21. fejezet

Hálló, hálló!

Nem tudom mi van a blogspottal, de egyszerűen alig tudtam feltenni a fejezetet, mindenáron fehér hátteret akart adni a szövegnek...most sem az igazi, de ez van, sorry:(

Tudom, hogy múlt héten nem volt rész, nem mentegetőzöm, remélem ez most kárpótol benneteket:P örülnék, ha hagynátok magatok után valami nyomot, hogy tetszett, avagy sem:) Millió köszönet az eddigi komikért, lányok, nélkületek nem menne:):):)

És Természetesen LauraL, akinek szintén jár a köszönet, hogy újfent helyrepofozta a kusza mondataimat:P

Nincs más hátra, mint előre...Hess Olvasni!!

csóók, mimi:)

Nápoly...Capri...ma...

Dio nem tudta, sírjon vagy nevessen. Úgy érezte, minden és mindenki összefogott ellene, és legfőképp Nian. Egész egyszerűen nem lehetett véletlen, hogy ott ragadtak, ennek ellenére ahogy ránézett a mellette tébláboló férfire, egyszerre elfogta a bűntudat. Aztán a bűntudat után olyan hirtelen, hogy még ő maga sem tudta követni, egy régi ismerőst köszönthetett; a bolondos, kötöttségektől mentes lányt, akinek nem számít a holnap, csak a ma. Hirtelen megmagyarázhatatlan jókedv uralkodott el rajta, és legszívesebben kitárta volna a karjait, hogy magához ölelje a ragyogó csillagokat a fejük feletti sötétlő égbolton.

Nian mérges is volt meg nem is. Magában átkozta a pillanatot, amikor eszébe jutott ez a kirándulás, de valami mégis elindult benne, motoszkálni kezdett, nem hagyta, hogy elrontsa a délutánt és a lánnyal együtt töltött időt. Először csak apró kis tapogatózó érzés volt, majd ahogy egyre erősödött úgy vált egyre biztosabbá Nianban az elhatározás, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy ha már jobb nem lehet a kapcsolatuk, rosszabb ne legyen. Nem sajnálta az időt, minden percet gondosan elraktározott magában, hogy majd, mikor újra egyedül lesz, elővehesse és átélje a Dioval töltött idő emlékperceit.

Nem mert a lányra nézni. Azt hitte, ha megpróbálja elmagyarázni, hogy mi történt, hogy nem szándékos volt a komp lekésése, nem számítana. Dio így is úgyis a fejét venné. Már felkészült, már lemondott a nyugodt estéről, amikor végül a szeme sarkából egy elragadtatott lányt pillantott meg. Nem akart hinni a szemének… Kitárt karral az ég felé nyúlt, mintha épp a csillagok között akarna vadászni, vagy mintha magához ölelné épp az egész univerzumot, és csak forgott, pörgött sebesen. Nian észre sem vette és egy mosoly szaladt végig az arcán. A felszabadultság úgy csapott át rajta, akár csak egy árhullám, teljesen elsodorta, megsemmisítette.

- Mit keresel, olyan nagyon, kislány? – kérdezte mosolyogva.

- Csak táncolok! – mondta a lány, de nem fordult felé, tovább pörgött. Körülötte a levegő egyszerre tűnt csendesnek és őrületen forrónak. A tűz egybeolvadt a békével, amit ajándékul kaptak erre az estére.

- Csatlakozhatok? – lépett közelebb Nian. Nem tudott máshogy cselekedni, egyszerűen képtelen volt távol tartani magát attól a tűztől, ami Diot körül vette. A részese akart lenni, eggyé akart vele válni. Akarta őt.

- Táncolni akarsz? – kérdezte Dio nevetve. Elképzelte, ahogy ketten a kihalt kikötőben a sötétben forognak, akár a csillagok, amik most ragyogó búzaszemeknek tűntek a bársony sötét égbolton, és vágyott az élmény után. Be sem kellett vallania magának, hogy mit az, amit igazán akar. Mit szeretne valóban. Ez az este – határozta el – ajándék, egy olyan este, amikor minden csoda, ami a mesékben létezik, megtörténhet. Hiszen ez az ő mese - álomszigete!

Kinyújtotta a kezét Nian felé, és várta mit lép a másik. A nevetés ott csiklandott a torkában, épphogy ki nem buggyant. Egyszerűen képtelenség volt ellenállni a csábításnak, és csupán pörögni, táncolni a sötétségben, mígnem annyira elszédülnek majd, hogy a világ is beléjük olvad.

Nian nézte egy pillanatra a lányt, majd félretett minden félelmet, minden gyakorlatiasságot, egyszerűen csak megfogta Dio kezét és hagyta, hogy a lány vele táncoljon a csillagok alatt. Ha nagyon józan akart volna lenni, ha nagyon racionális, elhúzhatta volna a száját erre a képre, de maga is meglepődött, mennyire élvezte a pillanatot.

– Nincs is zene, mire táncolunk akkor? – suttogta Dio fülébe olyan közelről, hogy a hűvös, lágy szellő mellett Nian lehelete égette a lány bőrét.

– Csak hallgasd… – suttogta vissza Dio. – Csak most, ebben a pillanatban hallhatod, ha nagyon figyelsz, mert mindig más a zene…

Nian nem nagyon értette, mit akart mondani a lány, de nem akarta megzavarni a pillanatot, így hát azt tette, amire kérték. Becsukta a szemét, és hallgatta a valószerűtlen csendet. Először nem hallott semmit, csak a tenger ütemes csobbanásait. Ahogy a hullámok végtelen táncukat járva meglátogatják a partot, játékosan egy csókot nyomnak a föld nedves szájára, hogy nevetve vonuljanak vissza, otthagyva az epedő partot, sóvárogjon a hullámok tánca után örökké. De az ritmikus lüktetés mellett meghallott valami mást is. Az éjszaka csendjébe belopóztak az élőlények hangjai, a motozó rágcsálók, apró lábak keltette kis zaj, az éjjeli madarak vadászó rikoltása, egy macska nesztelen lépteinek nyomán keletkező hanghullám, az emberi élet nyüzsgő neszezése. Végül pedig a mellette táncoló lány szívének dobbanásai, és a saját mellkasában lévő magabiztos lüktetés olyan muzsikát varázsolt köréjük, ami felpezsdítette a vérüket. És Nian végre megértette, meghallotta ő is, amit a lány. Az élet zenéje volt ez, nem több és nem kevesebb.

Közelebb lépett, megfogta a lány kezét, és magához vonta. Nem kellett ránéznie, hogy tudja ugyanaz játszódik le benne, mint amit ő maga érzett. Béke volt benne, csendes, megelégedett béke, és ez végre boldoggá tette őt. Először csak lassan, andalogva táncoltak. Talán ha valaki látta volna őket, megmosolyogja a két szerelemest, de nem számított volna az sem, ha épp ezer és ezer ember nézné őket. Egyedül voltak, csak ketten. A két test összesimult, a ruhán keresztül érezték a másik melegét, ölelő forróságát. A vér az ereikben épp csak egy kicsivel táncolt gyorsabb ütemre, mint ő maguk, annyira, hogy a levegő nehezebbé és sűrűbbé váljék körülöttük, akárcsak egy selymes, burokban lennének.

Dio kiszakadt a forró ölelésből, hogy újra magányosan pörögjön a búzaszem csillagokkal. De furcsa mód mégsem érezte magát egyedül, mert a férfi testéből a hő megmelengette, betakarta, magához húzta. Nem volt ez kényszer, csupán a választás egyszerűsége. Minden olyan egyszerű lett, hogy Dio azon csodálkozott, hogyan nem látta ezt eddig. De nem számított ez sem. Csakis a pillanat varázsa volt a fontos, csakis az, hogy ott van, ahol lenni akart és azzal, akivel kellett.

– Sétálni akarok a parton! – sóhajtott Dio nagyot, és ezzel a sóhajjal mintha minden keserűséget és fájdalmat kiadott volna magából. – Gyere, menjünk, nézzük meg milyen a víz!

– Ne! – húzta magához vissza Nian. – Hideg van!

– Na! Gyere, ne nyűgösködj! – nevetett Dio. Maga sem értette mi ütött belé, de nem törődött vele. Csakis az éjszaka varázsának tudta be bolondságát, annak, hogy ezen az éjszakán bármi lehetséges.

– Mi lesz a csomagokkal? – Nian úgy gondolta kijátszotta az adu ászt. De nem számolt egy csökönyös nőszemély, hajhatatlanságával. Nem akarta megszakítani a pillanatot, így akart maradni örökre – vagy legalábbis még pár percre, míg Dio vissza nem változik azzá a csupa seb lánnyá, akivel nem tudott mit kezdeni, akinek nem tudott segíteni, aki nem engedte őt közel magához, aki magányra ítélte mindkettejüket.

– Naa, Nian, kérlek! Csak egy kicsit! – Olyan szépen, olyan csábítóan, olyan kislányos bájjal nézett Nianra, hogy a férfinak elszállt minden magába vetett ereje. Megtört – vallotta be magának, nem volt mit tenni. Ennyi maradt a büszke, erős férfiből – szép!

– Te nem akarod érezni, ahogy a tenger a partot eléri? – nézett rá Dio csábosan. Csábosan?! Ez a nő egyszer a sírba tesz! – morgott Nian, de már nem számított, mert már tudta, a lány nyert.

– Oké – túrt a hajába és belegyezőn sóhajtott.

– Meglátod, isteni lesz! – Dio nem értette honnan, miért ez a jókedv. Hiszen dühösnek kellett volna lennie, hogy itt ragadtak, hiszen haragudnia kellett volna Nianra, mégsem tette. Fogalma sem volt, mi történt abban a fél pillanatban, amikor a harag eltűnt, nem értette, de elfogadta.

Nem volt kedve hadakozni, fáradt volt, végre csak a pillanatot akarta. Ahogy csomagokkal megpakolva elmentek a kikötőből, alig pár ember lézengett csak. Jócskán benne jártak már az éjszakában, észre sem vették, hogy mennyi időt töltöttek egymagukban a mólón. Lehetett volna akár egy perc is, ami könnyű lábakon szökdelt tova, de egy élet is, ami mellettük hömpölygött el.

Nian arra indult, amerre biztosan nem fognak járókelőkbe botlani. A tengerpart azon szakaszán, ahol épp jártak, valaha strand lehetett, de a természet kezdte visszaszerezni az uralmat, így a helyiek hagyták. Niannak tetszett a hely, hogy maguk lehettek. Nem akart mást, csak érezni a lány közelségét, a békét, amit végre megtalálni vélt. Nem akart veszekedni, harcolni, végre egy cseppnyi békére vágyott. De ahogy nézte a vidám, gyermeki ficánkolással ugrándozó lányt, a vágy úgy kapott lángra benne, akár a kiszáradt fű tenger, ha szikrát dobnak rá. A szikra most Dio volt. Nem tehetett róla, sem most, sem akkor rég, amikor már máshogy néztek egymásra. Nian nézte a lányt, amint épp az egyik játszadozó hullám karjaiból szökken el, az emlékek megállíthatatlanul összekeveredtek a jelennel…

Szakad az eső… szakad, de az esőcseppek olyan melegek, hogy játékra hívják a két fiatalt, akik a vágy hívásának nem engedve karnyújtásnyi távolságra lépkednek egymás mellett. Mindegyik a másikat figyeli, de nem vallja be még magának sem, hogy árgus szemmel issza a látványát a másik vizes testének…

Dio úgy érezte már nem is ebben a világban van. Bolondos, játékos kedve támadt, akarta ezt az éjszakát, olyan erősen, ahogy még semmi mást nem. De, hogy pontosan mit szeretett volna, em tudta volna megmagyarázni, csak valamit, csak…

– Dio… – hallotta meg Nian hangját, közvetlenül maga mögött. Megborzongott a hangra, de élvezte a borsózást a bőén. Nem mozdult. Várt.

– Dio, mit csinálsz? – Behunyta a szemét, nagyot sóhajtott a sós levegőből, felnézett a csillagokra, majd lassan megfordult.

– Melegem van. Olyan meleg van itt, te nem érzed? – kérdezte, miközben lassan kilépdelt a tengerből. Még csak április vége felé járt, de mégis az éjszaka olyan balzsamos volt, a levegő majdhogynem meleg, és a tengert szinte langyosnak érezte. A bőre lángolt, a ruhák száraz falevélként fájtak a testén. Nem értette mi van vele…

Az esőcseppek gőzölögve áztatják a lány fiatal testét, csak figyeli, ahogy a tőle kissé messzebb lépkedő fiú néha felé sandít. Megijedt és megnyugodott a pillantásától. Megijeszti azért, mert tudja mit jelent ez a tekintet, és megnyugtatja a tény, hogy nem csak ő érzi ugyanazt. Kezükben a már szétmálló papírzacskóban a vásárolt étel, de hiába húzza a kezüket a nehéz súly, mindketten könnyedén lépkednek a bizonytalan bizonyosság pihekönnyű súlya alatt.

– Dio, mit csinálsz? – hallatszott a ismételten az előbbi kérdés.

– Nem tudom – jött rá a válasz, holott biztosan tudta, de nem akarta kimondani. Nem akarta, hogy hangos szó a világ tudtára adja a vágyát, de nem is bírta már tovább. Nem tehetett mást, követte az évezredek óta járt ösvény; és az ing, ami rajta volt még egy pillanattal korábban, már a homokba hullt. Tudta, ahogy akkor, régen is tudta.

– Csak táncolok, csak… De már nem bírta befejezni, mert egy forró száj betapasztotta az övét.

Megremegett és megkönnyebbült. Végre! Ez zakatolt a fejében, ez az egy szó. Nem ellenkezett, nem bánta. Átadta magát a követelő szájnak, a simogató érintésnek, az adakozó ölelésnek. Tudta. Ahogy mindig is…

– Nian – sóhajtotta bele a levegőbe.

Válaszul nem érkezett más, csak az érzés. Nian csókolta Diot és Dio csókolta Niant. Nem lehetett tudni hol ér véget egyik és hol kezdődik a másik. Az érzések ott táncoltak körülöttük, mintegy burokba fonva őket, ha akartak sem tudtak volna már kitörni ebből a vágybuborékból. A csók az első vadságból hirtelen csapott át meghitt bensőségesbe. A korábbi éhes, követelőző heves falás minden harapása egy–egy simítássá vált. Nian csak kóstolgatta Dio felhevült ajkait, és Dio egy apró, bolondos ötlettől vezérelve, amit a puszta vágyakozás hajtott, azt tette, amire már olyan rég várt. Ő is belekóstolt a férfi bőrébe. A nyelvén érezte a bőrére tapadt sós levegő ízét, a senkiéhez sem hasonlítható fűszerességet, a csak Nianra jellemző egyszerre vad és lágy zamatot. És megvadult ettől az íztől…

Az ajtó hangosan csapódik mögöttük, zihálásuk hangosnak tűnik a súlyos csöndben. Nem tudni, a nehéz teher cipelésétől zihálnak, vagy valami másért. Egy pillanatra összekapcsolódik a jeges tűzben égő szempár a szürke köd füstjével. Ez a pillanat elég ahhoz, hogy a talaj kicsússzon a lábuk alól, és ne legyen megállás. Soha nem jöttek rá, ki mozdult előbb; olyan hevesen csapódnak egymásba, hogy összekoccan a foguk az első heves csókjuktól. Nem először csókolják egymást, de először érzik ezt a mindent felperzselő tüzet. A szatyrokból a holmi a padlón köt ki, az almák messze gurulnak, egy narancs pattogva száguld valamerre…

Elnevetik magukat, majd hirtelen némán, halálos komolysággal fonódik össze a két tekintet. Az egyik a jeget is megolvasztaná, míg a másik magába gyűjti a leghalványabb fényt is, hogy ott feloldódjon a tejszerű, gomolygó, szürke, ködben. Az előbbi vihar hirtelen csönddé csillapodik, hogy szinte félve érintik meg a másik testét. Előbb a lány nyúl a fiú felé. Óvatosan, tapogatózva ér hozzá. A keze remeg a visszafojtott érzelmektől, a visszautasítás félelmétől, de a fiú hagyja. Hagyja és várja, hogy a lány még egyszer és még egyszer hozzáérjen, felégesse ujjai nyomán a bőrét. A fiú ruhája a padlón köt ki, nem mozdul, csak vár, várja, hogy mi történik, mit tesz a lány. Ő csak áll és csodálja a fiatal, szálas, izmos testet. Csodálva érinti meg, közelebb lép, majd az ajkát a mellkasára nyomja. Érzi a fiú vad szívverését…tam…tatam…tatam… A mennydörgés dübörgését…

Dio Nianért nyúlt, elkapta a kezét, majd szorosan, szorosan magához vonta őt. Semmi mást nem akart, csak, hogy annyira közel lehessen hozzá, amennyire ember a másikhoz közel lehet. Lesimította Nianról a vékony pamut pulóvert, ami ugyanott landolt, mint a lány inge. Már nem számított, hogy éjjel a tengerparton állnak, hogy bárki megláthatja őket, nem számított, csak a vágy, ami egymás felé taszította őket.

A karok összeolvadtak, az ajkat tépték szaggatták egymást, a testek egymásba préselődtek, a lélegzetek összefolytak. A férfi és a nő nyelve vadul űzte a másikat, a fogak koccantak, a tenyerek nem győztek betelni a másik bőrével.

Dio úgy érezte nem bírja tovább, pedig még alig ért hozzá Nian. Az elmúlt napok feszültsége és az eltelt hat hónap felemésztette minden tartalék önuralmát. Most, amikor minden megtörténhetett, amikor nem számított semmi, megengedhette magának, hogy csak érezzen. Legszívesebben leszaggatta volna róla a maradék ruhát, olyan türelmetlen volt. Mindenütt érezni akarta őt, arra vágyott, hogy a keze bebarangolhassa a férfi testét, a tenyere alatt akarta érezni az izmai összerándulását, ahogy az érintésére a férfi teste válaszol. És Nian ugyanezt akarta.

Egy pillanatra megállt, vett egy reszketően nagy levegőt, hogy lecsillapítsa magát. Még átfutott az agyán, hogy talán nem itt kéne, nem most, de a következő pillanatban a lány újra magához rántotta és már nem bírt értelmesen gondolkodni. Ahol az agyának kellett volna lennie, ott csak valami felismerhetetlen kocsonyás anyag volt, azzal pedig nem nagyon lehetett mit kezdeni. De Nian nem is akart gondolkodni, már nem.

– Diodora! – sóhajtotta. – Állj meg, hadd nézzelek!

– Nem! – morrant a lány.

– Látni akarlak! – Nian hangja olyan volt, mintha egy nagy macska dorombolt volna, Dio imádta ezt a hangot.

– Most is látsz…

– Nem elég, soha nem elég!

– Sshh… csak érezned kell, most csak érezned…

Dio újra magához vonta Niant. A keze mindenütt ott volt, a mellkasán, a hátán, a hasán…Majd ugyanezt az útvonalat bejárta a szája is. Mikor leért a hasa aljára, nem állt meg, mint korábban. Követte a vékonyka szőrcsíkot, ami Nian nadrágjában eltűnt, mire a férfi nagyot hördült. Dio csak elégedetten, mint egy jóllakott macska elmosolyogta magát, és folytatta.

Nian nem bírt egy helyben állni, a lábai remegtek, csak bámulta a lány elégedett arcát, majd nagyot mordult és rávetette magát. A puha homokon kötöttek ki, úgy érezték a forrósága megégeti őket. Hiába volt éjszaka, olybá tűnt, mintha a nap ezer ága égette volna őket forró leheletével.

– Istenem, azt hittem soha nem érezhetlek újra – morogta két csók között Nian. – Ugye, nem fogsz eltűnni?

– Nem…nem fogok – kuncogott a lány. – Most érezhetsz! Érints meg!

Nian kihámozta a lányt a maradék ruhájából, nem vették észre, hogy a homok nedves, hogy a levegő kezd lehűlni, a vérükben lüktető forróság mindent felmelegített körülöttük még a levegőt is, amit belélegeztek. Nian keze éppúgy bebarangolta a lány testét, ahogy korábban Dioé is Nianét. Mindent el akart venni, amit a lány ebben a pillanatban adni akart, amit adni tudott, és mindent oda akart adni.

A fiú felemeli a lány állát, belenéz olvadt jég szemeibe, majd felkapja, és magával viszi. Az ágyra még óvatosan fekteti le, miközben a lány csak nézi őt, nem ellenkezik. Hogy is tehetné? Hiszen ő maga akarja a legjobban, hogy megtörténjen végre. Aztán, amikor már azt hiszi, soha nem mozdul, a fiú maga alá fordítja, betemeti őt. Megcsókolja, újra és újra. Majd az ajkaival a lány testén kalandozik, mígnem mindketten úgy nem érzik nem bírják tovább. A lány kezei markolják, szorítják a fiút. Amikor a mindent elsöprő késztetést érzi; beleharap, belecsíp a bőrébe, csak hogy megízlelhesse a fiú zamatát. Csak hogy beleolvadhasson az íze a szájába.

A fiú hevesen, majdhogynem erőszakosan rántja magához a lányt. Felülnek, így jobban érezhetik a másikat. A fiú hirtelen újra visszafogja magát, szinte megáll, a lány remeg a visszafojtott vágytól, csakhogy hozzáérhessen a fiúhoz, de ő lefogja a kezét. Csak ő érinti. Majd lassan, nagyon lassan hanyatlanak újra az ágyra, összefonódva, örök táncba forrva. A teste megnyílik neki. A vágy akarata győzedelmeskedik az ész fölött, az érzékeknek nincs visszaút, a testnek már nem parancsol a szellem, csak a puszta élvezet marad…

Dio érzékei pattanásig feszültek, ahogy Nian keze kalandozott a testén. Minden pontját megérintette, minden hajlatba bekukucskált, minden centimétert megcsókolt, miközben a lány ügyes kezeivel lesimította Nianról a maradék ruhát. Úgy feküdtek ott a tenger partján, mint az idők kezdetén egy emberpár. A lány volt az első nő, és a Nian volt az első férfi a földön. Az első és az utolsó emberpár. Megtalálták egymást, megtalálták végül az utat a másik testéhez, az élvezet kapujához. Dio megnyílt Niannak, és Nian átadta magát a lánynak. Nem volt kétség, nem volt kérdés, nem volt feltétel, semmi sem volt, csak az élvezet és a vágyakozás, hogy megadják a másiknak, amit kíván, és maguknak, amit oly régóta akartak már.

Sóhajok, nyögések, mordulás, nevetés, kuncogás… Majd megint sóhaj és megint apró nyögések. A testük hangjának zenéjére ringatóztak, hajszolták magukat az égig és még tovább. Gyors vágta, lassú remegés, apró szikrák a bőrön, majd előbb egy remegő, azután egy mély sóhaj az éjszakában, hogy beleremeg az ég is, és a csillagok talán fényesebben világítanak egy pillanatra, és az ég betakarja sötétségével a két testet…

Nem éreztek mást, csak az egymásba gabalyodott végtagjaik összefonódását. Egymás leheletét a bőrükön, a mellkasuk emelkedését, süllyedését, a hideg csípését, a homok keménységét, a pára nedvességét. De mégsem mozdultak. Nem, mert akkor szembe kellett volna nézni a bizonyossággal, és erre még nem voltak készen. Az álom olyan hamar érte őket, hogy észre sem vették a hűvös csókot, amit a szemükre lehelt. Az ég végtelen karjával átölelte a két testet, az első emberpárt, és elringatta őket.

– Signore! Ébresztő! – Hangos hang hasított Nian boldog csendjébe. Nem akarta meghallani, de a hang egyre jobban noszogatta.

– Signore, ti prego! Miss! Ébredjenek!

– Mi? Hogy? Ki az? – motyogta Dio álmosan.

Még nem volt világos, bár a nap már bontogatta szárnyait a víz fölött, rózsaszínre festve az ég alját. Nem értette ki zavarja, mi történt. Óvatosan nyitogatta a szemét, hallotta Nian morgását, de valami nem stimmelt.

– Signore! Keljenek fel! – hallatszott újra a hang. Egyre türelmetlenebb lett, majd újra. – Polizia!

– Mi a fene?! Miért nem hagynak aludni? Nian! – nyöszörögte a lány, majd a rendőrség szóra kipattantak a szemei.

– Úr Isten! Nian!

– Szedelőzködjenek, nem maradhatnak itt!

– Nian, ezek rendőrök, Jézusom! Hallod?! – nézett kétségbeesetten Dio Nianra, aki épp ekkor próbálta kinyitni szemeit, de ugyan olyan éber lett pillanatokon belül, mint a lány.

– Egy pillanat – morogta Nian. Gyorsan betakargatta a lányt a magukon lévő inggel és nadrággal, majd elkezdte keresni a többi ruhát, de nem találta sehol. Nem, az nem lehet. Basszus, a rohadt életbe! – káromkodott magában. Semmijük nem maradt. Eltűnt minden.

– Uram, fel kell kelni... és velünk jönni! - A rendőrök ugyan tört angolsággal beszéltek, de szándékuk ennek ellenére is nyilvánvaló volt mindkettejük számára.

– Le vagyunk tartóztatva? – kiáltott Dio, és nem tudta sírjon–e vagy nevessen, annyira képtelen volt, ami történt.