26. fejezet

Hálló...hállló:)

Ugye, ugye mégis megérkeztem. Már nem mentegetőzöm, sajna így van ez, én igyekszem mindig korábban, sűrűbben feltenni a következő részt, de egyelőre úgy tűnik, nem megy :S Sajnálom :(

Viszont, most itt az új rész, amiből kiderül, mi is történt a harc után...

Ígértem egy kis történelmi áttekintést, nem felejtettem el, de még nem sikerült úgy összeszednem az anyagot, hogy az olyan legyen, amilyet én szerettem volna.

Szeretném megköszönni, a komikat azoknak, akik vették maguknak a fáradságot, és írtak. Köszönöm! Aki ír, így vagy úgy, az tudja igazán, hogy nekünk ez a fizettségünk, ha véleményt nyilvánítotok, ezzel tudjuk a mértéket tartani és igen, kenegeti a kis lelkünket ha azt látjuk, tetszik nektek, amit csinálunk, de tanulhatunk abból is, ha épp valamit kifogásoltok és azt kulturált módon megmondjátok. Tehát tessék billentyűt ragadni és pár szót írni... annyira nem nehéz, mint mondjuk megírni egy fejezetet, nem?? hehhee... jaj, ez olyan tanítónénis volt...uhhh... nem is ismerek magamra, hehe...

Be is fejezem, mert a végén, ti sem fogtok:P:P:P

Ja, igen, még valami: Aki ott volt a keszthelyi találkozón, innen üzenem, hogy istenien éreztem magam, remélem kihevertétek már a rengeteg beszédet, amit én tartottam:P:P:P

És még egy dolog: Dirgesinger köszönöm a megtisztelő díjat :):):) itt megnézhetitek: http://theoryofmidnightsouls.blogspot.com/2011/07/dij-szabalyai-1.html lehet szokásomtól eltérően most tovább is adom, még megálmodom:):):)

ohh s uui: Rica köszi, hogy emlékeztettél: ez még nyers változat, nézzétek el az esetleges elírásokat, helyesírási hibákat... a javítóbrigád még nem ért el a javításig, úgyhogy minden javítva lesz, amit lehetőség adódik...:):):) Minden hibáért egyébként is engem terhel a felelősség:P

Na akkor... 3...2...1... Hess olvasni!!!

Csóók, mimi:)

Róma...akkor...

Sötétség; puha ölelés, hangtalan, színtelen űr. Lebegés; ringató, lágy biztonság. Ha tudtam volna, hogy ez a halál, nem harcoltam volna ennyit ellene. Hiszen itt minden olyan egyszerűen tűnik – álmélkodtam a tudattalan ködén át. Nem kellett mást tennem, csak hagyni, hadd sodorjon a csendes fekete folyó.

Végre békében úszhattam a sötét, puha felhőkön. Szabadon, kitárt karokkal lebegtem. Valami mégis hiányzott… A gondolat úgy jött, s ment, mint egy pillangó gyorsan rebbenő szárnya. Néha megsimított a hiány, a magány, de éppoly sebesen tűnt tova, ahogy érkezett. Volt, hogy hangokat is hallottam, de mivel lehetetlennek tűnt, hogy a világokon keresztül eljussanak hozzám egy álomkép hangjai, így nem is törődtem velük. Bár az a hang… Ó, az a hang! Oly ismerős és kedves volt, mégsem hihettem neki, nem követhettem, akárhogy hívott, csábított, nem tarthattam vele. Végre úgy tűnt békére leltem ebben a selymes, csillagtalan éjszakában. Nem éreztem fájdalmat, de örömet sem, nem voltam többé szomorú, sem boldog. Arra sem emlékeztem milyen az égető kín, de a felhőtlen jókedvre sem. Nem éreztem semmit. Lassan eltűntem, megszűntem létezni, és talán ez így volt jó.

De az a hang nem hagyott nyugodni, vissza visszatért derűs magányomba. Ha tudtam volna, hogyan kell, elhessegettem, megmondtam volna; csak hagyjon elmennem, hiszen mind ezt akarták, nem? De már nem tudtam, hogyan kell a szavakat formálni, az ajkam nem engedelmeskedett akaratomnak. Végül úgy gondoltam, nem is fontos. Itt, ezen a helyen nem érhetnek el, nem jöhetnek utánam, nem találhatnak meg. Itt biztonságban voltam.

– Az istenekre, Diana, ébredj már fel! – Újra az a türelmetlen hag! Szerettem volna még messzebbre menekülni előle, de valami megállított. – Hercegnő… – Ez az egy szó, úgy törte át magnyom sűrű, sötét derűsségét, hogy azt hittem újra belehalok az érzésbe, hogy élek. Hirtelen rohantak meg az érzelmek, egyik a másik után. Öröm, fájdalom, boldogság karölve jött a kínnal, a reménytelenség rám kacsintott gúnyosan, hogy a vidámság elűzze őt egyetlen levegővétellel.

Elég volt ez a szó, hogy újra fenekestől felroduljon körülöttem minden. Az életem már biztonságban volt – legalábbis egészen eddig ezt hittem. Ebben ringattam magam, hogy ezen a helyen nincs semmi, ami bennem kárt tehet, mégsem hagyták, hogy maradjak. Valaki újra és újra visszarántott, nem engedett elmennem. Hát mégsem tette meg!

Fájt, amikor kinyitottam a szemem. Magam sem hittem, hogy igaz lehet és még mindig ezen a világon vagyok, de így történt. A halál csak csalóka ábrándkép volt, becsapott és elhitette velem, hogy mindenen túl lehetek egy szempillantás alatt, és az a másik ország, ott, túl ezen a valóságon, nem is olyan rossz dolog. Lehetséges megtalálni a békességet. De nem. Nem adatott meg az elmúlás könnyedsége, a jelen valósága ezer csáppal kapaszkodott belém, és tartott vissza, hiába akartam, nem engedett.

– Végre! – hallottam a sóhajt, és az érzékeim egyszerre váltak oly kiélezetté, mint még soha annak előtte.

A szemem egy darabig még vakon kereste a fényt, de amikor megtaláltam, nem hittem a képeknek, színeknek. Nem hittem, hogy az álom valóság lehet, nem akartam elhinni, hogy az az utolsó képzet az arénában igaz lehetett. Ahogy megláttam az aggodalomtól ködössé vált, mégis oly ismerős szempárt, szorosra zártam a szemeim. Nem mertem hinni benne, nehogy újra csalódás érjen, ezért inkább nem is akartam látni sem.

– Ne, ne, ne csukd be a szemed! Ébren kell maradnod! – Újabb hang, de ez ismeretlen volt, így biztonságosabbnak is tűnt. Engedelmeskedtem hát. Lassan nyitottam ki ismét szemeim, és próbáltam nem keresni a borostyán fényét, a ragadozó tekintetét, de újra csak ő volt, akit megpillantottam. Már csuktam volna megint szorosra tekintetem, de akkor a dac – ami végigkísért eddigi életemen –, mást parancsolt. Végül álltam az égető szempár tüzét és pislogás nélkül néztem vissza rá. Az enyém az övével. Csak bámultuk egymást, és nem hittem, hogy tényleg Ő az.

Megváltozott, talán meg sem kellett volna ismernem. Mostanra valóban férfi lett. Az arca markánsabb, az álla szögletesebb, a haja kicsit sötétebb, de még mindig, mint a sűrű tengerparti homok. De a szeme, a szeme a régi maradt. Az oroszlán tekintete, a kavargó sűrű méz, az apró csintalan mosolycsillanások. Mind, mind azt mondták nekem; hogy igen, én vagyok…

– Eywind… – Nem akartam elhinni, hogy ez a rekedt suttogás az én hangom, de kétség nem férhetett hozzá, tőlem származott. Oly rég mondtam ki hangosan ezt a nevet, hogy el sem hittem, még képes vagyok rá. A név dallama bejárta a homályos helységet, beleütközött a falakba és visszhangot verve, nevetve, táncolva szökellt ki a kis ablakon kersztül, hogy ismét némaságba burkolózzunk.

– Hagyj magunkra! – szólt a másik férfinek Eywind, de nem vette le rólam pillantását.

– Rendben, Herceg. De tudd, hogy nem maradhatsz sokáig! – mondta, majd távozott.

Ketten maradtunk, oly sok idő óta először, és újra; ketten.

A levegő súlyos lett a csendben, ami nekünk feszült. Nem volt puha és megnyugtató, sem ellenséges. Mégis úgy éreztem, megőrjít a kínzó üvöltése, ami a lelkemben visszhangzott. Arra vártam Eywind megszólal, de nem tette, csak nézett rám kitartóan, azzal a nyugtalanító pillantásával, ami már gyerekkoromban is az őrületbe tudott kergetni. De most csak a várakozás bizsergését éreztem és valami megfoghatatlant. Boldogságot, csalódást, keserűséget, lelkiismeret furdalást, amiért életben maradtam, és még valamit, megkönnyebbülést.

Nem szólaltam meg, vártam, csak vártam. Arra, hogy Ő magyarázatot adjon, de nem tette. Talán dühös lettem volna rá. Talán, ha lett volna elég erőm hozzá. De csak ittam szemeimmel a látványát és nem hittem, még mindig nem hittem annak, amit látok.

– Eywind… – sóhajtottam. – Eywind, hogy…? – Butának éreztem magam, hogy ugyanazt szajkózom, de már csak az is jó érzés volt, hogy kimondhattam hangosan a nevét.

Egy pillanatra átfutott az arcán az az emlékezetes fanyar, kissé gunyoros mosolya, de mögötte volt valami, amit nem ismertem. Talán bánat, talán fájdalom, talán keserűség? Nem tudhattam. Nem ismertem őt. Azt hittem, igen, de én azt a régi fiú emlékét ismertem, aki bennem élt, nem a hús és vér valóságot. Megrettentem ettől az igazságtól, de álltam tekintetét. Szemeiben izzot a tűz és hirtelen nem számított semmi, csak az, hogy élek, és Ő itt van. Nem voltam kíváncsi a részletekre, nem akartam tudni miért, hogyan lehettséges, hogy mindketten itt vagyunk. A homokba dugtam a fejem, nem akartam látni a körülöttem lévő valóságot, elég volt annyi, hogy tudtam: ha akarnám, megérinthetném.

Hirtelen fogott el a pánik. Tüdőmbe zihálva, akadozva jutott el az életető oxigén, mert hirtelen úgy tűnt a képzeletem csalfa játékot űz velem. Talán ismét csak álmodom, lehet, hogy ez nem is valóságos, hanem csak szeretném, hogy az legyen, és igazából meghaltam. A vágyaim egy olyan helyre repítettek, ahol igazzá válhat, az is, ami nincs. Megdermedtem ettől a félelemtől, újra szorosra zártam a szemeimet, nem akartam látni, mikor tűnik el a látomás. Zokogni lett volna kedvem, hogy elhittem, hogy hittem a nem létezőben. Remegni kezdtem, és éreztem, ahogy az első könnycsepp kigördül csukott szemhéjaim mögül. Már nem számított, hogy megint bolondot csináltam magamból, hiszen úgyis mindegy; egyedül voltam, ahogy mindig. Könnyeim utat törtek maguknak és már akadálytalanul zubogtak arcomon.

Először nem is éreztem a melegséget, sem az illatát. Majd két érdes tenyér érintését véltem magam elé vetíteni. Kétségbe estem, ahogy rájöttem, minden bizonnyal megtébolyodtam, ha már ennyire képzelődöm, de az érintés érzése nem múlt el. Testem görcsös zokogása tőlem függetlenül kezdett el csitulni, ahogy az a két kéz szorosan tartott. Először csak az arcomat fogta közre, majd felhúzott magához és megölelt. Úgy ültem ott a két kar szorító ölelésébe zárva, mint egy rongybaba. Nem számított, hogy fáj, hogy mozdulni is alig bírok, az álom oly valóságos volt, hogy nem akartam felébredni soha.

– Hercegnő, ne sírj, kérlek, ne sírj! – suttogta fülembe, hogy megcírógatta lehellete a fülem mögötti érzékeny bőrt. Beleremegtem. De nem hihettem mégsem. Már nem tudtam hinni. Csak a fejemet ráztam, és újra zokogni kezdtem. Karjaim tehetetlenül lógtak a testem mellett, szemeim csukva én magam a tagadás börtönébe zárva.

– Nyisd ki a szemed! Ne menekülj el!

Nem tehettem, hiszen, ha engedelmeskedtem volna, ugyanoda jutok, ahova az előbb. A bolond téboly kapujába. Nem! Jobb így. Hangja elringatott. Szerettem hallgatni, kissé karcos, furcsa beszédét. Még mindig érezni lehetett szavain idegen voltát. Jó volt hallanom, jó volt, hogy ott, ahova menekültem, velem lehetett. Arcomra egy halvány mosoly rebbent, de egy új érintés kiszakított minden képzelgésből.

Tűz, oly égető, hogy felperzsel minden élő dolgot maga körül. Tűz, lángoló forróság gyújtott lángot bennem. Tűz, emésztő szenvedély csapott le rám. Tűz…tűz…tűz… A szám felizzott, ahogy egy másik hozzáért. Száraz, forró, puha ajkak. A szemeim hirtelen maguktól pattantak ki, ahogy újra egyedül maradtam.

– Na végre! Már azt hittem nem hallasz! – gúnyolódott, de közben szemei kutatón néztek rám. – Bocsáss meg…

Ennyi? Kérdeztem magamtól. Valóban csak ennyi volt?

– Mit? – nyögtem tétován.

– Mindent. Nem tudtalak másképp megmenteni, nem így akartam, de kevés voltam hozzá. Így is kockázatos volt, nagyon – hajotta le a fejét, de aztán újból rám nézett. Nem értettem egy szavát sem. Miről beszél?

– Miről beszélsz? – kérdeztem hangosan is. Hangom varjak károgásának hangzott a karcos csöndben.

– Az arénáról, a harcról, a halálról. Sajnálom, Hercegnő, máshogy nem lehetett.

– Eywind, te vagy az? Tényleg, te? – Alig mertem elhinni. Hiszen beszél hozzám!

– Én vagyok, itt vagyok – simított újra meg a tenyere. Sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem.

– Nagyobb vagy – mondtam ki rögtön, mire halványan elnevette magát.

– Eltelt sok év, és ez rajtam is nyomot hagyott – bólintott végül. – De te nem változtál, pont olyan vagy, mint rég!

– Honnan tudtad? – Éreztem, hogy össze–vissza beszélek, de úgy tűnt, ő érti. Mindig értette – emlékeztem, mindig tudta, mit akarok.

– Nem tudtam – sóhajtott hangosan –, csak már akkor, amikor majdnem késő volt. El sem akartam hinni, amikor mondták. Mindenki rólad beszélt. De amikor megláttalak, felismertelek. Még úgy is, ahogy akkor voltál.

– Mikor… mennyi ideje vagyok itt? – néztem körül hirtelen. Megértettem, hogy minden miatta történt. Megmentett engem!

– Úgy három hete. Már azt hittük minden oda, és nem térsz magadhoz. Nem tudtam sűrűn jönni, nem lehetett, de Serapio mindvégig itt volt veled. Tőle tudtam meg, hogy talán kezdesz felébredni.

– A többiek…? – Nem mertem ránézni, nem akartam tudni, de muszáj volt.

– Sajnálom… – ölelt át újra. Azt hittem már nem tudok sírni, és lám, ma már másodszor ömlöttek könnyeim. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom… – Mint egy mantra úgy duruzsolta a fülembe, ezt az egy szót. Tudtam mit jelent, de nem mertem kimondani, így megtette Ő helyettem. – Mind meghaltak. Te is meghaltál – mondta aztán.

– Nem, én élek! Én élek… – tiltakoztam, mire ő megrázta a fejét.

– Mindenki azt hiszi halott vagy. Nem lehetett másként. Diana Lucia meghalt az arénában a társaival együtt – mondta csendesen.

Nehezen értettem meg mit akar ezzel mondani, de amikor végül felfogtam szavainak értelmét, újra nehezebben kaptam a levegőt.

– Szabad vagyok? – kérdeztem áhitattal. Alig mertem elhinni, szabadok vagyunk, szabad vagyok! A lelkem ujjongott, ha a testem hagyta volna, táncra perdülök. De mégsem ez állított meg, hanem Eywind tekintete, amivel nem mert rám nézni.

– Mit nem mondasz el nekem?

– Pihenj most, a többi ráér később is – mondta kitérően,de én megráztam a fejem. Tudni akartam.

– El kell mondanod, mi történt! Hol vagyunk, miért ez a titkolózás? – kérdeztem gyanakodva. Valami nem volt rendben. Éreztem, tudtam, hogy elhallgat előlem dolgokat.

Végül újra rám nézett, én pedig egy pillanatra elmerültem azokban az aranyló borostyán szemekben, de amit bennük láttam, csak fájdalom és szomorúság volt. A gyomrom összeszorult, már nem éreztem biztosnak magam, hogy valóban készen állok a tudásra, ami Eywind szavait követi majd. Miért nem maradhatunk így? Miért kell mindig mindennek változnia? Miért nem jut egy csepp boldogság nekem? Zaklatott lelkemnek ez a tekintet tőrt döfött a még magmaradt reménység szívébe és nézte, hogyan vérzik el egy szemhunyásnyi idő alatt. Nem kellett megszólalnia, már tudtam…

– Nem vagyunk szabadok, ugye? – kérdeztem rettegve.

– Nem, sajnálom. Én…én, nem így akartam, de nem hagyhattam, hogy meghalj, értsd meg, nem tudtam volna végignézni, nemhogy megtenni! – kiáltott kétségbeesve.

– Te voltál! Te voltál ott az aránában – értettem meg végre. – Veled harcoltam, nem képzelődtem hát. Miért? Miért nem szóltál? – hangomban nem volt vádló él, ő mégis összerezzent. Hirtelen vigasztalni vágytam. Oly erősnek tűnt, mégis egyetlen szavam képes lett volna összeroppantani. Hogyan alakulhatott ez így?

Nem kellett válaszolnia, hogy tudjam, igazam van.

– Hogy kerülsz egyáltalán ide? – Próbáltam másfelől megközelíteni az engem érdeklő információkat, és reméltem, hogy most válaszolni fog.

– Azóta itt vagyok, mióta elváltunk egymástól – jött szinte rögtön a válasz. Mintha megütöttek volna, olyan hirtelen hült ki bennem a melegség.

– Itt? – kiáltottam. – Te el sem mentél? Mégis magamra hagytál? – Hangom vádló volt, most igazán az. Újra rámnézett, egyenesen a szemembe. Nem láttam benne tagadást, csak az igazságot. Nem számított, hogy akkor még szinte gyermek voltam, árulásnak éreztem tettét, és most csakis ez számított. Agyamra köd lebbent, nem akartam belátni, igaztalanul vádolom.

– De, elmentem, illetve el akartam menni. Wulfric–kal elindultunk, a kíséret készen állt, de csapda volt – kezdett el mesélni. – El sem értük még Rómát sem, amikor megtámadtak minket a saját kíséretünkre kirendelt légiósok. Majdnem minden testőröm odaveszett, csak Wulf, Fulco és Ansgor maradtak életben. Én súlyosan megsebesültem, de túléltem, hála, vagy nem Serapionak. Engem is ő ápolt és hozott vissza az élők közé akkor.

– Mi történt? Nem értem, hiszen azt mondtad, hogy a népednek hercege vagy, nem? – ráztam a fejem, nem tudtam felfogni hogyan történhetett mindez.

– Igen, hercegnek születtem, mégis rabszolgaként halok meg. Vicces, ugye? – Hangjában semmi lemondás, csak a száraz tények csengtek, olyan volt, mintha pofon ütött volna. Összerezzentem a szóra: rabszolga.

– Az nem lehet… – leheltem.

– Mégis megtörtént. A császár szabályos megbízást adott, hogy miután atyám eltávozott, nekem sem szabad hazatérnem. Nem akarták, hogy a fia vegye át a helyét, helyette egy áruló vezeti most a népemet és mindenünket kiszolgáltatta Rómának – vont vállat. Szavaival éles ellentétben állt ahogy beszélt, ahogy szinte érzelem nélkül mondta mindezt. Nem tudtam elhinni, hogy csak így beletörődött. Nem rá vallott volna. Néztem figyelmesen és csak valahol nagyon mélyen tudtam megpillantani valami csillogást a tekintete mélyén, ami a régi Eywindre emlékeztetett.

– Csak a makacsságommal nem számolt – folytatta zavart nevetéssel. – Hiába voltam még csak tizenéves, már akkor harcos voltam. Annak születtem, nem olyan egyszerű megölni engem - fanyar mosolya a szívemig hatolt, kissé szomorú volt ugyan, éppoly, mint rég. – Bár az igaz, hogy majdnem sikerült. A testőreim feladták értem a szabadságukat, az életüket. Alkut kötöttek. Kiderült, hogy a légiósok nem is azok. Egyszerű házi gladiátorok voltak, e ház urának a rabszolgái. Sikerült eladnunk magunkat az életünkért cserébe, így most mi is a Felix-ház gladiátorai vagyunk.

– Gladiátor vagy? – kérdésem olyan bután hangzott, hogy nem tudta elrejteni a mosolyát. De ebben nem volt semmi öröm, csak bánat.

– Ez egy Ludus - bólintott. - Hidd el, ha tehettem volna, érted megyek. Nem felejtettem el a kislányt, aki voltál, sem a fiatal kis úrnőt, akitől elbúcsúztam. Te voltál az egyetlen barátom ebben a világban!

– Utánad akartam szökni. El akartam menni északra, meg akartalak keresni – vallottam be.

– Ki hitte, hogy így lesz, nem igaz? A gyermekek még álmodoznak, de nekünk mi maradt? Diana… – folytatta, mire elnevettem magam. Először ezen a napon. Először mióta újra éltem. Értetlenül nézett rám, mire még jobban nevettem.

– Soha nem hívtál a nevemen – csóváltam a fejem. – Mindig gúnyosan csak hercegnőnek neveztél.

– Nem igaz! – felelte felháborodást színlelve.

– Dehogynem. Szerettem, amikor hercegnőnek szólítottál, és te tudtad ezt – komolyodott el a hangom.

– Annyi év után! – vett nagy levegőt. – Nem hittem, hogy viszont látlak még valaha, Hercegnő – mosolyodott el végre éppúgy, ahogy emlékeztem rá.

Most én voltam az, aki a tenyerét a másik arcára szorította. Lehunyta a szemét, én pedig gyönyörködtem a látványban, hogy valóban itt van. Én sem hittem, nem igazán, hogy egyszer még láthatom. Csak az álmaimban élt, ott is már csupán halványan. Hiába küzdöttem, nem tehettem a felejtés ellen. De most itt volt, mellettem, velem. Nem számított más ebben a pillanatban.

– Mi lesz esztán? – kérdeztem. Kezem még mindig az arcán, éreztem, ahogy veszi a levegőt, ahogy megremeg egy pillanatra, ahogy kinyílik a szeme kérdésemre.

– Minden megoldódik, ígérem! – mondta, de éreztem a bizonytalanságot a hangjában. – Most mennem kell, nem maradhatok soká, de amint lehet visszajövök – mondta hirtelen. – Serapioban megbízhatsz, kedvel engem, gondodat viseli. – Megpróbált felállni az ágyam mellől, de visszatartottam. Nem engedhettem, hogy így menjen el. Érezni akartam a közelségét, a melegét, hogy nem álmodom, érezni akartam Őt.

– Várj! – szorítottam meg, majd felnyúltam és magamhoz húztam. Az izzás újra éledt bennem, ahogy közeledett az ajka az enyémhez, mégis egy pillanat alatt hűlt ki, ahogy egy apró mozdulattal változtatott Eywind az irányon és a csókja a szám mellett érintett. A szégyen és a zavar pírja égetett, de nem hagyhattam, hogy így menjen el. – Eywind! – kértem, nem törődve a büszkeséggel.

– Pihenj, mindent a maga idején. Pihenj, Hercegnő és gyógyulj meg! – vigyorgott rám hirtelen, majd elúzódott. Utáltam magam és őt is, hogy csak így, kurtán hagyott itt. Őt azért, mert éreztem, valamit még takargat, magamat pedig, mert képtelen voltam erősnek lenni előtte.

Újra egyedül maradtam egy idegen helyen. Nem tudtam mi vár itt rám, nem számíthattam semmire. Eywind maradt az utolsó mentsváram, és ő sem szabad. Én pedig mégúgysem, döbbentem rá az igazságra. Ki tudja, milyen alkut kötött az életemért cserébe?

Nem tudtam pihenni, az agyam folyamatosan zakatolt. Vadabbnál vadabb képeket vetített elém. Egyre csak az járt a fejemben, mit tett és miért Eywind. Azután eszembejutottak a társaim. A szívem összeszorult, ha rájuk gondoltam, és elfogott a bűntudat, hogy én élek, ők pedig… Majd a harag hideg lángaji mardostak, mikor az jutott eszembe, Eywind is részese volt megöletésüknek. De képtelen voltam elítélni őt. Nem ment, pedig haragudni akartam, gyűlölködni, vagdalkozni, csak hogy értelmet keressek a haláluknak és az én életemnek.

Jó ideje lehettem már egyedül, mire úgy éreztem, muszáj kimennem. Megpróbáltam ugyanúgy felülni, ahogy akkor tettem, mikor Eywind segített, de a fájdalom az oldalamba nyilalt. Nem emlékeztem, hogyan sérültem meg, aztán mégis belém villant a kép, ahogy a gladiátor – Eywind – akivel harcoltam, megszúrt mielőtt minden elsötétedett volna. Kezdtem érteni miért kért olyan sűrűn bocsánatot, miért aggódott annyira és miért mondta, hogy nem volt más megoldás. Hitelesnek kellett tűnnie, meg kellett ott halnom. Hát, majdnem sikerült, az biztos – állapítottam meg fanyarul, mikor a vékony anyagot felhúztam magamon, hogy megnézzem a sebem.

A bal oldalamon két bordám között éktelenkedett a szúrt seb. Nem volt túl nagy, de éppen elegendőnek bizonyult, ahhoz, hogy kellően vérezzen és súlyos legyen. Olyannak kellett lennie, amibe bele lehet halni. Azt hiszem majdnem sikerült keresztülhúznom Eywind számításait és valóban egy hajszál híja volt csupán, hogy meg nem haltam. Már értettem miért olyan nehéz a levegővétel, minden mozdulatra a bordámba mintha újra beleszaladt volna a tőr hegye. Az egész felsőtestemet gyolcsokba és kötésekbe tekerték, most ez hevert előttem véremtől nedvesen.

Homlokomon izzadság gyöngyözött, egyre nehezebben kaptam levegőt és a látásom is homályosulni kezdett, ahogy a felszakított sebből újra szivárogni kezdett a vér. Szédültem és hányingerem volt, egyszerre éreztem forróságot és jéghideget. A testemből minden erő kikúszott, a véremmel együtt távozott. Csak valahonnan nagyon messzről hallottam meg egy méltatlankodó hangot.

– Az istenekre te lány! Ennyit vesződtem, hogy megmentselek, erre te magad teszel róla, hogy hiábavaló legyen fáradozásom! – kiáltotta. Nem láttam tisztán, de ismerős volt.

– Serapio vagyok, szolgálatodra – hajolt meg, amit kissé nevetségesnek éreztem a jelen helyzetben, de mégsem nevettem ki. Komoly fekete szemei, olajosan barna arcából intelingensen csillogtak rám. A fejét egészen kopaszra borotválták, csak egy apró tincset hagyva oldalt. Valahol láttam már ilyet – gondoltam, de az agyam túl lassú és homályos volt, hogy komolyan gondolkodni tudjak.

– Soha nem lettem igazán férfi, ezért a hajviselet – magyarázta. – Eunuch vagyok, Alexandriából raboltak el, még gyermekkoromban. Gyógyítóként élek ebben a ludusban. Nem olyan rossz hely ez a gladiátoriskola, meglásd! A Dominus kegyelmes is tud lenni, de ha úgy adódik, nem irgalmaz. Légy óvatos! – intett, majd eltolta a kezem és megvizsgálta a sebemet. – Nemmondom, szép munkát végeztél! – ingatta a fejét dorgálón.

– Hol van Eywind? – kérdeztem rekedten.

– A Herceg? – nézett rám a sebem tiszítása közben.

– Így hívod? Aú… ez fáj! – hörögtem.

– Szorítsd össze a fogaid! Így jár az, aki letépi magáról a kötést. A herceg nem mondta, hogy ne nyúlj hozzá?

– Miért nevezed így? – kérdeztem újra.

– Mert ez a neve – vont vállat –, itt mindenki így hívja, én már így ismertem meg.

– Nem ez a neve – motyogtam ellenkezve, de nem folytattam tovább. Úgy éreztem oka lehet annak, hogy nem a valódi nevét használja. Nem akartam, hogy miattam bajba kerüljön. – Mikor kelhetek fel? – váltottam témát.

– Nem rajtam múlik, ha nem piszkálod a sebed, és szót fogadsz, hamarosan.

– Pisilnem kell – suttogtam és éreztem, ahogy lángba borul az arcom.

– Várj, mindjárt segítek! – Felállt mellőlem, és egy agyagedényt hozott magával. Azt hittem ott süllyedek el szégyenemben, csak néztem rá megütközve, némán. – Szerinted eddig ki viselte gondodat? Tán egy szolgálólány? – nevetett karcosan. – Na gyere, ne kéresd magad, nem kell zavarban lenned, lényegében vedd úgy, egy lány vagyok – sóhajtott még.

– Ne haragudj, még meg sem köszöntem – pillantottam rá. – Nélküled halott lennék.

– Nem, a Herceg nélkül lennél az. Én csak az utómunkát végeztem. Bár meg kell mondanom, kissé megnehezítetted a dolgomat. Gyerünk, végezd a dolgod, nem állhatok itt az éjjeli edénynel naphoszt!

A napok lassú egyhangúságban teltek. Eywind jött amikor tudott, nekem mégis kínszenvedés volt a köztes időt kibírni, és úgy érzetem túl ritkák a látogatásai, úgy hittem, kerül engem. Serapio szerint ez butaság, bár ő sem nézett a szemembe, amikor megkérdeztem tőle. Egyfolytában az járt a fejemben, valamit eltitkolnak előlem.

Nehezen gyógyultam, a mozgás is lassan ment, de nem adtam fel. Akárhogyan is volt, élni akartam. Soha többé nem akartam megadni magam a csüggedésnek és a halálnak. Elhatároztam, örökké küzdeni fogok. Ha csak egy perc boldogság adatik meg nekem, már megéri majd. Ha csupán pillanatnyi szabadság és öröm jut részemül; ha csak egy kézfogásnyi időt kapok Eywinddel, akarom ezt az időt. Mind meg akarom élni, minden pillanatát.