17. fejezet

Drágáim:)

Íme az újabb rész! remélem örömötöket lelitek benne és jelzitek felém, vagy ha nem, azt is bátran...:)

A Facebookos (<--- itt meg is nézhetitek) oldalra kikerül egy kis csemege a faunokkal és a fejezettel kapcsolatban, gyertek, nézzétek meg! :D:D:D

És a fejezet végére még egy kis történlmi csemege is vár rátok:D Ezúttal is millió köszönet a komikért, mindannyiótoknak:D És természetesen Nikitát és LauraL-t illeti a köszönet a javításért, hogy mindig rendelkezésemre állnak, még akkor is, ha épp az utolsó pillanatban készülök el:):):)

Nincs is más előre, mint hátra... Hess olvasni!

csóók mimi:)

Pompei...akkor

Döbbenetemben nem vettem észre, hogy majd' mindenki felállt a díszes vendég fogadására. Gyorsan összekaptam magam, és én is csatlakoztam a vendégsereglethez. Végignéztem a tömegen, és nem csodálkoztam hedonista viselkedésükön. Minden hasonló vacsora az élet örömeinek hajszolásával és a test gyönyöreivel végződött. Megszoktam már, nem számított túlságosan, nem kaptam fel a fejem egy-egy csókolózó pár láttán, sem arra, hogy egyesek kezei mások tunikája alatt kalandoznak. Most mégis mindenki a belépőt figyelte, aki egyszerű, fehér tógájával kirítt a tömegből. Termete nem volt magas, mégis tekintélyt parancsoló. Vöröses haja hullámokban verdeste nyakszirtjét, borotvált arcán már meglátszott a sok megélt, élvhajhász év hatása. Hideg, kékes, pocsolya színű szemeivel rezzenéstelenül szemlélte a díszes társaságot, nem mozdult addig, míg be nem jelentették. Már így is mindenki rá figyelt, de ő megvárta, amíg az utolsó pisszenés is elhal, csak akkor lépett beljebb.

  – Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus! – hangzott az ajtónálló zengő hangja, ahogy magát a császárt bejelentette.

Mindenki tudta, ki ő, ám ahogy a neve elhangzott, egy pillanatra még a levegőben zümmögő légy hangja is megfagyott. Megtiszteltetés volt, hogy a házunk láthatta vendégül a birodalom fejét. Nero híres volt a tivornyáiról, a lakomáiról. Messzire eljutottak a mendemondák, így már értettem – bár el nem fogadhattam – apámat, miért volt oly ideges.

  – Azt hiszem, mostantól atyád háza igencsak nagy tiszteletnek fog örvendeni Pompei szerte, nem gondolod? – hajolt hozzám Titus, és úgy suttogta a nyakam hajlatába mondandóját. Megborzongtam, ahogy szavai elérték a bőrömet, félre kellett fordulnom, nehogy megrázkódjak. Igazából semmi bajom nem lett volna Titus Aulus Bassusszal, mégsem tudtam elviselni az érintését.

  – Minden bizonnyal – válaszoltam, de tudtam, hogy ez úgysem lesz elég Titusnak, ha beszélgetni akar.

  – Diana, kérlek, mesélj nekem valami izgalmasat! Mivel ütik el az idejüket errefelé a fiatal hölgyek? – incselkedett. Még kedvesnek is mondtam volna igyekezetét, ha nem láttam volna az éhséget a szemeiben.

  – Csak azzal, amivel máshol is. Bizonyára jól ismerheted a fiatal hölgyek szokásait, ha ily erősen érdekel – mondtam és úgy csináltam, mint aki szerfelett komolyan veszi a kérdést, és el is gondolkodik azon.

  –Módfelett felvágták a nyelvedet! De tetszik, nem szeretem azokat a nőket, akik csak bólogatni tudnak – búgta Titus. Hangjától felállt a szőr a hátamon.  

  Soha ki nem állhattam, ha a férfiak így viselkedtek. Valahogy visszataszítónak éreztem, de nem utasíthattam el, hiszen apám vendége volt. Nem hozhattam szégyent a házunk nevére, de azt kívántam, minél előbb legyen vége a vacsorának. De mivel a császár még csak most érkezett, nem tartottam valószínűnek, hogy egyhamar szabadulhatok. – Hallottad, hogy a császár vízbe fojtatta a mostohalányát? – kérdezte aztán, de nem tudtam eldönteni, vajon csak viccel-e, vagy tényleg ezzel akar lenyűgözni.

  – Te most ezzel akarsz szórakoztatni engem? Udvari pletykákkal? – néztem rá csodálkozva. Sok rosszat hallottam Neroról, például, hogy megölette az anyját – de azt is hallottam, hogy Agrippa bolond volt ,– és hogy a feleségét is ő ölte meg. De hogy egy ártatlan gyermek halálért is ő lenne a felelős, szörnyű képet festett róla.

  – Ó, ez nem csak pletyka! Poppea lánya volta, aki császárosdit játszott, mire Nero azt hitte, arra nevelik a kislányt, hogy később megölje őt – nézett a szemembe komolyan – talán figyelmeztetőn – Titus. Nem tudom, mit akarhatott, de elérte a célját. Félve néztem a császárra. – De van jó tulajdonsága is – kuncogott –, nem veti meg a mulatozást, az éj leple alatt történő szórakozást. Ha szerencséd van, ma jó kedvében lesz.

  – Miért kellene nekem ahhoz szerencse? – kérdeztem értetlenül.

  – Majd meglátod, Diana, meglátod! – nevetett, és a pódium felé pillantott, ahol Nero és kísérete épp a kagylókból és a tenger gyümölcseiből készült előétellel foglalatoskodtak.

  Ahogy néztem őket, észrevettem, hogy Nero leplezetlenül bámulja az egyik rabszolgafiút – aki épp felszolgálta az étkeket –, de mellette kezével a kíséretébe tartozó fiatal fiú tunikája alatt kalandozott már. Zavarba jöttem a tekintetétől, ami egy pillanatra rám rebbent, majd szerencsére tovább is vándorolt Titus felé. Nero elmosolyogta magát, és tovább simogatta a fiút alulról.

  – Azt hiszem, lassan kezdődik az előadás! – lelkendezett Titus újfent. Nem ismertem őt, és nem értettem, miért tüntet ki ennyire figyelmével, nem tudtam, miért kell mellette maradnom, hol van az anyám? De nem mertem otthagyni, nem akartam, hogy valamit rosszul csináljak. Így tűrtem és maradtam, mígnem megszólaltak a harsonák.

  – Szeretem a mutatványosokat – jelentettem ki mosolyogva, csak hogy mondjak valamit. Igaz, nem volt valami építő a társalgás, de képtelen voltam többet tenni.

  – Kedvesem, ez több lesz, mint a csürhének a mutatványos bagázs magamutogatása – nevetett gúnyosan. Nem értettem, mit akar ebből kihozni, de nem szóltam rá semmit. – Maga az Imperator fog minket szórakoztatni! Csak figyelj, mert meg kell tanulnod elviselni!

  Rébuszokban beszélt, közben a szavaiból csöpögött a maró gúny. De nem volt már időm ezen töprengeni, mert időközben valóban elkezdődött magának a császárnak; Neronak az előadása.

  Először elszavalt pár verset, amire nem igazán emlékeztem már akkor sem, csak tapsoltam, amikor kellett, és sóhajtottam, amikor a többiek. Majd a zenemű és a dalok következtek. Kegyencei, akik minduntalan közrefogták, ott táncoltak körülötte, buja, szeretkezést imitáló mozdulataikkal próbálva feltüzelni a körülöttük állókat. Titus Aulus néha rám pillantott, de én nem akartam elkapni a tekintetét, így csak mereven egy pontot bámulva szemléltem az előadást. Nero meg volt győződve róla, hogy amit művel, az színtiszta művészet, de az igazság az, hogy kész kínszenvedés volt hallgatni. De nem tudtuk elhagyni a tricliniumot, mert ha a császár a művészet oltárán hódolt, mindenkinek hallgatni kellett, és senki nem távozhatott, ezt mindig minden körülmények között parancsba adta.

  Azt hittem, már egy élet óta tart a rettenetes dal, amit természetesen mindenki megéljenzett, amikor hirtelen hangos sikoly szelte ketté a szörnyű hangokat. Mindenki a hang felé kapta a fejét, de Nero mintha meg sem hallotta volna, folytatta az előadást. Már kezdtem fellélegezni, hogy a fájdalmas kiáltás is része volt a játéknak, amikor újra felhangozott, majd újra. Már senki nem tudta figyelmen kívül hagyni a hangokat, mert már tudtuk, honnan jött.

  Az egyik bátyám – Aelius – felesége állapotos volt. Nem tudtam, mennyire előrehaladott az állapota, de Julia arcán olyan fájdalom tükröződött, hogy szinte én is éreztem. Felpattantam, és hozzá akartam rohanni, hogy ha segíteni nem is tudok, legalább támogassam, de Titus visszafogott. Dühösen rántottam ki a karom a szorításából, majd anyámmal egy időben értem oda Juliához.

  – Tartsd vissza, lányom! – mondta neki szigorúan, ellenvetést nem tűrő hangon. – Az Imperator nem tűri, ha megzavarják hódolását a művészeteknek. Még sértésnek veszi.

  – Bocsáss meg – nyögte Julia sírós hangon –, nem tehetek ellene!

  – Pedig muszáj lesz!

  – Anyám, hagyd, hadd segítsek Juliának – kértem Calpurniát, mire ő egy pillanatra Titus felé nézett, csak utána bólintott. Mit érdekelt akkor engem ez az apró kis mozzanat, csak Juliára tudtam figyelni.

  Megtámasztottam, és az ajtó felé vezettem, arra, amerről a szolgák is közlekedtek. Nem akartam feltűnést, már így is eléggé kínos volt a helyzet, de Julia nem volt jól, nagyon nem. Ruháját eláztatta a belőle kiömlő magzatvíz, és már most látszott, hogy némi vér is áztatja csodaszép, zöld és tengerkék ruháját. Sötétbarna haja immár zilált volt, arcán a könnyek és a verejték keveredett. Azt reméltem, hamar kijutunk, de nem számoltam azzal a jéghideg, ámde mézes hanggal, ami megállított minket.

  – Hagyd, gyermekem! – szólt és vele párhuzamosan a dal abbamaradt. – A gyermek tökéletesen időzített, nyilván már most értékeli a magas művészetet – nevetett csúszós kincogással, hátborzongatón, mégis kedvesen. – Ő tudja, amit itt e díszes társaság nem képes felfogni, hogy Nero Claudius Caesar művészete az Istenek művészete! Hagyjátok, hát, hadd szülessen meg eme isteni hangra! – kiáltott fel, mire én megtorpantam. Láttam Julia arcán, hogy már nincs magánál, fogalma sem volt, mi történik. Mit nem adtam volna érte, ha most az egyszer kimaradhatok ebből, de nem sikerült. Már nyakig benne voltam.

  – Impreator, Caesar! – hajtottam térdet, és nem emeltem fel a fejem. Nem akartam galibát. Féltem, hogy apám mit szól, hogy Julia tönkreteszi a mulatságot, holott nem vettem észre, a Caesar épp ezt tartotta leginkább szórakoztatónak.

  – Jer elém! – szólalt meg újra, mire Juliával az oldalamon megfordultunk.

  – Caesar, kérlek, bocsáss meg a gyarló asszonynak! – hajolt meg apám Nero előtt.

  – Vésd az eszedbe, Claudius Lucius! – függesztette savó szemét Nero apámra, mire az láthatatlanul, de megremegett. – Ez a gyermek menti meg a családod hírnevét és becsületét – simogatta meg Julia domborodó hasát a császár. – Ő az egyetlen közületek, aki érti a művészet mibenlétét. Inkább azért esedezz, amiért ti magatoknak fogalmatok sincs róla!

  – Caesar, a művészet önmaga te vagy! – hajolt meg apám Nero előtt.

  – Hess, Claudius, látni akarom, ahogy a gyermek megszületik, látni akarom egy igazi műértő reakcióját a művészetemre; míg megérkezik, addig dalolok neki!

  Julia minden ízében reszketett, de a szülés már elkezdődött. Első gyermeke volt, mégis olyan gyorsan zajlott minden, hogy a szolgálóknak nem volt idejük még tiszta ruhákat sem hozni.

  Nero új dalba kezdett, mi pedig Julia körül segédkeztünk. Rutilia sietve jött, tiszta gyolcsokkal és forró vízzel. De mire ideért, Juliából a vér egyre jobban szivárgott. A bátyám is előkerült közben, már most a gyermek egészségére koccintottak a fűszeres, édes borral, amit időközben újra kezdtek felszolgálni. Aelius magas, karcsú alak volt, apám és anyám keveréke. Sötét hajjal, de világos szemekkel. Jóképűnek számított arisztokratikus, ovális arcával; éles vonásaival; keskeny ajkaival – ámbár, nekem éppoly idegen volt, mint az apám. Ő volt hármunk közt a legidősebb, és ő veszi majd át az apám helyét a magistratusban is. Nem igazán törődött Juliával, de legalább ott volt mellette.

  Julia a fejét az ölemben pihentette az egyik kereveten, de nem lehetett túl kényelmes szegénynek. Csakhogy kénytelenek voltunk ott maradni, Nero miatt.

Fellélegeztem, amikor Rutilia átvette az irányítást, és levezette a szülést. Gyorsan történt minden, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, míg az újszülött felsírt. Kisfiú lett. Nero boldogságban úszott, ahogy együtt dalolt a kisbaba sírásával. Julia még mindig az ölembe pihent. Szerencsére már a császár engedélyezte első számú rajongójának, hogy távozzon, és anyjával együtt megfürösszék.

  – Bravo, bravo! – tapsolt a császár. Teljes volt a boldogság. Mindenki fellélegzett és tapsolt, éljenzett. – Csodálatos!

Felsegítettük Juliát, a babát Rutilia betakargatta, majd elindultunk kifelé. De akkor újra megállítottak minket.

  – Várj, Rutilia, Diana nem megy! – szólt apám, mire megremegtem. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat még velem, de nem mertem ellenkezni. Csak vártam, hogy mi történik.

  Apám mellett ott állt mindkét bátyám, az anyám és Titus Aulus Bassus is. Mellettük pöffeszkedett nagy boldogságában a császár maga, miközben egyik kezében lantját tartotta, a másikban pedig az egyik fiatal fiú fenekét markolászta.

  Értetlenül meredtem rájuk, és idegesen a ruhám szélét gyűrögettem. Rutilia szemében végtelen szomorúság költözött, de ő sem szólalt meg. Nem értettem, mi történik, talán túl kába voltam, talán csak nem érdekelt, talán csak annyira fiatal voltam még, hogy eszembe sem juthatott ilyesmi, de az is megeshet, hogy annyira egy elképzelt álomvilágban éltem, hogy a valóság csak elszáguldott mellettem, mint egy megvadult ménes vágtató lovai.

  Halványan érzékeltem a jelenlévők mosolyát, ahogy Titus a kezébe veszi az én kezemet, ahogy a császár újra csak tapsikol örömében, ahogy újra eldalol a tiszteletünkre egy dalt… A tiszteletünkre!

  Egy pillanatra megfagyott a világ, megtorpant az idő járása, a percek nélkülem mentek tova, engem otthagyva hatalmas kérdőjellel a szívemben. Bambán hagytam, hogy Titus megcsókoljon, nem éreztem a száját az enyémen, sem az apám csókját, sem a bátyáimét, senkiét. A szememre ködfátyola lebbent, és az agyam tompán visszhangzott minden egyes szót, mégsem voltam képes felfogni azok jelentését. Csak néztem a körülöttem állókat, és nem értettem, miért van annyira jókedvük.

  Hirtelen mintha minden mozdulatlanná dermedt volna, és csak én tudnék mozdulni. Kétségbeesve kapkodtam a fejem, de nem észleltem mást, mint hangok zúgó, süket üvöltését a fülemben, és a látvány nevetségességét. Mégsem tudtam nevetni. Valahol úgy éreztem, véget ért az életem, ahogy megértettem, mi történt. Amilyen hamar az előbb a csöndben én maradtam egyedül, most olyan hirtelen tűnt el a mozdulat lehetősége a tagjaimból. Értetlenséget és hitetlenséget éreztem. Mintha valaki mással történt volna meg, és nem velem. Mintha ez nem is az én életem lett volna. Hiszen én nem itt élek, hiszen én Eywinddel vagyok otthon. Hiszen én nem akarom ezt!

  A falakon a freskó–festett madárkák hangosan csiviteltek, kinevettek hiszékenységem miatt, mégsem haragudtam rájuk. Igazuk volt. Bolond lány voltam bolond álmokkal. Az igazság az volt, hogy én voltam Diana Lucia, egy római polgár, a Pompei magistratus lánya, és immár Titus Aulus Bassus jegyese.

  – Igyunk a párra, arra, hogy a Lucius–ház és a Bassusok háza ez friggyel egyesül, diőcség a császárnak és az isteneknek! – kiáltotta az apám, mire mindenki éljenezni kezdett, csak én álltam még mindig némán, lefagyva, egy helyben.

  – Bassus! – veregette meg Nero a vőlegényem hátát, majd csókot nyomott ő is a számra. Lehelete bűzös volt és áporodott, mégsem húzódtam hátra tőle – de nem azért, mert nem akartam, egész egyszerűen nem tudtam. – Gratulálok! Látogassatok meg Rómában!

  – Úgy lesz, Imperator! – hajolt meg Titus.

Szóóval ígértem a végére némi csemegét a fejezettel kapcsolatban. Mégpedig Néroval kapcsolatos ez a kis kiegészítés. Gondolom mindannyian hallottatok róla, hogy őrültnek tartották őt már a kortársai és az utánuk lévők is. Nos, ez az őrület oly mértékben igaz volt, hogy az anyjával, Agrippával folytatott vérfertőző kapcsolat talán még a legenyhébb dolog volt vele kapcsolatban. Majd mindegyik feleségét ő ölte, vagy ölette meg. A fejezetben szó esett egy kislány haláláról, ez igaz, ő ölette meg a gyermeket, Poppea - Néró felesége - lánya volt, akit Néró terhesen úgy összerugdosott, hogy meghalt. De ugyanígy, nem kímélte a fiú szeretőit sem, rendszeresen rendezett orgiákat, ahol aztán minden elképzelhető módon kiélte magát. És Julia szülése is egy megtörtént eseményen alapszik a fejezetemben. természetesen, nem épp Pompeiben történt, de megtörtént esemény, hogy a hasonló alkalmakkor, amikor a császár a művészeteknek hódolt, mindenkinek hallgatnia, néznie kellett, oly annyira, hogy még a város kapukat is bezáratta, így eshetett meg, hogy egy ilyen alkalomkor egy terhes nő a helyszínen szülte meg gyermekét. Higy aztán mi történt velük, arról nem szól a fáma. Azt is tudjuk, hogy Néro pocsék dalnok volt, így aztán főleg kínkeserves lehetett "élvezettel" vgihallgatni, nézni ezeket az előadásokat, amik aztán ki tudja meddig tartottak.

Végezetül pedig Néro látogatása: Kr.u. 64-ben Néro a Római birodalom császára Pompeibe látogatott és ott a magistratus nagy lakomát és ünnepséget szervezett a tiszteletére. Persze, nem Claudius Lucius volt az, aki meghívta a házába a császárt, de úgy gondoltam felhasználom ezt a momentumot a történetben:)

Ha tetszett a kis kitérő, és szeretnétek még máskor is hasonló érdekességeket, jelezzétek chaten vagy komiban, és máskor is tartok kiselőadást a fejezettel kapcsolatban:D:D

csóók, mimi:D:D:D