22. fejezet

Hálló...hálló...

Íme az új fejezet. Most amolyan átvezető rész lett, de majd meglátjátok mindennek oka van...:D:D

Nagyon örültem a múlt héten, hogy ennyire tetszett nektek a videó. Ki tudja? Lehet, újra ihletet kapok majd:D

De addig is: Hess Olvasni, várnak benneteket a szereplők:)

Csók, mimi:D

Nápoly...Capri...ma...

Ottavionak egész nap és még délután is az járt a fejében, amit Dio mesélt neki előző este a papiruszokkal kapcsolatban. Nem értette a lányt, nem tudta elfogadni, amit tett, de mégsem ítélte el. Természetéből fakadóan hiányzott belőle az ítélkezés képessége. Ez hol jól jött, hol rosszul az élete folyamán. Fájt neki a tudat, hogy Dio nem mondta el neki, mégis valami arra késztette, hogy mellé álljon. Mint mindig. Tudta, hogy más – kívülről nézve – ferdeszemmel nézhetné a kapcsolatukat, ám őt ez cseppet sem izgatta. Tökéletesen jól érezte magát a bőrében és hálát adott mindennek, amiben hitt, hogy kapott egy Diohoz hasonló barátot – testvért maga mellé. Világ életében egyedül volt, a szüleivel már rég nem tartotta a kapcsolatot, jobban mondva azóta, hogy elhatározta, a hitének szenteli az életét. Ezt sehogyan sem tudták megérteni, így ha nem is szakítottak meg minden szálat, már nem ugyanaz volt, mint régen. De igazán nem számított, már nem. Valahogy a fájdalom elkerülte a szívét, és ezt isteni áldásnak tekintette. Nem akart rosszban lenni senkivel, főleg nem a szüleivel, de nem tehetett mást, ő elfogadta őket olyannak, amilyenek, szerette őket így is, hogy voltak. És ugyanezen okoknál kifolyólag Diot sem tudna nem szeretni. Persze, hogy mellette állt, még ha helytelenítette is a módszereit.

Nagyot szippantva a Nápoly sűrű levegőjéből lépett ki a délutáni megbeszéléséről, és kapcsolta be a telefonját. Már meg sem lepődött, amikor meglátta Dio üzenetét. Nem tehetett róla, de egy kaján vigyor szaladt keresztül az arcán. Magában megdicsérte Niant, a remek tervvért, amivel becserkészte a lányt. Attól, hogy pap volt, még nem jelentette azt, hogy ne látná ami körülötte zajlik. Igazából még örült is neki, hogy a lány és Nian nem lesznek ott még egy darabig, nem mintha zavartak volna, de így mégis jobban át tudta gondolni, mitévő legyen a tekercsekből készített kis könyvecskével.

Gyorsan fogott egy taxit, bepattant, bemondta a Puzzuoliban lévő hoteljük címét, majd kényelmesen hátradőlt az ülésen és gondolataiba mélyedt.

– Nyaralni vagy Atyám? – kérdezte a söfőr, mire Ottavio felé fordult.

– Nem, munka – sóhajtott, majd újra a várost kezdte nézni. – De mindig jól jön, ha az embert egy ilyen csodás helyre szólítja a munkája, nem?

– Hát, ha maga mondja! – csóválta a fejét a taxis, látszólag nem volt semmi mondandója, mégis úgy tett, mint akinek nagyon fontos mondanivalója akadt. Ottavio magában kuncogott ezen, de kedvelte az embereket, így nem bánta, hogy beszédbe elegyedtek.

– Szeretem a várost, valahogy olyan, mintha a jó és a rossz egy helyen egybegabalyodva lenne jelen. Olyan igazi, élő – magyarázta a sofőrnek.

És valóban így is gondolta. Nápoly számára maga az élet volt. Nem sokszor járt itt, de mindig úgy érezte, hogy pont az az eszencia van meg a városban, ami máshol hiányzik. Tudna itt élni, villant fel benne a kép. De csak megcsóválta gondolatban a fejét erre a képtelen ötletre. Úgysem engednék el. Az ő kutatásaik sokkal fontosabbak, minthogy csak úgy elengedjék egy városba egy szimpla papnak. Nem baj, döntötte el, így is jó!

– Hogy érti azt, hogy a jó és a rossz? – kérdezte a sofőr hátrasandítva.

– Tudja azt maga is… ez a város, nem igyekszik, hogy csak a csillogó arcát mutassa, és ez tetszik nekem, őszinte.

– Hm. Igen, meglehet, de tudja mit? Én a nők szépségéért szeretem – kuncogott a sofőr, és ahogy elvigyorodott két kis gödröcske villant fel fiatal arcán. Ottavio megértette, valóban csodaszép nők éltek errefelé. – Oh, bocsásson meg Atyám, nem úgy értettem!

– Ne mentegetőzzön, nekem is van két látó szemem.

– Tényleg nem akartam tiszteletlen lenni! – szabadkozott a fiú, de szemmel láthatólag megkönnyebbült, hogy Ottavio nem az a fajta pap, aki rögtön a purgatóriummal és Isten haragjával példálózna.

– Sokáig marad? – kérdezte még.

– Nem, úgy két, három napot. A társaim, akikkel jöttem, nekik több dolguk lenne, de ki tudja, Isten útjai, mint tudjuk… – félbe hagyta a mondatot, mert feleslegesnek tartotta végig mondani, úgyis ismeri mindenki a szólást.

Olyan hamar értek a hotel elé, hogy Ottavio meg is jegyezte.

– Még ilyet! Odafele hosszabb volt az út!

– Igen, mert átvágták – vigyorgott a fiú. – Legközelebb hívja Carlot, ez én lennék – gesztikulált erősen miközben magyarázott –, én majd fuvarozom Önöket.

– Köszönöm, mindenképp! – mosolygott Ottavio a fiú lelkesedésén, és jókora borravalóval toldotta meg a viteldíjat. Belegondolt, hogy lehet, nem is olyan sokkal fiatalabb mint ő, ezen újra egy elnéző mosolyféleség szaladt keresztül markáns arcán.

– Viszlát Atyám, aztán szórakozzon is, ne csak imádkozzon! – kiabálta ki még a lehúzott ablakon Carlo, mire Ottavio már hangosan felnevetett és intett egyet neki.

Ottavio betrappolt az előtérbe és a recepció felé indult, hogy elkérje a lakosztályhoz tartozó kártyát. Még most is meglepődött milyen nagyvonalú volt a Szentszék, hogy nem csak valami kis szerény lyukat kapott, hanem, rögtön egy lakosztályt.

– Elnézést atyám, de azt hiszem várnak Önre – mondta a recepciós, miközben átadta a kulcsot. Szemében az a tipikus női sajnálkozás volt, amivel elfogadja a tényt, miszerint ez a vad már nem lehet préda akármennyire is inycsiklandó lenne. A lány tekintetében a lemondás mellett egy kis értetlenség is villant, ahogy az Ottaviora várakozó felé mutatott. Persze értette ő, hogy egy papra várakozhat akárki, na de, a szállodájában?!

Ottavio is arra nézett, de nem látott senki ismerőst, így tanácstalanul fordult a recepciós lány felé, aki a közelben ácsorgó tiri–tarka ruhás lányra mutatott. Ottavio akárhogy erőltette az agyát nem bírta felidézni, hogy találkoztak volna már, mégis ismerős volt neki a fiatal nő.

Magas, karcsú volt, talán túl karcsú is – gondolta Ottavio –, hosszú, vörösesbarna haja szanaszét lobogott arca körül, aminek vonásai egy lányhoz képest lehet túl erősek lettek volna, mégis az összhatás felejthetetlenné tette. A szemei, hatalmas, álmodozó, macskaszemek, a járomcsontja széles, kiugró, az álla, talán túl szögletes, és a szája is túl nagy, de mégis az egész úgy ahogy volt tökéletesnek tűnt. Ahogy átszaladtak ezek a gondolatok az Atya fején egy pillanatra meg is tántorodott, de aztán összeszedte magát és kérdőn nézett a felé közeledő, ruganyos alakra, akinek füstszürke szemei egyenesen rátapadt. A felismerés szikrával csillant benne.

– Ottavio, ugye? Awen vagyok – lépett előre a lány szélesen elmosolyodva, úgy tűnt, ő pontosan tisztában van vele, kivel áll szemben, amitől Ottavio egy pillanatra zavarba jött.

– Öhm, igen... – köszörülte meg a torkát a férfi, és most, először életében, zavarba jött egy fürkésző női szempártól. Nem is értette, hogyan történhetett, de megtörtént. Talán még el is pirult a lány vigyorától, közvetlenségétől. Magában csak annyit jegyzett meg epésen, hogy eddig a zavarba hozás az ő reszortja volt, és most jól visszacsapott rá, amit valószínűleg meg is érdemelt már. Így hát, úgy volt vele, ha ennek kellett történnie, ám legyen, ezt még kibírja, hogy egy csöppet zavarba jön egy csinos lánytól. – Awen… – kezdte újra, de nem tudta hogyan folytathatná.

– Nem tudod ki vagyok, ugye? – nevetett fel a lány, mély torok hangon, amitől a papnak a hátán valami furcsa dolog végigszaladt. Értetlenül állt, csak bámult maga elé, még mindig az előbbi furcsa érzést próbálta megfejteni, sikertelenül.

– Nem, bocsánat. – Pedig a neve is olyan ismerős volt, aztán beugrott neki. Awen! Nian kishúga, Dio legjobb barátnője! De mit keres ő itt? Össze volt zavarodva, immáron nem értett semmit.

Nian ostobának érezte magát, ahogy egy szál nadrágban ült a járőrkocsiban. Mellette Dio, mintha mi sem történt volna. Neki legalább a felsője magmaradt, így csak azok az igéző combjai maradtak csupaszon. Nem mert a lányra nézni, attól félt, hogy a szemrehányó tekinetével találná szembe magát, de mégsem tudta levenni a szemét a csupasz bőréről. Legszívesebben újra végigsimított volna rajta, csak hogy érezze, az éjszaka valódi volt, nem álmodta. Már nem érdekelte az sem, ha nyálasak a gondolatai, belefáradt az önámításba. Idestova majd tíz éve huzakodtak. Először mindketten tagadták, holott a vonzalom olyan erős volt, hogy nem tudtak ellene tenni, aztán amikor már nem is akartak tenni semmit, és átadták magukat a vágynak, valahogy nem kellett több, akkor nem. Majd később az időzítés nem volt jó, és végül hat hónapja is elromlott valami. Soha nem tudott kiigazodni a lányon, de nem is akart már, egész egyszerűen őt akarta, úgy ahogy volt. nem számított semmi már. Ez a hat hónap – nélküle – megmutatta az élet sivár oldalát, mégsem változott semmi.

Nian nem volt ostoba, ismerte jól a mellette ülő szőkés vörös ciklont. Amilyen kicsi, olyan határozott, önálló akaratú lény. Nem fogja magát olyan könnyen adni. Megrögzötten tudott ragaszkodni egy–egy képzetéhez, és most ez a „mindkettőknek szabadságra van szükségünk” és „megfojtjuk egymást” – igazából „félek az igazi érzelmek kimondásától” gondolata tartotta magát erősen, bástyaként a lány lelkében, amit meglehetősen nehéz volt abból a csökönyös fejéből kiverni. De Nian elhatározta, hogy megteszi, meg bizony! Erre a gondolatra egy kósza kis mosolyféleség kúszott a szája sarkába, de el is fojtotta rögvest, ahogy a lány fél szemmel felé pillantott. De nem bírta sokáig. A kép, ami az elméjébe vésődött, ahogy rajtakapták őket a tengerparton – lényegében a strandon –, egyszerre volt nevetséges és kínos. Mérhetetlenül kínos, de éppannyira melengető élmény is. Most pedig… most itt ülnek, és az Örsre tartanak, a kedves poliziával.

– Nian… – súgta Dio, a férfinak, és közben érezte, ahogy a pír felkúszik az arcára. Átkozott fehér bőr! – Mi lesz most?

– Hm? – fordult felé Nian. Hálás volt, hogy ne kell magyarázkodnia, bár biztosan még annak az ideje is eljön, amikor majd Dio őt vádolja, hogy leteperte a tengerparton. Viszont megérte – döntötte el magában – mindent megért. Még azt is, hogy most bekasznizzák őket. Azt várta, mikor fogja a lány bejelenti, hogy hiba volt. óriási hiba. Felelőtlenek voltak és a többi… De Dio nem mondta, csak állta a tekintetét, holott zavarban volt piszkosul, amin Niannak kuncoghatnékja támadt. De nem merte megkockáztatni, így komoly arcot erőltetett magára, holott legszívesebben vigyorgott volna mint a tejbe tök. – Nem tudom…várunk. Nem lesz semmi baj, meglátod!

– Persze, hogy nem! – horkantott a lány. – Itt állunk, ohh bocs, ülünk majdnem pucéran, a papírjaink oda, a telefonunk oda, a pénzünk, a ruháink, mindenünk oda, de nem lesz semmi baj, mi?! – a hangja kezdett kissé hisztérikussá válni, de Nian ismerte már őt, tudta, hogy mikor meddig mehet el. De most azt akarta, hogy lány is belássa végre, semmi nem történik véletlenül.

– Itt vagyunk egy csodás szigeten, végül is, nincs miért panaszkodnunk, nem? – vonta meg a vállát.

– Oh. – Ennyi volt a frappáns válasz, és Niannak már nem sikerült elfojtania az elégedett vigyorgást, hogy a lányba belé szorult a szó is.

Dio csak bosszúsan méregette egy darabig, majd elfordult és kibámult az ablakon. Nem szólt többet Nianhoz, míg tartott az út. Magán is meglepődött, hogy nem Nianra volt igazán mérges, hanem erre az egész fura és zavarbeejtő szituációra. Az igazat megvallva azért is nem akarta a férfira nézni, mert félt ő is feladná a zord arcot és kitörne belőle a kacagás. Saját magán is meglepődött, hogy viccesnek találja a helyzetet. Bár a vicces szó kicsit túlzás lenne, de mindenesetre a tragikomédiát megfelelő kifejezésnek találta.

Eltöprengett Nian pillantását és azonnal tudta mire gondol a másik, ahogy Nian ránézett. Az a tekintet minden fagyott gondolatát felmelegítette és a vér hirtelen úgy száguldozott az ereiben, mintha forró láva lett volna. Nem tagadhatta maga előtt, hogy még mindig hatással van rá a férfi. Hiszen, hogyan is ne lett volna? Mióta csak észrevette, mióta megismerte őt akarta. Annak ellenére is, hogy eddig még soha nem jött össze nekik, úgy igazán. Hiába telte el számtalan év, és hiába lett a kislányból felnőtt nő, a fiatal, bolondos fruskából határozott, kemény személy, nem számított. Semmi nem számított – ismerte be magának, semmi. Lehetett volna dühös is, érezhetett volna indulatot is a szívében, de nem ez történt. Nem érzett mást, csak kimerült, üres sajgást, a lehetetlen utáni vágyakozást. Mert hiába volt olyan csodálatos ez a lopott éjszaka a szigeten, ő tudta, hogy ez csak illúzió. Saját magukat csapják be, ha azt hiszik ezzel mindent megoldottak. Mégsem tudta csak úgy elhessegetni, elengedni az emlékeket. Még egy kicsit dédelgetni akarta, magához ölelni az érzést, hogy majd amikor újra egyedül lesz, legyen mihez hozzányúlnia.

A rendőrautó egy kanyar után erős fékezéssel állt meg, majd a két tiszt együtt pattant ki a kocsiból. Nian és Dio összenéztek, mielőtt őket is kisegítették volna, majd szó nélkül követték a rendőröket.

– Kérem itt várni! – ültette le őket az egyik rendőr, majd elsietett.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Dio és szorosan összefogta magán az inget.

– Nem tudom, még soha nem tértem magamhoz pucéran a tengerparton és nem csuktak ezért még le.

– Nem, de voltunk már ennél rosszabb helyzetben is, nem? – kuncogott sötéten a lány.

– Igen, kétségkívül voltunk kínosabb helyzetben…

– Emlékszel amikor… – kezdte a lány, de nem fejezhette be, mert az előbbi rendőr egy hordozható telefonnal tért vissza.

– Nem tarthatjuk itt magukat, de a bírságot ki kell fizetni. Tessék a telefon, telefonálni – mondta, miközben alig tudta elfojtani a gúnyos kacagását, de meg kellett őriznie a rendőr rezzenéstelen látszat arcát.

– Köszönjük!

– Kit hívunk? – kérdezte Dio. – Tudod valakinek a számát kívülről?

– Nem, csak Awenét és a szüleimét, te? – csóválta meg a fejét lemondóan Nian. – Nem hívhatom őket, a frászt kapnának, ha megtudnák…

– Rendben, nem tudok mást... - sóhajtott a lány - hívjuk Ottaviot? Tudom a számát.

A telefon kicsöngött, egyet, kettőt, hármat… majd négyet. Dio már csaknem feladta, de végre a másik oldalon beleszólt egy lihegő hang. Dio először nem értette, de amikor meghallotta a hangját, azt hitte valami tréfa áldozata, vagy egész egyszerűen csak álmodik és most a bizarr álom egy újabb őrült képet festett a szeme elé.