30. fejezet

Boldog karácsonyt, drágáim! Egy kis meglepetés, remélem lesz még olyan, aki emlékszik ránk, és örül Dióéknak ;)

ui: nézzétek el, de elég nyers a szöveg, szóval ha bármi félreütés, hiba, érthetetlen szöveg lenne, mind az én hibám...

csóók, mimi

London...ma...

Dio kicsit megkönyebbült, mégis valahogy furcsa mód elégedetlenséget és ingerültséget is érzett. Azt várta, hogy Nian máshogy reagál, hogy örül, talán bosszakodik, vagy esetleg még haragos is lesz, de ezt a közönyt nem várta. Majdhogynem megbántottan vonult keresztül a lakáson. Hirtelen nem is értette, mit is keres ő valójában itt. De már nem csinálhatta vissza, és nem is akarta. Így is épp elég meggondolatlaságot elkövetett már az elmúlt pár hétben, még eggyel nem akarta tetézni. Már maga az is, hogy eljött Rómából nem tűnt túl józan cselekedetnek, de ha most csapot–papot otthagyva elrobog, azzal megint csak saját tehetetlenségét bizonyítaná.

Maga sem értette, miért érezte magát megbántottnak, és nem tudta értelmezni a lelkében kavargó érzéseket. De még magának is alig merte bevallani, hogy igenis bántotta Nian látszólag közönyös viselkedése, holott semmit nem tudhatott a férfi feldúltságáról. De Dio, jó szokásához híven, rögtön és végérvényesen levonta magában a következtetéseket, és meg sem próbálta átgondolni, vagy külső szemmel nézni a dolgok állását. Nem tehetett róla, mindig is ilyen volt. Csak magában őrlődött, kívülről szinte semmi nyomát nem lehetett látni belső bizonytalanságának, mégis azt kívánta, bárcsak Nian az évek alatt megtanult volna belé látni, hogy ne magának kelljen a gyengeségeit feltárnia. Mennyivel kényelmesebb és biztonságosabb lett volna, ha mindent a férfira hagyhatott volna, de éppúgy, ahogy képtelen lett volna elmenni szó nélkül Nian viselkedése mellett, ugyanúgy azt sem tudta megtenni, hogy megbízva benne, átadja magát neki teljesen. Talán ez volt mindig is a baj – gondolta szomorúan, ahogy elővette a telefonját, hogy Awent tárcsázza. Még szerencse, hogy a lány olyan kézségesen elvállalta, hogy mégis maradjon és pár napra vigyázzon Szfinxre. Dio élt a gyanuperrel, miszerint Awent nemcsak Róma, és a a barátnőjének a segítése ösztönözte, hanem egy bizonyos pap állandó bosszantása is. Dio nem látott semmi kivetnivalót ebben, mégsem tagadhatta, hogy ő maga is érezte az energia láthatatlan áramlását a két legkedvesebb barátja között, mégsem akart ebbe beleszólni. És Ottavio ráadásul pap volt, figyelmezttette is Awent mielőtt elment volna, de a lány csak csintalanul kacagott, de közben a szemébe nézve más valamit is megcsillanni látott. A töprengésből a telefonból szólongató hang szakította ki.

– Pronto… – Dio egy pillanatra összezavarodott, és el is tartotta magától a telefont, hogy lássa, jó számot tárcsázott, de a szám mellé Awen neve villogott a kijelzőn.

– Hallo, kivel beszélek? – kérdezte bizalmatlanul.

– Dio, te vagy?

– Ottavio? – Dio hangja még inkább bizonytalan és gyanakvó lett. – Hol van Awen? És mit keres nálad a telefonja?

– A Szent Szűzre, már megint! – hallatszott a fáradt hang. – Ne haragudj, de úgy tűnik az égiek furcsa fintorából újból összecseréltük a készülékeinket.

– Ottavio, minden rendben? Olyan furcsa a hangod, mi baj? – kérdezte Dio, hallotta a férfi hangján, hogy valami nincs rendben.

– Nem kell aggódnod, csak fáradt vagyok, ami azt illeti a barátnőd, teljesen lefárasztott.

– Ezt meg hogy értsem?

– Istentelen egy nőszemély, az biztos, de tele van élettel, és félek, nekem ezt nehéz követnem. Mióta elmentél, egyfolytban magával rángat, hogy idegenvezessem őt Rómában. El tudod te ezt képzelni? – A tettetett felháborodott hangban azért némi elégedettséget is felfedezni vélt a lány, így mosolygósan, válaszolt.

– Azért, ahogy hallom annyira nem ellenedre való a társasága, vagy tévednék? – nevetett Dio.

– Nem, nem az – a pap hangjában volt valami furcsa szomorúság, ami megint visszarántotta Diot a valóságba.

– Ottavio, mondd el! Kérlek, hallom, hogy valami nyugtalanít…

– Dehogy semmiség, nem kell aggódnod, már mondtam. – Dio látta maga előtt a furcsa, fintorral vegyes mosolyt, amitől Ottavio pap létére is oly ellenállhatatlan volt, és egy pillanat alatt összerakta a képet.

– Awen miatt vagy nyugtalan, igazam van?

– Dehogy, vele minden rendben, én vagyok, az aki… – nem fejezte be a mondatot, helyette témát váltott, Dio pedig hagyta. – De mesélj, mi újság? Nian hazaért már? Ugye nem vesztetek össze? Ne feledd, hogy miért vagy ott.

– Úgy látom, Atyám, most maga aggodalmaskodik feleslegesen. Megnyugtathatlak, nem történt semmi botrányos – hangjában cseppnyi gúny vegyült, de nem tudta magát türtőztetni.

– Nian mérges volt rád? – kérdezte Ottavio. – Bár nem hiszem… – válaszolt is magának rögtön.

– Örülök, hogy így elbeszélgetsz magaddal – vágott közbe savanyúan, és érezte, hogy az önsajnálat a markába fogja lelkét és nem ereszti.

– Bocsáss meg, de nem válaszoltál.

– Mert nem hagytál időt…amúgy nem mondhatni, hogy örült, vagy bosszankodott volna. Nem tudom, Ottavio – sóhajtott –, nem vagyok biztos benne, hogy jól fog–e elsülni. Egyáltalán mit keresek én itt? Niannal eddig sem volt egyszerű a kapcsolatom, de most még bonyolultabbnak érzem. Mit tegyek?

– Én nem mondhatom meg neked, mitévő légy, bella, de egyet nem feledj; van olyan helyzet az életben, mikor kevesebbet kell gondolkodni és többet érezni.

– Ha ennél is többet éreznék, összetörnék – vallotta be a lány megtörten.

– Ugyan, cara! – nevetett a túltoldalt Ottavio. – Erős lány vagy, és megoldod az életednek ezt a nehéz helyzetét is. Hiszen soha nem véletlen, ami velünk történik. Mindennek rendelt ideje van, és mindennek megvan a maga szerepe. Elgondolkodtál már azon, miért sodorta az utadba az élet a tekercset? Talán nem ártana a dolgok mögé is nézni egy kicsit, nem? Tudod, amíg ti Niannal Caprin voltatok, Awen és én beleolvastunk a fordításba.

Dio már szólt volna, de Ottavio nem engedte.

– Várj, hadd fejezzem be! Tudom, hogy érted, a szöveget, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban meg is érted-e a sorokat. Te egy tudós elméjével nézed a leírtakat, de néha egy–egy pillanatra tedd félre a tudóst és engedd, hogy az ember llásson helyette. Van olyan az életben, mikor az észnek nincs helye a tisztán látásban. Ezen gondolkozz el néha, bella.

– Ottavio! – sóhajtott Dio, mert nem tudott, nem mert mást mondani. Nem akarta elfogadni annak igazságát, amit a pap megpróbált neki elmondani, mégsem hunyhatta teljesen be a szemét az előtt.

– Csak állítsd néha le az agyad, rendben? Most, pedig, ne haragudj, de van még egy elintézni valóm egy szeleburdi angol hölggyel, aki egyszer biztosan az őrületbe kerget – kuncogta és már sehol nem lehetett hallani azt a nehéz árnyékot a hangjában, ami miatt Dio aggódni kezdett.

– Rendben, add át Awennek, hogy csókoltatom, és, hogy legyen rendes kislány – mondta megkönnyebbülten és mosolyogva tette le a telefont.

Nian sejtette, hogy Dio közel sem olyan nyugodt, mint ahogyan azt mutatja, de ő maga sem volt az. Soha, a legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy valaha még ebben a lakásban együtt lesznek. Bár Isten a tudója, ő akarta, hogy így legyen, mégis olyannyira készületlenül érte a dolog, hogy képtelen volt napirendre térni fölötte.

Nem vesződött olyasmivel, hogy zuhanyozás, vagy levetkőzés, annyira fáradtnak érezte magát; mind testileg, mind lelkileg, hogy ruhástól zuhant az ágyba. Még azzal sem törődött igazán, hogy Maximus is odakucorodott mellé, holott szigorú elvei voltak a kurtyával való együtt alvásról. Mégis megnyugtatta, ahogy a meleg, szőrös kis test hozzáért, és hallhatta szuszogó lélegzését. Félálomban még tudatában volt, hogy a lány, akiért képes volt keresztül szelni fél Európát a másik szobában van és épp most forgatja fel végképp az élete megmaradt alapjait, mégsem tudta már kivonni magát az álom hatása alól.

A múlt és a jelen összekeveredett egyetlen képben, egyetlen érzésben, az álom kitörölhetetlen hazug és őszinte valójában. Az igazság egy pillananatra kifordult önmagából, és más arcát mutatta, és még így is - hogy a hamisság arcával lépre csalva kísértette -, legbelül tudta, hogy nem is akar előle menekülni. Hagyta, hadd ragadja magával; legalább az álomban nem akart hazudni magának. Itt megengedhette, hogy a képzelet képei, és vágyai elragadják őt, és messzire repítsék. Akarta ezeket a képeket, akarta, az érzelmeket, amiket keltettek benne. Végre nem kellett magnak sem letagadnia, hogy mire vágyik igazán.

Zene, meleg, zuhogó eső, csókok, ölelés és vágy keveredik egyetlen sűrű pillanatban. A perc tört része alatt eltűnik minden, hogy újra egésszé váljanak az összetört darabok. Forróság, és jéghideg. Fagyos, emésztő üresség. Érzelmek kavarodása egy kék szempárban. Nevetés, könnyek. A boldogság úgy csap át rajta, mint az óceán egyik különösen hatalmas hulláma, hogy aztán mélyre húzva, magába szippantsa. Mégis újra és újra a kétségbeesésből ölelő karok ragadják ki, amik forróságukkal kizárnak minden fájdalmat. Vágy…éhség…csókok…forró bőr…csókok…

Azt hitte tart még az álom, nem volt tudatában teljesen annak, ami már a valósághoz tartozott. Karok fonták körül, egy apró, mégis erős lány karjai. Joggal hihette, hogy folytatódik a zavaros, mégis gyönyörű álma; ahol a lelke fájhatott. Élesen, zajosan sajoghatott, mégis egyetlen öleléssel a világában helyrezökkenhetett minden. Nian még mindig, félálomban a melegség, a forró vágy után nyúlt, és nem engedte el, mikor megtalálta. Nem gondolkodott, nem kérdezte magától, hogyan lehetséges, hogy a lány az ő ágyában van, nem tétovázott, megragadta az kínálkozó alkalmat. Magához ölelte, akárcsak a lány az ő forró testét. Tudta, hogy elképzelhető, megbánja reggelre, de szüksége volt rá.

A sötétség leple beborította a két testet. Ittl minden lehetséges volt. Nem kellett ész érvekre, a valóságra figyelni, nem voltak problémák, csak két fiatal test, amik visszavonhatatlanul vonzották egymást.

Sóhajok, nyögések kavarogtak az éj takarója alatt, kezek simítása, lábak összefonódása, csókok perzselő nyomai a nedves bőrön. Remegő, dübörgő szívdobbanások. Lassú, ősi ritmikus mozgás tette olvasztóan perzselővé az éjszaka levegőjét.

Az álom összekeveredett a valósággal, és a két ember úgy olvadt eggyé, ahogy az évezredes ösztönök követelték. Nem fogadkoztak, nem ígérgettek, nem beszéltek. Akarták ezt a titkos szövetséget, amit még maguk előtt sem vallottak volna be, mégsem tudtak ellenállni vonzásának. De az időt, még ők sem tarthatták vissza. Az éjszaka csendben távozott, hogy a hajnal harsányan, kegyetlenül ébressze tudatára az alvókat.

Dio szemébe beletűzött a Nap, de nem mozdult. Kellemes melegben érezte magát, és olyan súlytalanul lebegőnek, mint nagyon rég nem. Belefészlete magát ebbe a burokba, és megpróbálta kizárni a világot. De a nappal nem volt hozzá olyan kegyes, mint az éjszaka, így kénytelen volt szembenézni a való világgal. Az ész újra visszavette jogosnak vélt helyét a lány életében és csendben megölte a varázslatnak tűnő éjszaka emlékét. Egy pillanatig még küzdött, mielőtt végképp megtörte volna a csöndet és a meghitt ölelést. Még mielőtt kinyitotta volna a szemét, pontosan tudta, hogy Nian karjaiban van, és a testük úgy fonódik össze, ahogyan csak két olyan emberé, akik mindenüket megosztották egymással. Tudta, hiszen így volt ez mindig.

Orrában érezte a férfi illatát, keze alatt a szíve dobbanását, és teste minden centiméterével tudatában volt a másik forró bőrének. Csak még egy pillanat, csak még egy szippantás az ismerős illatból, csak egy kicsit még tartson az áldott állapot! Orrát a férfi nyakához dörgölte, majd egy apró csókkal búcsúzott az éjszakától, mielőtt felkelt volna mellőle.

Nem volt szándékos, hogy így alakult, de nem bánta. Most még be merte magának vallani, hogy nem bánt semmit. Később, ki tudja, hogyan tagad majd mindent, de most még béke volt. Az éjjel, csak egy pillantást akart vetni Nianra, nem is tudta mi vonzotta hozzá, mégis a hálószobában találta magát. A saját egykori hálószobájában. Nem akart odamenni. Nem. Mégis megtette, és nem tehetett róla, ha a teste, a szíve becsapta. A következő pillanatban pedig már reggel lett. A köze lévő időt egy álomnak fogta fel, önmaga előtt is takargatva a valóságot.

Óvatosan kiosont a szobából, még megsimogatta az ágy előtt a földre szorult gyerek kutyát, majd elindult a fürdő felé, fájdalmasan tudatában annak, hogy a reggellel visszatértek a megoldhatatlannak tűnő gondjai is.

Csendben lezuhanyozott és próbált nem gondolkodni. Miután felöltözött, úrrá lett rajta a félelem, nem merte megvárni, míg Nian felébred, ezért gyorsan, hirtelen ötlettől vezérelve összeszedte a kutyát, a pórázt, és elindult vele a közeli parkba egy kiadós reggeli sétára.

– Ugye te jó kisfiú leszel? – kérdezte a kiskutyától, aki már most úgy nézett rá, mint egy istennőre, hogy megesett rajta a szíve, és elvitte sétálni. Dio elnevette magát, majd megvakargatta Maximus sörényét. Már most látszott rajta, hogy bizony a névválasztás meglepően predesztinálta a kutyát, mert bizony a tappancsai meglehetősen nagyonak tűntek, és a lábacskáin is látszott, hogy nagyra fog nőni. Dio nem bánta, azt annál inkább, hogy a kutya úgy gondolta a séta arról fog szólni, hogy ő lohol elől, a lány meg utána.

Leizzadt mire a parkba értek, és, hogy kifújja magát, kicsit megállt.

– Te jó ég! Benned aztán van energia! – nevetett és máris jobb kedvre derült. – De nem lesz ez így jó. Ez nem séta – replikázott a kutyának, de látszólag ő már attól is boldog volt, hogy a lány ránézett. Teli szájjal vigyorgott és lihegve osztogatta a puszikat az értetetlenül magyarázó embernek.

– Na, elindulunk újra? Rendben, de most ne húzz, oké? – Nem sikerült kivitelezni egy olyan sétát, amit annak is lehetne nevezni, inkább tűntek úgy, mintha Mary Poppins az esernyőjébe kapaszkodva repülne. Dio már kezdte bánni a meggondolatlanságát, még akkor is, ha alapjában véve kezdett a szívéhez nőni a kis vakarcs. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy egyszer látott valami műsort, ahol azt magyarázták mit kell tenni, ha húz a kutya. Már bánta, hogy nem figyelt jobban, de mintha valami olyasmit magyaráztak volna benne, hogy abban a pillanatban, mikor a kutya a térde elé kerül, neki hátra arcot kell csinálnia, és mindaddig, míg a kutyus rá nem döbben, hogy a lány vezeti őt és nem fordítva.

– Oké, Max, most megpróbálunk valamit, rendben? – kérdezte az állattól. A karja már fájt, úgy érezte a kis állatban sokkal több az erő, mint az elsőre látszana. – Szóval, sétálunk! – Azzal elindult, és megpróbálta betartani a szabályt. Eleinte iszonyatosan macerásnak vélte, és kezdte feladni, mikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a kutya mintha elkezdett volna rá is figyelni a nagy loholás közepette. Hirtelen euforikus öröm lepte el, és kacagva dögönyözte meg a kiskutyát, aki erre nagy örömmel nyalta képen a lányt.

Mire a bejárták a parkot, már nem tűnt annyira vészesnek a sétálás művészete, sőt Dio megkockáztatta, hogy egy nyugodtabb helyen el is engedje Maximust. Boldogsággal töltötte el, amikor hívására visszaszaladt hozzá, és megrémült, mikor egy mókus után iramodott, de szerencsére amint eltűnt Maximus látóköréből, ő megijedt, hogy egyedül találta magát és iszkolt is visszafelé. Nagy boldogsággal és kimerülten tértek haza. A lánynak és a kutyának is földig lógott a nyelve, mégis kellemes megelégedéssel vegyes fáradságot éreztek.

Amint hazaértek, Dio biztos volt benne, hogy Nian már nincs otthon. Nem tudta, hogy megkönnyebbüljön–e, vagy csalódott legyen. Próbálta elfojtani magában a bizonytalanságot, így azzal terelte el a figyelmét, hogy megkereste Maximus ennivalóját, reggelit adott neki, majd újra megfürdött.

Jólesően nézte, ahogy a kiskutya miután evett, összegömbölyödött és elaludt. Dio még egy darabig tett vett a lakásban, elpakolta a holmiját. Borzongva vette észre, hogy a férfi üresen hagyta a szekrényben az ő helyét. Minden úgy volt, ahogy ő több mint fél éve hagyta. Mire végzett már elmúlt dél, és ő is megéhezett. A konyhában a hűtőszekrényen vette észre Nian lendületes macskakaparásra emlékeztető írását.

Az ásatáson vagyok, gyere ki, ha van kedved. Cím: GreatDover street. Egy nagy építkezést keress, az őr be fog engedni.  Üdv. Nian.

Ui. Maximust is hozhatod…

Dio dohogott egy sort a szenvtelen üzeneten, de mégis mit képzelt? Egyelőre nem döntött még, előbb enni akart valamit. Kinyitotta a hűtőt, majd elhúzta a száját, a hűtő majdhogynem üres volt. Akkor előbb a bevásárlás!

Nian maga sem tudta, mi van vele. Egész álló délelőtt az ingerültségből a méla unalomon át az euforikus vidámságig csapongott, és nem értett az egészből semmit. Azaz nem akart érteni, mert sejtései azért akadtak, ha nem is vallotta be magának. Úgy vélte hazafelé Rómából a végtelennek tűnő úton leszémolt mindennel, ami a múlthoz kötötte, és amikor már úgy érezte, szembe tud nézni mindennel, ami az elmúlt napokba történt, most megint minden a feje tetéjén állt. Hát csoda, ha azt sem tudja, mi hol, meddig? Próbálta nem mutatni, hogy az idegei elfeslett cérnaszálak csupán, de legrégibb segédeit és munkatársát Krist nem tudta megétveszteni. Mégsem kérdeztek semmit és ezért Nian égtelenül hálás volt.

Minden meglévő erejét az ásatásra próbálta koncentrálni, ráadásul kiderült, hogy a Great Dover street–i ásatási terülten kívül megnyitnak egy nem messze lévő építési területet is. Jó eséllyel az is remek lelőhelynek fog bizonyulni. Légvonalban nem is volt messze a két ásatás, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértek. Végeredményben Nian még örülhetett is volna, hogy a nyakába szakadt még egy ásatás, de a jelen pillanatban mindent jobban kívánt volna, mint még egy munkát.

– Azt hiszem ez egy nagyon jó lelőhely lesz – jegyezte meg még reggel Kris, mikor elmentek megnézni, hogy halad a terültet előkészítése. – És ami a legfurcsább, hogy úgy tűnik ez a rész már közvetlen a lakóházakon kívülre esik. Emlékszel, valamikor a nyolcvanas években egy szarkofágot találtak itt. Furcsa, nem? Pedig olyan közel van a város széléhez.

– Aha – dünnyögte Nian, és ha akarta, ha nem az elmúlt éjjelen járt az esze. Újra és újra lepörgette magában, mint egy filmet és ha akarta még lassítva is nézhette volna. Nem baj, hogy nem értette, úgy döntött; úszik az árral. Igen ám, eldönteni könnyű, de be is tartani annál nehezebb.

– Nian, figyelsz? Hahó!

– Igen, persze…

– Dehogy, azt sem tudod, miről fecsegtem épp, akár azt is mondhattam volna, milyen feszes a farmered a csini kis fenekeden – magyarázta Kris teljes komolysággal.

– Renben, akkor legyen úgy…

– Halló, Nian! Most lebuktál! – kris Nian orra előtt hadonászott, mikor a férfi végre észrevette, hogy valamiről igencsak lemaradt.

– Bocs, az utolsó mondatodat elszalasztottam.

– Na igen, persze, az utolsót – Kris hangja cseppet tűnt csak úgy, mint maró gúny-savba mártogatták volna, de Nian nem törődött vele. –  Mi van veled?

– Semmi, csak dolgozzunk.

– De így nem lehet, ha oda sem figyelsz rám!

– Nyugi Kris, pontosan tudom, hogy mindent kézben tartasz – veregette meg a nő vállát Nian. Még szerencse, hogy olyan rég együtt dolgoztak már.

– Naná, hogy tudod! Hiszen hetek óta én melózom helyetted. Nehogy félre értsd én élvezem, meg minden, de elmondhatnád, ha valami gáz van. Hátha segíthetek…

– Sajnálom, Kris. Tudom, hogy nem egyszerű velem. Mostantól ígérem minden olyan lesz, mint régen – próbálta megnyugtatni Nian a nőt, holott ő maga is érezte, hogy szavaiban az őszinteség mintha kissé hibádzott volna.

– Nian…

– Semmi Nian, mondtam már. Nem kell mindig minden mögött rosszat sejteni. Ami azt illeti nem is érezhetném jobban magam – nevetéséből még ő maga is kihallotta a bizonytalanságot, de nem akarta, hogy számítson.

– Rendben. Akkor itt végeztünk, úgy nézem holnap, holnapután kezdhetünk is.

– Menjünk vissza, meg akarom nézni, mit haladtatok a villánál – Nian nem vesztegette az időt, nem akart tovább lelkizni. Pedig tudhatta volna, hogy Kris mindent észrevesz. Nem számít, mondogatta magának. Csak dolgozzunk végre.

Egész délelőtt adatokat és a dokumentációkat nézett, a szeme majd kiugrott már, de pontosan az agyába akarta vésni minden egyes falat és helységet. Közben hol idegesen, hol türelmetlenül szelte a métereket a kijelölt szelvények között.

Ebéd utánra már úgy ahogy megnyugodott, és kezdte érezni azt, amiért imádta a hivatását. A föld nedves szaga eljutott az orrába és gazdag ígéretet hordozott magában. A falak mentén a kövek ha beszélni tudtak volna kiabálva suttogták volna Nian fülébe a történetüket, a törött cserepek a férfi szemében éppé váltak volna és a halott házban élő emberek élték volna mindennapjaikat. Egy pillanatig Nian valóban látta a múlt megelevenedő képeit, és nagyot szippantott a levegőből. Nem számított, hogy igazából a gázolaj hajtotta munkagépek kipufogójának szaga terítette be a levegőt a nedves sár szagával, Nian a lelet és a múlt illatát érezte. És végre minden feszültség leomlott róla. Kezébe kapott egy spaklit és egy kis lapátot és nem törődve az emberek furcsa pillantására belépett egy kijelölt kisebb egyszer egyes szelvénybe. Az első spaklivágással már a múltban is volt, ezer és ezer évvel korábban egy római villa kellős közepén figyelte a halálon innen az élet nyüzsgését.

Dio kétszer eltévedt. Nem mintha nem ismerte volna ki magát London utcái között, de valahogy mindig az ellenkező irányba fordult, mint kellett volna. Így szitkozódva és leizzadva érkezett meg az ásatás feltételezett helyére. Egy darabig csak állt a kerítésen kívül, nézte az embereket, ahogy dolgoznak, és nem vallotta be magának, hogy csak egy embert keres igazából. És amikor meglátta nem vett tudomást megdobbanó szívéről. Kicsit már bánta, hogy eljött, de nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy megnézze az ásatást. Látni akarta a helyet, ahonnan a tekercs származott és igen, látni akarta Niant is, ahogy dolgozott.

Lenyűgözte akárhányszor látta terepen. Régebben sokat járt vele ásatásról ásatásra, sőt, volt olyan idő is, amikor a férfi le sem vakarhatta volna magáról Diot és Awent, aki csak azért volt hajlandó vele menni, hogy ne legyen túl feltűnő. Na persze Dio tudhatta volna, hogy elég átlátszó, amit műveltek, de akkoriban ez nem számított. Fiatal volt, nagyon is fiatal. Ahogy nézte Niant nem tudott nem emlékezni…

– Már megint egy hulla! – nyafogja Awen, de a szemén látszik az izgalom csillogása is. – Nem hiszem el, hogy ti ezt élvezitek.

– Hugi, nyugi, ezek a hullák már nem harapnak – kuncogja Nian. Sejti, hogy nem Awen miatt van ott a két lány, de nem akarja, hogy igaz legyen. Mégis, azt sem akarja, hogy más miatt legyenek ott. Akárhányszor egy másik srác az évfolyamából a lányra néz, vagy rá mosolyog érzi, ahogy a vér vörös ködként kezd az agyára ereszkedni.

– Mi lenne, ha este olyan helyre mennénk kivételesen, ahol táncolni is lehet? – kérdezi Awen és kacéran Markra kacsint, aki Nian egyik társa a nekik kiosztott szelvényben.

Dio csak mosolyog magában, ő tudja, hogy jelenléle igencsak megzavarja a fiút, mégsem tudja magát távol tartani tőle. Mióta az eszét tudta, így volt ez, mióta ismeri Niant, érzi, hogy az övé a fiú. Fáj, ahogy látja Fionát is Nian mellett – most ő a jelenlegi soros a barátnők listáján –, de elnyomja a fájdalmat. Hiszen, ha Nian nem tudja, neki kell felnyitnia a szemét. Ugyan, mit tudnak a fiúk! De mégis, nem tudja nem figyelni ruganyos, fiatal testét, kissé hosszú dióbarna napszítta haját, nevető szürkészöld szemeit, a száját… a kezét…

– Dio…Dio… – Awen hangja nehezen jut el hozzá – hallasz? Mit bámulsz? Ah, nem hiszem el, hogy a nyálad csorgatod a bátyám láttán!

– Sshh… nem halltahja meg. Megígérted!

– Igen, de mi értelme, nem látod, ahogy az a csaj, az a Fiona, vagy mi – különben is milyen név ez? – csak úgy lóg rajta, mi meg csak a ki tudja hányadik kerék vagyunk?

– Nem számít.

– De igen! És most szépen, felém fordulsz és rám figyelsz! – Awen lassan Dio pólóját kézre fogja, és megcsomózza a derekánál, a nadrágot lehetetlen rövidségűre tűri fel, és kucnog sötét tervein. Két tizenéves csitri, vadászatra kész…

Nian azon kapja magát, hogy egy ideje keres valamit a szemével, de maga sem tudja mit, míg meg nem pillantja a vöröses csillanást a szőke üstökön. A lány dereka csupaszon mosolyog rá, formás csípője ring, hogy egy másik fiúval nevetgél a nem messze lévő szelvényben, vöröses szőke haja meg–meglebben, ahogy csintalanul belekap a szél, Nian pedig úgy érzi menten kiszakad belőle valami állati vadság, ahogy egyre csak a lányt és a másik srácot figyeli. Nem tudja magát fegyelmezni, nem gondolkodik, és nem veszi számításba, hogy semmi értelme felhúznia magát, hiszen épp ezt akarta, hogy a lány észrevegye, nem ő kell neki. De nem tehet róla, oda kell mennie. Akár egy ragadozó, úgy csap le a gyanútlan fiúra és egy goromba mordulással teszi helyre a dolgokat.

– Engedd le a pólód, és mára elég! – vakkant Dionak, aki megszeppenve veszi észre női ereje első jeleit a kiszemelt áldozatain. Nem tudja eldönteni, hogy tetszik–e neki, vagy sem, de érzi Nianban forr valami. Valami forró és valami nagyon erős, valami tüzes, jeges, lávafolyam…

Dionak az emlékek hatására mosolyognia kellett, akkor még nem értette mit látott az alig tizenkilenc éves fiún, hiszen még ő maga is olyan fiatal volt, hogy hoogyan is tudhatta volna, hogy az a valami a nyers féltékenység. De visszatekintve az életükre, mintha öröktől fogva csak kerülgették volna egymást. És most itt egy újabb kihívás. Nagy levegőt vett és belépett a kapun.