelemtől, de azt akartam, hogy ne lássák rajtam. Azt akartam, hogy méltósággal halhassak meg, ha így kell lennie. Bátornak éreztem magam, mert nem tudtam elképzelni sem, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy magamhoz ölelhessem a halált. Nem mertem gondolkodni, mert attól féltem, ha így teszek, összeomlok és könyörögni kezdek majd. Talán így kellett volna.

Ott álltunk az aréna gyémántcsillogású homokján és vártunk… őrjítő, csiga-lassú várakozással. A félelem és a halál szaga körbelengett minket, az orromba égett, beleolvadt az agyamba, hogy mindig emlékezhessek rá. Nem mozdulhattunk. Majd a várakozás őrjöngő hullámokként ért véget; a kapuk kinyíltak és hosszú láncokon, vérben forgó félelemtől rettegő szemekkel vadállatokat vezettek be. A lábaim megrogytak, Aemelia fogott karon, ő tartott meg. Halk nyüszítő hang tört fel a torkomból, nem tudtam kontrollálni magam.

– Ssh… Diana, hamar vége lesz, ne félj!

– Istenem, Aemelia, ezek elevenen felfalnak bennünket!

– Csak higgy!

– Nem megy! – sírtam.

Az állatok – oroszlánok, párducok, medve, és farkasok – egymástól, a tömegtől és a minket körbelengő félelembűzös levegőtől megőrülve rángatták láncaikat. Majd újabb kapu nyílt és katonák masíroztak keresztül rajtuk, vállukon fakereszteket hurcolva. A nézőtéren sikított valaki, majd röhögve éljenezve biztatták a katonákat, hogy minél előbb állítsák biztos talajba a kereszteket.

Nem bírtam gondolkodni, nem tudtam lélegezni, csak tágra nyílt szemekkel néztem vesztünk helyét. Többen közülünk most sírták el magukat először. Próbáltuk támogatni egymást, de ahogy a születésben, úgy a halálban is egyedül vagyunk, akárhányan is halunk meg egyszerre. Mindannyiunknak egyedül kell végigjárnia ezt az utat, senki nem foghatja kezünket, senki nem osztozhat benne velünk. Éppúgy, ahogy akkor, most is egy szál magunknak kell megküzdenünk a félelemmel és a visszafordulás vágyával. De ami egyszer elindult, vissza nem fordulhat már. Az utat végig kell járni, így vagy úgy. Lehetnek társaink egy rövid időre, lehet mellettünk szerelem, gyermek, barát, ellenség, lehet gazdagság, avagy szegénység, de egy biztos; a halálban egyenlők leszünk, és egyedül leszünk. Lehetünk sokan, vagy csak haldokolhatunk mi magunk, nem számít, mert, ahogy végig; egyedül leszünk. Csak mi, csak magunk. Egy társunk maradhat hát végül, és az nem más, mint maga a halál örökkévalósága.

Senki nem tudja, mi történik, hogyan történik, a hitünk védhet a félelemtől, de az elkerülhetetlen ott van, figyel, és lecsap. Elcsal, vagy egyszerűen csak értünk jő egy pillanat. Ha felkészültél, nem bánod. De hogyan lehet felkészülni valamire, amit nem ismersz, amitől félsz, aminek nem tudod az útját. Sehogy. Csak élj, és tégy meg mindent, hogy az életed egész és számodra értékes legyen. Tégy meg minden tőled telhetőt, hogy úgy lépj tovább, hogy tudd, nyomot hagysz magad után, még ha oly aprót is, ami szemmel alig látható, de hagysz valamit, ami az örökkévalóságig repít.

Mehetsz átkozódva, vidáman, bátran, mit sem számít, mert a végeredmény ugyanaz. Valami itt marad, és valami örökre elszáll. Egyedül kell hát leküzdenünk ezt az utolsó akadályt, éppoly egyedül, ahogy érkeztünk. Nem foghattam tovább szűkölve Aemelia kezét, hiszen ő nem tarthatott velem. Az ő útja csak az övé, és az én halálom csakis az enyém, senki másé. Nem osztozhat velem rajta, nem veheti át egy részét, mert nincs mit átvállalnia.

Mindegy, hogyan történik, senki, senki nem tudhatja majd rajtam kívül milyen lesz. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott, ismeretlen erőt adott. Mégis volt valamim, ami megmaradt nekem, még ha ez a halál maga volt is. De ez legalább az enyém volt. Az enyém és nem másé! Nem bújhattam el előle, nem tolhattam magam elé senkit, mert az én halálom, csak értem jött, és csak engem talált meg. Nem számított, hány vadállatot hoztak, vagy hány keresztet ácsoltak, magam voltam azzal az egy dologgal, amit mindannyian biztosan tudhatunk: a halállal.

Kihúztam a kezem Aemelia szorító ujjai közül és amennyire tudtam elléptem egyet. Hát legyen! Történjék akkor meg! Megértettem, hiába küzdenék, nem számítana, éreztem a szelét, ahogy toporogva, lihegve rám vár, hogy magával rántson, felfaljon. De az elsöprő szélhullám mellett ott ringatózott a csitító, vigaszt nyújtó törődés is.

Aztán hirtelen vége szakadt az őrjítő várakozásnak. A tömeg felhördült, mindenki egyfelé nézett. Nero megérkezett. Hangos harsona adta hírül a császár érkezését. Onnan, ahol mi álltunk alig lehetett látni őt, de szinte éreztem a belőle sütő mohó őrületet. Leült és nagy kegyesen intett. Kezdődik – gondoltam.

A már mellettünk lévő őrök mellé újabbak érkeztek minden kijárathoz, kapuhoz egy–egy. Sejtettem miért. Ha netalán valamelyikünk menekülni akarna, azt semmiképp ne tehesse. Tudtam, mi fog történni, hallottam róla eleget. De soha, soha, még a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet. Hiszen én egy patrícius, egy nagy hatalmú patrícius lánya voltam. Olyan messze állt ez a világ tőlem, hogy elképzelni sem tudtam szenvedéseit és gyötrelmeit. De most én vagyok itt, én és a szeretteim, és velem fog megtörténni mindaz, amiről eddig csak hallottam.

Még mindig ott álltunk egy csoportba verődve, rettegve, remegve az ismeretlentől, a szenvedés ígéretétől. Egymásba kapaszkodtunk, amikor két őr odalépett hozzánk. Azt hittem, most fog elkezdődni, de csak játszottak velünk. Fogalmam sem volt mire jó ez, de láthatóan élvezték gyötrésünket.

– Nézzétek ezeket a cafkákat! – gúnyolódott egy magas, kövér őr. – Még játsszák itt az előkelő asszonyságot! És te, kurafi, te mit bámulsz? – lépett az egyik fiatal fiú elé, aki nagyjából olyan idős lehetett mint én. Látszólag már alig volt tudatában annak, hol van, és mi történik vele, a félelem szinte eszét vette. A szüleit egy másik vesztőhelyre vitték, ő maradt egyedül a családjából.

– Most miért nem válaszolsz? – üvöltötte az arcába, de a fiú képtelen volt megszólalni, csak tágra nyílt szemmel, eszelősen nézte az őr eltorzult arcát.

– Mindjárt megered a nyelve, ne izgulj Marcus – szólalt meg egy másik kis, alacsony emberke. – Ugye, kisfiú? Hol van most az a halhatatlan istenetek? Miért nem jön értetek és ment meg benneteket? Hát tűri, hogy hívei szenvedjenek érette? Micsoda egy hazug istenség!

Hányingerem támadt, a gyomrom görcsbe rándult, és éreztem, hogy nem fogom tudni a rosszullétet visszanyelni. Öklendezve rogytam térdre, de a gyomromban már napok óta alig volt valami szilárd táplálék, így csak erőlködtem, de megkönnyebbülni nem tudtam. A lábaim elgyengültek, úgy éreztem, képtelen vagyok újra talpra állni, de akkor egy erős kéz marokra fogta a hajam és úgy rántott fel. Kiáltani sem volt időm, csak a szemem homályosult el egy pillanatra az égető fájdalomtól.

– Cica, ne remegj, még nem jött el a te időd! – vigyorgott rám Marcus. Nem értettem miért mondja, de nem is nagyon érdekelt. Hiszen mit számíthatott már nekem, ha bármit is megtudok? Nem válaszoltam, csak néztem őket és csodálkoztam, hogyan lehet ez a világ ilyen kegyetlen.

A arénában ülőkre néztem, és nem tudtam felfogni sem, hogyan képesek élvezni mások vérének hullását. Miért nem képesek észrevenni, hogy amit ők élvezettel, nyál csorgatva, éljenezve ünnepelnek, az másnak fájdalom és kínhalál. De hiú, ártatlan, naiv ábránd volt részemről, ha azt hihettem, hogy ez valaha is megváltozhat. Nem tudhattam, hogy az életem ettől kezdve ebben a világban fog folyni.

– Szedjétek le róluk a rabláncot! – kiáltotta oda az őröknek a parancsnokuk, mire mi értetlenül, de hagytuk, hogy megszabadítsanak minket a vasaktól, amik már kidörzsölték a kezünket.

– Te, te, te és ti ott! – mutatott a parancsnok úgy a rabok harmadára. – Most bebizonyíthatjátok, hogy halhatatlanok vagytok! Szögezzétek fel őket!

– Ne! – kiáltottam, mikor eljutott a tudatomig mire készülnek.

– Diana, hagyd! – szorított meg Aemelia és képtelen voltam felfogni, hogyan képes ezt így tűrni.

– Hát, nem látod, mit tesznek ezek az emberek velünk? – sziszegtem az arcába. A düh olyan tűzzel lángolt fel bennem hirtelen, hogy magam is meglepődtem. Legszívesebben puszta kézzel szaggattam volna darabokra mind, ha tehettem volna. De ahogy jött a hirtelen láng, úgy halt is hamvába éppoly gyorsan. – Aemelia, én képtelen vagyok ez elviselni! – sírtam.

– De igen, el tudod. Mind elviseljük, és győztesen kerülünk ki! – Úgy láttam Aemelia szemeiben a hit furcsa lángokkal lobog. Talán jobb is így – gondoltam. Ő már nem itt van, az ő tudata már megszabadult ettől a világtól, ő boldog. Valóban nem fél, hiszen neki már nincs miért. Irigyeltem őt az őrületért, a vak hitért. Rájöttem, én még gyermek vagyok hozzá képest, az én hitem meg sem közelíti az ő állhatatosságát.

– Aemelia, te valóban győztesként fogsz kikerülni innen, de én nem vagyok képes erre – mondtam neki, és megértettem, valóban egyedül maradtam. Aemelia beburkolózott a saját világágba, ahol nincs fájdalom és halál. Ahol azt tehették vele, amihez kedvük van, őt mégsem érhették el. Irigyeltem őt.

A kiválasztott társainkat elhurcolták és a lefektetett keresztek elé vezették őket. Az egyik asszony jajveszékelve próbált volna menekülni, míg a többiek közül volt aki, némán rettegett, volt, aki bátornak próbált látszani – ki tudja miért, talán, hogy a vele egy sorson lévőkbe erőt öntsön, vagy talán ő maga is csak így tudta elviselni a rá várót. És volt olyan is, mint Aemelia, aki szinte mosolyogva lépdelt, már nem e világon járt, hanem valahol csak egy általa látott és érzékelt békés, gyönyörű helyen.

Szörnyű volt nézni, ahogy a keresztekhez kötözték kezüket, majd Nero egyetlen intésére egy–egy vasszöggel átütötték még csuklójukat. Bizonyosan gyakorlottak voltak már ebben a műveletben hóhéraink, mert a vér csak csordogált megsebzett testükből, bizarrul gyönyörű rajzolatot hagyva maga után a meggyötört testeken. Csodálkoztam hogyan juthatnak ilyenek eszembe, de az agyam dolgozott, száguldott és sokkal előrébb járt már, mint én magam. A vadállatok, ahogy megérezték a vér szagát újonnan próbáltak nekifeszülni az őket tartó láncoknak. Az emberek a lelátókon először éljeneztek, majd ahogy a már sokadik szerencsétlent feszítették meg, kezdtek türelmetlenek lenni. Úgy tűnt, mintha unnák magukat, már láttak elég hozzájuk hasonlót, ez csak a bevezetés volt.

Nero újra intett, majd előlépett a ceremóniamester is. Meglepődni sem volt időm, hogy mit keres itt egy olyan, aki a gladiátorjátékokat vezeti, amikor újabbakat válogattak ki közülünk. Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, a maradék önuralmam is elszállóban volt, mint a soha nem látott hó az északi erdőkben, amikről Eywind oly rég annyit mesélt.

Az emlékek olyan gyorsan csaptak le rám, hogy felocsúdni sem volt idő, már meg sem lepődtem, hogy hirtelen újra olyan tisztán látom magam előtt az arcát, mintha csak tegnap váltunk volna el. Már nem is tűnt valódinak a félelem, hogy netán elfelejthetem őt, csak jöttek a képek, ahogy az az oroszlán szemű fiú mesél…

– El tudod képzelni, hercegnő? – kérdezi csillogó tekintettel. Kislány szívem megdobban, ahogy belenézek az olvadt méz kavargó óceánjába és hirtelen nekem is jókedvem támad. Azt kívánom, bárcsak láthatnám, amit Eywind is.

– Szerintem nem is létezik az a hó, vagy mi – replikázik Verus, csakhogy ellentmondjon, de én lepisszegem. Nem akarok mást hallani, csak az ő hangját. Nem olyan mély, nem férfias, csak egy fiatal fiú kissé reszelős, néhol hamiskás hangja, de az én fülemnek maga a szabadság.

– Verus, hagyd már abba! Eywind mesél nekünk! – csattanok, amikor látom, hogy Verus újabb levegőt vesz, hogy vitatkozzék.

– És olyan fehér, mint a tengerparton a legfehérebb homok, olyan fehér, mint a legtisztább vászon, mint a hattyúk tolla, de hideg, mint a jég. Puha és hideg. – folytatja. Én pedig iszom minden szavát, és megpróbálom elképzelni vajon milyen is lehet az a hó nevű valami.

– Áá, nem hiszem, hogy valami tényleg ilyen lenne! – mondom aztán én magam is, csak azért, hogy incselkedhessek egy kicsit. Arcom csalafinta fintorba rándul, ahogy Eywind rám vigyorog, és játékosan megcibálja összefont hajamat.

– Pedig elhiheted. Minden télen, amikor elég hideg van, lehullik a hó, és betakar mindent. Az erdő oly csöndes lesz, hogy minden nesz hallatszik, mintha álomba merülne a világ. Csodaszép! Egyszer majd megmutatom neked!

– Hiányzik neked az otthonod, ugye? – kérdezem, és megérintem a kezét. Eywind rám villantja a szemét, amiben valami furcsa fény kavarog, nem tudom megfejteni mi lehet. De nem is számít, mert örülök, hogy engedi, hogy ilyen közel legyek hozzá.

– Minden pillanatban hiányzik. Ott szabad lehet minden ember. Ott nem kötik béklyóba, és nem kell alakoskodni. Nincs intrika, csak becsület. Ott a férfi az, akinek lenni tud, harcol és meghal, ha úgy kell, de becsülettel. És az asszonyok ha úgy adódik éppoly jól megvédik magukat, akár fivéreik és férjeik – mondja keserűen. – De mégis, már ez a világ is hiányozna, ha elmennék. Már van valami, amit sajnálnék itt hagyni.

– Tényleg? És mi lenne az? – kérdezem ártatlanul.

– Hercegnő, gyermek vagy még, nem értheted meg! – borzol bele a hajamba. Utálom, amikor ezt csinálja, mert valóban gyereknek érzem magam, mellette főleg. Ellököm a kezét és nyelvet öltök rá, mire kinevet. Haragom éktelen, így felkapom az egyik fából készült rövid kardot és figyelmeztetés nélkül rárontok.

– Nem csak a ti barbár asszonyaitok és lányaitok képesek megvédeni magukat, ha kell! – kiáltom harciasan, de ő csak nevet. Verus mindeközben áll és vár, tétován, nem tudja, mitévő legyen. – Verus, döntsd el, kivel vagy… – figyelmeztetem.

– Látom, már jobban kell vigyáznom a számra, ha mesélek népemről, különben valaki itt még azt képzeli majd magáról, hogy ő maga is egy harcos!

– Igenis az vagyok! – toppantok a lábammal, mire újfent kinevet. Kicsit csúfondárosan, de mégis annyi kedvesség van hangjában, hogy képtelen lennék sokáig haragudni rá.

– Hogyne! Rendben, Diana, védd magad!...

Egy álomban ringattam magam. Úsztam a gondtalan gyermekkorban, és az újra megtalált emlékekben. Egy pillanatra megint boldog voltam. Az emlékek úgy öleltek körbe óvón, puha karokkal, hogy tudtam, csak le kell hunynom a szemem, és belesimulhatok kitárt, ölelő karjaikba. Majd a karokból meleg óceán lett, elmerültem, hűsítő habjaiban, lubickoltam kedves hullámaival, játszottam a képzeletem szülte képekkel és vártam, csak vártam, hogy megpillanthassam újra azokat a szemeket és a gunyoros mosolyt, hogy meghalljam azt a reszelős hangot, a rövid kis kacajt. Beburkolóztam, felvérteztem magam a képekkel, egy pillanatra szabadnak érzetem magam. Mintha nem is egy aréna kellős közepén álltam volna, mintha nem is én lennék az, akire a halál csúfolódó, édes csókja vár.

– Diana! Ne védekezz, csak engedd! – rántott ki egy kiáltás az álom és a valóság kusza ösvényéről. Egy pillanatra nem tudtam merre és hol járok, de aztán hirtelen minden világossá vált. Olyan jegesen hideggé, kristályossá, hogy azt hittem megvakulok a rideg csillogásától, a halálos félelemtől.

Aemeliának a legrosszabb sors jutott, amit elképzelni csak lehetett. A vadállatok elé vetették őt. Nem küzdött, amikor az oroszlán érte ment és habzó szájjal üvöltött rá, nem harcolt, nem menekült, mint a többi szerencsétlen. Csak állt, szinte angyali mosollyal az ajkán, némán, biztatón pillantva rám, majd az állat felé lépett.

Az arénában elszabadult a pokol. Vadállatok üvöltése, acsarkodása, az emberek sikolyaival párosult. Szinte tapintani lehetett a vér és a félelem szagát. A kereszten lévőknek, minden végig kellett néznie, ahogy lassan, kegyetlenül hosszú szenvedések árán szabadulhattak a kínok mezejéről. Nem akartam nézni, el akartam fordítani a fejem, de nem ment. Tágra nyílt iszonyodó arccal néztem, ahogy a vadak szétmarcangolják az élő emberi testeket, majd egymás torkának ugranak egy–egy darabért. Azt kívántam bárcsak meghalhatnék most azonnal, mégis Aemelia halála volt a legiszonyatosabb. Az oroszlán nem bántotta. Aemelia csak állt és várta a halált az oroszlán képében, de az nem jött. Lefeküdt a lány elé, mintha ő maga sem értené mit is keres még itt. Hosszú ideig senki nem vette észre, majd a lelátóról egy asszony kiáltozni kezdett:

– A bestia nem engedelmeskedik, öljétek meg a cafkát! – sikította.

Minden szem arrafelé fordult, hol Aemelia és a hatalmas oroszlán voltak. A lány csak állt, és mormogott valamit magában, míg az állat tanácstalanul, farok csóválva – az idegességtől – hevert előtte. Akik még velem voltak – jórészt férfiak és talán még két nő – újult reménnyel tekintettek körbe.

– Krisztus megvédi az övéit! – suttogták egyre izgatottabban, örömmel teli hangon. De nem vették észre az egyik őrt, ahogy Aemelia háta mögé kerül és keresztüldöfi őt a lándzsájával.

– Nesze nektek új isten és örök élet! – mondta miközben húzta kifelé a halott lányból a véres lándzsahegyet.

Arra számítottam, hogy erre már az állat is támadásba lendül és elhurcolja Aemelia tehetetlen testét, de tévedtem. Az oroszlán nem mozdult. Még akkor sem, amikor szigonyokkal kezdték el bökdösni, csak feküdt, a farkát csapdosta és morgott. Aemelia valóban győzött a halálban. Örültem, és megszakadt a szívem egyszerre, hogy látnom kellett dicső, ámde mégis csúfos halálát.

A korábban tiszta aranyló homok, mostanra vértől és emberi testrészektől volt mocskos és bűzös. Nem tudtam nem nézni, ahogy az állatok civakodnak egyik–másik társam maradványain és nem tudtam nem hallani a keresztre feszítettek halk hörgéseit. Talán az én elmém is megbomlott, hogy szemem itta a borzalmas látványt. Talán az agyam nem volt képes felfogni, vagy talán látnom kellett, hogy végre élni akarjak.

Hitelen csöndesedett le a közönség, és egy emberként sóhajtott és hördült fel, amikor nyíltak a kapuk és újabb gladiátorok léptek be.

A szívem egy őrült pillanatra hevesebben kezdett el dobogni, magam sem tudom, miért. Ahogy jöttek, érzelemmentes arccal, az erő és a veszély lengte körül őket. Nem voltak sokan, talán egy fél tucatnyian, mégis abban a pillanatban, ahogy megjelentek, minden száj elnémult és minden szem kikerekedett. Ahogy néztem őket, már–már szenvtelenül, észrevettem a két utolsó gladiátort, akinek nem lehetett látni arcukat, sem hajukat. Majd mindegyik mezítláb volt, ezt a kettőt kivéve, ők a légiókban használatos sarut viselték. Az egyikőjük combig érő lemezes páncélzatot hordott, míg felső teste fedetlen maradt, és csak a kardot forgató karját takarta ugyancsak páncél.

Mindketten magasak voltak, de az egyikőjük szemmel láthatólag nagyobb, izmosabb, akárcsak az arénában portyázó hatalmas medve. A járása is hasonlónak tűnt, de emlékeztem; ez csak csalóka képzet, hogy ő lassúbb. Míg társa – mert biztos voltam benne, hogy valamilyen módon egymáshoz tartoznak –, inkább vékonyabb, szálkásabb, nyúlánkabb volt. Nem értettem magam, hogy lehetek képes azok testét bámulni, akik azért jöttek, hogy kioltsák az életünket. De mintha mindez egyetlen pillanatig nem számított volna. Néztem, a magasabbikat, ahogy jár, ruganyosan, mint egy ragadozó nagymacska és könnyedén. Mégis volt benne valami halálos. A tartása a megfeszített izmai, a kardot szorongató keze, mind–mind erről árulkodott. Ő maga a veszély. Hatalmas tűz lobogott benne. Nem tudtam honnan ezek a gondolatok, de egyszerre irtóztam és voltam kíváncsi erre a férfire.

Majd a thraex, mert az volt, míg a másik, egy myrmillo – ötlött emlékezetembe azon régi napok egyike, mikor a gladiátorokat lestük –, a társai elé állt, és mondott nekik valamit, nem érthettem mit, de a hideg végigszaladt a hátamon, ahogy belegondoltam, most beszélik meg a taktikájukat. Hogy honnan vettem, hogy ők azért jöttek? Csak egyszerűen tudtam.

Lassan elindultak, majd szépen leszakadtak egymástól, és körbekerítettek minket. Úgy álltunk ott, mint a bárányok a farkasok előtt. Vártuk, hogy mikor szakítanak ki közülünk egyet a vadászok, mikor kezdenek el bennünket terelni, és mikor fejeződik már be ez az egész cirkusz.

Egy percre megálltak, majd mikor a Nero bólintott, ők megkezdték a vadászatot. Csakhogy itt a prédák mi voltunk. Egyre szorosabbra fonódott körülöttem az emberek lánca, szinte már tapodtat sem tudtam mozdulni, ahogy a maradék egy tucatnyi ember összepréselődött mind kisebb és kisebb helyre.

– Vigyázzatok, nehogy kiszakítsanak benneteket! – hangzott egy hang valahonnan mögülem.

– Ugyan minek? Hiszen mind halálra vagyunk ítélve. Felesleges a küzdelem! – mondta Aelius, az egyik fiatal társunk, aki tehetetlenségében látszólag máris feladta az életét.

– Nem hagyhatjuk, hogy lemészároljanak minket akár a birkákat! – csattant fel újra Caius. – Én harcolok!

– Mind harcolunk! – szólt remegő hangon Caia, a húga. Szerettem őket, ők csak békességet akartak maguknak, miután elveszítették az egész családjukat és csak ketten maradtak. És íme, most rájuk is ez a sors várt. Elkeserítő és megindító volt.

– Azt sem tudjátok, hogyan kell! – suttogta kétségbeesetten Aelius. – Nem harcolhattok gladiátorok ellen. Ki lenne erre képes?

– Diana például – nézett rám Caius, mire én meghökkentem. Hogyan gondolhatja ez a férfi, hogy fel tudnám venni velük a harcot? – Láttalak gyakorlatozni azon a napon – folytatta –, te tudod, mit kell tenni. Mond el, és mi követünk!

– Caius – sóhajtottam keservesen –, amit te láttál, csak egy játék volt. Egy szeszélyes kislány bohóckodása a gyerekkori játszópajtásával – csóváltam a fejem tagadóan.

– Az lehet, de én akkor is tudom, mit láttam! Te vagy az egyetlen, akinek valamilyen képzettsége van. Segíts nekünk! Segíts, hogy túléljük – könyörgött Caius. Nem tehettem semmit, hiszen mit mondhattam volna, hogy úgyis mindegy, bármit is teszünk? Nem vehettem el tőlük az utolsó, hiú reménysugarat sem. Holott biztos voltam benne, minden hiába.

– Nincsenek fegyvereink, semmink – mondtam lemondóan.

– De van hitünk! – válaszolta rögtön Caius. – Meglásd, Diana sikerülhet!

– Nem, sajnálom, de nem hazudhatok! Nem élhetjük túl. Nézz rájuk, Caius – intettem a gladiátorok felé, akik némán, a jelre várva álltak körülöttünk. – Csak annyit tehetünk, hogy megkönnyítjük magunknak, és nem harcolunk. Bocsáss meg, nem engedhetem, hogy még borzalmasabb legyen a halálotok.

– Akkor hát, ennyi volna? Semmi remény?

– Caius, remény mindig van, ha mégoly halvány is – mosolyogtam könnyek között. – De azt hiszem, a mi reménységünk oda.

– Én képtelen vagyok csak úgy megadni magam, nem megy! – csattant fel tehetetlen dühében újra Caius. – Én harcolok, nem tehetek mást!

– Megértem, és csodállak érte – bólintottam. A szívem hideg lett akár az a soha nem látott hó. Jeges, mint a leghidegebb téli éjszaka, és sötét, mint az óceán feneke. – Egyetlen lehetőség van csupán – mondtam mégis –, ha gyorsak vagytok, nagyon gyorsak, és megpróbáltok fegyverhez jutni, de az is hiába. De így meggyorsíthatjátok, és talán nem fog annyira fájni.

– Rendben, ezt fogjuk tenni – bólintott Caius. - Az egyetlen Igaz legyen veletek, testvéreim.

Nem vettem észre, mikor hogyan kezdődött a támadás, csak azt, hogy hirtelen már nem egy csoportban tömörültünk, hanem szanaszét szóródva futottunk az éltünkért. Azt hittem akarom a halált, azt hittem, a sok szörnyűség, amit látnom kellett megtörte lelkem élnivágyását, de ahogy futottam, rájöttem, hogy nem akarok meghalni. Nem. Még nem. Nem volt időm a többiekre figyelni, sem meghallani jajszavukat, könyörgésüket. Követtem ösztöneim parancsát és próbáltam láthatatlan maradni. De hogyan is lett volna ez lehetséges, hiszen a gladiátorok tudták, pontosan jól tudták, hogy hányan vagyunk.

Olyan gyorsnak tűnt minden, és mégis olyan lassúnak. Mintha a mozdulatok egyik pillanatban még lassított képekként vánszorogtak, míg a másik percben olyan sebesen vágtattak, hogy félő volt beleszédülök látványukba. Összezavarodtam, egyik felem azt akarta, legyen végre vége, akárhogy is történik, csak legyen vége! De a másik felem élni akart, húzni ameddig csak lehet. Bármibe kerüljön is.

Hirtelen egyedül maradtam az aréna egyik végében. Ne láttam, hogy van-e még rajtam kívül életben valaki, de reméltem, hogy igen. Nem láthattam semmit, hiszen az a hatalmas medve myrmillo közelített felém. Sem fegyverem, sem erőm nem volt már. Immáron valóban egyedül voltam a saját halálommal néztem farkas szemet. A myrmillo felém lépett, egyre csak közelített. Arcából nem láthattam semmit, hiszen a sisak teljesen eltakarta, de éreztem, hogy mosolyog. Legalább neki van minek örülnie – gondoltam még szárazon, egy olyan lány gondolataival, aki már azt sem tudta pontosan hol van, és mi történik. De a gladiátor csak jött, míg már nem tudtam hova tovább hátrálni.

Majd hirtelen az a másik, a thraex termett ott és immár ketten akarták elvenni azt, amit talán már önként is odaadtam volna, csak lett volna vége. De a testem nem az elmémnek engedelmeskedett. Még mindig csak menekültem, bár már nem volt hova tovább. A thraex hirtelen egy gladiust dobott felém. Nem értettem, mit akarhat vele.

– Vedd fel! – parancsolta. Hangja mélyen zengett a sisak mögül, alakja merev, feszes volt, ugrásra kész. – Vedd fel, és harcolj, vagy halj meg!

– Miért? – kérdeztem.

– Azt akarom, hogy fogd a kezedbe azt az átkozott gladiust és harcolj! – Fel nem foghattam, mire ez az indulat, miért akarja, hogy küzdjek. – Mire vársz?

Lassan vettem fel az elém hajított kardot, majd a kezembe fogtam. Tapintása ismerős volt, kedves a szívemnek. Azokat a régi napokat idézte fel, mikor még valóban játék volt ez, egy kedves játék. Akkor nem gondoltam, hogy valaha komolyan is küzdenem kell majd az életemért.

Egymással szemben köröztünk; én a valaha volt patrícius lány, Diana Lucia, és a threax gladiátor. Most szerencsének éreztem, hogy megfosztottak hosszú tunikámtól és csak egy rövid alsóruha volt rajtam, így könnyebben ment a mozgás. A vérem hirtelen felpezsdült, ahogy a régi begyakorolt mozdulatok utat törtek maguknak, de a testem már fáradt volt. Annyira, hogy csak egy–egy percig voltam képes fenntartani a támadás és védekezés látszatát. A magas, vékonyan izmos gladiátor támadása olyan volt elgyötört testemnek, akár egy faltörő kos öklelése. Minden egyes vágása felért egy rohammal. Mégis volt egy pillanat, amikor nekem is sikerült bevinnem egy vágást és csupasz mellkasán a vér kicsordult kardom nyomán. Hirtelen elért hozzám a tömeg őrjöngő buzdítása, a sikolyok és kiáltások tömkelege. Nem tudhattam, kinek szól, de azt gondolni sem mertem, hogy esetleg nekem.

Hiába voltam gyors, a testem lassult és a trhaex egyre gyorsabb és kíméletlenebb volt. ütései alatt meginogtam. Más védekezésem nem lévén, csupán az az egy szál gladiusom, nem állhattam sokáig ostromát. Ellentétben velem, neki ott voltak páncéljai, karján és lábain, és ott volt neki pajzsa is. Láthatóan gyengültem, és egyre fogyott az erőm. Már nem is akartam mást, csak véget vetni ennek.

Gondoltam egyet, és hirtelen lehajítottam a fegyverem. Ellenfelem egy pillanatra megtorpant, majd közelebb lépett. Kezében remegett kardja, nem értettem, mi hajtja, miért kínoz, miért nem enged elmennem.

Immár rajtam kívül nem maradt életben senki. Mindenkit lemészároltak, én maradtam utolsónak. Nagy levegőt vettem és elszántam magam.

– Tedd meg, kérlek! – szóltam a harcoshoz, de az meg sem rezdült. A tömeg üvöltött, fújolt és mutogatott. Nem érdekeltek, hiszen ez már rajtam mit sem segítethetett.

– Nem! – mordult. – Harcolnod kell!

– Nem bírok, már nem megy. Egyedül maradtam, az enyéim elvesztek, utánuk vágyom – sóhajtottam, miközben a férfi körülöttem körözött, mint egy ragadozó. Hirtelen megnyugodtam, nem féltem, akartam a halált.

– Nem hiszek neked, te élni akarsz! Látom a szemedben, a tested az üvölti, hogy élni akar! Gyerünk, vedd felé! – bökött a gladius felé.

– Elegem volt a harcból, csak végre békességet akarok! Hagyj meghalnom! – könyörögtem.

– Nem tehetem – sóhajtott, majd közelebb és még közelebb lépett, szemei rám villantak, a fény bennük aranylón ragyogott, sűrű mézszínű pillantása tele volt daccal és szánalommal, és még valami mással. Sóhajtani sem volt időm, elhinni sem, amit láttam, mert lehetetlen volt. A képzeletem játékot űzött velem. De hálás voltam, hogy utoljára láthatom még azt a szempárt, hiszen erre vártam rég.

– Bocsáss meg, Hercegnő! – hallottam még a hangját, majd minden elsötétedett…