3. fejezet

Pompeii... akkor...

  Jó családba születtem. Az apám gazdagnak mondhatta magát. A város szenátusában töltött be tisztséget, így köztiszteletnek örvendett egész háza népe. A rabszolgák - akik a gazdájuk tisztségét viselve kérkedtek a többiek előtt -, épp úgy, mint a szabad szolgáink és mint mi magunk.  

  Az anyám mindig más volt, mint a többi Pompeii asszony. Nem véletlenül, mert a családja nem a környékről származott. Valamelyik távoli provincia szülötteként látta meg ezt a világot. Apja, római polgárként és gazdag kereskedőként ki tudta magának vívni az elismerést, ezért nem nézték őt le soha.

  Nem is tehették volna, hiszen már önmagában a szépsége és a hidegsége miatt is tisztelték az emberek. Ő volt Clapurnia asszony. Ennyi, és nem több. De ez elég is volt neki, legalábbis én így láttam.

  Amikor megszülettem, már volt két egészséges fiútestvérem, tehát igazából nem nagyon számított, hogy mi leszek. Végül is csak egy tárgy voltam, egy olyan valami, amivel majd a későbbiek során kereskedni lehet. Egy értékes csereeszköz voltam, egy eladható tárgy.

  Én hasonlítottam legjobban az anyámra, külsőleg legalábbis, igaz, nem hiszem, hogy valaha is olyan magas lettem volna, mint ő. Bár már nem tudhatom meg soha, hiszen a vulkán örökre betemette az életüket.

  Állítólag vörösen és kopaszon, bömbölve jöttem erre a világra. Enyhén csalódtak, hogy csak lány lettem, de aztán az apám úgy gondolta, egy jó házassággal majd még feljebb emelkedhet a ranglétrán. Így hát rangomnak megfelelő neveltetésben részesültem. Máig fel tudom idézni az első olyan emlékemet, ami aztán meghatározta az egész későbbi életemet.

  Olyan négy-öt éves lehettem, bár nem tudhatom biztosan, hiszen soha nem ünnepelték a születésem napját. Nyár volt, fullasztó meleg. A tengerről nem érkezett semmi enyhülés. A vízvezetékekben a víz épphogy csak csordogált a már napok óta tartó kánikula miatt. A villánk belső udvarán kókadoztak a növények, a szökőkútból már napok óta nem folyt a víz, így is takarékoskodni kellett. A ház peristyliumos oszlopainak belső árnyékában húztam meg magam. Csak egy kis lenge tunika volt rajtam. Nem mintha amúgy nagyon előkelő ruházatot kaptam volna. Persze ez a kis tunika is nagyon finom, puha anyagból készült, hiszen az anyám azért arra odafigyelt, hogy a gyermekeinek mindene meglegyen.

  Épp az egyik kalitkában csicsergő madarakat néztem, és pontosan emlékszem, mennyire csodáltam a bámulatos, színes kis madárkák vidám csacsogását. A dajkám, Rutilia még anyámmal jött, valaha még az ő dajkája volt, épp engem keresett. Nagy sebbel - lobbal jött, meglepően fürge volt, pedig igencsak nagy súlyt kellett cipelnie, pedig már fiatal sem volt igazán.

  - Diana! – kiabálta, én meg még jobban próbáltam meghúzni magam az árnyékban. Tudtam, hogy megint valami feladat vár rám. Valami tanulni való, vagy bármi egyéb, mindegy volt, hiszen utáltam mindent, amit úgy éreztem, hogy csak rám erőltetnek. – Diana! – hallottam megint a hangos szólongatást, és én még mindig nem szólaltam meg, csak csendben kuncogtam magamban, elképzelve Rutilia pirospozsgás, haragos arcát, ahogy engem keres. Szerettem őt, ő volt az anyám igazából, és tudtam, a szigora mellett ő is szeretett engem.

  – Hol vagy te lány? Édesanyád vár téged. Gyere elő! Jaj, Diana, kérlek ne bújócskázz, elkésünk! Nem emlékszel, a templomba kell menned anyáddal! Gyere elő gyermekem, öltözz szépen fel, és irány a gyaloghintó! - Láttam, ahogy keresgél engem, és reméltem, ha elrejtem az arcom, akkor ő sem lát meg engem. Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam, még a madárkák csacsogásának is odapisszegtem, hogy hallgassanak, nehogy felfedjék rejtekhelyemet. Összegubóztam amennyire csak lehetett, az egyik hatalmas hombár mögé bújtam, épp kényelmesen elhelyezkedtem, a térdeimet felhúztam az arcom elé, a karjaimmal átkaroltam őket és lehajtottam a fejem, gondolván, ha én nem látom őt, Rutilia sem fog észrevenni engem. A hajam az arcomba hullott, figyeltem, ahogy megcsillan rajta egy kósza kis fénysugár, nem volt olyan égetően vörös, mint az anyámé, inkább a szőke és a vörös közötti árnyalat, nem foglalkoztam vele különösebben sokat, bár fésülködni nem szerettem. Nem értettem soha, miért nem lehet nekem is olyan rövid hajam, mint a fiúknak? Csendben, kicsit idegesen tekergettem egy tincset, várva, mi fog történni. Vajon megúszom a templomlátogatást és a sok idegen asszony ölelgetését? Már egy ideje csend volt, csak a saját szuszogásomat hallottam. Óvatosan felnéztem, és Rutilia huncut, csillogó tekintetével találtam magam szemközt.

  - Jaj Diana! Hát megint bújócskázunk? Az én öreg csontjaim már nem bírják ezeket a hajkurászásokat. Gyere szépen az öreg Rutiliával, megmosdunk, és felöltözünk valami szép tunikába, jó lesz? – felém nyújtotta kezét, közben nyögve próbált feltápászkodni. Szegénynek tényleg nehéz lehetett, mert láttam rajta, hogy egy pillanatra meginog. Megsajnáltam, hogy miattam kellett leguggolnia.

  - Rutilia, gyere, segítek! – hallottam a saját gyerekesen csilingelő hangomat. – Kapaszkodj belém!

  - Köszönöm gyermekem, igazán rendes kislány vagy. Édesanyád örülni fog, meglásd, ha nem késlekedünk – elhúztam erre a számat, mert ekkorra már pontosan tudtam, hogy az anyám öröméhez vajmi kevés közöm van.

  - De, Rutilia, tényleg muszáj elmennem Anyámmal? Nem akarok! Nem szeretem azokat az asszonyokat ott a templomban – duzzogtam folyamatosan, míg a dajka megfogta a kezem, megpaskolta az arcomat és kézen fogva elvezetett.

  Nem győzhettem a neveltetéssel szemben és kicsi voltam még. Hiába tiltakoztam. Mentünk Venus templomába. Anyám rendületlenül hitt az istennő erejében, de én még nem érthettem a szertartások lényegét, így hát csak teher volt, hogy ott kellett lennem. De ehhez ő mindig ragaszkodott, mihelyst elértem az általa elfogadhatónak tartott életkort, így vele kellett tartanom és örülhettem, hogy a mai napon csak Venusnál tesszük tiszteletünket, Isist és a többi istennőt nem kell meglátogatnunk.

  Amint kiléptünk a házunk udvarán, vágyakozva néztem vissza.

Kedveltem az udvart. Tulajdonképp az egész villát, ami jellegzetesen olyan volt, mint a környéken szinte mindegyik. Majdnem négyzet alakú, bár lehet, inkább volt téglalap alakú az egész, mint négyzetes… az emlékeim homályosak.

Érdekes dolog az emberi elme, nem mindent őriz meg pontosan, másokat viszont oly kristálytisztán vetít vissza, mintha újra ott lennék és átélném még egyszer. Az egész már olyan rég eltűnt, hogy néha nehezemre esik felidézni pontosan az emlékeket.

  Rögtön a főbejárat mögött egy fedett csarnok, egy átrium fogadta a belépőt; közepén egy kis bronzból készült faun szobrocska tárta üdvözlőn felénk karjait. Emlékszem, mennyire kedveltem ezt a szobrot. Képes voltam órákig ott ülni előtte és bámulni mozdulatlan testét, arra várva, mikor kacsint rám cinkosan. Néha meg mertem volna esküdni, hogy egy apró kis mosolytól - ami a szája sarkából indult ki - meg - meg rándult az egész arca, állhatatos várakozásom jutalmául. A kis faun egy négyzet alakú medence közepén táncolva, egy pillanatba sűrítve lebegett, lábát lógatva a halhatatlanság örök mozdulatlanságában.  

  Az átrium mellett egy hasonló, de kisebb és díszesebb csarnok helyezkedett el. Ide érkeztek azok, akik hivatalos látogatásra jöttek hozzánk. Négy kecses oszlop fogott közre egy kisebb medencét, amiben mindig csillogott a langyos víz. A medence aljában delfinek ugrottak pajkosan, játékosan lubickolva a mozaik habokban.

  Középen két udvarunk és kertünk is volt. Oszlopos csarnok futott végig az egész házon, innen lehetett a helységekbe bemenni, ez volt a peristylium. A nagyobbik, hátsó kertet szerettem jobban, talán azért, mert itt olyan jól el lehetett bújni. A rengeteg növény és pálma között úgy éreztem, egyedül vagyok egy izgalmas másik világban, ahol minden csak rólam és csak nekem szól. A madarak csicsergése, a fák növekedése, a szél susogása. Egy külön világ csak nekem. Az anyám, Calpurnia Lucia nélkül, aki szinte megfagyasztott hidegségével; az apám, Aulus Lucius nélkül, aki csak egy furcsa, átlátszó és egyben mégis olyan homályos idegen volt nekem és mindenki más nélkül. A bátyáim, Aelius és Proculus nélkül, akik csak csúfoltak, mert kicsi voltam és lány, és nem tudtam velük felvenni a harcot és természetesen a szolgák nélkül. Ide, ebbe a világba csak egyetlen embert engedtem, Verust. Ő ide tartozott, ahol én nem voltam az aki, és ő sem volt az a fiú, akinek nem lett volna szabad barátkoznia velem. Itt nem számítottak a szabályok.

  A falakon végig freskók futottak: gyönyörű, élettel teli jelenetek. Nagyon szerettem nézegetni az istenek és istennők képeit, a madárkákat, a delfineket, amik úgy ugráltak a habokban, mintha örökké csak a játék öröme létezne számukra már. Mindig vidám lettem, ha az ujjaimat végigfuttathattam festett, selymes bőrükön. Szépséges virágok és növények, pompázatos szökőkutak tették változatossá a kertet. Lényegében a legtöbb időmet itt töltöttem, egyedül, vagy Verussal, de néha a konyhában a többi gyerekkel játszva, de ezt természetesen soha nem tudhatta meg az anyám, az apámról nem is beszélve.

  Hangosan csukódott be mögöttünk a nagykapu, és én csak arra vágytam, hogy minél hamarabb túl legyek ezen az egészen. Miért kellett most magával cipelnie az anyámnak?

  - Rutilia, kérlek, hozd Dianát, a gyaloghintó mindjárt jön, és nem szeretném, ha összepiszkítaná az új tunikáját, a sarujával sajnos már nem tehetünk semmit, így is késésben vagyunk – lépett előrébb az anyám, minden ízében gyönyörű úrnőként. Hatalmas, vörös hajzuhatagát bonyolult mintákba tekerve, csavarva rendezték el a fején, mindössze egyetlen csillogó arany madár fogta meg a tincseket. De ez a madár olyan gyönyörűséges volt, hogy legszívesebben lekaptam volna anyám fejéről és elengedtem volna, hadd repüljön, mert úgy gondoltam, valaki nyilván rossz varázslatot szórhatott rá, amelytől megdermedt, mert ilyen szépséget ember egyszerűen képtelen csinálni. :

  - Diana, viselkedj! – szólt rám az anyám, és én csodálkoztam, hogy egyáltalán észrevett. Szerettem volna válaszolni, hogy nem tettem semmi rosszat, de az anyám már nem is figyelt rám. Felkapta hatalmas, vörös stólájának uszályát és fellépett a gyaloghintóba. A mögötte gomolygó rengeteg, selymes anyag pont olyan árnyalatú volt, mint a haja.

  A város egy olyan részén laktunk, ahol nagyobb udvarházak és villák sorakoztak egy széles út mellett, ami egyenesen a fórum felé vezetett. A gyaloghintónk a nagy, kemény köveken könnyedén haladt, hiszen a négy rabszolga úgy vitt minket, mintha pihe könnyűek lennénk. Olyan kíváncsi voltam a kinti életre, hogy nem törődve a szabályokkal kikukucskáltam a selyem függönyön túlra.

  Persze anyám rögtön észrevette és nem hagyhatta szó nélkül.

  - Rutilia, kérlek, figyelj jobban a lányomra, mert szégyenbe hozza az uram házát ha úgy bámészkodik, mint egy utolsó rabszolga kölyke! – A hangja ridegül bosszankodó volt, nem szerettem, amikor ilyen indulatosan beszélt. Még véletlenül sem incselkedő, vagy mérges; az érzelemnek a leghalványabb jelét sem mutatta. Szinte rám sem nézett. Pedig akkoriban már mindenki azt hajtogatta, hogy mennyire kiköpött mása vagyok, csak a hajam színe világosabb. De semmire sem mentem ezzel a hasonlósággal. A későbbiekben sem, és gyermekként sem. Pedig olyan jó lett volna hasonlítani rá, és úgy szerettem volna. Egyik felem meg akart neki, az anyámnak felelni; a másik csak gyermek akart maradni. De anyám nem volt hajlandó rám nézni. Nem látott engem...