5. fejezet

Szóval ez most egy extra hosszú fejezet lett, jó 8 oldal, ráadásul egy nappal korábban, :D úgyhogy ha van véleményetek, kérlek ne fukarkodjatok azt elmondani, mert hisz úgyis tudjátok ez mennyit jelent ...

És íme: Nian is megjelenik, remélem sokak örömére, aztán majd kiderül, ami beborul, vagy hogy is szokták ezeket mondani! A légyeg: remélem élvezeteteket lelitek a fejezetben, jó olvasást:D

csók: mimi:P

Róma… ma…

   Dio összekaparta önmaga torzóját az íróasztal mellől, és megtapasztalhatta, milyen is az, ha valaki úgy tölti az éjszakát, hogy egy helyben, egy pózban töltötte munkával azokat az órákat, amiket más általában édesen álmodva tölt.

  - Jaj, te jó ég! – kiáltott fel hangosan, mert hirtelen a zsibbadt lába felmondta a szolgálatot és nagyot nyekkenve a földön találta magát. Észre sem vette, hogy nem is érzi a végtagjait. Megpróbált felállni, de nem sikerült úgy, ahogy annak kellett volna.

  - Szfinx! Most mi lesz? Örökre itt, így maradok, szerinted? – kérdezte az épp felé tartó macskától. Az állaton tökéletesen látszott, nagyon nem örül a korai ébresztőnek, de Dio ahogy elvágódott, olyan hangosan puffant a parkettán, hogy még a hétalvó Szfinxet is felrázta legmélyebb álmából. Biztos, ami biztos arckifejezéssel macskaarcán nagy peckesen odasétált a lány lábához, és mint aki épp erre készült volna már napok óta, szépen belekutyorodott az ölébe. Hangos dorombolása olyan volt a fülnek, mint egy öreg, hörgő gőzmozdony - csak fújt és fújt. Egyre hangosabban. Dio automatikusan elkezdte simogatni, dögönyözni puha, selymes bundáját, aminek persze Szfinx csak még jobban örült, így a dorombolás már végül olyan hangos volt, hogy a macska csak félig nyitott szájjal tudta prezentálni ezt a hangerőt. Félig behunyta sárgás szemét és kéjesen hagyta magát kényeztetni.

  - Mit csináljunk, nagyfiú? – kérdezte tőle két cirógatás között. Olyan tökéletesen elvoltak a földön, hogy sem az állatnak, sem a lánynak nem volt kedve felkelni. – Gyere, menjünk, aludjunk egy kicsit! – próbálkozott Dio a macskánál, de ő nem volt hajlandó még csak megmozdulni sem, nemhogy felkelni a legjobb helyről, amit csak találhatott magának. Szfinx biztos úgy gondolkodott, ha kicsit állít a hangerőn a dorombolásban és egy kis cirógatást ő is ad a lánynak, akkor talán nem kell felkelnie a nehezen megszerzett, jó kis helyről.

  - Jaj, kicsi babám! Nem aludhatunk a padlón. Gyere szépen! – Felnyalábolta a hatalmas, homokszínű macskát, aki tiltakozásul csak nyekkent egyet. Magához ölelte, adott az orrára egy cuppanós puszit és bevitte a szobába. Természetesen a puha ágyba fektette. Hiába volt minden kényeztetés, Dio megvette neki a gyönyörű macskaházat - kényelmes, hívogató. Minden megvolt benne, amiről egy valamire való cica álmodhat, de Szfinx, ő nem. Ő köszönte szépen, de nem kért belőle. Nem alacsonyodott le addig, hogy képes legyen macskaházban aludni! Így maradt a Dio melletti hely. Erről persze megint eszébe jutott Nian. Ez is az ő hibája - dohogott magában - ha ő nem engedi az ágyba, ha kicsit következetesebb, akkor most egyedül aludhatna.

  Döbbenten állt meg egy pillanatra.

  Egyedül.

  Ez a szó. Marta, feszítette, égette belülről. Szinte kaparta a torkát a kétségbeesés. Hát neki ez jutott? Ezerszer tette már fel ezt a kérdést. Milliószor boncolgatta magában a múltat, de soha nem látta a lényeget. Mert nem akarta látni. Homokba ásta a fejét és minden érzékszervét. Jó mélyre, nehogy valaha ki tudjon kecmeregni belőle.

  - Gyere, te sózsák! – sóhajtott egy nagyot, keserveset. Ha nem érezte volna magát nevetségesnek és nagyon fáradtnak, talán elsírta volna magát. Csak, hogy kicsit fájjon még. De itt volt valaki, akinek kell - jutott eszébe. Szfinx szereti őt! Nincs is egyedül! – És különben is kinek kellene más társaság rajtad kívül, ugye? – cirógatta meg kedvesen Szfinxet, mire a macska egy hatalmasat ásított. Dio elnevette magát. – Na látom, nagyon érdekel a lelkiállapotom, te már csak a pihe - puha ágyikót látod, ugye? Jól van, csicsikálj! – kedveskedett neki. Mindig jól elbeszélgettek, olykor Szfinx még válaszolt is, bár, hogy mit? Arról lehetne vitatkozni.

  Ránézett az órára és megdöbbenve látta, hogy már negyed hat. Nem lehet! Egyszerűen képtelenség, hogy így eltelt az idő. Érdemes egyáltalán még lefeküdnie? Tudna aludni? Egyfolytában Diana járt az eszében.

A szeme előtt újra leperegtek az olvasott sorok eseményei.

  Úgy ahogy volt, ruhástól dőlt az ágyra és aludt el.

Álmában ott járt a pompeii fórumon, egy kicsi lány mellett lépdelt. Összefacsarodott az ő szíve is, amikor látta az anya érthetetlen ridegségét saját gyermeke felé. Csodálta a fantasztikus látványt, érezte a szagokat, a csatornát, az emberek olajozott bőrének kipárolgását, az állatok trágyáját. És minden olyan színes volt, olyan vibráló. Látta, ahogy az álombeli kislány hogyan csapong a jókedvtől az unalomig, az izgatottságtól a boldogságig. Vele együtt látta a szobrot is, az istennőt. Szinte érezte, tapintotta a döbbent boldogságot a kislány lelkében, amikor úgy hitte, elhitte, hogy ő istennő.

És végre, úgy ruhástól elaludva, Dio végre mosolygott álmában.

 

London...ma…

  Niannak sivított a vekkere London egyik zsibongó negyedének zsúfolt utcájában lévő lakásában.

  Vakon tapogatózott, nem értette, mi történt. Hiszen hiába dolgozott most terepen, nem kellene ilyen korán kelnie. Lenyomta az órát, de az még mindig hangoskodott. Nagy nehezen egyik kezével támasztva ki a szemhéját, végre sikerült egy résen át kilesnie a makacs redőny mögül, ami így is minduntalan újra és újra le akart záródni.

  - Az isten szerelmére, mi van hát! – morogta. – Mi történt? Még sötét van! Ki volt az az idióta, aki beállította az órát? – Nem tudni, kihez intézte a szavait, mert az egyetlen válasz az egyre csak nyöszörgő, könyörgő, nyüszögő hang volt, ami az ágy végéből jött. Nian egy pillanatra megállt, mert még nem tudott világosan gondolkodni, végigfutatta száraz, üres agyát, hogy vajon oda is dugott volna a biztonság kedvéért egy órát, hogy száz százalékig felkeljen? De az képtelenség! Miért tette volna? Akkor meg? Miért kell ezen a korai; mit korai, hajnali órán felkelnie? Annyira sajnálta magát, hogy alig vette észre a változást.

  És akkor valami nyálas ért az arcához. Úgy, hogy szinte levegőt sem kapott. Dühösen próbálta letörölni a kellemesnek nem éppen mondható nedvességet az arcáról, de abban a pillanatban, mihelyt sikerült megfosztania magát a nyúlós ragadványtól, abban a szempillantásban újabb adagot kapott a helyébe.

  - Mi az ördög? - nyögött fel hangosan. De legalább a visító vekker hangja elmúlt. Most csak egy ütemesen csapkodó valaminek a zaját lehetett hallani. De ezt viszonylag elviselhetőnek tartotta, így Nian úgy gondolta, talán mégis csak egy rossz álom volt, és aludhatna még egy keveset. De a nyál csak megint megérkezett, pont bele az ásító szájába. Nem lehet igaz! Már az ízét is érezte. Ez csak valami rossz álom lehet. Próbálta győzködni magát, mint amikor tényleg álmodik az ember és azt próbálja magával elhitetni, hogy ez álom, nem valóság, aztán persze mindig oda lyukad ki, hogy igenis ez a valóság. Az előző napjai elég zaklatottan teltek, így nem csoda, hogy nem volt épp a helyzet magaslatán. Nem volt elég neki az új munkaterülete, még Dio makacsságával is vacakolnia kellett. Még most is érezte, ahogy felmegy benne a pumpa, pusztán a lány gondolatára is. Na tessék, ennél jobb ébresztő nem is kellene! Bosszúsan nyitotta ki már félig éberen a szemét és akkor meglátta a vekkernek álcázott pihe-puha, szőrős valamit az ágyában. Már értette, honnan jött az arcára a büdös nyál.

Maximus.

Hogy is felejthette el? Az új lakótárs. Egy édesesen ricsajos, állandóan mocorgó, nyöszörgő, vinnyogó, morgó, nyáladzó kutyakölyök.

  - Jaj, nem hiszem el! - nyögte kétségbeesetten. – Aludj még! – vakkantotta oda ő is a kutyának. De az csak hatalmas, könyörgő szemekkel bámult vissza rá. Néha egy nyöszörgő hang azért elhagyta a kis száját és végigcikázott a testén a várakozás remegése. Nem volt épp egy gyönyörű kutyus. De Niant pont a csúnyasága fogta meg. Alig két napja szerezte, így nem véletlen, hogy hirtelen nem tudta, kivel osztotta meg az ágyát. Hatalmas tappancsai, de viszonylag tömzsi kis lábai voltak. Úgy nézett ki, mintha egy juhászkutya és egy vizsla keveréke lenne. A bundája inkább a juhászkutyáéra emlékeztetett, puha selymes és hosszú, fintorodott el Nian ahogy megadóan megvakargatta a kiskutya nyakát. Az felbátorodva rögtön az ölében termett, épp a legérzékenyebb pontra huppanva.

  - Uh, te kutya! Az Isten szerelmére! Hát meg akarsz nyomorítani? – kérdezte nyögve és nevetve egyszerre. Egyszerűen képtelen volt ellenállni neki, már az utcán is, ahol megtalálta. Először azt gondolta, majd beviszi egy menhelyre, de aztán elég volt csak belepillantania azokba a bársonyosan barna szemekbe és elveszett örökre. Tudta abban a pillanatban, hogy gazdagabbnak mondhatja magát egy szőrcsimbókkal. De ha egyszer elhatározta magát, akkor nem volt megállás, véghezvitte a tervét, és most úgy nézett ki, megtalálták egymást a kutyával. Nagyon kicsi volt. Alig látszott ki a flaszterból és a koszból, ami beborította. Nian csak annyit látott belőle, hogy meghatározhatatlan színű szőre van, a szürke és a barna fura keveréke. A hatalmas tappancsait és a busa fejecskéjét. Nagy, lelógó fülét, és az állandóan csóváló, verdeső farkincáját. A szőre csimbókokban lógott a testén, tele volt piszokkal és beleragadt minden mocsok. Szánalmasan festett, mégis csupa vidámság és kedvesség áradt az egész kis lényéből. Képtelenségnek tűnt otthagyni egyedül. Így Nian felnyalábolta - ugyan büdös volt irgalmatlanul, de becsomagolta a kutyát és a kocsijába tette.

  Igaz, hogy már a tavasz derekán jártak - hiszen Április vége volt -, de a Londoni időjárás éppen, hogy nem volt barátságosnak mondható.

Természetesen esett. Vízszintesen. Ahogy annak lennie kell.

Anglia.

Imádta az országát, de az időjárást utálta. Nem szerette, ha mindene nedves és vizes. Egyedül a köddel volt kibékülve, szerette a sejtelmességét, a puha takarását ahogy körbeölelte és elrejtette... és főleg Dio miatt szerette.

Dolgozni is nehéz ilyen időben.

  Épp az új ásatás helyszínéről tartott volna haza kerülő úton, mert ki akarta hagyni a dugót, amikor megpillantotta a kis korcsot. Ott kucorgott az út szélén, az autók meg csak sivítva száguldottak el mellette. Nian nem gondolkodott. Még fel sem fogta, amit csinált, amikor már az út szélén találta magát. Hangosan szidta azt az embernek nem nevezhető egyént, aki valószínűleg kitette a kis dögöt az útra. Ott ücsörgött, jobb sorsra várva, és ez meg is érkezett Nian személyében.

  - Most mit csináljak veled, te kis koszfészek? – kérdezte tőle már amikor az autóban voltak. De olyan felesleges volt a kérdése, mint amilyen boldog, vigyorgó arccal nézett rá a kis, kócos kutya az anyósülésről. Ő már pontosan tudta, mi történt. Talált magának egy emberkedvencet. Első útjuk az állatorvoshoz vezetett, ahol megnyugtatták az újdonsült, aggódó apukát, hogy kicsi fiának a koszon és egy kis alultápláltságon kívül kutya baja sincs. Megkapta az ebecske az első kötelező oltásait, ellátták őket némi jó tanáccsal és egy zsák jó minőségű kutyatáppal, pórázzal, nyakörvvel, ahogy annak lennie kell és minden egyéb fontos dologgal. Végül Nian nem csak egy szőrgomolyaggal lett gazdagabb, de szegényebb is lett jó pár fonttal, mire mindent beszerzett a kiskutyának. Hazacipelt mindent. Persze a kutya lépten - nyomon útban volt. Nyikorgott, nyüszögött, végül morgolódva el - elvakkantotta magát amikor látta,€ hogy az új kedvence, Nian nem osztja lelkesedését a póráz rágásában.

  Mindkettejüknek újdonság volt a másik társasága, és mind a kettőnek határozott elképzelései voltak a jövőre nézvést. Nian úgy gondolta - jó, befogadta a büdös kis szőrcafatot, van szép új helye, finom kajája, szerető gazdija, aki sétáltatja, simogatja, tanítgatja, de ennyi. Meg akarta húzni a határt ember és állat között. A kis koszosnak nos, természetesen neki is megvoltak a maga elképzelései a jövő felállására. Teljes jogú tagja kívánt lenni Nian életének és ezt a tudomására is hozta, amint lehetett. Abban a pillanatban, ahogy felértek a lakásba és Nian letette őt a földre, a kis dög nem végigszáguldozta a lakást? Felmászott mindenhová, rögtön ellopta Nian legjobb cipőjét, kirángatott egy koszos zoknit a szennyesből és természetesen mindjárt a legjobb helyre, a jövendő helyére vitte az új zsákmányt. Nian ágyába.

  Az egész lakásban már állt a kutyabűz, és tocsogott minden a sártól és a kosztól, amit maga után hagyott a kis pimasz állatja. Nian úgy gondolta, ideje új rendet tanulni és a fürdéssel kezdte a tanítást. Hát utólag nem kívánta a legrosszabb ellenségének sem azt a tortúrát, amit mind a ketten átéltek. Nem elég, hogy a kutyát be kellett vizezni és habozni, de még le is kellett – volna – csutakolni. Az lett a vége, hogy mind a ketten megfürödtek. Végül Niannak lett egy csatakos fürdőszobája és egy viszonylag elfogadható, már csak kutyaszagú kutyája.

  - Na! – sóhajtott fel végre Nian, ahogy megtörölgette és megszárítgatta a kiskutyát. Élvezte ahogy fokozatosan válik mind kutyaformává az eddig csatakos kis gnóm. Most sem volt kimondottan szép szál legényke, de hát Istenem! Semmi sem tökéletes. És ahogy egyre nézte, úgy vált mind szebbé és kedvesebbé a szemében.

  – Úgy látom, kezdesz alakulni, ugye? Még a végén igazi kutyát faragunk belőled – nevetett rá, mire a kiskutya hangosan verdesni kezdte az amúgy is folyamatosan járó farkincáját, és egy hangos vakkantással adta tudtára Niannak, hogy egyetért.

  - Már csak egy nevet kell neked találnunk! Mert nem mászkálhatsz név nélkül, ugye? Minden valamire való ebnek kell egy név. És most úgy látom, mégsem szörnyecske vagy, hanem egy kutya – Csurom víz volt ő is, de a kutyus már majdnem megszáradt. Nem érdekelte, hogy a fürdője kész csatatér lett. Vidáman vigyorgott a kis jószágra.

  - Lássuk csak! – vakarta meg két napos borostáját, ami már igencsak kezdett viszketett, de nem volt kedve reggel borotválkozni, ezért hagyta. Szinte látta magát, hogyan nézhet ki. Mint egy rossz kalandor. A haja már olyan hosszú, hogy sehogy sem állt. Akármit csinált vele, nem segített, így hát hagyta, rendszerint csak az ujjával fésülte át, nem törődve nagyon azzal, hogyan áll utána. Rengeteg, sűrű, dióbarna haja volt, nem nagyon lehetett mit kezdeni vele. Vagy teljesen rövidre vágatta, vagy hagyta hadd nőjön. Most épp a növés fázisban tartott. A szeme körül apró nevetőráncok futottak, amik a nők szemében mindig is sármossá tették, bár ezt ő sosem értette igazán. Úgy alapjában a női nemre gyakorolt hatását sem értette, és nem is érdekelte. A szeme színét mindig áhítattal emlegették, de nem igazán fogta fel, hogy mi olyan érdekes és különleges egy ködszürke szempárban. Széles, erős csontú arca már inkább megelégedéssel töltötte el, legalább van, ami viszonylag érthető. A csontokhoz mindig is értett. Azt el tudta fogadni, hogy mi miért van úgy, ahogy az arcán, éppúgy, mint az egyenes orrát, bár szerinte ez nem volt épp férfias. De kit érdekelt igazán? Ha már itt tartunk - fintorgott -, a nők az álláért voltak leginkább megőrülve. De miért? Mert erős és határozott, mert kiugrik az állkapocscsontja? Szép ívű szájáról nem is beszélve. Ja, és ne feledkezzünk meg a bosszantóan hosszú szempillákról sem! Annak idején Dio állandóan ezzel cukkolta, mindig ki akarta festeni. Már a gondolatra is a hideg rázta, főleg ha még a szemöldökének kiszedésére tett szivatós kísérlet is az eszébe jutna. De ez már a múlt, már senki nem akarja kiszedni a szemöldökét, senki nem festené ki a szempilláját pusztán valami rosszul fejlett humorérzéktől hajtva, és senki nem tekergeti az ujjára reggelente a nyakába lógó kósza tincseket. Kirázta a fejéből ezeket a kusza gondolatokat, nem is értette, hogyan jutott el a névadástól Dio-ig? De csak nem tudott a lány emlékétől szabadulni. Nem válaszolt egyik levelére sem, és így muszáj lesz felhívnia. Talán amiatt, hogy újból hallhatja nem tudja most kiverni a fejéből.

  - Idegesítő perszóna! – morogta.

Épp lehajolt, hogy felvegye a kutyát, nem figyelt és lefejelte a régi, lábas kád mellett álló szekrényke félig nyitott ajtaját. Olyan kicsi volt a fürdőszoba, hogy így a kutyával kettesben már zsúfoltnak hatott, és Nian amúgy sem alacsonyságáról volt híres. Nem volt ugyan ügyetlen, de a szűk helyeket nem szerette. Nyurga, vékony, szálasan izmos teste végigremegett a fájdalomtól, ahogy a koponyájába nyilallt az égető érzés.

  - A fenébe! – szitkozódott, és még számos keresetlen szó is elhagyta volna a száját, ha nincs ott az újdonsült „gyerek”, aki előtt ugye nem lehet káromkodni. Óvatosan megtapogatta a helyet, ahol a szekrényajtó sarka belevágódott a fejbőrébe, és már érezte is a meleg, ragadós vér tapintását. Soha nem bírta a vér látványát.

  - Te jó ég! Még a végén itt ájulok el előtted, te kutya! – sóhajtott, de nem volt jó ötlet, mert így megérezte vérének szagát és szédülni kezdett. Tudta, hogy nem lenne szerencsés, ha megnézné a csupa vér kezét, de nem bírt ellenállni. Maga elé emelte a sötétvörös vérétől sikamlóssá vált végtagot, és érezte, hogy menten elhányja magát. A szeme előtt apró kis fekete pontok cikáztak, a gyomra felfordult, a tenyere nyirkos lett, és kiverte a víz a homlokát. Gyorsan, míg észnél volt, megnyitotta a csapot a mosdóban és megpróbálta lemosni a kezét. De akkorra már érezte, hogy a homlokán csorog le, pont bele a szemébe.

  - A jó, büdös életbe! – káromkodott. – Fogd be a füled! – szólt oda a kutyusnak, aki csendben szimatolva, megilletődve és remegve érezte meg a vér szagát. Egyértelmű volt, hogy félelmet vált ki a kis állatból. Ez pedig eléggé elterelte Nian gondolatait a rosszullétéről ahhoz, hogy meg tudjon mozdulni és végre lemossa magáról a ragadós, épp megalvadni készülő, vörös trutymót.

  - Jól van, ne félj, kis buta! – vigasztalta gyengéden és közben kuncogott saját magán is. – Szép kis páros vagyunk így mi ketten, nem? – A kutyus, mintha csak értené, hangos nyöszörgéssel és vakkantásokkal kapcsolódott be az eddig egyoldalú beszélgetésbe. Úgy ahogy rendbe tette magát Nian, és már a kutya is megszáradt közben. Kiderült, hogy szép, vörösesbarna szőre van, némi fekete sörénnyel a nyakán. Igazi törpe hiénának nézett ki. Nagyon helyes volt.

  - Szóval, ott tartottunk, hogy mi legyen a neved? – nézett a kutyára Nian kérdőn, mire az megkopogtatta a farkával a mosógép oldalát, amin épp csücsült.

  - Lássuk csak... – töprengett. – Mit szólsz a Vakarcshoz?

Nem, ez nem tetszett a kutyusnak mintha a falnak beszélt volna a férfi.

  - Jól van. Ez nem az igazi, látom, nem tetszik. Oké. A Vacak? – Erre felhorkantott, mint egy dühös majom. – Rendben, ez sem tetszik. Akkor valami komolyabb név? – Erre már megcsóválta a kis fickó a farkát. – Lássuk... Nem olyan könnyű ám! Megvan! – kiáltott fel, mire a kiskutya izgatottan kapta fel a fejét. – Brutus? Na, hogy tetszik? – Nem tetszett ez sem. Ninan kezdett elcsüggedni, nem mintha már rengeteg nevet felsorolt volna. – Na jó, itt az utolsó javaslatom. Maximus? – Várakozón nézett a kis haszontalanra, majd elégedetten vette tudomásul, hogy az vakkant egyet beleegyezése jeléül, vagy valami másért. Mindenesetre, Nian annak vette.

  - Hát, Isten hozott, Maximus! Remélem, rászolgálsz a nevedre és szép nagyra nősz, mert most elég csökött jószág vagy – dögönyözte meg kedvesen a már büszke névvel ellátott kutyát. Nem véletlenül jutott eszébe ez a név. A kedvenc filmje volt a Gladiátor. Még akkor is, ha nem tudta becsukni a szakmai szemét az alapvető bakikon, mint a középkori sisak, kétélű kard, láncpáncél, stb. ,de hát ez megengedhető egy filmben, és végül is nem volt annyira zavaró, csak az ő szemét bökte.

  - Nahát, Max! Ideje vacsorázni, gyere, menjünk!

  Mindez tegnapelőtt történt. Ma reggel pedig itt henyél az ő ágyában, ahelyett, hogy a saját kosarában szunyókálna, de nem, neki Nian ágya kellett.

  Még mindig az ölében dagonyázva nézett rá könyörgő szemekkel. Nian sejtette, mit akarhat. Sétálni. Vagy enni. Vagy ezt a kettőt egyszerre, vagy egymás után.

  - Szóval nem alszunk... – sóhajtotta megadóan. – Jól van, értem. Megyek már! – Álmosan, alig nyitott szemmel félretolta a kutyát és kikelt az ágyból. Szokása szerint nem viselt semmit, csak az alsónadrágját, és azt is csak a kutya miatt. Ha nem lett volna itt, meztelenül alszik, ahogy mindig is. Kiült az ágy szélére és lelépett. És már érezte is. Puha langyos, csúszós valamibe lépett. Aztán megérezte a szagot is. Majdnem felfordult a gyomra.

  - Nem hiszem el! – kiáltott fel. – Hogy tehetted? Betojni a lakásba? Mondtam, hogy pisilni, kakilni kint kell! Hát nem megbeszéltük? – Max csak lesunyt fejjel lapított, pontosan tudatában volt a bűnnek, amit elkövetett. De azért egy - két csóválást úgy gondolta, megengedhet magának. Hátha kiengeszteli Niant. És bevetette a kivert kutya vagyok tekintetét, amivel ez alatt a kis rövid idő alatt már elcsábította párszor a férfit.

  Nian morgolódva sántikált a fürdőig. Undorodva mosta le magáról az adag végterméket és indult vissza. Gyorsan kinyitotta az ablakokat, feltakarított, és azon kapta magát, hogy morogva, de somolyog a kutyán.

  - Tessék, szépen vagyunk! Beállhatok takarítónak. Én, dr. Nian Lewin, az elismert régész legújabb kori kutyaszart szedegetek. Mert ha mondjuk római kutyaszar lenne? Az azért egész más felállás lenne, nem? – dünnyögte magában. De azt vette észre, hogy a takarítás ellenére jól szórakozik. Első reakciója a természetes bosszankodás ellenére is a kuncogás volt, mert egyszerűen nem lehetett haragudni a kis lökött ebre.

  Hirtelen fel akarta hívni Diot, olyan jó volt hallani a hangját tegnap délután. A kicsit füstös, kicsit mély, reszelős hangját... mindig megborzongott, ha meghallotta. Még csak el sem mesélte neki Maxot. Úgy örült, hogy hallhatta, és úgy felkapta a vizet, amiért nem volt hajlandó vele beszélni. Szfinx is hiányzott. Csak azért kérte, hogy beszélhessen vele, mert tudta, hogy ezzel felidegesíti a lányt, és ha már ő maga síkideg volt, nem akarta, hogy Dio nyugodt maradjon. De jó volt Szfinxxel társalogni. Már el is felejtette milyen, ha az embernek macskája van. De most meg lett egy kutyája. Hát ilyet!

  - Gyere, kisöreg, reggeli, aztán megyünk sétálunk egyet és irány a munka! Jó lesz? – nyalábolta fel a kutyát Nian akarattal elterelve a gondolatait a lányról és a macskájáról. Miért kell neki állandóan makacskodnia? Miért nem lehet egyszerűen csak megbeszélni normálisan valamit? Pusztán önzetlenül küldte Dionak a képeket. Na jó, nem teljesen önzetlenül, de akkor is! A szakmai szándék is vezérelte, mert tudta, hogy a lány a legjobb történész és valláskutató, aki le tudja fordítani a tekercseket.

  Mert volt még több tekercs is, ezt nem mondta még el a lánynak. Csak a mézesmadzagot húzogatta az orra előtt, remélve, hogy ráharap. Mégis, mi a fenét hitt? Hogy majd hanyatt-homlok, csapot - papot otthagyva felül Rómában az első gépre és hazajön?

  - Látod, naiv vagyok! – sajnálta magát egy kicsit. De aztán ránézett az órára és látta, ha nem csipkedi magát, elkésik. Az egyetemista önkéntesek meg majd várják. De végül is Reli, a technikusa ott lesz nyitáskor, nem? Igen ám, csakhogy ő szeretett ott lenni a nap kezdetén, érezni a nedves föld szagát, megtalálni az aznapi első leletet, és igen, ásni is szeretett. Nem számított, hogy koszos lesz, vagy a körme alá belemegy a piszok, az sem, hogy izzadt és büdös lesz a nap végére. Mindent kárpótolt az a pár óra, amíg a múltban lehetett.

  Világ életében ezt akarta. Már gyerekként is. A húgát, Awent is az őrületbe kergette azzal, hogy állandóan be akarta őt temetni és kiásni, mintha csontváz lenne. Mindig nyafogtak. Lányok, gondolta akkor, pedig csak három évvel volt náluk idősebb. És milyen jó játék volt. Eltemetni Awent és a legjobb barátnőjét, Diot. Már akkor is milyen bosszantó volt.

  Nem, nem, és nem! Minek kell megint rágondolnia? Elmegy dolgozni, kiássa a mai adagot, itt van a kutyája, ennyinek elégnek kell lennie. Este meg jól érzi majd magát.

Ez lesz! - döntötte el.

  Megetette a kutyát, összekapta a cuccait, rászenvedte Maxra a pórázt és már sietett is le a lépcsőn.

  Nem késett. Behajtott az elkerített területre, ahol jelenleg az ásatás folyt. A római kori megszállás első évtizedeiből való volt azaz udvarház, amit épp kutattak. Nagyon érdekes volt, hiszen ilyen méretű villát csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. De maga a ház elhelyezkedése nem vallott gazdagságra, rossz környéken volt. Ennek a leégett romjai között találták meg a tekercseket.