4. fejezet

   Pompeii... akkor...

   Rutilia szó nélkül húzta vissza a függönyt, épp csak egy kis rést hagyva, hogy egyik szememmel pont kiláthassak rajta, felém fordult és cinkosan rám kacsintott. Elvigyorodtam, úgy emlékszem, az egyik fogam elől már hiányzott, így elég mókás látványt nyújthattam. Gyorsan anyám felé pillantottam, hogy észre vette –e a cinkosságot köztem és a dadus között, de ő figyelemre sem méltatott. Így hát óvatosan, vigyázva, de tudtam kukucskálni. Fantasztikusan izgalmas volt. Már el is felejtettem, hogy egyáltalán nem akartam jönni. Most csak átjárt a várakozás, hogy végre láthatok valami érdekeset, valami mást is, mint a házunk kertjeit, vagy árnyékos csarnokait. Most láthatom a nyüzsgő várost, az embereket, az állatokat. Éreztem a szagokat is ahogy elhaladtunk a széles, nagy, köves úton. A hintónk alig döccent, olyan volt, mintha csak úsztunk volna a levegőben.

  Lassan haladtunk, és én örültem ennek, mert a kis résen keresztül mindent jól megfigyelhettem. Rutilia elbóbiskolt, az anyám meg olyan mélyen töprengett magában valamin, hogy szinte már nem is volt jelen közöttünk. Így nyugodtan lehettem a képzeletemmel. Nem mentünk túl messzire, hiszen a házunk nagyon közel volt a fórumhoz. Ez volt a város szíve, lelke. Itt foglalták el helyüket a közhivatalok, a főbb istenek templomai, szentélyei és itt voltak a piacok is. Két boltíves kapun haladtunk át, mikor végre megérkeztünk. Itt már láthatóan nagyobb volt a nyüzsgés, emberek jöttek, mentek. Ügyeket intéztek. Különböző ruházatú férfiak, nők és igen, néhol gyermekek is. A gyaloghintónk egy félreeső helyen megállt, végre elhúzták a függönyöket. De tudtam, hogy nem ugorhatok ki izgatottan, úgy ahogy szeretnék, nem futkoshatok közöttük, mert nem szabad. Arról természetesen fogalmam sem volt, miért ez a tiltás, nekem egyszerűen nem létezett akkor még különbség ember és ember között. Bár azt láttam, hogy vannak, akik szolgálnak és vannak, akiket szolgálnak. De az én gyermeki fejemmel ez természetes is volt.

  Mihelyst a függöny lekerült a helyéről, Rutilia nagy horkantással rázkódott meg.

  - Jaj, úrnőm, kérlek bocsáss meg! Elbóbiskoltam, nem lett volna szabad! – Csodálkoztam, hogy mentegetőzni hallom a szigorú, de mégis olyan kedves dajkámat. Kíváncsian vártam, hogy mit szól erre az anyám, de ő csak legyintett, és nahát, kedvességet láttam csillanni a szemében. Olyan nagyon elcsodálkoztam, hogy tátva maradt a szám.

  - Diana! Mikor tanulod már meg, hogy nem illik bámulni? Tátott szájjal meg főképp nem! – dörrent rám anyám. Már nyoma sem volt a kedvességének. – Hogyan taníthatnám meg neked, hogyan kell egy magadfajta, fiatal lánynak viselni a rangját, apja házának büszkeségét? – sóhajtott rosszallással a hangjában. Nem hatoltak el a szívemig a szavai, most nem tudott megsebezni.

Rutilia szállt ki elsőnek, neki is segített az egyik hintóvivő rabszolgánk. Fogalmam sem volt, mit jelent a rabszolga szó, de nem is nagyon törődtem ezekkel az apróságokkal. Rutilia kisegítette az anyámat is, majd engem emelt ki.

  - Viselkedj rendesen – súgta a fülembe –, el ne engedd a kezem, mert elveszel, akkor aztán nem találunk meg! Anyád bele is halna a bánatba.

Hát azt nem hinném, gondoltam savanyúan magamban, de persze nem mondtam ki hangosan.

  - Jól van, Rutilia – simogattam meg a kezét, olyan jó puha volt, habár már ráncos az időtől. – Jó leszek, ígérem. - De a következő pillanatban már el is feledkeztem az ígéretemről. Olyan sok látnivaló volt a fórumon. Minden csupa szín és nyüzsgés. Hogyan is hihettem, hogy nem fogom élvezi, miért is nem akartam eljönni? Nem értettem korábbi makacskodásomat, pedig már - igaz csak ritkán - voltam már anyámmal együtt a templomban régebben is.

  - Nézd, Rutilia! –kiáltottam, nem törődve a dadám szorító kezére, egyre csak rángattam, hogy jöjjön ő is, vagy lelkesedjen azért ő is, amiért én. – Nézd, milyen csodás emberek vannak itt!

  - Jaj, gyermekem! Micsoda egy szeleburdi viselkedés ez már megint! – Elnéző volt a hangsúlya, de szorosan tartotta a kezem. – Nem illik megbámulni az embereket, szégyent hozol atyád házára! Anyádat itt mindenki ismeri, így téged is. Viselkedj rangodhoz méltón! – szidott kedvesen, de én ebből csak a dorgálást hallottam. Csúfondárosan elhúztam a számat, és amikor nem figyelt, gyorsan kiöltöttem rá a nyelvem. Gyerekes kis bosszú volt, de valahogy muszáj volt levezetnem a csalódottságomat.

  Az én gyermeki szememmel nézve a fórum hatalmas volt. Minden nyüzsgött az élettől, és nekem annyira dobogott a szívem az izgalomtól, hogy a torkomban éreztem dübörgő dallamát. Keresztül sétáltunk a fórumtéren, ami nekem olyan volt, mintha soha nem akart volna véget érni. Hatalmas oszlopok határolták minden oldalról és emellett gyönyörű régi és újabb épületekkel volt körbevéve. Nem álltunk meg. Anyám figyelemre sem méltatta a bámészkodó tömeget, akik vették a bátorságot és odaköszöntek neki. Azoknak, akik szinte egyenrangúak voltak, vagy éppenséggel magasabb társadalmi szinten álltak, természetesen odabólintott, de mindezt úgy, hogy éreztesse a rangját és kiváltságait. De mindez akkoriban nem érintett engem, annyira nem láttam mást egy gyermek szemével, mint a nyüzsgést és a kavalkádot, a színes, tarka összevisszaságot.

Úgy szerettem volna szaladni, az emberek között cikázni. De nem mertem elengedni Rutilia kezét, meg nem is tudtam volna, mert olyan vasmarokkal szorította, hogy az ujjaim is belezsibbadtak.

  Majdnem elértünk a fórum végére. Anyám az oszlopos csarnok felé indult és Rutilia persze követte őt. Nem tudtam, hova tartottunk, én akkor ezen a részen még nem jártam. Venus templomához el lehetett jutni egy másik úton is, ami nem ennyire nyüzsgő, de ezek szerint ma anyám még máshová is el akart menni, mielőtt az istennőnek áldozott volna. Most vettem csak észre, hogy Rutilia kezében van egy kosár is. Láttam a hivatali épületeket is, ezek egymás mellett voltak, pont a tér végén, szemben a kapuval, amin át beléptünk a fórumra. Ezek egyikében volt az apám hivatala is. De ezt még nem tudhattam, csak sokkal később, egy sokkal rosszabb és fájdalmasabb tapasztalat árán tanultam meg, mit is jelent a római városi hivatal.

  De ebben az időben még csak egy szálldosó, repkedő kislány voltam csupán, mit sem sejtve az elkövetkezendő évekről.

  Végül nem mentünk egészen el a fórum végéig ahogy azt gondoltam, hanem egy hirtelen kanyarral anyám eltűnt az egyik oszlopcsarnok mögött. Rutiliával követtük őt félhomályba.

  - Hová megyünk, Rutilia? – kérdeztem, mert már kezdtem megint unatkozni. Hiába tűnt az egész első pillanatra olyan fantasztikusan izgalmasnak, mégis egyszeriben elveszítette a varázsát. – Nem akarok már itt lenni, haza akarok menni! – nyűgösködtem. Egyfolytában rángattam a kezét, majdhogynem még toporzékoltam is mérgemben, hogy nem enged ki a szorításából.

  - Áá, Rutilia, fáj a kezem, engedj el! El akarok menni! – Már olyan dühös voltam, hogy észre sem vettem, hogy közben beértünk egy hatalmas csarnokba, egy templom szentélye elé.

  - Sshh Diana, ne hisztizz itt nekem, anyád megharagszik, nem sokára végzünk, csitulj és maradj nyugton, légy jó kislány!

  - De fáj, ahogy szorítod a kezem! – nyafogtam még mindig.

  - Ha nem rángatnád egyfolytában, akkor nem szorítanám, és így nem is fájna. Szerinted akkor most mi legyen? Akarod még, hogy fájjon?

  - Nem – horgasztottam le a fejem. – De….- kezdtem volna, de Rutilia csak megszorította a kezem, és én mindjárt befejeztem. Magamban még dohogtam egy sort. De hangosan nem mertem szólni. Észrevettem, hogy az anyám egy pillanatra az előbb hátranézett egyenesen rám, és rosszallón összevonta a szemöldökét, de szólni nem szólt.

  - Most kérlek légy csendben és ne zavard anyád áldozatát. Ez fontos. A senator miatt. Anyádnak le kell rónia Apollón előtt a tiszteletét és kérnie kell, hogy segítse urának pályafutását. Csak légy csöndben és figyelj! Ez Apollón szentélye. Mi nem megyünk be, oda csak anyád lép be. Nekünk nem szabad.

Erre az utolsó mondatra felkaptam a fejem.

  - Miért nem? – Megint találtam végre valamit, ami miatt nem unatkozhatom.

  - Mert nekem nincs rá jogom, te meg még gyermek vagy – hangzott az egyszerű válasz. Nem volt benne semmi él, de valahogy éreztem egyfajta szomorúságot is Rutilia hangjában.

  - Mi az, hogy nincs rá jogod? Nekem sincs?

  - Egész egyszerűen, én nem léphetek be a szentélybe, nem vagyok római állampolgár és ráadásul nő is vagyok, te pedig gyermek vagy.

  - Mi az, hogy állampolgár? Én sem vagyok az? – Nem értettem belőle szinte semmit.

  - Nem, te sem vagy az, még nem, de ha rendes, szófogadó kislány leszel és szép nagyra nősz, akkor talán egy olyan emberhez mehetsz hozzá, aki megengedheti neked ezt a kiváltságot, hogy betérj Apollón isten szentélyébe. – Rutilia ezzel lezártnak tekintette a vitát, de én észrevettem, hogy nem válaszolt teljesen a kérdésemre. De megint valami teljesen más foglalkoztatott.

  - Én nem megyek hozzá senkihez – jelentettem ki egyszerűen.

  - Jaj, gyermekem, hát hogyne mennél! – döcögött a nevetéstől Rutilia nehéz teste, én meg csak értetlenül bámultam rá, nem tudva, mi olyan vicces. – Minden lány férjhez megy. És apád nem hagyná, hogy szűzként a templomba vonulj Vestának áldozva magad. Annál sokkal többet remél tőled.

  - Vestának? Miért kell neki áldoznom magam?

  - Épp ezt mondom, hogy nem kell! Na de csshhh, te lány, mert a végén megrónak minket! Nem szabad hangoskodni. Ej, te gyermek, hogy mik jutnak eszedbe – kuncogott még mindig, de én csak értetlenül ballagtam mellette. Semmi különösen szép nem volt ebben a templomban. Körös - körül oszlopok, a szentély egy hatalmas oszlopfős épület. De volt valami, ami megfogott. Egy szobor.

  - Nézd, Rutilia! – kiáltottam hirtelen, megfeledkezve minden korábbi beszélgetésünkről holmi Vestáról, meg állampolgárságról, férjhezmenetelről, Apollónról, mindenről.

  - Jaj, mi van már megint?

  - Nézd, milyen szép! – mondtam áhítattal a hangomban. Csodálatos volt.

  - Mit látsz már megint?

  - Azt a lányt ott! – mutattam előre.

  - Hol? Diana, ha megint valami butaságon töröd a fejed én…

  - Nem, nem! Rutilia, hát nem látod? – húztam, vonszoltam a dadámat, egészen addig, míg pont a szobor talpazata alá nem értünk. Kicsit hátrébb léptem, hogy jobban lássam, hogy még inkább magamba ihassam a látványt.

  - Ja, ez?? – legyintett Rutilia.

  - De hát ez csodálatos, olyan szépséges, ki ez? – csilingeltem áhítatosan ámulva.

  - Nem tudod? – pillantott rám fél szemmel, pajkos mosoly csillogott a tekintetében.

  - Nem. Te tudod? – néztem rá, könyörgőn. Ha tudja, meg kell mondania nekem, most rögtön! – Kérlek, kérlek Rutilia, mondd meg!

  - Hát, jól van.

  - Na, mondd már!

  - Ő, Diana... – Ennyit mondott csak és rám nézett.

  - De, de az nem lehet – dadogtam. – Diana én vagyok! Más nem lehet Diana csak én! – Már nem is tudtam, hogy mit érezzek. A csodálat a szobor szépségéről még mindig ott vibrált bennem. Ahogy megfeszült a teste a vadászat hevében, ahogy a karja az íjat felhúzta, a koncentráció az arcán, és mégis, olyan végtelen szabadság tükröződött rajta, hogy belefacsarodott a kicsi gyermeki szívem. Megfogalmazni nem tudtam, de éreztem. Legbelül tudtam, ő a legszabadabb lény a földön.

  - Ő istennő. Kicsim, ő a vadászat istennője. A Hold istennője. Apollón húga.

  - Istennő vagyok? – Akkor és ott elhittem, hogy én vagyok Diana, az istennő.

  A nap további része, egy álomban telt, nem vettem észre, hogy voltunk Venus templomában, a piacon, és azt sem, amikor haza értünk. Csak lebegtem a biztos tudatban, gyermekien boldogan.

  Istennő voltam. Én voltam Diana, a vadászat istennője.


Róma... ma...

  Dionak lüktetett a feje, zsibbadt mindene. Már a szeme is vibrált a nagy megerőltetésben. Görcsbe rándult testtel olvasta, fordította a kinyomtatott szöveget, amit Nian küldött neki. Egész idő alatt a fordítás felett görnyedt, észre sem vette, hogy időközben már nem is délután van, sőt az este is elmúlt és szép lassan újra reggel lett. Mindebből Dio semmit nem látott. Ő csak annak a nagyon messzi lánynak az érzéseit volt képes felfogni, akinek az elbeszélését olvasta. De azt még egyelőre képtelenség volt elképzelni is, hogyan lehetséges, hogy látszólag ugyanaz a szöveg egyszerre két helyen is, egy időben bukkanjon fel. Ilyen a valóságban nem létezik. Ha mondjuk egy könyvben olvasta volna, vagy a moziban látta volna, maximum megrántja a vállát és elintézi azzal, hogy hát istenem, nem volt az író valami fantáziadús. De sajnos, vagy talán mégsem sajnálatosan az történt, ami egy filmet sablonossá tenne, egy könyvet meg könnyen kiszámíthatóvá. Az élet nem ilyen. Azt nem mi írjuk. De ott hevert előtte a kinyomtatott szöveg, és ott volt a fordítás is, amit egy időben, szinte automatikusan leírt, míg a szöveget olvasta. Hiszen ez volt a legkönnyebb. Elolvasni egy ókori latin szöveget. A nehézséget már a többi okozhatta.

  Most mi legyen? Immár rövid idő alatt többedszer tette fel magának ugyanezt a kérdést. Mit tegyen, kit hívjon? Első reakciója természetesen Nian volt. Neki mindenképp el kell mondani, tudnia kell arról, hogy mit talált. Hogyisne! Még nem hívja fel, előbb össze kell szednie magát.